2012. febr. 29.

Női szemmel

Már többször is eszembe jutott témaként, aztán ma megint, úgyhogy most már megírom. :D Szóval, biztos mindenki hallott, látott már olyan jelenetet (esetleg részese is volt), amikor egy férfi (és ilyen szempontból lényegtelen, hogy épp a saját párunk, vagy akárki más) végigmér egy nőt. Engem rendesen zavarba hozott mindig,ha véletlenül engem mustráltak így meg, sosem volt annyi önbizalmam, hogy elhiggyem, van rajtam valami néznivaló. De nem is ez a lényeg. Szóval, az általános közvélekedés szerint az ilyen viselkedés férfidolog. Mert a nők aztán nem.. Hát, előre is elnézést kérek minden nőtársamtól, és természetesen itt is fenntartjuk a tiszteletet a kivételeknek, de én bizony mustráltam már úgy férfit, mint ahogy ők szokták a nőket. Sőt, ki is beszéltem már, hogy ennek vagy annak a pasinak milyen formás vádlija van (na, ő történetesen azóta a férjem lett.. de pssszt), vagy hogy milyen férfiatlanul néz ki. Csúnya és gonosz is vagyok, mert simán be is kategorizálom még mindig az egyes típusokat.
Így aztán vannak a
Műmájerek: akik természetesen mindig a legutolsó divat szerint öltöznek, mindig erősebb parfümszaguk van, mint egy nőnek, mindig az épp legmenőbb telefonon telefonálnak, és még véletlenül sem vesznek emberszámba senkit
Puhap**csűek: akik hordoznak egy csomó nőies vonást magukban, ami önmagában nem baj, de amikor ehhez társulnak nőies kéztartások, esetleg fura ruházkodás, az már gyanús. Az ebbe a kategóriába tartozók kivétel nélkül úgy járnak, hogy közben "pucsítanak" (a feneküket felfelé tolva járnak)
Menők: akik nagyon hangosak, nagyon macsók, nagyon lazák, és nagyon lesz...ják a világot. Ők természetesen még wc papírból is csak valami világmárkát vesznek, márkás ruha nélkül pedig ki sem lépnek az utcára.
Vénkecskék: akik sunyi pofával méregetik azokat, akik a lányuk is lehetnének, és nem mulasztanak el egy-egy megjegyzést, vagy füttyszót megejteni.
Szerencsére azért sokkal többen tartoznak (mondjuk a férfiak olyan 80%-a) a normális kategóriába. Ők vagy a férjeink, vagy épp a blogolvasóink. :)
Na de hogy ne érje szó a ház elejét, elárulom, hogy a nőket is képes vagyok így megkritizálni. Csak ezt nem írom le, mert több a csúnya szó benne, mint a nem.... :D

És hogy mit is nézek meg a férfiakon? Úgy körülbelül mindent. Mint minden más nő. Ugye? Vagy Ti nem nézitek meg? 

2012. febr. 28.

Csak egyszer írom le

, hogy mit is jelent nekem a blogolás. Illetve, ez így nem igaz, mert előfordult már azért az eltelt években, említettem párszor, hogy mennyit jelent. Szelepként működik az életemben. És a szelepek azok olyanok, hogy a jó és a rossz ugyanúgy áramlik rajtuk. Így van ez itt is. Néha előfordul, hogy kicsit több a rossz, a negatív, mint a pozitív. Ilyenkor képtelen vagyok azt színlelni, hogy minden rendben van, és képtelen vagyok csupa szépről, jóról "öröm s bódottságról" írni, mert elsősorban őszinte vagyok. Még azon az áron is őszinte akarok maradni mindig, minden körülmények között, ha ezzel esetlegesen megbántok másokat. Tegnap jó tanácsként kaptam, hogy egy hétre függesszem fel a blogírást, mert csak lehúzok másokat a rossz hangulatú írásaimmal. (ugye előtte írtam arról, hogy nem vagyok jól) Sajnálom,ha bárkinek is rossz kedve lett miattam, igazán nem célom soha ilyesmi. Ugyanakkor ez itt az "én játszóterem", és itt előfordul ilyen. De nem haragszom meg, ha ilyenkor a pánikgombot használjátok az első három mondat után, ami ott található a képernyő jobb felső sarkában. Tudjátok, a kis piros x. :)))
Lehetne megoldás az is, hogy elhallgatom az ilyesmit, de azért én őszintén hiszem,hogy az is csak félmegoldás. Tudom, hogy van olyan olvasóm is, aki érdeklődve várja az ilyen híreimet, mert ő is "az én cipőmben" jár.
Ennyit erről. :)

És akkor még írok mást. Azt hiszem Heninél láttam (nem linkelem, mert zárt blog) egy olyan írást, amikor az ABC betűit vette sorba, melyik betű mit jelent neki. Hát most akkor én is játszok egy ilyet.
A- Arthur, életem első kutyája, akitől rengeteget tanultam, rengeteget kaptam.
B- Balázs, a nagy Ő, aki jelenti a mindent, a végtelent, és az örökkévalóságot.
C- Citroen Berlingo, az autó, amit én találtam magunknak, és amiért még életemben ennyi pénzt nem fizettem ki, mint érte, mire lejár a hitel
D- (becenév, amit nem írok ki, mert csak az enyém)
E- Erik, a legeslegközépsőbb fiam, aki megtanított "anyatigrisként" küzdeni, és Eszter, aki legleg marad..mindig
F- Freddy, a kiskutya, aki egy újabb mérföldkövet mutat a kutyás létben
G- Google, aki a barátom. :D
Gy- Gyerekek, akik nélkül nem is lennék az, aki vagyok.
H- Humor, ami nélkül élni sem érdemes
I- Írás. Fontos, és mindig fontosabb.
J- Jókedv, amiből kevés van, de több lesz.
K- Kereszt, abból is az egyiptomi, ami a legszebb szimbólum számomra és Keppra, ami nem a szívem csücske
L- Lány, aki sosem született
M-Munka, ami majd egyszer élvezet is lesz, nem csak kötelesség
N- Napsütés, éltető erő
O- Olvasás, a mindennapok része, és Olaszország, ahova egyszer majd elmegyek
P- Patrik, az első fiam. Ő tett minket családdá.
R- Roland, a szuperszenzitív fiam, aki mindig a kicsi lesz...
S- Segíteni, akinek csak lehetőségem van, amilyen módon lehet.
T- Telefon, a legfőbb kommuninkációs eszközöm
U-Unalom (mi is az?)
V- Vogue Kennel, Freddy szülőháza, egy jó kapcsolat kezdete
W- Whopper, Bármikor. :)
Z- (ide nem jut eszembe semmi)
Zs- Zsolti, aki mindig az életem része marad, és hiányzik.

Mástól is szívesen olvasom ám. :)

2012. febr. 27.

Csak ennyi



Mert ma ilyen kedvem van. :)

2012. febr. 26.

Az a legtutibb

Amikor magamban tartok mindenfélét. Se ki nem mondom, se le nem írom, mert akkor egy idő után el is felejtem szépen, mintha sosem lett volna. Ezt az elvet követtem egy hétig, azt hittem, beválik. Aztán, mint az elveim többsége, szépen hamvában holt.. úgyhogy akkor most elmesélem, hogy olyan vagyok, mint az a bizonyos mosott végtermék. Nem tudnám mire fogni a dolgot, hacsak a frontokra nem. De ha arra fogom, abban az a gáz, hogy a héten volt hideg is, meleg is. Szóval, ezügyben akkor sorsot húzhatok.. mert ha amiatt van, akkor mindkettő miatt van.
Hét közben is vegetálgattam már csak, voltak mindenféle bajaim, bár akkor még leginkább csak az tűnt fel, hogy nagyon nem vagyok formában, rettenetesen fáradt vagyok. Aztán valamelyik este már fájt a gyomrom is mellé, és olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban elvágódhatnék. Akkor be is tojtam rendesen. Másnap reggel ébredtem először olyan igazi görcsös lábakkal, amitől már korán reggel azt éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Gyaloglás hatására jobb lett, átmenetileg.
Péntek estére konkrétan alig álltam a lábamon, akkor ráfogtam az izgalmakra. De hiába aludtam szombaton is, ma is reggel kilencig (igen, franc az alvókámat, ma is...) nemhogy jobb nem lett, hanem rosszabb. Tegnap egész délelőtt annyira fájt mindenem, legfőképp természetesen a vádlijaim, hogy legszívesebben az ágyban hevertem volna magatehetetlenül. Ma ugyanez megspékelődött még egy igazán makacs fejfájással is, úgyhogy délután elhatároztam, hogy beadom a felmondásomat. Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, bár felmerült bennem, hogy egy hét folyamatos alvás után vajon mi lenne a helyzet..
Illetve újra napirendre került a napirendem Balázs és köztem. Amiben igaza van, hogy én vagyok a "nemnormális" (ez nem tőle idézet, hanem csak átvitt értelem), mert ha lefeküdnék este legkésőbb tízkor, akkor pár hét múlva sokkal kipihentebb lennék. Lehet, hogy így van, még sosem voltam képes három hétnél tovább kibírni. De végiggondolva (ahh... már megint azonnal kifogásokat keresek) az estéim azért nyúlnak hosszúra, mert olyankor van időm magamra. Olvasni, blogot írni, ilyenek. Lehet, hogy simán át tudnám szervezni ezt valamikorra máskorra, egyelőre nem találtam erre "lukat" a napjaimban. Gyakorlatilag meg mondhatjuk, hogy amit magamra fordítok időt, azt sikerült magam ellen fordítani. Na, ez a nem semmi, mi?
Azért mégis csak meg kell próbálnom valamit másképp csinálni, mert nem vagyok jól sem, meg nem vagyok túl hasznos sem így sehol. :)
Ti hogy csinálnátok? Vagy mikor "loptok" időt magatokra?

2012. febr. 25.

Kiskutya...

Túl az első kiskutyás éjszakán, és napon. Kicsit olyan feelingje van, mint amikor pici baba volt a háznál. Pont ugyanolyan fárasztó is. Ráadásul Arthurral "nehezített" a pálya, úgyhogy rögtön második gyerek érkezett.
Bevallom, az éjszakázás élményéből nem vettem ki a részem. Egész egyszerűen azért, mert a kiváló alvókám most sem hagyott cserben, és ugyan homályosan emlékszem rá, hogy megébredtem valami kutya-sírásra, de rögtön vissza is aludtam. Balázsnak jutott a kemény menet az éjjel, kétszer is kelnie kellett Freddy-hez. Szívesen tette ugyan, de azért reggel elég zombis volt. (majd ma megpróbálok én is nem visszaaludni azonnal)
Új fekhelyet is kellett neki szereznünk, mert elmászkál.(éjjel is) Elsőre egy gyümölcsös rekeszt szemeltünk ki, de alacsonynak bizonyult, vagy inkább Freddy elég találékony fiú, simán kijött belőle. Így aztán délutánra kapott egy magas (talán kenyeres?) ládát, ami olyan neki, mint egy kiságy. Meg is jegyeztem, hogy már csak egy baldachint kell applikálnunk fölé, és tényleg babaágy lesz belőle. Na nem, azért meg nem őrültünk.
Arthur kicsit durván fogadta. Nem, bántani nem bántja.. illetve.. hát, amilyen kanos csórikám, mindenféle pedofil hajlamai támadtak. Ezt egy kicsit nehéz kezelni, de szerencsére Balázsra nagyon hallgat.Tőle elég egy pillantás, és már abba is hagyja, mielőtt elkezdené. A kicsi játszana vele, és Arti is hagyja neki, úgyhogy egyáltalán nem reménytelen a dolog. Lesz még ebből mindenféle szövetség. :) Addig pedig odafigyelünk rájuk.
Freddy is tanulékony, ma már többször is sikerült az udvaron végezni a dolgát. Agyon dícsértük, kapott jutalom falat morzsákat, és szemmel láthatóan tetszett ez neki, úgyhogy ha szerencsénk van, gyorsan beletanul.
A gyerekek természetesen imádják. Főleg Erik játszik vele sokat, vagy épp csak simogatja. Abba most még nem megyek bele, milyen jótékony hatása van egy kutyának a gyerekek indulatosságára, mert még magam sem tudom ezt jól megfogalmazni.
Szóval, az első nap roppant fárasztó volt, de azért még sok ilyet...úgyis hamarosan összecsiszolódunk rendesen, és minden sima ügy lesz.

2012. febr. 24.

Többen lettünk..

.. és többek is lettünk. Kezdjük az elején? A legeslegelején? Az úgy volt, hogy megérkezett az életünkbe Arthur. Előtte még nem volt kutyánk. A legtöbben ismeritek a róla szóló történeteket, tudjátok, mert nem titok, hogy igen hamar belopta magát a szívünkbe. A kis szőkés királyfiéba ugyanúgy, mint az "öreg" morgós medvéébe. Ami eddig "titok" volt, az az, hogy úgy december eleje óta érlelődik bennünk a vágy, hogy milyen jó lenne egy ilyen kutyust a kezdetektől nevelni, szeretni. Annak ellenére, hogy Arthur számunka tökéletes és teljes értékű társ, nagyon vágytunk egy halló kutyára is. A fajtaszerelem kialakult, így nem volt kérdés, hogy maradunk ezen a francia bulldog vonalon. Némi tanakodás után megszületett a konkrét vágy.. egy bézs, esetleg vörös kan kiskutyát szeretnénk. Nem untatok senkit a keresgélés, email-es kapcsolatfelvételek hosszú folyamatával, ebből a részből annyi elég, hogy a francia bulldogot szeretők egytől egyig igen segítőkész és kedves emberek. Felkerestünk pár kennelt levélben, elmeséltük nekik a történetünket, és a vágyunkat is. Mindenki segíteni akart, és mindenki szimpatizált velünk a "fajtamentésnek" minősülő Arthur befogadása miatt. Bevallom, eleinte fura volt, hogy agyon dicsérnek bennünket, hiszen tényleg annyira természetes része az életünknek, és annyira nem érdekes a "fogyatékossága", hogy nem is értettem, mi ebben olyan különleges.
Mielőtt nagyon belemerülnék mégis a részletekbe, elárulom, hogy végül sikerült ráakadni egy olyan kennelre, ahol a tenyésztővel azonnal közös hullámhosszon voltunk, egy korosztály vagyunk. Múlt héten meglátogattuk őket. És egy nappal később már biztos volt, hogy ma, 2012. február 24-én, már heten leszünk..
Izgatottan készültünk egész héten. Természetesen aggódtunk minden nap valamiért, legtöbbször az a kérdés merült fel, mi lesz Artival. Igaz, én voltam az, aki az ő lelki egészsége miatt aggodalmaskodtam, Balázs e téren abszolút optimista volt. Ő inkább gyakorlati okok miatt aggódott, úgymint mi lesz, ha mindent összerág, hogy fogjuk bírni, ilyesmi. Végül aztán megállapítottuk, hogy "már úgyis mindegy", úgyhogy lesz, ami lesz..
Ma pedig érte mentünk. A szülőhelyétől kedvesen elbúcsúztatták, azzal az ígérettel, hogy megyünk majd látogatóba (az anyukája és az apukája is itt lakik), meg rendszeresen küldünk képeket. A hazautat végigaludta. Itthon egyetlen rezzenés nélkül jól érezte magát. Arthur nem úgy fogadta, mint gondoltuk, folyamatosan bizonygatta a kicsinek az ő alfaságát, nagyon izgatott volt. Nem bántotta, de szerintem örülni sem örült neki. Na de a gyerekek sem szoktak örülni azonnal a kistesónak sem, úgyhogy bizakodóak vagyunk, hogy majd napról napra jobb lesz ez.
A hosszú bevezető után pedig bemutatom Nektek családunk legújabb tagját,Vogue Frederico-t. Freddy-nek hívjuk. :)

2012. febr. 23.

Díj

Virágtól kaptam, aki ugyan nem írta ki, hogy mi is a neve, de azután, hogy magamhoz tértem a meglepetésből, amit az okozott, hogy az írása alján megpillantottam a nevem, a Kíváncsi Fáncsi énem utánanézett ennek is. Szóval, a díj Sokoldalú Blogger díj.
Virágnak ezúton is köszönöm a megtiszteltetést. :) Ezzel eleget is tettem a díjjal járó egyik kötelezettségnek. A másik, amire Virág ugyan nem kötelezett, de én szabálytisztelő ember vagyok, úgyhogy megteszem: írjak magamról hét dolgot, amit szeretek/fontos nekem.
1. A legeslegjobban szeretek itthon lenni. Már egy ideje itthon is csak úgy vagyok, nem röpködök hiperaktívként a konyha és a szoba között, egyre ritkábban sütök (mondjuk ki, egy lusta disznó lettem e téren), mégis, nagyon fontos nekem az a pár óra, amikor mindenki itthon van. Ülök a kanapén, látszólag semmit sem csinálva.. és szippantom magamba azt a szeretet-örvényt, ami kavarog itt nálunk.
2. Nagyon szeretek beszélgetni. Telefonon, élőben, chat-en, mindegy. Nincs téma, amiről ne tudnék akármennyit, akármikor.
3. Nagyon szeretek olvasni is. Gyerekkorom óta részei a mindennapjaimnak a könyvek, ha nincs olvasnivalóm, félember vagyok.
4. Szeretek írni is. Szintén a mindennapjaim része. (elnézve a kettes és a négyes pontot, mondhatjuk, hogy krónikus közléskényszerben szenvedek) Az írás számomra terápia is, hobbi is, és cél is. Sosem adom fel azt a vágyamat, hogy egyszer még több is leszek ennél...
5. Nagyon szeretem a Whoppert. A vasárnapi ebéd után is képes lennék felkerekedni, beülni a Burger Kingbe, és ha a fülemen jönne is ki, megenném, az tuti.
6. Szeretek meglepetéseken gondolkodni, és szeretem elhúzni a mézesmadzagot azok előtt, akiknek épp meglepetés készül. És igen, azt is szeretem, ha nekem okoznak meglepetést.
7. Szeretem azt, hogy minden embertől körülöttem tanulok valamit. Folyamatosan változunk, fejlődünk, és nagyon jó érzés, hogy sokak életébe pillanthatok bele, követhetem a változásokat.

A legnehezebb feladat pedig, hogy adjam tovább 15 bloggernek. A 15 nagyon sok, ugye? De ismerek ám én ennyi sokoldalú bloggert. :) Itt szépen fel is vannak sorolva jobb oldalon.
 Nem tudok választani közülük 15-öt, mert valószínűleg akkor valaki kimarad. Szóval, mindenkinek tovább adom... és mindenkire rábízom, elviszi e, vagy sem. (kép tőlük van)
Illetve... annyit talán csalhatok, hogy valakit mégis megneveznék. Aki ugyan kilóg kicsit s sorból, mert nem ír blogot. Én viszont szeretném neki is adni ezt a "sokoldalú" díjat, mert igazán sokoldalú.. amiről rengetegszer tett már tanúbizonyságot. Szóval, Eszter a díj a Tied is. :)

Holnap este pedig érdemes lesz benézni. Sosem találjátok ki, miről fogok írni. :) De azért lehet találgatni. :)))Kíváncsi vagyok rá, kitalálja e valaki... meglepetés.. (nektek) És jó is. De többet nem segítek. :P



2012. febr. 22.

Hoppá

A második bejegyzést töröltem vissza az előbb, mert képtelen vagyok bármit is leírni. Nincs nagy baj, nem kell megijedni, nem is fogok nyavalyogni.
Annak ellenére sem, hogy azért tudnék. :P Hosszú idő óta először a legrosszabb formámban talált az este, és még ki tudja mit hoz majd.
Az ilyen estéken nagyon utálok egyedül lenni. A világ legegyszerűbb dolga lenne most felmenni, és elhelyezkedni azon a vállon, ahova pont az én fejem van tervezve. De sebaj, hamar lefekszem, és akkor hamar lesz reggel. :)
Ezt pedig (ciki, vagy sem) régen nagyon szerettem.. és most eszembe jutott.
 

2012. febr. 21.

Nem is kell olyan sok...

Amikor a múlt héten a legmélyebb pontján voltam a világvége hangulatomnak, akkor aztán senkinek nem hittem el, hogy majd még akármilyen kis apróság elég lesz ahhoz, hogy átbillentsen ezen. Igazából egészen komolyan meg voltam róla győződve, hogy majd leginkább egy jó nagy fenékberúgás lesz inkább az, amitől helyrebillen az a lökött agyam. És nem.. (ja, nem is billent helyre, meg nem is volt fenékbe rúgás sem)
Szóval.. tegnap délutános voltam, amiben nincs semmi jó, de legalább megszokott (és amúgy sincs jobb a jól megszokottnál..), de öt órakor még világosban sétáltunk haza. Az meg még hab volt a tortán (mondjuk egy csokitortán), hogy nem is fáztam.
Ma reggel már napsütésben mentem dolgozni. És ma délután ahogy sétáltunk haza, kézenfogva, kutyát sétáltatva (tiszta giccs, mi? :P) olyan volt, mintha már itt is lenne a tavasz. És ez elég is volt ahhoz, hogy a világvégét elnapoljam. (újfent)
Szóval... azt gondoltam, hogy akkor itt és most megköszönöm Nektek, akik elviseltétek a mindennapi morgást, nyavalygást. :) Olyat nem ígérek, hogy nem lesz ilyen többet, mert tutira lesz még.

És még arra gondoltam, ha van kedvetek, megint játszhatunk egy olyan szavas játékot. Tudjátok.. mindenki ír egy-két-három (tizenhárom nem ér) szót, és a végén az összesből lesz valami általam kreált történet. Akinek van kedve.. a szavakat ide, hozzászólásban várom mondjuk vasárnap estig. :)

Addig is, azoknak, akik még kicsit (vagy nagyon) szomorkásak, egy dal..

2012. febr. 20.

Szlogenek...

Mindig akadnak olyan "szlogenek", vagy mik, amik az agyamra mennek. Régen az abszolút győztes ebben a kategóriában a "Kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!" Amikor ez a rész már felgyorsítva ment, na, attól aztán végképp idegrohamot kaptam. Mielőtt elárulom, most mi viszi a prímet, még elmesélem, mikkel lehet az agyamra menni.
"Ha csak egy kicsi hiányzik..." Végtelenül szemét, kihasználós szlogen. Ami értem én, marketing szempontból miért volt nyerő, de ismerve azt a pénzügyi szolgáltatót (ugye milyen korrekt vagyok, amiért nem uzsoráztam le őket, csak zárójelben?) nagyon aljas húzás. Pontosan és tökéletesen felépített koncepció van mögötte, ami kihasználja, hogy az istenhátamögött kettővel lakó Manci néni is elgondolkodjon, miért is ne hívja fel, amikor már csak húszezer forint kéne..
Aztán világ életemben gyűlöltem a "Segít idebent" reklámokat. Még ahogy végighúzza a kezét a hasán, na, az aztán.. vizuális típus lévén simán elképzeltem minden egyes reklámnál, hogy hogy is segít. (azóta már a GVH-nak is szemet szúrt a dolog, és meg is büntették a céget, mert nem bizonyították, hogy segít)
Annak a reklámnak a szövegére nem, csak a jelenetekre emlékszem, amikor két kiskölyök módszeresen keni a ruhájára a mindenfélét, hogy majd anyuval jól kitoljanak. Na, azt a két kiskölyköt esténként többször is kedvem lett volna felpofozni, ahelyett, hogy mosolyogva nekiálljak a folttisztításnak.
Rengeteg ilyen van egyébként, aminek a nagy része majd akkor jut eszembe, amikor rányomok a "közzététel" gombra.
Na de most.. amikor a rádióban hallom a hírekben, hogy a gázolaj, benzin ára épp mennyivel és milyen irányban változik... már ez önmagában egy vérnyomásemelő hír az esetek többségében. De mostanában válogatás nélkül minden rádióadón hozzáteszik, hogy "Az egyes kutaknál akár 20-25 forintos eltérést is tapasztalhatnak az autósok" Mindezt óránként. Naponta. Szörnyű.

Na és nálatok melyik az a leginkább utált szlogen, ami a csapból is folyik?

2012. febr. 19.

Unalmas kis semmi

Megint elröppent a hétvége, pedig mintha még el sem kezdődött volna. Na nem kell azt gondolni, hogy rommá dolgoztam volna magam, és azért telt ilyen hamar. A világon semmi extrát nem csináltam, vagyis valamit igen, de erre jövő hét péntekig várnotok kell. Majd akkor elárulom. :P De ezen kívül csak főztem, mostam, és mérgelődtem a gyerekeimmel. Ja, és még valamit csináltam.. élveztem a napsütést. Mert nem csak sütött a nap, hanem még ereje is volt, és kilépve a lakásból, olyan tavasz-illat van már. Na, az az, amire azt mondom már, hogy ez így alakul.. A hó szépen tűnik el, ezzel egyenes arányban nő a pocsolyák, és sáros területek száma, de sebaj..most ezt már kibírom addig, amíg felszárad. Inkább takarítok ötször annyit. Annyit megér, hogy nem fázom.:) Úgy egyébként kissé megvisel a front, de már ez sem érdekel.. ez melegfront, nem hideg..
A gyerekeim pedig, ahogy ma rádöbbentem, többé egyáltalán nem kicsik már. Hogy miért pont ma jöttem erre rá, azt nem tudom. Tegnap Roli névnapi buliban volt. Már ez is hozzátett ehhez az érzéshez. De ma csak felerősödött. Gyakorlatilag semmihez nem kellek már úgy igazán, csak kaja legyen. Jó, hát ez az élet rendje, tudom én is. Nőnek, ügyesednek, okosodnak. Egyébként többnyire élvezem ezt, mármint hogy már ekkorák, és egyrészt ki sem nézik belőlem,másrészt meg még nem vagyok az a vén banya, hogy ne tudjak örülni is annak, hogy már aludhatok egész éjjel bármikor, mert akármit elintéznek maguk.Igen.. még a hányást is akár.. elintézik, utána szólnak,hogy hánytam. :D Már rég túl vagyunk azon, amikor minden tél arról szólt, hogy egyik köhögős vírusból estek a másik orrfolyósba, és sokáig másról sem szóltak a januári éjszakák, mint ágyneműhúzás, pizsama-csere, itatás, mert már megint hányt valaki a köhögéstől. Vagy a kruppos rohamok, amik még ugyan vannak,de mindig enyhébbek. Persze azért igaz a mondás, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Mert amellett, hogy ezek már eltűntek az életünkből, jöttek helyette azok a szájkaratés jelenetek, amiket bármikor becserélnék egy átvirrasztandó éjszakára.
Néha azon kapom magam, hogy Rolit próbálom visszatartani a fejlődésben azért, hogy legalább valaki legyen már kicsi is. De persze nem lehet őt sem visszafogni. Nagyfiú.. nagy szívvel, nagy lélekkel.
Amúgy meg fogalmam sincs, mikor lettek ekkorák.. vagy hogy hol voltam én addig. :D :D :D

2012. febr. 18.

Az élet végtelen körforgásában....

Semmi magasröptű nem lesz ezúttal, bár most, hogy belegondoltam ebbe, amikor a címet leírtam, akkor ötlött az eszembe, hogy egy ilyen cím kör igen érdekes témákról lehetne írni.
Ezúttal csak egy rövidet fogok megosztani, ami ma merült fel nálunk.
Tökéletesen ártatlan szituáció: elővettem egy doboz tejet a hűtőből. Ami mondjuk már nem teljesen hétköznapi az az, hogy Balázs megszólalt mellettem: "ehhez a tejhez igen sok közöm van." Na nem kell olyasmire gondolni, hogy felcsapott tehenészfiúnak, vagy ilyesmi, de azt a fajta tejet történetesen ő vette át mostanában a munkahelyén. És itt beindult az én fantáziám.. mert milyen érdekes, nem? Valahol egy termelő bevitte ebbe a tejüzembe a tejet. Aztán az üzemből egy kamion ideszállította a s..r raktárba, ahol az én férjem átvette. Egy raktári munkás elpakolta a megfelelő helyre, majd bizonyos idő elteltével egy másik munkás (akit komissiózónak hívnak talán) összekészítette, hogy aztán egy újabb kamion idehozza a boltba. A boltban is átvették, kipakolták. Én megvettem, kifizettem, és hazahoztam.
Ez egy doboz tej életútja. De igazából azon gondolkodtam el, hogy milyen érdekes, és milyen agyonbonyolított már az egész.. Mert legalább háromszor átvették ezt a nyomorult kis liter tejet itt-ott. Mindenhol megnézegették rajta az e.ü. jelet, hogy jó e, mindenhol megfogdosták.
Azért természetesen az benne az igazi misztikum, vagy körforgás, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valahogy lépten-nyomon azokat a termékeket vásárolom előszeretettel, amihez a férjemnek ilyen átvétel szempontból köze van? Pedig esküszöm, nem jelöli meg őket. :D És nem is beszéljük át naponta, hogy épp mi mindenhez "volt köze"egy-egy éjjel.
Egyébként Ti szoktatok ilyeneken gondolkodni, mint pl. a tej életútja? Vagy ehhez is egy ilyen pihent agy szükségeltetik, mint az enyém?

2012. febr. 17.

Na ugye

Igazán nem rajtam múlt, de végre-valahára péntek van. Semmit nem tettem azért, hogy gyorsabban teljen az idő (megy az neki nélkülem is), már gyerekként is szívből gyűlöltem a mókuskereket, így most sem hajtanám egyetlen percig sem.
Az, hogy még ma is hóesésben mentem dolgozni nem volt épp a legfelemelőbb élmény, de csak azért, mert most már aztán igazán unalmas. Amivel vigasztaltam magam egész nap, az az volt, hogy de legalább már nincs az a rettenetesen nagy hideg.
A szervezetemet rendesen próbára tette ez a hét is, de mondjuk úgy, hogy elég jól vettem az akadályokat. A hét elején még jó sok lábgörccsel küszködtem, lábrázások is tarkították magányos éjszakáimat. Aztán ahogy kezdett engedni a fagy, úgy telepedett rám a fejfájás. Ez a melyik ujjam harapjam meg tipikus esete, mert hát egyik állapot sem jó. A fejfájásom is kitartó, mint rendesen, ma két advil ultra forte sem segített, így aztán hagyom, hadd fájjon. Néha belenyillal egy nagyot oldalt, olyankor összerezzenek a hatalmas fájdalomlökettől, aztán nyugtázom, hogy jól van, nem lehet olyan nagy a baj, még mindig talpon vagyok.
Az még magamnak is több, mint meglepő, hogy senki nem náthás. És ha jobban belegondolok, eltelt úgy (eddig) a tél, hogy Patrik fújta két napig az orrát, meg Balázs két napig, és ennyi. Mondjuk most ezt gyorsan lekopogom, jobb ez a verzió, mintha papírzsepi nagyhatalom lennénk. Bevallom, én azért ácsingóztam egy kiadós valami nyavalyára, lehetőleg olyanra, amitől két napot feküdnöm kéne (tovább nem bírnám), de ezek szerint kérni sem igazán tudok, mert nem teljesült. :) Vagy csak még nem....
Ma gondolkodtam azon is, hogy mitől vagyok én ennyire mérhetetlenül fáradt.Mire rájöttem, hogy hát persze...nyáron voltam utoljára itthon huzamosabb ideig, azóta csak egy-egy napom volt (az is olyankor, ha orvoshoz kellett mennem), meg a hétvégék. És hát.. no, bevallom, elfáradtam.Az sem érdekel, hogy mások ennek a sokszorosát csinálják, mint én, nekem most jött el a pont, amikor nagyon-nagyon szeretnék egy hetet itthon lenni. De most már ki kell várnom a tavaszi szünetet, remélhetőleg sikerül itthon maradnom.
Az agyam sem fog most, pedig délután még egy teljesen más hangulatú bejegyzést tervezgettem pulcsi-hajtogatás közben, úgyhogy inkább kialszom magam.

És a mai jó: Olvadt a jég, csöpögött az eresz. Végre-valahára.

2012. febr. 16.

A múlt terhei I.

Valamelyik nap, miközben a babás blogokat olvastam komoly kényszert éreztem arra, hogy majd egyszer én is megörökítsem azokat a meghatározó érzéseket, élményeket, amiket a babázós éveimben szereztem. A szoptatás volt talán mind közül az, ami egyik gyerekemnél sem változott érdemben.
Természetesen én is úgy készültem már Patriknál is, hogy szoptatni fogom. Lelkesen és aktívan olvastam a kismama magazint a témában is, és tökéletesen osztottam azt a szemléletet, hogy minden babának az az ideális táplálék, és a legeslegjobb az igény szerinti szoptatás. 21 éves voltam akkor, amikor a fiam megszületett, tele optimizmussal, bizakodással. Már a kórházban beleért a bilibe a kezem.. amikor szembesültem azzal, hogy nekem lapos és befelé forduló mellbimbóim vannak, a gyerekemnek meg az átlagosnál rövidebb nyelvfékje, úgyhogy nem voltunk egy szerencsés páros. Sem én, sem ő nem tudtuk, mit is és hogy is kéne csinálnunk. Bababarát kórházban szültem, segítettek is, de csak és kizárólag a kézzel fejést tanították, ami nekem nem igazán ment. Hazajöttünk, bénáztunk, de itthon már csak Balázs volt, aki támogatott, mindenki más azon sopánkodott, hogy jajj, szegény gyerek, éhen hal, mert csak és kizárólag azért sírhatott, mert éhes. Három hetes korában már tejtesója is volt. Egészen a hat hetes nagy vízválasztó időig azért kitartottunk. Akkor beütött a végső krach, ami miatt éveken keresztül hittem magam igazi szaranyának, mert onnantól kezdve fizikai rosszullétet éreztem minden szoptatásnál. Egyenes út vezetett ahhoz, hogy két hónaposan már csak a tejtesótól kapott tejet igya.
Aztán vártuk Eriket. Még elszántabban készültem a szoptatásra, mert addigra már még inkább tudtam, hogy tényleg a legjobb, a legkényelmesebb. Beszereztem a bimbókiemelőt, hordtam lelkesen. Megszületett Erik, és annak ellenére, hogy egy hétig csak három óránként találkoztunk, nagyon egymásra voltunk hangolódva. Minden úgy működött, mint ahogy az a nagykönyvekben meg van írva. Szopott, elégedetten aludt, majd bizonyos idő elteltével újra. Hazajöttünk, itthon is ugyanígy... annak ellenére is, hogy Patrik hihetetlen féltékenységi jeleneteket produkált minden szoptatási időnél. Tele voltam egészséges önbizalommal, büszke voltam magamra, hogy naugye... akartam, megcsinálom. És akkor megint csak elérkezett a hat hetes választóvonal. És a történelem ismételte önmagát. Mindennek ellenére többet nem szerettem szoptatni, és ugyan tudatosan próbáltam tenni ellene, szoptatási tanácsadóval konzultáltam, meg újra elolvastam mindent, mégis.. már csak három, vagy négy hétig tartottam ki, addigra belefáradtam az ördögi körbe.. eszik, ordít, pótlás, megnyugszik. Neki is volt tejtesója. És én újfent szaranyának éreztem magam, amiért nem szopatok, ráadásul lépten-nyomon kikerekedett szemekkel fogadták, ha azt mondtam, hogy már nem szopik..
Roland a maga nem éppen felhőtlen pocakos léte után nagyon gyors születéssel ajándékozott meg. Fel voltam vértezve minden tapasztalattal, nagyon-nagyon akartam végre valakinek az igazi anyja lenni. Vele sem volt könnyű kezdet, de a tapasztalat átsegített a kezdeti nehézségeken. Másfél napos volt, amikor már itthon voltunk, belesimult az életünkbe, angyal üzemmódban létezett, aki aludt, három óránként körülbelül megtömte a pocakját, majd újra aludt. Egészen sokáig ebben az állapotban voltunk, még akkor sem változott semmi, amikor három hetesen bárányhimlős lett, és felhőtlen örömet éreztem, amiért még semmi gond nem jelentkezett. Sőt, most először egészen komoly mennyiségek kezdtek gyűlni a fagyasztóban anyatejből. Már-már elbíztam magam, amikor... igen, újra elérkezett a hatodik hét. Naná, hogy minden ugyanúgy történt. Tizenkét hetes koráig sikerült "kibírnom", de az utolsó héten minden szoptatást sírva abszolváltam, úgyhogy úgy döntöttem, elég volt, rosszabb ez így, mintha tápszert enne.
Csak ekkor mertem előhozakodni az orvosomnak a gondommal. Aki azt mondta, nem igen hallott még ilyenről, de lehet, hogy az az oka, hogy kevesen merik elmondani a mostani szoptatáspárti világban. Ő arra gondolt, hogy a hormonjaim a hatodik hét után nem velem voltak, hanem ellenem...és ez okozta a nagy "pálfordulást" az érzéseimben.
Őszintén szólva évekig tartott feldolgozni, évekig tartott, amíg be mertem vallani, hogy nemhogy évekig nem szoptattam egyiket sem, de csak hetekig tartott. Nem gondolom, hogy bármelyikük is kevesebb lenne ettől, de ehhez el kellett telnie egy csomó időnek, hogy ezt el is tudjam hinni.
Egy teher lerakva. :)

A mai jó pedig: meglátogatott minket Balázs kollégája, aki Svájcba ment dolgozni és lakni, és nagyon jót beszélgettünk, a fiúk pedig eredeti, Svájcból származó svájci bicskával gazdagodtak.

A rossz pedig: estem egy marha nagyot a csúszós járdán, úgyhogy reggel lehet, hogy nyögni fogok a felkelésnél.

2012. febr. 15.

Búcsú

Előre is elnézést kérek a nem éppen vidám téma miatt. És előre is figyelmeztetek mindenkit, akinek egyébként is rossz kedve van, hogy ezt most NE olvassa végig. A bejegyzés kizárólag azért születik, hogy ki tudjam magamból írni ezeket az érzéseket, gondolatokat. Még az is előfordulhat,hogy valakit megbántok.
Ma temetésen voltam. Zolit temették, akiről nem olyan régen írtam. Elég fura érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy elkísérjem e az utolsó útjára, vagy sem. Az egyik részem mindenképpen ott akart lenni. Ez a részem az, amelyik így tudja lezárni, ténylegesen elhinni, hogy már nem találkozunk többé. A másik részem pedig semmiképp nem akart ott lenni. Ez az a részem, aki nem akar szembesülni az emberek fájdalmával. És volt ebben a részben még egy kicsi olyan is, amelyik haragszik, és nem tudja elfogadni, hogy képes valaki így is.
Sok minden miatt végül úgy döntöttem, elkísérem őt. Tegnap még szent esküt tettem rá, (ennyit az én esküjeimről?) hogy ha tényleg megérkezik a hó és a szél, akkor nem fagyasztom meg magam. Ma délelőtt, amikor elkezdett szakadni, inkább kerestem alternatív megoldást arra, hogy ott is legyek, és meg se fagyjak. Ekkor már tudtam, a harag érzést eltompította bennem rég az az érzés, hogy búcsúzni tőle csakis ott és úgy lehet. Tényleg nem volt annyira közeli ismeretségünk, hogy akár csak tartoztam volna neki ezzel. A húgával igen. De vele nem. Mégis..
Délben még arról kérdezgettem Balázst (akinek az enyémnél sokkal komolyabb teológiai jártassága van),hogy vajon pap temeti majd? És ha igen, akkor hogy fogja elbúcsúztatni? Mert ugye az öngyilkosokat régen nem is temette el a pap, mert nem kerülhettek a mennyországba. Őszintén szólva leginkább az a rész foglalkoztatott, hogy mi lesz most vele akkor? Mert az nem lehet, hogy egyetlen eltévelyedés miatt az egész eddigi minden sutba vágódik, és emiatt majd már soha többé nem "indul" ilyen esélyekkel a következő életeiben. Ezen mondjuk úgy egy hete aggódom. Abban biztos vagyok, hogy tényleg nem ott van, ahol kéne lennie (ne is kérdezzétek, úgysem tudom elmondani mitől vagyok ebben biztos), de arra senki nem tud válaszolni, van e még esélye jóvá tenni, hogy engedett az ördög megkísértésének.
A temetőhöz érve fejbe kólintott az iszonyatosan nagy tömeg. Egyforma arcok voltak, mind-mind azt az értetlenséget és hitetlenséget tükrözte, ami azóta a nap óta kísért itt körülötte. A gyerekeit látni iszonyatos volt. A felesége egy megtört, szenvedő asszony, nagyon messze a régi önmagától. Amikor ezt láttam, újra haragra gerjedtem idebent, amiért a halált választotta.
A szertartás fura volt, nem csak a pap fiatalsága miatt, hanem mert ugyan eltemette őt, de egyszer sem imádkoztunk az ő lelki üdvéért, csak az ittmaradókért. Ami a legfurább volt.. a temetés kezdetekor sütött a nap. Aztán ahogy elkezdett beszélni a pap, feltámadt a szél. Amikor pedig már a koporsó lent volt a föld alatt, esni kezdett újra a hó. Mintha az elemek harcoltak volna érte. Nem tudom ki nyert.
A temetések után mindig megállapítom, hogy semmiképp nem akarok koporsós temetést. Pedig régen azt gondoltam, soha, semmi nem venne rá másra. De az mindennél szörnyűbb, ahogy egy fa ládára rá van írva: x. y. élt akárhány évet. 
Ma ezen kívül még azon is elgondolkodtam, vajon mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ne akarja tovább csinálni? Vagy mennyire kell megőrülni ahhoz, hogy mindent feladjunk? Tudom, hogy nagyon sokan élnek súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel, vagy akár méltatlan körülmények között, de ez elég ok e ahhoz,hogy mi döntsük el, mikor akarunk menni? Emlékszem, amikor 14 évesen ücsörögtem egy ilyesmi téli estén, mint ez a mai feltett lábakkal a sötét szobában, és folytak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim (sokizületi gyulladásom volt). Akkor, a kamaszos lázadós énem eljátszott a gondolattal, hogy valahogy leugrok az ablakból, hogy többet ne fájjon. Aztán a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy azokon gondolkodom, hogy de akkor nem is fogom tudni, milyen férjem lenne..
Soha többé nem engedtem magamnak, hogy ennyire fel akarjam adni, akármilyen nehéz pillanataim voltak is.(pedig akadtak) Természetesen ez én vagyok, és mások másképp élik meg, másképp gondolkodnak. Mindig vannak, akik átadják magukat az egész rossznak, és hagyják megtörténni..
Ők azok, akikért mindig sírnak.... akiket nem lehet elbúcsúztatni, mert nem volt idő semmire. Sem lehetőség. Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen ilyesmivel szembesülnünk..



És azért egy szerény jó is jut mára: teljesen magamtól sikerült egy órával hamarabb felkelnem, és így Patrik beért a nulladik órára próbálni a március 15-i műsort. :)

2012. febr. 14.

Így spórolunk mi

Azt ígértem valamikor, hogy majd írok erről. Általában be is tartom az ígéreteimet. Ez alól csak azok a helyzetek képeznek kivételt, amikor elfelejtem. De ezek zömmel nem fontos dolgok. De mindegy is ez most, lényeg, hogy ma eszembe jutott...
Szóval, tapasztalataim szerint amire a legtöbbet költünk az az, amit megeszünk. Lusta is vagyok, és nem is osztom be jól az időmet ahhoz, hogy sok mindent itthon állítsak elő, így mi bolti kenyeret és bolti felvágottat eszünk. Ez utóbbiból tetemes mennyiség is el tud fogyni, amikor mondjuk van itthon sokféle. Ha nincs, akkor beérik azzal is. Így aztán van mikor csak kétféle van. :)
De mégsem így spórolom a legtöbbet. Sokkal inkább azzal, hogy nem azt esszük, amit megkívánunk, hanem ami épp "le volt ötvenezve". Mert semmi baja nincs az aznap lejáró felvágottnak, sajtnak, joghurtnak, csak épp fele annyiba kerül. Kiiktattuk az életünkből a minden napi túró rudit, vagy akármilyen nasit, ezzel is spórolunk. Roland ugyan rendszeresen reklamál a túró rudiért, de mivel mandarin-nagyhatalmat készül alapítani, azzal is jól beéri helyette.
A másik nagy spórolás a benzinen van. Mert gyalogolunk, ahova csak lehet. Ennek megvan az az előnye is, hogy bevásárlásnál is kevesebbet veszünk, mert azt haza is kell cipelni. Így aztán ötször is meggondoljuk, akarunk e megszakadni.
A villanyszámlán nem igazán tudunk lejjebb szorítani. Az összes lámpánkban energiatakarékos izzó van, az összes gépünk A és A+ osztályos ebből a szempontból is. Az ősszel boylert is cseréltünk, talán az valamennyit visszahoz, majd kiderül. (mostanában lesz elszámolás)
Egyébként meg nagyon sok mindenből a spar saját márkás, vagy akár a lidl (rossmann, tesco) saját márkás termékeit vesszük. A lidl cukormentes joghurtja például a legfinomabb joghurt, amit életemben ettem, tele gyümölcsdarabokkal, hatalmas adag. És csak kétszer annyibe kerül, mint mondjuk egy könnyű és finom (ami az én szememben a joghurtok legalja). Figyeljük hol mi akciós, és igyekszünk akkor venni, amikor olcsóbb.
Ruhára nem költünk. Csak amikor muszáj. Akkor is a vateráról hamarabb veszünk, mint az üzletből.

Hát ennyi. Nincs benne semmi nagy titok végülis. Gondolom sokan csinálják ezt így. Amúgy meg ma azzal spóroltam, hogy nem is mentem a boltba. :D

És akkor a napi jó: kaptam ma Eriktől egy tábla csokit. :) (ő kapta, de a mogyorókrémeset nem szereti, úgyhogy nekem adta) Na és volt egy pár tök jó telefonbeszélgetésem is. Meg a nap is sütött, és már csak mínusz négy fok volt. :) 


2012. febr. 13.

Hétfő

Délelőtt még kaptam egy adag letolást amiért nem vagyok képes gatyába rázni magam. Azt nem mondom, hogy nem volt jogos, mert így utólag már tudom, hogy tök igaza volt. Akkor, abban a pillanatban meg tudtam volna pofozni, amiért nem ért meg. De nem tettem ilyet, dohogva felkaptam a ruháskosarat (és most már azon röhögök, hogy szólhatott volna rólam a verssor: "ment a szobába, ment serényen.."), és átvonultam a gyerekszobába. Ott pedig levezetésnek kipakoltam a zoknis fiókot, és kidobáltam a lyukas zoknikat. Roppant könyörtelen voltam. Szegény zoknik, pedig igazán megpróbáltak mindent, hogy eltűnjenek, volt, amelyik még ki is fordult önmagából, hátha nem veszem észre. Pár perc tomboló zokniszelektálás után jött a másik szobából a hang, ami megkérdezte, hogy "Na mi van, mit csinálsz?" Itt még morogtam, elvégre én voltam a meg nem értett szegény, szerencsétlen, aki kicsi és fázik.. aztán nem sokkal később már kaptam egy nagy, megértő ölelést. :) (És tessék, Szilvi, az első jó pillanat ma) Ritkán haragszunk egymásra sokáig, mostanában meg még annál is ritkábban.
Délutánra mentem dolgozni, ami a szó szoros értelmében véve délután, mert pontosan tizenöt perccel a déli harangszó után kezdődik a munkaidőm. Csendes beletörődéssel mentem, több réteg zokniban és ruhában, nem is tudom, képes leszek e leszokni erről a rétegezésről majd valamikor.. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha a múlt hetet kibírtam, akkor ezt is. Sovány vigasz, de hát nem nagyon volt mihez folyamodnom.
De tényleg kibírtam, és egészen felvillanyozó volt az a tény is, hogy már a leltár 80 %-a készen van.
Itthon pedig lehámoztam magamról a rétegeket, és felmelegedtem egy kád vízben.
Aztán most estére viszontláttam egy ötletemet, ami szintén jó történés és mosolyra fakasztó, úgyhogy végül is most itt ülök döbbentem a felismeréstől, hogy dehát ma hétfő volt. :)

2012. febr. 12.

Ennyi..

Hát, aludni ugyan jókat aludtam, de nem teljesen sikerült visszavarázsolnom azt az igazi Diust a hétvégén. Még nem. Ehhez azért több kell úgy látszik. A blogsablon csere is várat még magára, mert egészen egyszerűen az elképzelésem megvan, de nem találok hozzá előre gyártott sablont. Én meg nem tudok gyártani.
Semmi érdemlegesről nem tudok beszámolni a hétvégét illetően, mert igazán nem történt semmi.De ennek néha még örülni is lehet szerintem.
Volt egy csomó mélyenszántó gondolatom még délután, de aztán jól belemerültem a blogsablon-keresésbe, mire feleszméltem, addigra már indulhattam a pékségbe. Onnan halálra fagyva értem haza, pedig igazán nincs messze. Csak egy forró fürdő bírt felolvasztani, igaz, az annyira forróra sikerült, hogy majdnem rosszul is lettem utána a szapora szívverésemtől.
Egy cseppet sem villanyoz fel a gondolat, hogy holnap megint hétfő, de sebaj... hátha hamar péntek lesz. :D


2012. febr. 11.

Bulldog Szülinap

Nem, nem, nincs elírás a címben. Pontosan így akartam. Arthur ma négy éves lett. Arról fogalmam sincs, mire emlékszik az első három és fél évéből, azt pedig csak remélem, hogy azt a fél évet, amit már nálunk töltött azt nagyon szerette.
Nem lenne baj, ha legalább beszélni tudna, de nem tud, úgyhogy csak megfigyelésekre hagyatkozhatom. Úgy tűnik, szeret nálunk lakni, mert
- mióta itt van, azóta nem hullajtja a szőrét
- mióta itt van, azóta naponta többször is alkalma van körberohangálni egy nagy füves (vagy havas) területet
- mióta itt van, azóta mindig van valaki, aki simogatja
- mióta itt van, azóta mindig akad valaki, akinek az ölébe befészkeli magát
- mióta itt van, azóta nagyon sokan szeretik egyszerre
- mióta itt van, azóta nagyon sok mindent tanult (megállni a szőnyegen, ha bejön az udvarról, parancsra lefeküdni)
Fürdeni is szokott, minimum kéthetente. Eleinte nagyon nem rajongott érte, mostanra egészen megszokta. A hajszárítót viszont, amivel utána szárítgatva van, azt nagyon szereti. Ahogy a fűtőventilátort is, ha be van kapcsolva, centinként araszol hozzá mindig közelebb, és imádja, ahogy "lobogtatja" a fülét.
Újabban már tökéletes jelzőkutyává nőtte ki magát, minden alkalommal, amikor valaki közelít az ajtó felé, ugat egyet. Múltkor rám is hozta a frászt, mikor álmából felugorva jött a konyhába este tizenegykor, és ugatta az ajtót.. még meg is morogta.
Kiismerte a napirendünket, a szokásainkat, és tökéletesen alkalmazkodott hozzá. Igaz, vannak próbálkozásai, például unalmában,ha odakint van hagyva (amíg jó idő volt, mindig kint volt, ha nem voltunk itthon, vagy Balázs aludt) kipakolja a takaróját a kennel közepére. Idebent pedig ha megunta az egyedül létet, fogja, és kapar egyet az ajtón. (ezt Balázs szokta értékelni)
Megszokásból mellénk ül az asztalnál, de elfogadja, hogy nem kap a mi kajánkból. Attól mondjuk még próbálkozik.
Ha a sütőt kinyitom, megnyalja a száját, és nyel egy hatalmasat.
És ő az egyetlen, aki szereti a telet nálunk. Imád a hóban rohangálni, ugrálni, és szaglászni.:)

Ma már reggel mindannyian megpaskolgattuk, és mondtuk neki, hogy "Bulldog szülinapot". Nyilván fogalma sem volt, miről beszélünk, de nagyon hálásan nézett ránk minden alkalommal. Ajándékot is kapott, bár csaltunk, mert előbb megkapta.. egy állványos etetőt, és egy játékot. Mindkettő főnyeremény, a játékot nagyon szereti, az etetőért pedig szemmel láthatóan hálás, sokkal könnyebben hozzáfér, mint ahhoz, amit "hozott magával" a régi helyéről.
Torta helyett pedig ma egy egész tálnyi jutalomfalatot kapott. Nagyon szerette... :)
Jövőre pedig egyidősek leszünk. :)

(és ezt csak nagyon zárójelben, kell e annál nagyobb összekötő kapocs, ha az ember kutyája is produkál "lábrázáshoz" hasonló tüneteket álmában?... )

2012. febr. 10.

Nahát...

Egyre kevésbé vagyok érdekes. Vagy csak van egyfajta uborkaszezon ismét a blogvilágban, mindenesetre úgy felére esett vissza a látogatottságom. Na félre értés ne essék, nem vagyok elégedetlen, vagy ilyesmi. Mondjuk igazolódni látszik ezzel az a teóriám, hogy amikor van ideje az embernek kommentelni, akkor őt is látogatják, amikor meg nem, akkor elsikkad, mert nincs "szem előtt". Természetesen tudom, hogy nagyon sokan vannak úgy sok-sok bloggal, hogy olvassák napi rendszerességgel is, de ritkán szólnak hozzá. Én is ilyen nem túl gyakran hozzászóló vagyok... ha van időm, és olyan volt a téma, akkor hagyok nyomot, egyéb esetekben csendben settenkedem. De azért képben vagyok. :)
Ami érdekes, hogy miközben a héten először komolyan megkérdeztem magamtól, minek is blogolok... hirtelen derült égből változott a statisztikám.Tekinthetném égi jelnek, de nem fogom. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, továbbra is azért írok, mert csak. Az égadta egy világon semmi célom nincs vele, csak az írás. Nem mondom, hogy nem lenne jó, ha mondjuk "fizetett" blogger lennék, de semmi ötletem nincs arra vonatkozóan, hogy is lehetnék az. Amíg meg nincs, addig nincs is cél sem.
Ámde felvetődik az is, hogy a heti "depidömpingemből"már második nap elege lett mindenkinek, és inkább erre sem járt. Meg tudom őket érteni. Én is utálnám, ha még a szabadidőmben is lehúznának mindenféle kis h.p-k a neten.
Összekapom magam. Mondjuk egy jó alvással kezdem. Aztán hétvégén kicserélem magam az igazi Diusra. :)
Lesz itt még napsütés...:))

2012. febr. 9.

Be kell látnom

végre, egyszer s mindenkorra, hogy ez az út, amin épp haladok, nem csak nem vezet sehova, de ráadásul sokkal inkább visszafelé visz, mint előre. Ha nem lennének barátaim, akik időről időre figyelmeztetnek erre, ki-ki a maga módján, ha nem lenne itt mellettem Balázs, aki hihetetlen kifinomult radarokkal kezeli helyén a hisztijeimet, akkor még nem tartanék itt sem, hogy egyáltalán tudjam ezt.
Az egész hetem arról szólt, hogy keseregtem, dühöngtem, morogtam, zokogtam, könnyeztem, csapkodtam, de leginkább sajnáltam magam. Az lenne a legjobb, ha most megráznám magam, és mindezen tudnék egy jót nevetni. Lehetne ilyen egyszerű is, de nem az. Vagyok annyira hülye, hogy itt üljek összezavarodva, azon gondolkodva, hogy most akkor mi is van? Fogalmam sincs mit akarok. Jelen pillanatban nagyon vágyom arra, hogy egy hétig szabadságon legyek. Nem leszek, esetleg a tavaszi szünetben van erre esélyem. Épp készültem rá, hogy elindítsam magamban a nagy "rohadjon meg az egész világ, amiért nem ért meg" hisztimet, aztán rájöttem, hogy tök felesleges felhergelni magam ezen, úgysem oldok meg vele semmit, esetleg még a fejem is megfájdul. (ez az irányítás?) Azt nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy mégsem tombolok és szitkozódom magamban, (helyette Kárpátiát hallgatok) de értékeljük egy javuló lépésnek. Igazából magam sem értem magam, mert azon túl, hogy mindig majd megfagyok, igazán semmi okom nem lehet panaszra. Még fizetésemelést is kaptunk, mindketten. Ami azt jelenti, hogy kevesebb bevételünk azért nem lett. És ez máris jókedvre kéne, hogy okot adjon. De nem volt elég. Telhetetlen vagyok?
A gyerekek is jól vannak, már ennek is illene örülnöm, mikor már szinte mindenki túl van minimum egy felső légúti nyavalyán. Szóval,ez is örömforrás.
Patrik farsangi jelmeze is elkészült végül. Igaz, hogy én tegnap éjjel fél tizenkettőkor úgy vágtam oda az asztalra amerikai zászlóstól, hogy ha nem póló lett volna, csak úgy csattan, de ma délelőtt Roli óvó nénijének hathatós közreműködésével be lett fejezve. És hogy kárpótoljon a mérgelődésért a sors (najó, a saját bénaságom idegesített leginkább), megnyerték a "jelmezversenyt", úgyhogy holnap is mennek, újra bemutatják. :D Mondhatjuk, hogy ez is öröm. :)
Ma láttam megint a táncosokat is. Sőt, míg tegnap csak a negyedikeseket, ma a nyolcadikosokat is. :) Mondjuk az egészen fura érzés ám, hogy ezekre a gyerekekre emlékszem az oviból, meg a babakocsijukból, most meg látom őket frakkban-báli ruhában. Nem is értem, hova rohannak úgy ezek a gyerekek... ;)
Holnap még megünneplem a hét utolsó munkanapját egy kevés túlórával. Az egész napot bevállaltam volna, ha megkapom cserébe a hétfő délutánt, de nem volt jó ajánlat, legalábbis nem éltek vele. Így háromig maradok. Munka után még azért ezen tomboltam egy órát, de mostanra feldolgoztam...vagy legalábbis belenyugodtam, hogy újabban minden péntek ilyen..
Szóval, egy lehiggadós-elfogadós-belátós hétvégének nézek elébe, remélhetőleg. De azzal is beérem, ha csak a lehiggadás jön össze. :)
Már csak kettőt kell aludni, és szombat reggel lesz. :) Na, ez a jó.. :) Holnap pedig nem kell egyedül aludnom, sallalla.

2012. febr. 8.

Ömlesztve

Ma aztán végképp nem írok inkább. Mert nyomdafestéket nem tűrő szavak törnének elő belőlem, emlegetve mindenkinek a felmenőjét, aki a farsangot, azon belül is a jelmezeket, és a varrástudatlan, kézügyesség hiányos szülők által kreált jelmezeket főképp kitalálta.
Ez az egyik.
A másik meg még mindig ugyanaz a nóta. A kiborulás határán vagyok a fázástól. Nem bírom tovább. Két dolgot eszeltem ki. Vagy rászokok a piálásra, mert az állítólag melegít, vagy pedig el sem mozdulok addig a fűtőventilátor (a ventilátor tényleg csak egy l?, kettővel írva aláhúzza  nekem a helyesírás ellenőrző) mellől, amíg nem lesz plusz tíz fok minimum. Meg még eszembe jutott a fűthető ruha feltalálása is, de leragadtam ott, hogy honnan kapna energiát, amivel fűt. Az már annyira tudományos gondolat volt, hogy inkább hagytam a fenébe.
De azért ma már túlestünk egy farsangon. Erikén. Ott voltam, helyesek voltak a kis kártyakatonák. Na, mondjuk nem teljesen volt világos, milyen katonák is, akik valami kis helyes andalító zenére táncikálnak, de sebaj. Erik nem érezte jól magát, már az elején jönni akart haza, fájt a hasa, de azért végigcsinálta, és csak utána jöttünk. Fénykép nincs, mert az analfabéta felem még mindig nem tanult meg fotózni, és a gép is itthon volt. Úgyhogy csak képzeljétek el a fehér inges-fekete nadrágos fiamat, ahogy elöl-hátul rajta van egy nagy, karton méretű treff hatos. Volt hozzá beharapott szájú szégyellős vigyor. :)
Hát ennyi mára. Élünk, épphogy... de mindjárt hétvége.

2012. febr. 7.

Visszanyalt a fagyi

Sok mindenen volt ma lehetőségem megint gondolkodni. Igazából komolyan magamra vettem, hogy jóformán az egész internet kifigurázta már a hozzám hasonló tél-nembírókat, ami amúgy hülyeség részemről, de tény, hogy még sosem bántott ennyire. Mindegy végül is, mert azóta rájöttem, hogy mindez lényegtelen is. Mármint hogy az internet épp min csámcsog. Én tudom az okot, én élem meg a következményeit, és kész.
Alig vártam, hogy hazaérjek, mert fél délután azon kattogtam, hogy itthon válság-helyzet van, Balázs beteg. Megfázott, fájt a feje, illetve a szeme mögött (úgy gondolom, az arc, vagy homlokürege). Többször beszéltem Patrikkal, mindannyiszor "apa fekszik", "apa alszik" válaszokat kaptam arra a kérdésre, hogy hogy van apa. Háromkor telefonos úton átszerveztem az oviból hazahozást is, tudtam, hogy anyámék négykor már nem lesznek otthon, így megkértem, menjen át rögtön ébredés után. Ez is megvolt.
Ötkor hazajöttem, Balázs még mindig feküdt, de már nem aludt. Jóformán csak nyöszörgött, hogy nagyon fáj, és hogy mennyire, azt igen jól tükrözte, hogy azonnal beleegyezett, hogy elővegyem az infra lámpát. Máskor ezért minimum egy fél napig könyörgök-morgok-fenyegetek. Lámpáztunk, jól esett neki, vett be fájdalomcsillapítót, mert a fájdalom továbbra sem szűnt, majd elment fürdeni. Az nem újdonság, hogy szeretek bemenni a fürdőbe hozzá, mert ott legalább nyugodtan lehet két szót váltani. Most tettem-vettem a konyhában, mikor egyszer csak jött a "vezérhangya", hogy menjek be inkább hozzá. És milyen jól tettem. Még mikor beléptem, arra panaszkodott, hogy nagyon fáj. Akkor már furán sápadt is volt. Aztán elmondása szerint pattant egyet az a valami, majd még egyet, és ugyan egy fél percig is azt hajtogatta, hogy jajj de jó, végre nem fáj, de már látszott, hogy amúgy meg nagyon nem stimmel valami. Az arca nem is sápadt volt már, hanem iszonyatosan fehér, amikor pedig elkezdett a szája is fehéredni, és ezzel egyidőben valahogy olyan érdekesen kezdett zihálni, bevallom, egy pillanatra pánikba estem. Láttam már őt nagyon kiszolgáltatott helyzetben, amikor dőlt az orrából a vér, de még így sosem. És nem is akarom többet. Végigfutott az agyamon, hogy istenem, csak el ne ájuljon itt, a kádban, mert nem tudom megakadályozni, hogy megüsse magát. De már nyitotta is a hideg vizet, locsolta az arcára. Láttam, hogy leverte a víz. Hoztam neki egy kockacukrot, meg egy pohár vizet. Nem ájult el, de nagyon lassan múlt el a rosszullét. Még jó pár percig nem engedtem felállni, nehogy újrakezdődjön. A vérnyomását megmérte, 113/40. Ez a per ez iszonyatosan kevés. Ivott egy kávét, és természetesen lebeszélhetetlen volt arról, hogy elmenjen dolgozni, mert amúgy is kevesen vannak. Nem vetettem be az aduászt, hogy ők kevesen vannak, nekünk meg csak ő van egyedül, mert én sem vagyok különb egy fokkal sem, itthon nem maradok semmivel sem.. (két hülye egy pár) Szent ígéretet tett, hogy ha újra elkezdődik, akkor hazajön.
Bennem azóta is kattog az egész. Az is, ahogy szinte "visszanyalt a fagyi". Ő csinálta végig ezt velem már, sőt, még rosszabbat. Most már értem azt a rettegést benne, amit olyankor érez, ha én nem vagyok épp a legjobb formámban. Az a pár perc az valami iszonyat volt. Nem tudom mitől féltem inkább, és nem is akarom megfogalmazni magamban. De soha többé nem akarom őt így látni. Inkább morogjon, amiért elsóztam a levest, vagy későn keltem fel, vagy akármi.
Remélem ez egy ilyen soha vissza nem térő alkalom volt.

2012. febr. 6.

Semmirenemjó post

Megint tanácstalan vagyok egy kicsit. Mert írhatnék egy pár dologról, de mindegyik olyan lenne, amit utálok. Akkor meg, ha mindezeket megírom, még a végén tényleg kiderül rólam, hogy egy hisztis pi..a vagyok, aki semminek nem tud örülni, aminek mások. Úgyhogy ezekről nem fogok írni.
De akkor miről? Annyi mindenen gondolkodtam mostanában, ami ugyan nálam egyáltalán nem megy ritkaságszámba, mert olyan dolgokon is töröm a fejem, amin egyébként nem kéne. Igazából szinte az összes gondolatmenetem félbeszakadt, mert vagy valaki benne turkált a fejemben, és megírta, elmondta a válaszokat az én gondolataimra, vagy pedig azért, mert menet közben derül ki nekem is, hogy értelmetlen energiapazarlás az egész.
Amikor pedig ott tartok, ahol most is, hogy sok minden miatt már a saját agyamra mentem, és lassan a tükörbenézéstől is sikítófrászt kapok, mert csak ugyanaz a hülye nő bámul vissza nap mint nap, na ilyenkor elmenekülök a saját álomvilágomba. Mindig írok fejben. Könyvet, mesét, többszálon mindenfélét. A meséim mostanában egy süket kutya gondolatait tükrözik, tervezem, hogy amikor rám szakad némi idő, akkor billentyűzetet ragadok ezügyben, hátha mást is elszórakoztat majd. A könyvem.. könyveim. Évek óta ugyanaz a téma foglalkoztat, körülbelül a negyvenedik féle verziót írom most magamban. A cselekmény csak apróságokban változik, a szereplők jelleme valahogy évről évre kifinomultabb. Amihez a valóságban nincs türelmem írásban, az ebben az álmodozós állapotban viszont nagyon jól működik. A legapróbb részletekig látok helyszíneket magam előtt, most épp egy napsütéses olasz szőlőskertben nyaraltatom a szereplőimet, csak hogy én is felmelegedjek kicsit.
Ami nem jó ezekben az álmodozásokban, hogy végül mindig csak bedühödök magamra, amiért nem írok többet. Meg mást is a blogon kívül.
Na mindegy.. szóval ez van most. Mondjuk azt, hogy már annyira fázom, hogy az agyamra ment..

2012. febr. 5.

Emlékül

Amikor még reggel fogalmazgattam magamban a bejegyzést, akkor azt gondoltam, egészen más lesz a cím. Aztán úgy alakult, hogy kissé át kell fogalmaznom az egészet. Szomorú oka van az emlékezésnek.
Két férfire emlékezünk, akikben életükben azt hiszem, a világon semmi közös nem volt. Ma már ugyanazon a sorson osztoznak, talán ugyanott is vannak.
Gyuri, akit a városban csak "a szatyros Gyurinak" hívtak, évek óta hozzánk tartozott. Nem volt otthona, nem volt semmije, csak két nagy spar-os szatyor. Ritkán szólt bárkihez is, tette a dolgát tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Gyűjtötte az eldobált üvegeket, amiket aztán valamelyik boltban visszaváltott, és abból vásárolt. Azt nem mondom, hogy soha nem alkoholizált, mert az nem igaz. De többnyire kaját vett magának. Gyuri az évek hosszú sora alatt annyira hozzánk tartozó lett, hogy mindig akadt valaki, aki adott neki tiszta ruhát, aki befogadta egy-két napra, hogy legyen egy hely, ahol aludhat, különösen ilyenkor, télen. Cserébe fát vágott, füvet nyírt, amiben tudott, segített. Azoktól, akik segítették őt rendszeresen, tudom, hogy mindig nagyon nehezen fogadta el azt, amit juttattak neki, szabadkozott a végsőkig. Akivel szóba állt, azoknak elmesélte, hogy nem volt ő mindig földönfutó, volt neki lakása, csak mikor elvált, otthagyott mindent a feleségének. A történet szempontjából mindez teljesen lényegtelen, de tény, nem volt egy ősbunkó, és csak akkor hallottam őt egyszer-kétszer csúnyán káromkodni, amikor az iskolás gyerekek csoportosan "lecsövesezték", és kiröhögték. Megjegyzem, akkor is úgy gondoltam, igaza volt. Karácsonykor a boltban futottunk össze, ő hozott egy pár üveget, aminek a fele nem volt jó, így nem volt elég pénze arra, amit venni szeretett volna. Egy babkonzerv és egy konyak lett volna. A konyakot ott hagyta. Nekem elszorult a szívem a gondolattól, hogy az egyetlen dolog, ami akkor egy kicsit átmenetileg megmelengette volna őt, ott kellett, hogy maradjon. Megvettem neki. Szabadkozott, amikor átadtam neki, Boldog Karácsonyt kívánva, de végül elfogadta "Az Isten áldja meg a jóságát."
A héten figyeltem, ahogy jött ez a nagy hideg, hátha összefutunk valahol. Gondoltam, megmondom neki, jöjjön arra a bolt felé, és a szomszédos "gyorsbüfében" majd valahogy megetetem, legalább egy tányér levessel, vagy főzelékkel. De nem találkoztunk.
Zoli, mondhatnám, hogy Gyuri tökéletes ellentéte. Családi vállalkozásban dolgoztak, szorgos, dolgos, mosolygós ember. Két fiú gyereke is van, a kisebbikkel Patrik együtt focizott. Annak idején volt alkalmunk többször beszélgetésbe elegyedni is a focipálya mellett, és mindig megállapítottam, hogy olyan igazi "rendes férfi", aki nagyon szereti a feleségét, és a gyerekeit. Büszke volt mindkét fiúra, és büszke volt a feleségére, aki olyan jól segítette a fiúkat az iskolai tanulmányaikban is, és támogatta őket a sportolói tevékenységeikben. A családi vállalkozásban is tevékenyen részt vett, mindig épp ott segített, ahol kellett. Szállított, kiszolgált, mikor mit. Házat épített, tele volt tervekkel mindig, hogy még mit fog megcsinálni, vagy épp mit csinál inkább másképp. Azt gondoltam róla, hogy olyan igazi "stabil hátország" lehet mindenkinek.
Zoli és Gyuri sorsa a héten összefonódott. Gyuriról a hét közepén jött a hír először. Felakasztotta magát. Először nem hittem, később már muszáj volt, mert hivatalos lett. Zoliról ma délután kaptam ugyanezt a hírt. Ma reggelre ő is ugyanezt tette. Mindketten halottak. Egyikükről sem tudhatjuk, miért tették, amit tettek. Gyuri döntése egy kicsit érhető, hiszen évek óta nagyon kilátástalan sorsa volt, ez a hideg pedig még az ő sokat megélt testét-lelkét is teljesen kikészíthette. Zolié teljes döbbenet, és értetlenség. Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznék róla a városban, mind ugyanazt mondaná, de hát ő olyan kedves volt mindig.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy valaki képes azt mondani, kész, odadobok mindent, ami az itteni életem, mert elég volt. Megérteni, és elfogadni is nehezen tudom.
A kérdés viszont azóta is motoszkál bennem,vajon én tudom e biztosan a családom tagjairól, hogy nem őrlődnek e titkon olyan dolgokon, ami ide vezethet? Vajon biztosítom őket elégszer arról, hogy mindent meg tudunk oldani, túl tudunk élni, ha itt vagyunk egymásnak?
Gyuri és Zoli lelke az én "hitem" szerint még messze van a célba éréstől, de szívből kívánom nekik, hogy hamar odaérjenek, és nyerjék el a feloldozást.
Nekünk, akik itt vagyunk, és nap mint nap szembesülünk ilyen tragédiákkal, kívánom, hogy elég nagylelkűek legyünk megbocsátani nekik, és elég nyitottak ahhoz, hogy elfogadjuk a döntéseiket. (és járjunk nyitott szívvel, hogy mindig "hazatalálhasson" valaki)
Gyuri és Zoli, az Isten nyugosztaljon benneteket. :(

2012. febr. 4.

Hóból született gondolat

Az összes hóváró és hóvágyó olvasóm és ismerősöm örül, remélem, mert végül csak ideért. Igaz, éjfél  helyett (hozzánk akkora ígérték) csak reggel, de azóta esik. Igaz, a világon semmire nem jó, mert csak por, ráadásul mínusz tizenkettő fok volt délután is, és a szél is fújta, de hát ha tél kellett, hát akkor itt a tél.
Én meg eközben csendesen magamba fordultam idebent. Igyekeztem minél kevesebbszer kimenni, és kinézni az ablakon, hogy a látvány ne lombozzon le nagyon, és persze, hogy ne fázzak annyira. Helyette főztem, elsikáltam a fritut, amit már hétfőn elkezdtem, de nem sikerült befejezni, csak ma. Aztán végre felkerült a komód a galériára, úgy karácsony óta tervezzük ezt. A fiúk örültek neki, hogy megszabadultak tőle, mert sok helyet foglalt, bárhova tettük is, csak útban volt. Most, karácsony óta nem nyílott az egyik szekrényajtó, mert ott volt előtte. Így, hogy most már nálunk van a galérián, végre én is lepakoltam a beépített szekrény tetejéről. Átválogattam a milliónyi mindenfélét, szigorúan kidobtam azt, ami semmire nem kell már, és nem is fog kelleni. A mindenféle dobozokban tárolt ilyen-olyan kábelek, számítógép alkatrészek végre egy fiókban vannak. Illetve kettőben, de ez már részletkérdés. Közben mostam is, meg teregettem, a fürdőben is kisebb változtatásokat kellett végrehajtani, mert így, hogy egy komóddal gazdagodtunk a "hálónkban", egy fonott kosárnak le kellett onnan jönni. A fürdőbe. Ennek eredményeként ma este mindenki azzal a kérdéssel indított, amikor fürödni ment. "Hol van a szennyestartó?" De már tudják.
Amúgy mindez nem is érdekes. Az érdekesebb az, amilyen gondolatok közben születtek. Az egyik fele még tegnap indult. Rettenetesen nyűgösen mentem dolgozni, nem a szívem csücske ez a péntek délutánosság, és amúgy sem voltam jól sem, meg hideg is volt. Aztán bent azért kicsit oldódott, voltak vásárlók is, egy pedig különösen feldobta a hangulatomat. Még ma is megmosolyogtam, amikor eszembe jutott. Egy férfiről van szó, aki pulóvert vett. Nagyon határozottan érkezett a kívánságával, szerencsére sikerült megközelítőleg teljesíteni is. Fizetett, mondta, hogy otthon hozzá próbálja a zakóhoz, és lehet, hogy még visszajön, ha mégsem..Mondtam, oké. Nem gondoltam, hogy találkozunk még, de nem egészen fél óra múlva újra ott volt. A zakóban. :D Felpróbálta a másik kiszemelt pulcsit is, végül maradt a már megvásároltnál. Már nem tudom mi volt a félmondat, amit mondott, és én megkérdeztem erre, hogy "bálba megy?" Mire elmosolyodott, és elmesélte, hogy a lánya szalagavatójára megy, ahova minden szülő talpig öltönyben érkezik majd, ő pedig ebben a pólóban lesz. És büszkén megmutatta a pólóját. Az elején három sárkánygyerek, mindegyik fölött egy keresztnév, és egy évszám. A hátán pedig, "Három gyönyörű lány büszke papája" Még a tetoválását is megcsodálhattam, ami egy négyes számjegy és egy Vénusz-jel, ami a "négy nőt jelenti az életemben."Bevallom, azonnal vágyni kezdtem egy ilyen pólóra (lehet felső is, én inkább úgyis azt hordok), és el is képzeltem, hogy három ördögfióka képe fölött ott virít majd a gyerekeim neve és dátuma. A hátamon pedig lehetne, hogy "Egy boszorka van, három fia van....és nagyon büszke rá." Vagy valami ilyesmi. Balázsnak is elmeséltem ezt a vágyamat, remélhetőleg teljesíti mondjuk a szülinapomra.
Na de ezek után annyira jó volt hazaérkezni, hogy nem is biztos, hogy ezt el tudom mondani. Semmi nem történt másként, mint máskor, kivéve, hogy Patrik az apja kérésére a hazaérkezésem utáni második percben már fürdővizet engedett nekem, hogy végre átmelegedjek. Mégis, már maga a tény is akkora boldogságot jelentett, hogy jövök haza, és várnak. Az, hogy tegnap este Balázs is itthon aludt, az meg még hab volt a tortán.
A mai nap is ebben a hangulatban telt.Jó itthon lenni, jó volt ebédet főzni, és takarítani is. Közben megszületett a fejemben a nagy, korszakalkotó ötlet, ami szerintem tök jó megoldás lenne, lehetne minden főállású, vagy gyesen lévő anyukának. Nevezetesen, mindenki úgy dolgozhatna, hogy amikor ez a befelé fordulós időszaka van, akkor maradhatna otthon. Amikor pedig jól esik elmenni otthonról, végre emberek között lenni, akkor mehessen. Mert ilyen is van, amikor annyira besokall az ember ettől az otthonléttől, hogy wc pucoló is szívesen lenne, csak ne otthon kelljen csinálni. Ebben a formában persze egy-egy álláshelyen minimum három nő lenne, de azt hiszem, hosszú távon igenis megérné a befektetés a munkáltatóknak is. Persze, ez nem valószínű, hogy valaha is megvalósul,de azért szép lenne, nem?
A többi mélyenszántó gondolatomat pedig majd máskor elmesélem, ez már így is elég hosszú mesélés lett.. :)

2012. febr. 3.

Balázs-nap

Volt már januárban nálunk szülinap. Most, februárban névnap van.
Balázs napja. Ha csak rajtam múlt volna, most duplán ünnepelnénk, mert Rolit is így hívnák. De nem bánom, hogy nem így lett. Így most nálunk csak egy Balázs van.
Akinek megsütöttem a bejglit, ami a kívánsága volt, és nagyon bánom, hogy ma délután nem leszünk együtt, mert én dolgozni megyek, de azért majd este még családi körben is felköszöntjük úgy is.
Addig pedig itt, és így:

2012. febr. 2.

Mikor lesz már vége?

Amikor ilyen hideg van, mint most, szép lassan átvedlek az igazi önmagamból egy hisztis-morgós-fázós macilánnyá. Aki, ha már téli álmot nem aludhat, hát legalább kedvére morog, amiért februárban még meg lehet fagyni (bezzeg 2002-ben...), és különben is, micsoda dolog már, hogy pont most kezdődik ez az igazán kemény tél. Meg egyáltalán.. mit képzelnek magukról, amiért még hó is, meg szél is.. meg mindenféle ilyen várható. Meleget akarok most már, az sem baj, ha azonnal. Elegem van a rengeteg ruhából, amit nap mint nap magamra cibálok, ráadásul egy csomószor mit sem ér, mert átfagyok, és aznap már nem is tudok kiengedni.
Mindenféle egyéb tünetem is van, úgymint.. bőrfájás, izomfájások, iszonyatos fejfájás, néha egy-egy ijesztő is, (amit nem írok le, mert mégiscsak nyilvános helyen vagyunk) és persze folyamatosan fáradt vagyok.
Dacára minden előrejelzésnek, én azért bíztam ám bundás barátaimban, hogy majd ők aztán nem mennek vissza a barlangjukba, és akkor már csak egy kicsit kell kibírni, és jön a jó idő.
Nos, hát ez sem jött össze. Visszamentek. Ami nem csoda.. olyan hideg volt ma is, hogy tök megértem, hogy visszavágytak a meleg, puha ágyba.. én is egyre nehezebben bukkanok elő a jó meleg takaró alól.
De minden megértésem ellenére is úgy unom már. Tavaszt akarok, vagy lehet mindjárt nyár is, én nem bánom. A kánikulát is bevállalom.

2012. febr. 1.

Fedőneve: Árnyék

A hivatalos neve Szűcs Dream Arkó. Hétköznapi neve Arthur. Ivara: kan. Fajtája: francia bulldog. Szőrzete: sima, rövid. Színe és jegyei: fehér-fekete foltos. Ez a kan ivarú, fehér-fekete foltos bulldog, aki egyébként a nagyon hétköznapokban illetve van Arti, valamint Bulldog-Bódog néven is, újabban foglalkozást váltott. Már nem annyira kutya, mint valami szövetségi ügynök, jól álcázva. Innen a fedőnév is. Árnyék. Igen találó, meg kell mondjam. Ügynöki mivoltában akkor bukott le, amikor már a wc-re is elkísért bennünket. Szépen leül a ajtó elé, és vár. Aztán jön kezet mosni is. Ott is leül, és vár. Amerre megyünk, arra jön utánunk. Szorosan, szigorúan a lábunk mellett (nem előtte, nem mögötte), lehetőleg hozzánk érve. Ahol megállunk, ott ő is. Ahol leülünk, ott ő is. Ha elég hosszú ideig ülünk, akkor ő elfekszik. Hiába, no, unalmas lehet ez az ügynökösdi, másképp nem lehet kibírni, csak sűrű horkolásokkal tarkítva. De Árnyék résen van ám. A legmélyebb álmából is azonnal felpillant, ahogy helyváltoztatási szándékot tapasztal. Ha pedig valamelyik simabőrű egyed, akit felügyel, kabátot vesz, már hegyezi is azokat a hatalmas denevérfüleit. Attól függően, milyen hangulata van, vagy gyorsan helyet keres az álcázásra, vagy az ajtónál sorakozik, és várja, mi következik. A szemkontaktus fontos. Őrülten fontos. Süket ügynökünk semmit nem bíz a véletlenre, szemből olvas. És jelekkel kommunikál. Nem mellesleg roppant kifejező szemei vannak, úgyhogy azt még gyakorolnia kell, hogy tudjon egy olyan igazi pókerarcot produkálni. (mondjuk, mire ez sikerül neki, várhatóan majd azt is mondani fogja, hogy "felrázva, nem keverve")
Arthur, mióta ezt az új megbízást kapta (ki tudja honnan) hihetetlen változásokon ment keresztül. Egyik ámulatból a másikba esünk ezen az őrült ragaszkodáson. Már-már matricaként funkcionál. Nem sikerült még rájönnünk, mi történhetett, mint ahogy arra sem, ki a megbízója. Gondoltunk arra, hogy fogjuk a hidegre, mert kevesebbet lehet kint, mióta ezek a mínuszok röpködnek. (ezzel amúgy is jól beleillene a családba, én például még nála is rosszabbul viselem, bár még nem vettem fel ilyen árnyék-szokásokat) De gondoltunk arra is, hogy olyan mértékű a csajozási kedve, hogy konkrétan belebetegedett a bánatba, amiért egyetlen szuka ivarú bulldog-lány sincs elérhető közelségben.
Lehet, hogy sosem jövünk rá, mi történt. Mindenesetre ez az Árnyék-dolog jó móka. Mert miközben ezt a bejegyzést gépelem, az asztal alatt fekszik a lábamon. Ami neki is jó, meg nekem is. Neki, mert hozzám érhet, nekem meg, mert nem fázik a lábam.

És még valami: mint ahogy észrevettétek, lecseréltem a blogsablont. Gondolom ez is széles lesz, de nem sikerült kisebbre vennem (ismét..). A szavazódobozt is frissítettem, kérném újra nyomni a gombokat. :D Egyébként három napja nézegetem a sablonokat, és magamban elátkoztam a pillanatot, amikor ezt a havi csere dolgot kitaláltam magamnak. A februári projektem az lesz, hogy kitaláljam, hogy is lehetne a kéthasábost átalakítani kedvemre háromhasábosra. Mert hát persze, hogy a leginkább tetszők kéthasábosak. :D
A medvéknek pedig üzenem, hogy jóóóó regggeeeelt! (mert én már nagyon fázom, és nagyon meleget szeretnék)