2012. márc. 14.

Március 15.

Ma reggel én is, gondolom sok más szülőtársammal együtt, ünneplő ruhákat vasaltam. Inget, nadrágot, sőt, még mellényt is. Kikészítettem a kokárdákat, amiket feltűztünk a kabátokra, és az ingekre (mellényre).
Egy kicsit más volt nálunk ez a készülődés, mert Patrik az idén szerepelt a március tizenötödike alkalmából tartott ünnepségen. Ők adták a "műsort". Az iskolában hagyomány, hogy ez minden évben az aktuális hatodikosok feladata. Ők szerepelnek majd holnap a városi ünnepségen is, majd akkor én is látni fogom, miért is kellett ez a rengeteg készülés. :) Azt már hallottam, hogy "nagyon színvonalas, korhű, és mégis gyerekközpontú" műsort állítottak össze a felkészítő tanárok, úgyhogy kíváncsian várom. Patrik- mondhatnám szokás szerint- nagyon kevés dolgot osztott meg velünk ebből, megtanulta a verseit, a jelenetbéli szövegét, és ennyi. Nem kért segítséget, tette a dolgát.
De nem is ezen gondolkodtam el. Hanem az jutott ma eszembe, miközben lépten-nyomon összefutottam az ünneplő ruhás-kokárdás gyerekekkel, hogy mennyire más mostanában ez az ünnep is, mint amikor mi voltunk gyerekek. Korántsem érzem magam (ebből a szempontból) öregnek, de mégis, annak idején mi talán egy egész hónapig is az 1848-49-es szabadságharc "bűvöletében" éltünk. Énekórától kezdve rajzórán, technika órán és magyar órán is mindig ez volt a téma. Ugyan mindig kötelező is volt részt venni a városi ünnepségen is, főleg, mert énekkaros voltam (de amúgy is), mégsem volt nyűg.
Most lealacsonyodott az egész egy újabb "négynapos hétvége" kategóriába. A négynapos hétvége egyébkén nagyon jó, én minden héten így intézném, ha lehetne.
Bevallom, évekig voltam "mérges" amiatt, hogy volt időszak, mikor embertömegek hetekig, hónapokig viselték a kokárdát, a politikai hovatartozásuk kifejezése miatt. Akkor nem is szívesen tűztem ki. Továbbra sem tartozom egyik párthoz sem, és ez így is marad már.
A magyarságomat sem fogom fitogtatni soha, sem kokárdával, sem mással.
A gyerekeimnek azt tanítom, hogy ezen az ünnepen azokra emlékezünk, akik kiharcolták nekünk a szabadságot. Rolandnak épp reggel, az oviba menet magyaráztam el nagyvonalakban, mert Ő, a maga hatalmas lelkével, azért kérte a kokárdát, mert "kedveli Magyarországot". Ami egyébiránt reménykeltő dolog, szerintem, de megbeszéltük, hogy ezen túl mit is jelent a kokárda. Tetszett neki a történet.
Ami nagyon nem tetszik, hogy lépten-nyomon azt olvasom, hallom, és látom, hogy országszerte politikai rendezvények lebonyolítására, ilyen-olyan békemenetek és tüntetések lebonyolítására használják fel az emlékezés és ünneplés napját. A gyerekeink pedig azt látják, hallják, hogy mindenki a maga szájíze szerint csűri-csavarja az akkor történteket, pedig annak csak egy valósága van.
Azt szeretném még majd egyszer látni, hallani, hogy március 15-én nem hangzik el másféle beszéd senki szájából, mint az, ami méltó emléket állít azoknak az embereknek, akik sokkal különbek voltak a mi generációnknál, mert volt bennük kellő akarat, volt közöttük elég összetartás, és volt bennük kitartás is, hogy végigcsinálják. Értünk.. akik épp most, egy kicsit sem vagyunk erre méltók.

1 megjegyzés: