2012. ápr. 18.

A sárban

Annyi mindenen gondolkodok mostanában. Csoda e, hogy ennyit fáj a fejem? A kérdés költői, nyilván nem csoda. Sosem férek el a saját fejemben, mindig bekúszik valami új vagy épp rég elfeledett gondolat, vágy, amibe aztán jól belemerülök. Persze, hülyeség, mert a régiekre akkor sem, most sem tudtam választ adni, és zömmel az újak is ilyenek.
A leginkább belesüppedős az már megint a saját énemmel kapcsolatos. Mert Balázs sikere ráébresztett arra, hogy "milyen jó neki", van bennem egy adag "egészséges irigység" (tessék kérem ezt jól érteni), nem azért, mert Ő, hanem amit csinál majd ezentúl. Valami hasonlóra vágynék, nyilván nem ennyire összetettre, de ilyesmi.. Ijesztő érzés volt először, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a világ bunkója, amiért a saját férjemre irigykedem. Aztán, sok-sok gondolkodás után megértettem, hogy nem, dehogy, nem tőle irigylem. Csak én is szeretnék valami hasonlót. Ő is tudja ezt, megosztottam vele, nem nagyon lenne értelme titkolóznom, mert úgyis tudja, ha valami nem kerek.
Újabban megint nagyon nem vagyok jól a saját bőrömben, és nagyon nem tudom, mitől lennék jól. Mert egyrészről hálásnak kell lennem, amiért van munkahelyem, és kapok fizetést. Ráadásul, ha nagyon őszinte vagyok, jelen pillanatban ennél a négy óránál nem sokkal több a kapacitásom.. vagy nem is tudom. Másrészről viszont kicsit olyan, mintha ott ragadtam volna valami hatalmas lápban, ahonnan mennék, lépnék, de nem tudok, mert vagy a cipőm marad ott, vagy én magam is. Olyan nincs, hogy csak úgy simán kiugrok, és máris a szárazon találom magam.
Sokáig azt mondtam, a könyvelés soha többé nem lehet az én világom, mert túlságosan szabad életet éltem már ehhez túl sokáig, hogy újra a szigorú szabályok és rendek rabja tudjak lenni. Egy pár adóbevallás elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, ez még mindig az én világom lehetne.
De az a világ is lehetne az enyém, ahol nap mint nap statisztikákkal és listákkal kéne foglalkoznom, mert azt is szeretem.
Sőt, továbbmegyek.. egy olyan világban is jól érezném magam, ahol mindezek mellett még emberekkel is kéne foglalkoznom, mert az embereket még mindig szeretem.
De egy olyan világban is jól tudnék lenni, ahol nap mint nap írnom kéne valamiről. Akár meghatározott dologról is, szerintem menne.
Ezek a világok messze vannak, és elérhetetlenek. Én meg itt állok, közel 34 évesen, három gyerekkel, akik már nem olyan kicsik, hogy feltétlenül szükségük legyen rám a nap minden percében (bár azt gondolom, még majd húsz éves korukban is szükségük lesz rám) és beleragadtam a sárba. Huzigálom kifelé a cipőmet, de nem sikerül. Sehogy sem. Akármerre akarok indulni, mindig megtorpanok.
Egy hajszál választ el a megoldástól, de a hajszál eltűnt ott a sárban. Talán a cipőm talpára ragadt, nem tudom, ennyire még sosem tudtam kihúzni.
Hát ez van.

8 megjegyzés:

  1. Szerintem nem elérhetetlenek, csak még érlelned kell a vágyaidat, hogy le tudjanak tisztulni. Akkor eltűnik majd a mocsár is.

    VálaszTörlés
  2. Érdekes témát feszegetsz, ismerős, valami ilyesmi jár az én agyamban is egy jó ideje...csak én a biztos négyórás háttér nélkül...
    Azt szokták mondani, ha lépsz, majd lesz tovább. Most lépni kell, ha úgy érzed, ha az a feladat, aztán ha léptél, akkor jön a következő, a hogyan tovább...

    (azt szoktam mondani, ha megváltozott munkaképességű lennék, könnyebben kapnék munkát, mint így, hogy van 3 gyermekem :( )

    VálaszTörlés
  3. Hát, majd ha már kész leszel rá, észreveszed, hogy csak képzelted a kanalat. Ja, nem, a mocsarat. ;o)

    Szerintem vannak ilyen átmeneti időszakok, amikor az egyik lábunk itt, a másik ott, mi meg csak furcsán lebegünk a két hétmérföldes csizmánkban a semmi felett, és nem tudjuk, hol is vagyunk pontosan. De ha nem tart túl sokáig, akkor meg kell próbálni csak átadni magad a lebegésnek a semmiben, majdcsak lesz valami alapon.

    VálaszTörlés
  4. Az a cipő úgyis tönkrement a sárban. Lehet, hogy nehéz mezítláb menni, de lehet a lábadra tekerni valami rongyot is, amíg találsz egy új cipőt...

    VálaszTörlés
  5. Én megértem, hogy most egy kicsit "irigykedsz" a férjedre, ez tök természetes. Ugyanakkor most, hogy a gyerekek sem olyan picik már, a legjobb időben vagy ahhoz, hogy te is valami karrier-félét kezdj építeni. Ha nyitott szemmel jársz, biztos előbb-utóbb jön a lehetőség is. Úgyhogy hajrá!
    Judit

    VálaszTörlés
  6. Én is kicsit hasonlóan vagyok. És nagyon nagyon szeretném, hogy ne legyünk annyira megszorulva, hogy ha eljön az ideje, elvállaljak bármilyen munkát, csak, hogy dolgozzak. Egyszer már volt szerencsém A MUNKÁHOZ, remélem, még egyszer szembe jön majd velem. És azt is remélem, hogy az hamarosan lesz.

    VálaszTörlés
  7. eleinte csak feszít, meg nyugtalanná tesz, aztán jönnek mindenféle jelek, aztán megtalálod az utat. :)(és jó esetben ugye nem alagút, meg nem vonat az ott a végén)

    VálaszTörlés
  8. Erika, nagyon jól megfogalmaztad ezt az érlelést. :)
    Kata, hát igen... a három (v. több) gyerek határozottan hátrányos helyzetűnek minősít egyébként egészséges, életerős nőket. Ez van.
    Valószínűleg az első lépést megtenni a legnehezebb.
    Altair, ez a lebegés a semmiben is egy jó taktika.Meg kéne tanulnom. :)
    Kikocs, hát, tönkrement, de még hátha menthető belőle valami. Azért én szerettem.. :)
    Judit, nyitva van a szemem, remélem meg is látom a látnivalót majd. Karrier pedig? Igazából egy szimpla jó munkahely is elég lenne..
    Dominika, szívből kívánom, hogy tényleg ne adódjon olyan helyzet, hogy muszájból kelljen menni valahova. A MUNKA nem várt meg ezek szerint?
    Mimikri, hát.. az nagy szívás lenne, ha egy vonat állna ott... máris dilemmázhatnék, hogy most akkor felszálljak? :D

    VálaszTörlés