2012. ápr. 30.

Kutyás

Aki ismer már úgy tíz, vagy akár több éve is, az igen elcsodálkozhatott azon, mikor először elhangzott tőlem, hogy kutyánk lesz. Azon meg főleg, hogy a lakásban lesz kutyánk. Mert annak idején, még mielőtt Arthurt megismertem volna, egészen biztos voltam abban, hogy kutyát a lakásban soha, de soha.
Aztán érkezett Arthur, aki megmutatta nekem, hogy egy kutya simán felér egy emberrel, sőt, sok olyan embert ismerek, aki neki a lába nyomába sem érhet. Hihetetlen dolgokat tud és érez, minden fogyatékossága ellenére pontosan tudja, mikor fogok kilépni az ajtón, vagy épp mikor nézek ki az ablakon. Azonnal odakapja a fejét, ahogy odalépek az ablak elé. Vakkantással jelzi, ha valaki elment az ajtó előtt. Csukott ajtónál-ablaknál is működik ez, fogalmam sincs honnan tudja.
Ő mutatta meg azt is, hogy egy kutya a lakásban nem jár kosszal és felfordulással. Néha ugyan ott felejti a szőrét valahol, de erről igazán nem tehet, az én hajam is hullik. :) Vele soha nem fordult elő, hogy idebent végezte volna a dolgát, soha nem rágott meg semmit, soha nem nyúlt semmihez, ami nem az övé volt.
Az ilyen tapasztalatok alapján egészen könnyedén vágtunk neki a kiskutyás létnek, hiszen Arthur a kiindulási alap. :) Megérkezett Freddy, aki egészen szobakutyának érkezett, hiszen icipici volt, még kisbaba, hogy is kerülhetne ki az udvarra. Nem kevés fejtörést okozott elhelyezni a fekhelyét úgy, hogy útban se legyen, meg még jó is legyen. Így került a szennyestartó a gyerekszobába, a mosógép elé pedig a láda, ami Freddy kiságyaként szolgált, hiszen abban töltötte az éjszakáit. Az első két hét pont olyan kemény volt, mint egy igazi kisbabával, két óránként kelni kellett, mert sírt. De túlestünk rajta, és két hét alatt megtanulta, hogy éjszaka alszunk. :) Napközben lehetett a lakásban bárhol, eleinte előszeretettel mászott az ölünkbe, ha elfáradt, de a konyhában is volt egy fekhelye, ami eleinte akkora volt neki, hogy beillett lakásnak is. Talán háromszor kellett takarítani utána, mert nem bírta kivárni, amíg kiérünk, de azt hiszem, ez bőven belefért. Fura volt még magamnak is, hogy egy kicsit sem dühít. Egy percig sem zavart, hogy itt van ez a kiskutya, aki minden percünket lefoglalja, hiszen árgus szemekkel kellett figyelni a jelzéseit, hogy kit tudjuk vinni a dolgát végezni, játszani kellett vele, ha nem akartuk, hogy a cipőink, vagy akár a bútoraink lássák kárát az ő cseperedésének. A gyerekek is aktívan részt vettek mindebben, egyiküknek sem okozott gondot kivinni pisilni, vagy akár csak játszani vele.
Ahogy annak lennie kell, Freddy is nőtt szépen az elmúlt két hónapban. Azon kaptuk magunkat, hogy a kisbabából nagy hirtelen már rögtön valami kamaszgyerek lett (pedig még fogzik ám, de mégis). Most meg, hogy ilyen jó idő van, és Arthurral is komoly véd-és dacszövetségre léptek egy pár héttel ezelőtt, eljött az ideje, hogy Freddy éjszakára kiköltözzön Arthur mellé. Már szóba került a múlt héten is, akkor még sikerült elodáznom a dolgot. Tegnap már nem. Azóta Freddy is nagyfiú, aki kint alszik. Gond nélkül abszolválta a dolgot, semmi gond nem volt, aludt.
Nekem meg nagyon fura volt, hogy amikor fürdök, nem horkol senki a ládában, mert üres. Nem néz fel, amikor felkapcsolom a lámpát, hogy rögtön vissza is aludjon. Nem jelent meg ma sem tíz óra tájban itt mellettem, hogy "hahó, kiengedsz még?"
Magam sem hittem volna, de azt kell mondanom, hogy üres lett nélküle a ház.

2012. ápr. 29.

Ezt már szeretem

Amikor harminc fokot mutat odakint a hőmérő, olyankor már igazán feléledek én is. Ugyan csodálkozom, hogy nahát.. hét elején még majdnem megfagytam, most meg pólóban és halásznadrágban is melegem van. Nekem. Aki azt hitte azokon a mínusz húsz fokos napokon, hogy minimum jégbe fogunk fagyni, és soha többet nem is lesz már jó idő. De lett. És még milyen. :)
A harminc fok lehet, hogy túlzás rögtön, de mit bánom én, essünk túlzásokba. Mert azt nagyon bírom, hogy délután kettőkor kiteregetek, és háromnegyed háromkor akár már szedhetném is le a ruhákat, mert megszáradtak. Ilyenkor egy csapásra elfelejtem azokat az időket, mikor két napig száradtak a ruhák, ha meg sürgősen kellett valami, akkor a radiátorra kellett tenni.
Ó, és azt is nagyon bírom, hogy a napocska segít nekem a folttisztításban. Folt akad szép számmal, vagy kijön, vagy nem, de a kajafoltokat szinte mindig eltünteti a nap,ha úgy teregetem az épp aktuális valamit, hogy tűzze. Sajnos a fűfoltokkal nem hajlandó megküzdeni, azzal nekem kell. De állom a sarat, akarom mondani a füvet.. pedig tegnap már azt mondtam, aki még egyszer fűfoltos ruhában jön be, az költözik. :D Persze, cseppet sem gondoltam komolyan, és a két nagyobb a hanglejtésemből tudta, hogy poén csak. Roli kicsit komolyan vette, úgyhogy ő hüppögött egy sort, mire felfogta, hogy dehogy költözik.. :D (bár gyorsan visszaadta a kölcsönt, mert azt mondta, szívesen költözne...grrrr)
Azt meg aztán mindennél jobban bírom, hogy végre elkészültek a virágláda tartók. Úgyhogy már be is van ültetve, pedig elvileg majd anyák napjára kapnám a virágokat bele.:) Ha szerencsénk van, aznapra már minden ládában virágozni fog. Az úgy sokkal jobb lesz. :)

Szóval... soha jobbkor nem jöhetett volna ez a nyárias meleg. Úgyis le voltam törve, mint a bili füle. De amúgy meg rájöttem valamire... amit majd elmesélek máskor...

2012. ápr. 28.

A hét gondolata VI.

Mi a kedvenc meséd? 

Ez egy jó kérdés.  Már csak azért is, mert több szempontból is lehet kedvenc valami. A meséknél például lehet a kedvencem az, amelyiket sokszor mesélték nekem, vagy sokszor láttam, lehet kedvencem, amit én meséltem sokszor, de lehet kedvencem akár az is, amit én írtam. :)
Ráadásul még majdnem minden életszakaszomnak is lehet egy-egy kedvence, mert amíg gyerekkoromban az esti mesén kívül más nemigen volt nézhető, azóta azért már láttam egy párat. :)
Ha ezeket a szempontokat mindet végigvenném, itt ülnék holnap reggelig. :D Nem is veszem végig. Sok mese van, amit szerettem, szeretek a mai napig. Van viszont egy verses mese, amit mindig, minden életszakaszomban nagyon-nagyon szerettem. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mégis nagyon kedves nekem.  Ez az.




2012. ápr. 27.

Családi szövevényes

Ma volt egy érdekes beszélgetésem a sógorommal. Egészen más témáról beszéltünk előtte, aztán szóba kerültek a múltunkból elfeledett emberek, események. Kiveséztük a rég elvesztett barátokat, akik körülbelül a gyerekeink érkezésével egyenes arányban tűntek el. Aztán szóba kerültek a családjaink. Ezt is jól átbeszéltük, de persze én még utána egy kicsit tovább gondoltam. A magam és Balázs szempontjából is. Azon lassan húsz éve csodálkozom, hogy hogyan lett ilyen normális ember Balázsból abban a családban, amit csak azért nevezhetünk annak, mert közös családnevet viselnek. Minden szempontból kilóg onnan, de a legkirívóbb az egyenessége. Ami miatt szépen magára is maradt. :( Illetve nem, mert mi itt vagyunk neki, de az ugye mégsem ugyanaz. Máig érthetetlen számomra, hogyan lehetséges az, hogy egy anya ne próbáljon több, mint egy évtizedig sem kapcsolatba lépni a gyerekével. Az okot sem igazán tudjuk, amiért eltűnt az életünkből. Érteni meg sosem fogom. Akkor sem keresett bennünket, amikor Balázs élete egyetlen hajszálon múlt csak. Persze, neki akkor is elegek voltunk mi, akkor még "csak" hárman (Roli még csak egy kósza gondolat volt csupán). Az ő családját sosem sikerült igazán kiismernem, egész egyszerűen azért, mert alkalmam sem volt rá. Bírálhatnám őket, mert amit láttam belőlük, amit tapasztaltam, az ilyesmire késztetne De nem bírálom, mert fogalmam sem lehet az egésznek a miértjéről. Azt látom, hogy valamiért generációkon keresztül követik el ugyanazokat a "hibákat", pedig minden generáció megsínylette a maga szempontjából egyszer, amit elkövetett a leszármazottja ellen is. (az tuti, hogy a kör megszűnt, mert én csak a testemen keresztül hagyom Balázsnak ugyanazt elkövetni)
Aztán itt van az én családom. Ahol én szintén kakukktojásnak számítok. Én nem az egyenességem miatt, hanem nem is tudom miért. Talán a gondolkodásom, és az életfelfogásom egészen más, mint az övéké. Ha csak két generációra tekintek vissza, akkor is kirívó a különbség. Pedig van itt is körforgás, mondhatjuk, hogy "élem a nagymamám életét újra", neki is ugyanennyi gyereke van, mint nekem (ámbár neki majdnem lett még egy), és egy csomó mindenben látom önmagam. Anyámmal külsőre hasonlítunk (és már előre arra gyúrok, hogy húsz év múlva ne legyen ez igaz), A gondolkodásunk, az érdeklődésünk, az élethez, az emberekhez való hozzáállásunk szögegyenesen más. Apámmal fordítva van ez, vagyis volt ezer éve.. Mégsem hasonlítok senkire. A húgom a tökéletes ellentétem, mindenben. Azt nem mondom, hogy én csinálom jól, mert talán nincs is ilyen, hogy jól csinálás. Azt sem mondhatom ugyanebből az okból, hogy Balázs csinálja jól. De eddig mégis bejött. Valamiért mindig erősebb közöttünk a szövetség, amit a szüleink nem mondhatnak el magukról. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy vajon hol is van a helyük a családok fúziójának gyümölcseinek, a gyerekeinknek? Azt látom, hogy mindketten hordoznak magukban mindkét családból nem kevés tulajdonságot, külső jegyeket. Látom Patrikban a sógoromat is, anyósomat is, és apámat is. De valahogy úgy alakult, hogy ő ötvözte magában az én érzékenységemmel ezeket, és jó lett a végeredmény. :) Arra most rá merem tenni a kezem, hogy belőle jó ember lesz minden mércével mérve. (és mielőtt azt gondolnátok magatokban,hogy akkor ez hogy fér össze azzal, hogy büntetésből nem megy a táborba, a kettő tökéletesen független egymástól)
Erik egy az egyben az apja klónja. A gesztusai, a mondatai, a mimikája, és minden. Mintha egy kicsi Balázs állna ott, amikor ő. Néha eszembe is jut, mekkora tudathasadás lehet Balázsnak saját magát nevelni? Ő az, aki semmit a világon nem örökölt az én családom tulajdonságai közül. És érdekes módon, ezért, vagy nem ezért, ő a legkevésbé elnéző és toleráns is velük szemben. És arra is a nyakam merem tenni, hogy Erik rengeteg "égő helyzetbe" hoz majd még.
Roli pedig... nos, hát ő az igazi "kevert gyerek". Akinek úgy van mindkét családból a legtöbb jellegzetessége, hogy mindenhonnan összeszedett mindent. De ezt szó szerint. Ahogy a helyzet kívánja, úgy reagál, és úgy alakítja magát is. De nem ám úgy, hogy kis kétszínű vagy alakoskodó lenne. Cseppet sem. Igazi mester ő egyébként, mert bátran mondhatom, azok, akik nap mint vele vannak,vagy épp sokat találkoznak, beszélgetnek vele, csak tanultak tőle. Arra is ráteszem a nyakam, hogy végül ő lesz a legelső majd, aki megtalálja az igazi útját az életben.
Ezzel a sokféle gondolattal egy időben pedig még eszembe jutott, hogy milyen érdekes is, hogy két vadidegen ember találkozása és szeretete végül egy csomó embert egymás családjába sorol. Na és az is eszembe jutott, hogy még egyszer majd nekem is lesz egy pár ilyen "szerzett családom", akiknek tulajdonságait majd az unokáimban viszontláthatom. Milyen érdekes, hogy azt máris biztosan tudom (akár a nyakam is ráteszem), hogy akárkik tulajdonságai lesznek ezek, tutira szeretni fogom azt a gyereket is. :)

2012. ápr. 26.

Üres lap

Ami jobb, mint a piros lap a fociban. Vagy nem.
Nem állított ki senki, nem történt semmi.
Fáradt vagyok. Fogjuk a tavaszra, abból nem lesz baj... :)

De ha minden jól megy, kipihenem magam... Ha meg nem megy jól, akkor meg csak félig.
Amúgy meg holnap már péntek.
És ennyi.

(a pár sor fölött itt ülök háromnegyed órája, várva, hogy majd jön a nagy téma... nem jön, úgyhogy így marad)
Ismét nem voltam érdekes.

2012. ápr. 25.

..... helyett

Nagy levegőt vettem, átgondoltam, priorizáltam, kibeszéltem magamból, és úgy döntöttem, nem írom meg. Majd egyszer, amikor indulatok nélkül, és nem virágnyelven tudok majd erről beszélni, majd akkor.
Inkább megmutatom, hogy milyen ügyes vagyok.:D Három hete elmentettem a telefonomba jegyzetként "orbit white reklám (zene miatt)" Na persze ezt így nem találtam meg.
De ma, miközben valami egészen mást kerestem a youtube-on (erről jut eszembe, tudtátok e, hogy a youtube benne van az első háromban a legzöldebb webes vállalkozások között?... találós kérdés, melyik a másik két dobogós vállalkozás?) beugrott a zenéből az első pár szó. Különös módon amúgy a dallam is mindig megvolt, de kottázni nem tudok, kottára keresni meg még úgysem. Így aztán rákerestem a szövegrészre. És tádáááááámmmm.Megvan.
Meg is mutatom, hátha valaki még keresi. Én meg lehet,hogy majd nagyon szépen fogok nézni, és mosolyogni valakire, akire amúgy napról napra büszkébb vagyok, hátha csinál nekem belőle csengőhangot.




Na milyen?

2012. ápr. 24.

Freddy

Ma két hónapja, hogy Freddy hozzánk költözött. Rengeteget nőtt azóta, már igazi bulldog-fiú, mert horkol is. Ezt kicsi korában nem tette. :)
Hihetetlenül sok energiát igényelt, mire szobatiszta lett, bár gyakorlatilag az első perctől kezdve kint végzi a dolgát, és (kopp-kopp) talán kétszer-háromszor fordult elő baleset.
Igazi kis szeretetgombóc, aki reggeltől estig el lenne úgy is, ha valaki simogatná, de kicsit "rideg tartásban" van mostanában, mert épp az udvarra szokik ki Arthur mellé, így leginkább egymás játszótársai. De egymással is nagyon jóban vannak, minden nap van egy kis bunyó is, de egy házban alszanak, Freddy mindenképpen úgy, hogy Arthurhoz bújjon, aki már nem rohan el azonnal mellőle, hanem hagyja. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy védik egymást. Aminek nagyon örülünk, mert azért voltak néha pillanatok, amikor azt hittem, utálni fogják egymást, amíg csak élnek. :)
Azóta rengeteg jó pillanatunk van, mióta ő is itt van. Kicsit olyan, mint egy kisbaba... :) Jó döntés volt. :)


2012. ápr. 23.

Fura a helyzet nálunk

Nagyon érdekes korszakunkat éljük most. A múlt heti nagy újdonság a héten fokozódni látszik, máris úgy találtuk magunkat, így hétfőn, ahogyan már négy éve nem. Balázs délutánra ment dolgozni. Nem nagyon sikerült napirendre térnünk fölötte, bevallom, én magamban jót kuncogtam kárörvendve, hogy "hehe, most aztán megtudod, milyen is az, hétfő délutánra menni". Na persze én sem úsztam meg, és én mentem előbb. Itt le is ragadtam én, merthogy elvitt dolgozni, ami pontosan így szokott zajlani, amikor csak lehet.
Aztán mikor hazajöttem, akkor nagyon fura volt, hogy nincs itt. Jó, már az is, hogy nem jött értem, mikor mindig szokott, vagy értem, vagy elém Arthurral. Most meg semmi. Nem is nagyon találtam a helyem, bementem a zöldségeshez, meg a cba-ba, de amikor kijöttem, körülnéztem, őt keresve. Aztán emlékeztettem magam rá, hogy hát délutános. De persze amint hazaértem, azt vártam, hogy majd jön elém legalább a szobából. De semmi. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, körülbelül mintha a fél karomat ottfelejtettem volna valahol. Így, ebben a fura révületben telt az este. Vacsoraidőben sehol, majdnem enni is elfelejtettem emiatt. :D
Ez az egyik, ami fura. A másik, ahogy a gyerekek mostanában keresik a helyüket a világban is, és itthon, családon belül is. Eddig is tudtam róluk, hogy mindenki elég erős és meghatározó személyiség. Mindegyik másképp ugyan, de azok. De eddig a dudások elfértek a csárdában. Mindig voltak csatározások, hol kisebb, hol nagyobb, és hagytam is én ezt, oldják meg, ha lehet. De mostanság belépett ez a szemétkedős-kötözködős harc. Amikor egyik sem enged, még véletlenül sem, és még akkor is odabök, odaszól, amikor a másik már ordít, és én is velük, amiért ilyen szörnyetegek, hogy az ember inkább lakna a Marson, mint ebben a lakásban. (ja, ilyeneket szoktam mondani mérgemben, meg hogy indulok is világgá)
Na és ami a legeslegfurább... az az áldott jó gyermek, aki az elsőszülöttünk olyan mértékben kamaszodik, hogy visszapofázik, szemtelen, nyegle stílusban, amitől az embernek a bicska nyílik a zsebében. Rontott a suliban is, matekból. Ami önmagában nem világrengető tragédia, mert nem a kettesét rontotta le egyesre. A világösszeomlós, égföldleszakadós az, hogy eltitkolta. Pedig erről volt már egyszer szó, úgy a félévi bizonyítványok kapcsán, hogy akármiről is van szó, tudni akarjuk. Mindegy mi, el KELL mondania. Akkor is megmondtuk őszintén, hogy előfordulhat, hogy a fejét leharapjuk, de mindig, minden körülmények között vállalni kell a tettei következményét, és ez ugyanúgy vonatkozik a matek dolgozat jegyre, mint arra, ha kiborította az innivalót. Akkor megértette. Elvileg. Azóta meg elutazott a Marsra, vagy mi (pedig én készültem oda) és úgy érkezett vissza, hogy törölte az előzményeket. És ezzel egy időben elindított egy privát böngészés folyamatot. Nem tudom, mit gondolt, vagy gondolt e bármit is, mert ezt nem sikerült kiderítenünk. A privát böngészés nem jött be, az már biztos. Nagyon nem. Lehet, hogy nagyon zord és szigorú szülők vagyunk, de jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy a bizalommal való visszaélés a szlovákiai táborba kerül neki. Mert nem megy, most úgy áll a helyzet.
Még ennél is furább, hogy ebbe az egészbe mindkettőnknek (mármint az apjának és nekem) a szíve szakadt bele tegnap este, mert ez a nyeglemodorú, pattanásos kamaszodó fiunk persze hogy kibőgte a két szemét. (én is vele, mikor nem látta, de pssszt) Ráadásul mindketten voltunk ebben a cipőben, amikor még ekkora lábunk volt (jól bírja ez a cipő az évtizedeket) így pontosan tudjuk, milyen a másik oldalon állni. Igaz, engem is, Balázst is egy ilyenért minimum felpofoztak, hogy a "fal adta a másikat". Ez nem követendő példa számunkra. És azzal is tisztában vagyunk, hogy a büdöséletben sem fog senkit érdekelni hanyas volt matekból hatodikban, vagy épp hogy sikerült valamelyik mértani témájú dolgozata. Sőt, még azt is tudjuk, hogy az életben valószínűleg nem fog egy kicsit sem számítani, mikor milyen tanulmányi eredménye volt, még a boldogulása sem biztos, hogy ettől függ majd. De azt most kell megtanulnia, hogy a bizalom, és az őszinteség fontos. Nagyon fontos. És ha ehhez nekünk meg kell keményíteni a szívünket, akkor kénytelenek vagyunk. Pedig nem így akarunk játszani, hiszen demokrácia van nálunk, nem anarchia.
Őszintén szólva, én jobban várom a tanév végét, mint a gyerekeim. Addigra belerázódunk az új menetrendbe, és talán már majd a délutános napokat is megszokom, ráadásul jön majd a lazaság. Amikor nem kell ilyen szigorú szülőnek lennünk.

2012. ápr. 22.

Olimpiára hangoló

Úgy, ahogy eddig még nem. :) Őszintén szólva, igen hamar eltört nálam a mécses a videó közben, úgyhogy hoztam, hogy ne bőgjek már egyedül. Ugye milyen rendes vagyok?
Mindenkinek... de azoknak az anyukáknak, akik sportoló gyermekeik vannak, különösen... :)

2012. ápr. 21.

A hét gondolata VI.



avagy Téged mi tesz boldoggá?

Négy szóval tudok is erre a kérdésre válaszolni, ha nagyon szófukar vagyok. A gyerekeim, a férjem, a barátaim és a kutyáim. Így ennyi röviden. De nem épp a szófukarságomról vagyok híres.... így nem is ússzátok meg ennyivel.
Írhatnék egy csomó közhelyet, ami annyira igaz is egyébként, mint amennyire közhelyes, hogy mennyivel kevesebb lennék a családom nélkül, meg mennyire nem is tudnám mi a boldogság, ha ők nem lennének.
Ha ők vannak, boldogtalan már nem lehetek ugyebár. Mert ők a minden, ami csak létezhet.
De a boldogság is egy olyan állapot, amit még én magam is attól függően élek meg, hogy épp milyen élethelyzetben, vagy hangulatban ér. Amellett hogy az alapeset mindig fennáll.. (a család okozta boldogság)
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy süt a nap.
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy egy jó könyvet olvasok.
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy épp aznap nem hozott a postás egy csekket sem.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy valaki mondjon két jó szót legalább ott, a napsütésben.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy azt a jó könyvet nyugalomban olvashassam a fürdőkádban.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy épp aznap, amikor a postás nem hozott egy csekket sem, akkor viszont kapjak egy csokit csak úgy.
De vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogsághoz, hogy mindenki valami jó hírrel érkezett haza, és süt a nap.
De vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogsághoz, hogy a jó könyvemet a fürdőkádban olvashatom háborítatlan nyugalomban egy nagyon jó illatos habfürdőben elmerülve.
És vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogságoz, hogy valaki meglepjen, és a postás se hozzon csekket.
De mindig jönnek ezután az olyan napok, amikor süt a nap, csicseregnek a madarak, mosolyognak rám, és megölelnek. Közben zene szól, hol igazából, hol csak úgy odabenn dübörög a lelkemben.
Az ilyen napokon a sok apró boldog pillanat előbukkan a rejtekhelyéről, furakodik előre, hogy végül elárasszon.
Az ilyen napokon végül összeér a föld és az ég. És mikor összeért minden, akkor elcsitul idebent minden kétely, fáradtság, frusztráltság.
Lehet, hogy csak én működök ilyen furán, de nekem kellenek ezek az apró boldogtalanságok, frusztráltságok és tehetetlenségek is a boldogsághoz. Már csak azért is, mert ha ezek nem lennének, nem is tudnám mi a boldogság.. 

2012. ápr. 20.

"Én hősöm"

Aki azt hitte, hogy a mai bejegyzés címe az lesz, hogy "végre péntek". De mekkorát tévedett ezúttal, mert ma még csak fontolóra sem vettem. Sőt, fogalmam sem volt róla, hogy miről fogok ma írni. Egészen addig, amíg a kanapén ülve nem mondott nekem valamit. Amin meglepődtem. Mert az egy dolog, hogy olvas engem, de egyébként azt hittem, hogy igen gondosan lepleztem, hogy olyannyira ki vagyok bukva, hogy már-már itt is van a világvége. De tudta. Végig tudta, és ugyan menet közben is próbálkozott mindig egy-egy építő jellegű megjegyzéssel (ami vagy bejött, vagy nem), de azért békén hagyott. Mígnem ma, azt mondta, (nem ezekkel a szavakkal) hogy itt az ideje, hogy ezt befejezzem. Azt mondta, priorizáljak (ezt ezzel a szóval). Ne csak nullás, ötös és tizes legyen, hanem legyen szépen nullás, egyes, kettes, stb. stb. És ha már priorizáltam, akkor tartsam is magam ahhoz. Mert le lehet sz...ni azokat, amik az alsó régióban vannak. Könnyek szöktek a szemembe, mert abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, ahogy kimondta, hogy "De én ezt nem tudom így... én ezt sosem csináltam így." Még ezt is rám hagyta. Nem mondta, hogy akkor változzak meg. Csak elmondta, hogy hetek óta mikor volt az az egyetlen önfeledt, magamrólmegfeledkezős órám.
Na, ott, akkor érdekes dolgot éltem át. Mert az sosem volt kérdés, hogy mennyire szeretem. Az sem, hogy ő is szeret engem. Még a legvadabb zöldszeműs rohamaim közepette is tudtam mindig, hogy ez így van. De most először fordult elő a majdnem két évtizedes "történelmünk" során, hogy azt éreztem, annyival előrébb jár nálam azon a "tudatos" úton, amit most mindenkinek járnia kell, hogy talán végzetesen lemaradtam. Ráadásul most először fordult elő a saját majdnem harmincnégy évem alatt, hogy az, hogy lemaradtam, nem bántott, hanem inkább próbálok tanulni belőle, tőle.
Az este további részében, amikor a felszínen minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, bennem azért egy vad folyó sebességével zubogtak az érzelmek. Emlékek bukkantak elő ebből az elmúlt közel húsz évből, olyanok, amik egyszer már feledésbe, de legalábbis valahova jó mélyre kerültek az emlékdobozomban. Egy közös volt ezekben, és tényleg nem értem, hogy nem tűnt eddig fel... mindig, minden pillanatunkban Ő volt, aki miatt, által tovább tudtunk lépni minden élethelyzetünkből. Mondhatnám, hogy tök tipikus a felállás, ő az erős Férfi, én pedig a gyenge Nő. És amolyan klasszikus módon, a Férfi segíti, támogatja a Nőt. Azért ennyire nem tipikus a dolog, de majdnem.
Úgyhogy most azt hiszem, nem elég már, ha megköszönöm neki. Szavakkal úgysem tudom, ehhez szegényes a szókincsem. Ennyire finomat főzni sem, sütni sem tudok. De már tudom, mi az, ami talán elég lesz köszönetként.
Megfogadom a tanácsait. És figyelek. Nagyon figyelek ezentúl. :)
Amikor pedig majd már büszke lesz rám, és én is büszke lehetek magamra, akkor az nagyon - nagyon jó lesz. Mert a jót mindig lehet fokozni.:)
De azért még ha kevés is... Köszönöm Balázs. :)

2012. ápr. 19.

A tegnap után ma van

Őstehetség vagyok. Na nem, semmi új képességemet nem fedeztem fel, de azért ma este sikeresen rádöbbentem, (meg rádöbbentettek) hogy igazi őstehetség vagyok abban, hogyan sodorjam magam egy enyhe depresszió előszobájába. Annyira megy ez nekem, hogy pillanatok alatt elintézem magamnak, semmi gond. Ezzel a tegnap megírt gondolathullámmal könnyíteni akartam magamon, de igazából annyi minden van, amiket nem írhatok le (mégis egy nyilvános blog, és ha már harmadik személyről is szó van, aki nem családtagom, akkor vissza kell fognom magam), hogy ez is csak félig sikerült. De a félig is jó már. Azt még majd tisztázom magamban, hogy most akkor félig üres vagyok már, vagy még félig tele. Mert ez esetben nem is tudom melyik a jobb.
Nem akartam arról sem írni, hogy a tegnapi világvége hangulathoz hozzájárult nagyban az is, hogy ismét haláleset történt Balázs munkahelyén. A tavalyi után alig egy évvel, elég kísérteties módon ugyanannyi idősen majdnem csak ugyanúgy is, megint meghalt egy fiatal ember. Amikor Balázs hazafelé menet beugrott hozzám egy puszira, és elmondta, még úgy tudta, epilepsziás rohamot kapott. Azt nem tudta, a roham miatt történt a haláleset, vagy fordítva.. Később megtudtuk, szívrohamot kapott. Pont úgy, mint Tomi tavaly. :(
Megviselt az egész, még akkor is, ha nem ismertem ezt az embert. Minden ilyen megvisel, megrendít. Mindig jobban. Hálásnak kéne lennem, amiért itt vagyunk, viszonylag egészségesen, boldogan, tulajdonképpen megvan mindenünk, amire épp szükségünk van. Ehelyett ilyeneken nyavalygok, hogy másik munka.
Aztán mikor erre figyelmeztetett is Balázs ma, akkor is azt gondoltam, hogy hát oké.... akkor legyünk pozitívak. Csak aztán egy fia pozitív gondolat nem jutott hirtelen eszembe, úgyhogy nem keresgéltem.
Gondoltam, majd csak lesz valahogy.
És aztán beugrott, hogy mit is olvastam magamról a hétvégén. Merthogy Heni írt az aszcendensével kapcsolatban talán a hét gondolata kapcsán, és akkor azon gondolkodtam, hogy honnan is tudhatnám meg, hogy mi az enyém, mert nekem aztán halvány segédfogalmam sincs róla. De google a barátom, aki mindig mindenre válaszol valamit, hát megkérdeztem tőle, hogy "honnan tudom meg, mi az aszcendensem" És megmondta. Én meg meg is tudtam.


Ikrek aszcendens
 
Eredendően kettős a személyiséged. Míg az egyik pillanatban éles eszű, kommunikatív és elbűvölő vagy, addig a következőben már mogorva és keserű. Lényegében társasági lény vagy, az összes jegy közül a legbőbeszédűbb. Soha sem nősz fel, egy kicsit mindig gyerek maradsz. Örömöt lelsz a trükkökben és a rejtvényekben, megrögzött tréfamester hírében állsz.
Állandóan elfoglalt vagy, mely abból fakad, hogy egyszerre két vagy több munkát is elvállalsz. Naponta változtatod a véleményed, de sohasem ismered el, ha tévedsz. Mivel hiányzik belőled az összpontosítási készség, képtelen vagy következetes életmódot folytatni. Folyton új ösztönző erőre van szükséged. Gyorsan tudsz előállni ötletekkel, ám annyi kitartás már nincs benned, hogy a végére is járj ezeknek. (forrás: femina.hu )

Ennek fényében gondoltam magamra ma este, és megállapítom, hogy akkor mégis minden rendben van velem. Csak túlságosan ikrek vagyok... nem elég a horoszkópom, még az aszcendensem is. :D 
Mondjuk azért azt még elmesélem, hogy az elemzés ennél sokkal bővebb, és mindenféle van benne... de annyira ül, hogy tátva maradt a szám. Ráadásul nem csak rám. Mert megcsináltam Balázsét is, és neki is. Meg a sógoromnak is. Szóval..... lehet ebben valami....

2012. ápr. 18.

A sárban

Annyi mindenen gondolkodok mostanában. Csoda e, hogy ennyit fáj a fejem? A kérdés költői, nyilván nem csoda. Sosem férek el a saját fejemben, mindig bekúszik valami új vagy épp rég elfeledett gondolat, vágy, amibe aztán jól belemerülök. Persze, hülyeség, mert a régiekre akkor sem, most sem tudtam választ adni, és zömmel az újak is ilyenek.
A leginkább belesüppedős az már megint a saját énemmel kapcsolatos. Mert Balázs sikere ráébresztett arra, hogy "milyen jó neki", van bennem egy adag "egészséges irigység" (tessék kérem ezt jól érteni), nem azért, mert Ő, hanem amit csinál majd ezentúl. Valami hasonlóra vágynék, nyilván nem ennyire összetettre, de ilyesmi.. Ijesztő érzés volt először, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a világ bunkója, amiért a saját férjemre irigykedem. Aztán, sok-sok gondolkodás után megértettem, hogy nem, dehogy, nem tőle irigylem. Csak én is szeretnék valami hasonlót. Ő is tudja ezt, megosztottam vele, nem nagyon lenne értelme titkolóznom, mert úgyis tudja, ha valami nem kerek.
Újabban megint nagyon nem vagyok jól a saját bőrömben, és nagyon nem tudom, mitől lennék jól. Mert egyrészről hálásnak kell lennem, amiért van munkahelyem, és kapok fizetést. Ráadásul, ha nagyon őszinte vagyok, jelen pillanatban ennél a négy óránál nem sokkal több a kapacitásom.. vagy nem is tudom. Másrészről viszont kicsit olyan, mintha ott ragadtam volna valami hatalmas lápban, ahonnan mennék, lépnék, de nem tudok, mert vagy a cipőm marad ott, vagy én magam is. Olyan nincs, hogy csak úgy simán kiugrok, és máris a szárazon találom magam.
Sokáig azt mondtam, a könyvelés soha többé nem lehet az én világom, mert túlságosan szabad életet éltem már ehhez túl sokáig, hogy újra a szigorú szabályok és rendek rabja tudjak lenni. Egy pár adóbevallás elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, ez még mindig az én világom lehetne.
De az a világ is lehetne az enyém, ahol nap mint nap statisztikákkal és listákkal kéne foglalkoznom, mert azt is szeretem.
Sőt, továbbmegyek.. egy olyan világban is jól érezném magam, ahol mindezek mellett még emberekkel is kéne foglalkoznom, mert az embereket még mindig szeretem.
De egy olyan világban is jól tudnék lenni, ahol nap mint nap írnom kéne valamiről. Akár meghatározott dologról is, szerintem menne.
Ezek a világok messze vannak, és elérhetetlenek. Én meg itt állok, közel 34 évesen, három gyerekkel, akik már nem olyan kicsik, hogy feltétlenül szükségük legyen rám a nap minden percében (bár azt gondolom, még majd húsz éves korukban is szükségük lesz rám) és beleragadtam a sárba. Huzigálom kifelé a cipőmet, de nem sikerül. Sehogy sem. Akármerre akarok indulni, mindig megtorpanok.
Egy hajszál választ el a megoldástól, de a hajszál eltűnt ott a sárban. Talán a cipőm talpára ragadt, nem tudom, ennyire még sosem tudtam kihúzni.
Hát ez van.

2012. ápr. 17.

Valaki ma 10 éves lett

Telik-múlik az idő, és ma megint szülinapot ünnepeltünk. Erik Márk nevű gyermekünk éppen ma egy évtizede látta meg a napvilágot.
Valamiért mindig Neki, Róla írok a legnehezebben, pedig talán Ő a legérzelemdúsabb gyerekünk. Így volt ez egy éves korában is, és így van ez most is, amikor már a tizedik szülinapját ünnepli.
Van egy csomó dolog, amiben már olyan igazi nagyfiú. Mert rá lehet bízni az öccsét, vagy akár a kutyákat is. Szépen el tudja kormányozni itthon az egész családot, mert mindenről tudja, hogy hol van, hogy miből milyet szoktunk venni.
De van egy csomó dolog, amiben még mindig nagyon kisfiú. A cipőkötés és ő még mindig nem igazi barátok. Ha baja van, akkor tud hisztizni. Ugyanazzal a hangerővel akkor is, ha csak éppen valami apróságról van szó, mint amikor nagy baj van. Épp csak egy félárnyalatnyi a különbség.
A legjobb fej a gyerekeink közül, mert gátlástalanul bevállal bármit, akár a testvérei helyett is. Jó jelenet egy-egy ilyen, mert odaáll, krokodilkönnyek csorognak az arcán, rezegteti a száját, és valami macsós lazasággal megpróbálja előadni, hogy "Jó, megmondom, én voltam." Amúgy nem ő volt, mindannyian tudjuk, de azért legalább megpróbálja. Igaz, ha ő volt, és nagy sunyiságról van szó, akkor nem tud róla semmit. Igazi tíz éves, na.
Az iskola sem barátja még mindig. Utálja, gyűlöli, minden nap egy kínszenvedés amikor be kell menni. Ha nem vagyunk, leszünk résen, mindez a jó esze rovására is megy.
Tanultunk tőle új szavakat is már, mint pl.a trupkó (pénz)
Hihetetlen hogy mennyi dalt tud kívülről, válogatás nélkül mindent megjegyez, amit csak hallgatunk.
A gyerekeink közül Ő az egyetlen, akit érdekel a divat. Most együtt vettünk farmert, mert neki valami "menő" kellett. Hát menő lett. Nézegeti magát a tükörben, zselézgeti a haját, és kellett már lányt "leráznia", mert üldözte a szerelmével.
A lába már nagyobb, mint az enyém, de a mosolya és az ölelése még mindig ugyanolyan gyermekien őszinte, mint volt akármikor ebben a vele eltöltött évtizedben.
Sokat tanultunk tőle, vele, sokat küzdöttünk már érte is, vele is. Csupa kihívás mellette az életünk, de ez így pont jó. Olyan kevesek lennénk nélküle.


Drága kisfiam, Isten éltessen Téged még nagyon sokáig.

(kép innen)
És álljon itt is az ő szülinapja ihlette bejegyzés linkje. Csak hogy egy helyen legyen.. :)

2012. ápr. 16.

Nagyon hétfő

Sokszor mondtam már, hogy úúúútálom a hétfőt. Biztos vagyok benne, hogy már a hétfő is régóta utál engem, csak úgy viszonzásul, de nem baj. Majd megszeretem, ha szombat lesz. Addig aztán nem.
A mai hétfő egy olyan igazi érzelem-hullámvasútra vitt. Egyrészről csupa izgalom volt, szerintem én jobban izgultam, mint Balázs. Ahogy kinyílt a szemem, máris rá gondoltam, hogy na vajon hogy ment a "bemutatás" (nem mintha nem ismerné mindenki), meg vajon mit csinál. És ez így folytatódott egész nap. Amikor negyed egykor azon kaptam magam, hogy már azért aggódom, hogy vajon evett e, és vajon nem fáj e a feje, és van e nála fájdalomcsillapító, akkor gondoltam, hogy na, állj. Elég. Majd hív, ha hazaért, és majd elmesél úgyis mindent, amikor én hazaérek. Mesélt, az igaz... de harapófogóval kellett kihúzni belőle, mert "nem volt semmi különös". Na bravó. De hagytam azért magában is, nyilván még neki is rendszerezni kell magában is az élményeket, érzelmeket, meg a mindenfélét. Olyasmi lehet ez, mint azon a "gólyahír" kártyán, amivel többek között engem is "beharangoztak" anyámék.."Olyan friss az élmény, alighogy születtem...."
Aztán ma másfél hét után véget ért a tavaszi szünet, gyermekeim nem kis bánatára. Erik már tegnap este bepróbálkozott némi hasfájással és hányingerrel, még a hányós tálat is őrizgette sikertelenül. De, bármennyire is együtt érzek velük, menni kellett.
Ráadásul ma, ezen a borongós-szeles szürke áprilisi napon a csepp királyfi életének nevezetes napja vagyon. Történetesen Roland beiratkozott az iskolába. :( Ez aztán vitte a prímet az érzelmi hullámvölgyben, mikor amúgy is itt lebeg a fejem fölött, hogy mindenki mekkora már, és jóformán csak "hadtáposnak" tartanak itthon, erre még azzal kell szembesülnöm, hogy nincs több ovis gyerek. Rövid idő már csak, és mindenki iskolás lesz.Tanító néni választás nincs (de azért nem átallottam elmondani, hogy mégis melyik két tanító néni lenne nekünk a legjobb, és még attól sem riadtam vissza, hogy elmondjam, három éve "szívok" azért, mert nem oda került, ahova én kértem... na mindegy, majd lesz valami), ellenben kérdőív kitöltés van, méghozzá szigorúan kötelezően. Azt ne kérdezzétek, hogy mi köze van a gyerek iskolába kerülésének ahhoz, hogy hány darab könyvünk van, és abból az akármennyiből van e neki sajátja. Meg hogy hány darab mobiltelefon, számítógép, fürdőszoba, ilyesmi van. Ráadásul a lap tetejére szépen felírták a nevét is, ami hát khhhmmm... nem mintha nem mondtunk volna igazat, vagy bármi szégyellnivalónk lenne.Vicces volt, mert már az első kérdésnél érdekes helyzet adódott. Kivel él a gyerek? édesanya? édesapa? Mondom, hát mi ilyen konzervatív módon együtt.. vagy olyan opció nincs? De volt..

Ebben az enyhe télben pedig olyan tavaszi fáradtság van rajtam, hogy ihajj... egész napokat tudnék átaludni. Mondjuk nem lenne baj, ha aludnék is.. nem pedig attól rettegnék éjjel kettőkor, hogy a saját hatalmasra nőtt végtagjaim és testrészeim összenyomnak engem. Szörnyű volt, de komolyan, és nem álmodtam..

De holnap kedd... nem is akármilyen. :)

2012. ápr. 15.

Teszteljünk

Cucka tesztje tetszett meg, és mivel azt mondta, akiket "virtuálisan naponta látogat, azoknak értelemszerűen kíváncsi a gondolataira", úgy gondoltam, akkor ez egy felhívás keringőre. Izé.. tesztírásra.
1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?
 Tegnap. De nem vagyok rá büszke, mert konkrétan nagyon kiröhögtem valakit. Még a könnyem is     kicsordult bele.
2. Mikor sírt utoljára?
  Ma. Egy tévéműsoron. (nem, nem a Titanicot néztem)
3. Min tud igazán felháborodni?
 Az igazságtalanságon.
4. Minek tud leginkább örülni?
 Időnek, amivel azt kezdhetek, amit csak akarok.
5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?
 Hogy nem tudok előre tervezni, mert annyi minden nem rajtam múlik.
6. Mi a kedvenc színe?
 Rózsaszín és a fekete
7. Mi a kedvenc étele?
 Nem vagyok valami nagy ínyenc, úgyhogy még mindig a Whopper. :D
8. Mi a kedvenc itala?
 Nincs ilyen.
9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?
 Többnyire változik az épp aktuális kedvenc. Jelenleg is van egy pár, akiket rendszeresen hallgatok.
10. Ki a kedvenc írója/költője?
 Költő: Radnóti Miklós, író több is van: Joanne Harris, Paulo Coelho, Debbie Macomber, Stephenie Meyer, Penny Vincenzi, és még sokan mások....
11. Ki a kedvenc festője?
 Nincs ilyenem.
12. Melyik a kedvenc filmje?
 Magyar Vándor, Abigél, A bárányok hallgatnak, Hannibal, A király beszéde..... ezek azok, amiket sokszor megnéztem.. így talán a legkedvencebbek
13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni?
 Mindent el tudok nézni, ha megfelelő indok is van hozzá.
14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?
 Az emberi hülyeség határtalan, megbocsátani pedig mindent meg lehet..elfelejteni sokkal nehezebb.
15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?
 Olyannal, akinek nincs mondanivalóm. Elég hülye helyzet lenne bezárva oda kettesben teljes némaságban.
16.  Kivel békülne ki a legszívesebben?
 Nem vagyok haragban senkivel. Akikkel nem kommunikálok valamiért, az sem harag. helyén kezelem csak az érzelmeiket. :D
17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?
 Az 1848-as és az 1956-os forradalom résztvevői
18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet?
 Hitler
19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?
 Azokat, akik nap mint nap harcolnak az életükért, különös hősként tekintek a beteg gyerekekre, és szüleikre.
20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai? Empátia, családszeretet, hűség, ambíció, kitartás, erő,
21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?
 Empátia, családszeretet, hűség, ambíció, kitartás, erő,
22.. Mit tart Ön a legfontosabb erényének?
 Akiket szeretek, a végsőkig kitartok mellettük, és minden helyzetben kiállok értük, mellettük
23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának?
 Nem harcolok magamért, és nincs bennem elég akaraterő.
24. Mi az, amitől a legjobban fél?
 Hogy elveszítem a családomat.
25.  Hol élne a legszívesebben?
 Valahol, valami napsütötte olasz déli lejtőn..
26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot?
 Egészségben, családban élve, mindennapi anyagi gondok nélkül.
27. Történt-e az Ön életében igazi csoda?
 Hát persze. Három fiam is van. :)
28. Miben vagy kiben hisz Ön?
 " Hiszek Szentlélekben.
    Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
    a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
    a test feltámadását és az örök életet."
29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?
. Szeretett... szerettük.
30.Ha visszamehetne a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná?
 1999. március 27.
31. Ha előre mehetne a jövőben egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?
  Nem tudom. Egy napot, amikor megnézhetem az ükunokáimat majd.
32. Mit kívánna magának egy jó tündértől?
 Jelen pillanatban? Egy kisbabát.
33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?
 Senkiére. "Ez a sors, amit élünk, csak egyszer miénk, ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég.."

+1
 34.  Kinek tenné fel ezeket  a kérdéseket?
Akinek csak kedve van válaszolni rá. Azt azért én is szívesen venném, ha azok, akik rászánják magukat, hagynának itt némi füstjelet... Akik pedig semmiképp nem akarnak ilyesmikre válaszolni, legalább arra a kérdésre válaszolnak nekem, hogy "Hogyan képzeli el a földi boldogságot?' Itt, kommentben, nyugodtan. Bármilyen hosszúságban. :)

2012. ápr. 14.

Az ajándék

Hát akkor eljött az ideje, hogy írjak róla. Épp ideje már, mert nagyon nehéz volt nem elszólnom magam, pedig tudjuk már egy hónapja. :) Azóta pedig számolok vissza.. és ma levágtam a gondolatbeli centimről az utolsó számot is.
Olyan kis frappáns bejegyzések születtek a fejemben ez alatt az egy hónap alatt. Most meg itt ülök, vigyorogva, mint a tejbetök, és nem tudom, hol is kezdjem.
Talán, kanyarodjunk vissza 2007-re. Amikor egy őszi napon megszületett a döntés Balázs részéről, hogy az addig annyira szépen alakuló üzletvezetői "karrierjét" feladja. Nagyon szerette csinálni, szívvel-lélekkel végezte a munkáját, de sajnos azok a fránya anyagiak közbeszóltak. Keveset fizettek, nagyon keveset, így megérett az elhatározás, hogy váltani kell. Szerencsére egy hét múlva már meg is volt az új helye, így aztán épp csak két napja volt itthon arra, hogy fejben átrendezze magát, már kezdett is.
2008 őszén már újabb változás előtt álltunk. Minden idők legnehezebb döntését hoztuk akkor, amikor végül igent mondott a felkínált pozícióra, mint frissáru átvevő. Azt hiszem, kívülállóként azt gondolhatjátok, hogy na, ez aztán minden, csak nem előrelépés, pedig dehogynem. A raktáron belül a legrangosabb és legjobban fizetett pozíció. Nem fizikai dolgozók, és mindössze páran vannak a sokszázas tömegben. Kiváltság, és afféle "kihalásos" alapon lehet bejutni. Ezeknek a kiváltságos embereknek viszont cserébe a jó fizetésért be kell vállalniuk, hogy mindig éjszaka dolgoznak. Eleinte el sem tudtuk képzelni, hogy meg lehet ezt szokni. Akkor aludt, amikor mi ébren voltunk, és akkor dolgozott, amikor mi aludtunk. Őrületesen sok olyan iskolai szünetet csináltunk végig, amikor alig két-három órát tudott pihenni, mert a gyerekek ennyi időre voltak csak "hitelesítve". Azért többé-kevésbé megszoktuk ezt a fordított életet, bár, bevallom, soha, egyetlen percig sem szerettük. Sem ő, sem én. Az elmúlt fél évben már odáig is fajult a dolog, hogy ha a légy sem zümmögött, akkor sem tudott aludni négy óránál többet. Ami hosszútávon nagyon kevés, és nagyon kimerítő.
Ennek ellenére nagyon-nagyon szerette a munkáját. Kevés embert ismerek, aki szívesen csinálja, amit csinál, de ő ilyen. Nem is olyan régen is azt mondta nekem, hogy ő innen szeretne nyugdíjba menni.
Ha vásárolni megyünk, akkor nagyon szeretem, amikor rámutat valamire, és azt mondja "ehhez nagyon sok közöm van". Tudom, hogy azt jelenti, ő vette át. :) És különlegesen jó érzés valami olyat hazavinni, amihez "köze van". A munkatársaitól azt is tudom, hogy a munkaszeretete hihetetlen pontossággal és alapossággal jár együtt, amiért többen is komolyan felnéznek rá. Egyébként is van ez a számomra is irigylésre méltó tulajdonsága, hogy egyszerre több dologra tud ugyanolyan intenzitással figyelni (rajta kívül még egy ilyen embert ismerek), ráadásul hihetetlen memóriája is van. 
Aztán egy hónappal ezelőtt egy hétfői napon, amikor épp a nyolchetente aktuális nappalos hetét kezdte, félrehívta a főnöke, és gratulált neki az új munkaköréhez. Ő pedig persze köpni-nyelni nem tudott, mert nem pályázott meg semmit. De nem is volt rá szükség. Az új pozíció pedig: logisztikai műszakvezető. Egy újabb lépcső azon a képzeletbeli ranglétrán, amit (én tudom a legjobban) sosem akart megmászni. Természetesen nagyon örül neki, de nem nagyon érti miért ő. Én tudom...:) Nagyon büszke is vagyok rá, és nagyon komolyan hiszek benne, hogy minden gond nélkül megfelel majd az új követelményeknek, annak a hatvan embernek pedig olyan főnöke lesz, akihez majd bármikor bizalommal fordulhatnak.
És hogy mindebben mi az ajándék? Gondolom nem teljesen világos még... De elárulom. Ez az utolsó olyan éjszaka, amit külön kell töltenünk. Nem lesz több. (nem mondom, hogy soha, mert ki tudja...) Akkora boldogság ez, amit mindig írói ambícióm ellenére sem tudok jól megfogalmazni. Még nem teljesen fogtuk fel, hogy hétfőtől megint egy új korszak kezdődik az életünkben, de már ízlelgetjük...
Őszintén remélem, hogy ennek a kihívásnak is megfelelünk majd, legalább úgy, mint eddig.
A jövőnk csak most kezdődik.....

2012. ápr. 13.

A hét gondolata V.

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.” (Stephen King)

Mi a legfontosabb dolog az életedben?

Ha ragaszkodom az idézet témájához, akkor arról írok ami a legtöbbször foglalkoztat. Amire leginkább vonatkozik az, hogy kimondva egészen más, mint mikor még csak odabent van. De tök hülyén veszi ki magát, ha azt írom, hogy a legfontosabb dolog az életemben én magam vagyok, mert ez egyáltalán nem igaz ebben a formában. A legfontosabb dolog az életemben a családom. A férjemmel, a gyerekeimmel, és a kutyáimmal együtt. Ámde a legfontosabb olyan dolog, amin a legtöbbet kell gondolkodnom, az mégis én vagyok. Mert itt van a családom, akik többé-kevésbé tökéletesek, és itt vagyok én, köztük az egyetlenként, aki ugyan lehet, hogy épp annyira tökéletes lehet, mint ők, mégis folyamatos útkeresésben van. Ez az útkeresés igazából az a nagyon fontos. Mert nehéz elmondanom, hogy mindenki értse, és jól értse, hogy amikor azt mondom, mindennél jobban vágyom még mindig egy kislányra, akkor az nem azt jelenti, hogy nem vagyok boldog a három fiammal, és nem vagyok végtelenül hálás a sorsomnak, amiért éppen ők hárman az én fiaim. De szeretném azt a tapasztalatot, amit ez jelentene. Szeretnék egy kislányt öltöztetni, copfba fonni a haját, kopogós cipőt vadászni neki a pörgős szoknyájához, és nézni, ahogy egy huncut mosollyal leveszi a lábáról az apját.
De mindennél jobban vágyom már egy olyan munkára is, amit szeretni tudok. Szeretnék valami olyannal foglalkozni a mindennapjaimban, ami örömet okoz, amit nem csak azért csinálok, mert muszáj, és mert pénzből élünk. Sosem volt olyan munkahelyem, ahol önmagam lehettem, és ahol elismerték volna, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Természetesen az lenne a kánaán,ha az írásból élhetnék, de mostanában újra el tudom képzelni magam könyvelőként is. Furcsa dolog, tudom, de mindennél jobban vágyom rá, hogy megint "bent ragadhassak a négy fal között", madarat lehetne fogatni velem akkor, ha itthonról dolgozhatnék. Jó nekem itthon, és annyira hiányzik az a sok minden, ami régen belefért még az életembe.
De nagyon fontos a gondolataim között az is, amikor megpróbálom megérteni az embereket. Tudom, hogy mindannyiunkat más és más dolgok motiválnak, érdekelnek, ettől olyan szép színes ez a világ. De nem értem, hogy mikor és mitől lett ez a világ ilyen életunt, érdektelen, és pofavágós. Keresem a válaszokat, a logikát, és bár nem tisztem nekem megoldani, mégis nagyon szeretném.
És fontos még az útkeresésemben az is, hogy a spirituális, ezoterikus világot végre helyén kezeljem. Pont úgy, ahogy kellene..de hol teljes tagadásban vagyok, hol pedig el sem tudom képzelni, hogy nem úgy van...

Szerencsés ember vagyok, mert még nem akadt olyan téma, amit ne lett volna kivel megbeszélnem, mindig van legalább egy ember, akinek bármikor, bármit elmesélhetek, nem néz hülyének, nem nevet ki, és elfogadja. Szerencsés ember vagyok, mert már ki is merek mondani bármit. Sőt, le is merem írni őket. Az összes fontosat. Így aztán nincs is titkom...

2012. ápr. 12.

Jajj, mit tettem?

Soha nem estem még ennyire kétségbe fejfájástól, hogy bizony, mikor ma gyógyszert iratni mentem, akkor elpanaszoltam az orvosomnak, hogy most már sokadik napja nagyon-nagyon szenvedek, és már semmi sem használ. (a tegnap esti enyhülés is csak átmeneti volt, már hajnalban egyszer arra ébredtem, hogy újfent tombol) A reggeli kávém mellé rutinszerűen vettem be a fájdalomcsillapítót, és láttam a csillagokat, ha csak megmozdítottam a fejem. Amikor a harmadik félét nyeltem le, akkor mindig enyhült annyira, hogy az elviselhető kategóriába essen már, de el nem múlt teljesen. Szóval, mindezt elmeséltem, doki figyelmesen végighallgatott, megkérdezte, miket szedek, mondtam, hogy advil ultra forte-t, cataflamot, algopyrint, nurofen rapidot. Ezek jó szerek szerinte is. Gyors vérnyomásmérés után (tökéletes 120/80), meg kérdezősködés után, hogy nem volt e bennem kullancs mostanában mondta, hogy még egy ötlete van... van egy szer, aminek a nevére nem emlékszem, baromi drága, de nagyon jó szokott lenni. A drágaság ellen meg úgy tudunk védekezni, hogy felírja a cerucal tablettát, (amúgy epilepsziásoknak nem javasolt, de akut szerként vessük be, megkockáztatva) amihez vegyek aspirint, és algopyrint. A három együtt megfelel annak a drága szernek (közben eszembe jutott a neve:Migpriv). Ha ez sem mulasztja el, akkor vágjam le. Na jó, ő nem ezt mondta, azt mondta, akkor az már a neurológia hatásköre. :) Na szóval, megvettem, kiváltottam, bevettem. És voila, nem fáj a fejem. (csak az idő maradt a nyakamon, de dögöljön meg most már) Szóval, hozzám hasonló fejfájósoknak ajánlom kipróbálásra, ha esetleg még nem...
Egyébként tudtátok, hogy annyira takarékos lett ez az ország, hogy az orvosnál a program szól,hogy még két hétre elég gyógyszered van, nem irathatod fel? Ami azért nem semmi... mondjuk hülyeség is, mert mi van akkor, ha nyaralni mennék mondjuk egy negyedévre, mert rám szakadt a bank? Akkor nem irathatom fel a gyógyszereimet előre, mert a program szerint még nem jár nekem? Értem én, hogy mi lenne a távlati cél, de a jelenlegi rendszer erre még nemigen alkalmas. Főleg úgy nem, hogy én még a saját gyógyszeremet egyetlen egyszer sem tudtam azonnal kiváltani. Mert ahhoz drága,hogy készleten tartsák, ha már fel van írva, és ha már kifizettem előre, akkor megrendelik. Addig nem. Ez mondjuk megint egy érdekes dolog, mert igaz, hogy a 100 db Keppra rendes ára közel 16000 Ft, de itt van egy tizenezres lélekszámú város (ahova lassan csak hálni járnak a lelkek, de ez részletkérdés), ahol a három gyógyszertárból egyben sem kapható. De azok a öt-hat-nyolc ezer forintos marha drága ránctalanító krémek garmadával állnak ott. Ilyen esetben sem működik jól a rendszer. Mert még azt is rányomtatják a receptre, hogy mikortól kiváltható. Na mindegy.
Ez a mai orvoslátogatás-gyógyszerkiváltás hiteles története volt. Kissé unalmas, de hátha tanulságos lehet azoknak, akik rendszeresen "advil ultra mire jó" és "advil fejfájásra?" keresőszavakkal érkeznek hozzám.

2012. ápr. 11.

Túléltem

Minden idők legrémesebb migrénes rohamát is. Brrr... nem is akarok már rágondolni. Amikor estére végre a hideg rázott, akkor már tudtam, hogy most már akkor teljesen elmúlik végre, és nem csak tompul. Mondjuk ez a teljesség még várat magára egy kicsit, és roppant kényes még a helyzet, de azt hiszem, túl vagyok a nehezén. De majd ezt holnap elmesélem, hogy tényleg így volt e.
Azon gondolkodtam az előbb, mielőtt nekiálltam bejegyzést írni, hogy elmeséljem e ma, hogy mi is az ajándék, de aztán úgy döntöttem, hogy nem. Majd szombaton. Rendhagyó módon pénteken megírom a hét gondolata bejegyzést, mert annak a másik posztnak szombaton kell megszületnie. :) Na, ki kíváncsi? :D :D (hú, de gonosz vagyok)
Aztán azon is gondolkodtam, hogy a bennem élő gondolatfoszlányokat a mindenféléről ér e megosztanom veletek, vagy majd csak akkor, ha már bennem letisztázódott legalább az, hogy melyik gondolat hova is való igazán.
De azt mindenképpen elmesélem, hogy tegnap a nevelőapámat 19 év munkaviszony után ukk mukk fukk kirúgták a munkahelyéről. Az indoklás a válság, a megszorítások, meg ilyenek. Vele együtt még többen is így jártak. Tegnap ennek megfelelően kicsit megfagyott körülöttünk a világ, mert ki gondolt volna erre? Mindannyiunkban felmerült az egésznek az anyagi vonzata, mert realista emberek vagyunk. Azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy majd csak lesz valahogy, mert mi mással lehet ilyenkor? Megoldjuk, stb.
Aztán ma, épp mikor anyám szegény már kisírta sokadszorra a két szemét, hogy mi lesz most, megjelent a nevelőapám, és közölte, hogy akkor hétfőtől van másik munkahelye. Körülbelül úgy néztünk rá, mint akinek az esze is elment, de nem viccelt. Jókor volt jó helyen. Mert az egyik (volt)munkatársánál épp múlt héten érdeklődtek, nem e tud valakit, aki lenne nála karbantartó négy órában? Ez az ember épp ma szolgálatban volt (benzinkutas), és megemlítette a nevelőapámnak, hogy nem mész át hozzá? Dehogynem. Átment, és öt perc múlva már volt is munkája.
Azt hiszem, ezúttal jobban is jár így... de ha valaki meséli, nem biztos, hogy elhiszem, hogy van ilyen a mai világban. És mégis. :)

Hát ennyi mára. A bejegyzést erősen begyógyszerezett állapotban írtam, kéretik ennek fényében elnézni nekem az elütéseket, esetleges érthetetlen szavakat, és ilyesmiket.

2012. ápr. 10.

Nem leszek vidám

Volt már ilyen, és biztosan lesz is még. Nem fogom túlságosan bő lére ereszteni a nem éppen rózsás hangulatom okát, mert nem akarok senkit lehangolni vele. Meg igazából oka sincs.
Kivéve, hogy:
tele van a hócipőm azzal, hogy nekem mindig beleköpnek a levesembe (holnap délután mennem kell dolgozni)
hiába mondok el valamit tizenötször szépen, még megvárják, hogy tizenhatodszorra már üvöltsek
két napja egyfolytában fáj a fejem, hol csak tompán, hol nagyon erősen, és semmi a világon nem használ rá (holnap levágom, az hétszentség)
semmihez semmi kedvem
folyamatosan fázom
örökké fáradt vagyok

És akkor nem is soroltam fel azokat a dolgokat, amiken gondolkodom mostanában. Meg amiket nem csináltam meg, pedig már ideje lenne.
Szóval, nyűgös vagyok, úgyhogy ennyit mára rólam. Majd csak kialszom. Vagy valami.. 

2012. ápr. 9.

Húsvét vége

Még délután eszemben volt valami olyan téma, ami nem éppen könnyed lett volna, de mostanra már fogalmam sincs, mi is volt, úgyhogy biztosan nem volt olyan fontos. :)
Most meg akkor téma helyett elmesélem, hogy azért nem hervadtam el, mondjuk ezen nem is aggódtam egy percet sem három fiúgyerek és egy férj mellett. :D Rajtuk kívül is volt még locsolóm, túléltem... bűzlött a fejem, mint az "urasági ganédomb" (ez is a nagymamám mondása), ráadásul rettenetesen nehezen szántam rá magam a hajmosásra is.
Ja, és megállapítottam ma este, hogy mi fordítva működünk, mint mások...negyed kiló kenyér, nyolc darab zsemle, másfél kiló sonka (de még van belőle), és egy kiló darált húsból készült fasírt fogyott a hétvégén... semmi extra zaba nem jutott eszünkbe. :D
A világon semmit nem csináltam ma, mégis estére úgy elfáradtam, mint aki egész nap szenet lapátolt. Úgy látszik ez a nagy henyélés sem jó. Vagy talán inkább a hirtelen visszatért "tél" az, ami nem tett jót, a fejem is belefájdult (de úgy becsülettel). Reménykedem, hogy nem tart sokáig ez a hideg idő, mert én nagyon jól éreztem magam abban a múlt hét elejei huszon pár fokban. :)

Azzal az ígérettel búcsúzom, hogy a héten elárulom, mi volt az ajándék, úgyhogy figyeljetek... :)

2012. ápr. 8.

Jó pihenést!

Attól még, hogy én nem rajongok ezekért az ünnepekért, attól még én is örülök neki, hogy van két nap semmittevés, amikor nincs nyitva semmi, tehát biztosan nem kell menni sehova.

Úgyhogy ennek fényében kívánok mindenkinek a továbbiakra jó pihenést, és kellemes ünnepet. Aki pedig várja, hát annak jó sok locsolót is.

kép forrása: google képkereső

2012. ápr. 7.

A hét gondolata IV.

Azért már kezd hagyomány lenni.. :)

A hét témája/kérdése: Melyik a kedvenc ünneped?

Nem annyira a szívem csücske az e heti téma, az tény, de ez nem tart vissza attól, hogy megírjam.  Meglepő lesz talán, hogy igazából nincs ünnep, legalábbis a szó szoros értelmében véve vett ünnep, amit nagyon szeretek. Ennek elég prózai oka van. Minden ünneppel kapcsolatban elvárások vannak, húsvétkor "kell" sonkát és tojást főzni, és "kell" locsolni is. Karácsonykor "kell' halászlé v. akármilyen halétel, "kell" mindenféle külső sallang és máz... De újabban már a szülinapok is ilyesmi felé mennek el, mert "kell" buli, hogy megünnepelhessük. És komolyan dívik itt is a tematikus bulik korszaka, akárcsak Amerikában.
Szóval, ezek miatt a kötelező dolgok miatt nekem ezek még véletlenül sem a kedvenceim. A szülinapokat nem szeretem, mert az enyém mindig arra emlékeztet, hogy már megint öregebb lettem, a gyerekeké meg mindig nosztalgikus révületben telik, afféle "most született, és már ennyi meg ennyi..".
De nem rajongok a kötelezően fehér inges/blúzos állami ünnepekért sem. Ez sem azért van, mert egy hülye gyökér nemzettudat nélküli valaki vagyok, hanem megint csak az elvárás idegesít. Sosem értettem, hogy vajon fehér ing nélkül nem lehet valaki büszke a márciusi ifjakra? Dehogynem...

Az egyetlen ünnep ami ellen semmi kifogásom nem volt soha, az az anyák napja. Így mondhatjuk, hogy ez a kedvencem. Mióta gyerekeim vannak, azóta meg különösen az. Ez az egyetlen ünnep egész évben, amikor nincs elvárás sem felém, sem tőlem, egyetlen szál virág, vagy akár egy ölelés épp elég. Nem is kell mondani sem semmit, mert annyira egyértelmű mindig.

Szóval, az én kedvenc ünnepem az anyák napja. :)

2012. ápr. 6.

Mindjárt jön a NYÚL

Minden nyulak nyula érkezik vasárnap. És még mindig nem tudja, hogy mit hozzon hozzánk. Szörnyű egy nyúl ez, mert semmi, de semmi épkézláb ötlete nincs, pedig a focilabdán keresztül a pizsamáig bezárólag mindenfélét kigondolt. De még semmi nem került a tarisznyájába. (azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a nyúl tojik, még akkor sem, ha minden nyulak nyula Ő)
Ma már kínomban azon gondolkodtam, hogy megmondom neki, ne hozzon semmit. És legyek ám bármilyen szörnyű, gonosz, alávaló szülő vagy egy órán keresztül egészen megnyugtató volt ez a gondolat, hogy akkor semmi... és kész. És majd helyette elmegyünk a Burger Kingbe (már megint a whopper :D), vagy mittudomén.. De aztán megint azon kaptam magam, hogy újra motoszkál a fejemben, hogy na de mégis.. valamit kell hoznia ennek a hülye NYÚLnak, mert az gáz, ha nem. És ugyan vigasztal ilyenkor mindig, hogy még ha én béna is vagyok, semmiképp nem maradnak ajándék nélkül, mert a közös generációk előnyei közé tartozik a közös nyuszifészek is.
De mindennek ellenére tuti,hogy holnap még a véghajrában kitalálok majd valamit, és időben el is juttatom a Nyúl tarisznyájába.
És amin még gondolkodtam miközben törtem a fejem a megfelelő fészekbe való miatt, hogy régebben mi mindig kaptunk egy pólót meg egy csokinyulat húsvétra. És örültünk neki, meg elég is volt. Most meg....

Ti mit kaptatok húsvétra régen? És mit hoz nálatok a NYÚL?