2011. nov. 30.

Mi, szemüvegesek

Szilvi ihletett meg a mai írásával annyira, hogy úgy gondoltam, na, erről nekem is írnom kell. Ráadásul van is egy ilyen jegyzet a telefonomban, amit már úgy ezer éve írtam meg oda.
Az sosem volt idegen, vagy akár fura, hogy valaki szemüveges, még annak ellenére sem, hogy nálunk senki nem volt az. Balázs gyakorlatilag szemüveges volt egész életében. Én pedig kiskamasz korom óta arra vágytam, hogy az legyek. Mert nekem nagyon tetszettek a szemüvegek, ráadásul mindenki olyan kis okosnak tűnt szemüvegben, meg felnőttesebbnek, meg egyáltalán.
Nem nagyon beszéltünk arról, mi lesz, ha bármelyik gyerekünk is örökölte tőle, és esetleg szemműtétre lesz majd szükség. Azért nagy megkönnyebbülés volt, hogy soha, egyikőjük sem volt kancsal, és jól láttak (Balázs gyakorlatilag 98 százalékban vak volt babaként). Mikor Patrik öt évesen érdeklődni kezdett a betűk iránt, majd igen rövid idő alatt olvasni is megtanult, még nem tűnt fel semmi. Aztán egyszer nagyon sokat kellett várni az orvosi rendelőben, kínomban azzal szórakoztattam, hogy az utcán parkoló autók rendszámait olvasgattuk. Itt derült ki, hogy Ő nem látja azt, amit én. Rövid út vezetett innen a szemorvosig (nem fizikálisan, hanem időben). A doktornő megállapította, hogy a jobb szemén +4,5, a bal szemén pedig +3,25 dioptria fénytörési hibája van a szemének. A rossz hír mellett igazán jónak számított, hogy még csak kezdett tompalátó lenni. Ha egy fél évvel később megyünk, már kezdett volna befordulni a szeme (értsd: kancsalított volna). Az első szemüvegét könnyeket visszanyelve választottuk, de annyira jól állt neki kezdettől fogva, hogy ott és akkor véget is ért minden szomorkodásom ez ügyben. Innen már egyenes következmény volt, hogy ha már Patrik szeméről kiderült, aminek kellett, akkor Eriket is meg kéne nézetni. Kicsit speciálisabb körülmények kellettek hozzá, lévén csak három éves volt, de sikeresen abszolváltuk a dolgot. Nála is mutatkozott egy két dioptriás zavar, amit normál esetben ebben a korban még nem korrigálnak, mert a szemizmok kellően rugalmasak még, és gond nélkül korrigálnak maguknak. (amúgy egészen sok dioptriáig észrevehetetlen egy ilyen pici gyerek látási zavara, pont a jó korrekció miatt). Mivel mi e téren sem vagyunk normálisak, és mert Balázs családjában (fiú ágon) halmozottan fordul elő a kancsalság, így megelőzésképp ő is kapott szemüveget. Míg Patrik első pillanattól szerette, és élvezte, hogy végre lát, addig Erik kifejezetten utálta. Nem átallott keresztülmenni a műanyag motorral sem rajta. Azt hitte talán, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhat tőle. Nos, nem így lett. Amellett, hogy kikapott, még másik szemüveget is csináltattunk. Idővel persze megszokta ő is, de sosem hordta olyan szívesen, mint a bátyja.
A napi rutinunkban hamar beillesztettük  a szemüveg mosásokat, és bővült a figyelmeztnivalók tárháza a "told fel a szemüveged", és a "ne a szemüveg fölött nézz"  dolgokkal. Sőt, elég ehhez már csak rámutatnom a saját szemüvegemre, már tudják is miről van szó. Több, mint hat év alatt évente minimum egy szemüveget kellett csináltatnunk mindegyikőjüknek. Mi mindig igyekszünk a lehető legelőnyösebbet választani mindkettőjüknek, általában sikerül is. Jelen pillanatban teljesen egyforma keretük van.
Roland szeme jó, ő az egyetlen közöttünk, akinek nincs szemüvege. Néha felveszi valamelyikünkét, elárulom, nagyon dögös kis szemüveges pasi lenne. De nem bánom, hogy szemüveg nélkül dögös.
Eriknek jó esélye van rá, hogy lekerül róla valamikor. Patrik nem fogja kinőni. De míg Erk minden pillanatot megragad arra, hogy ne legyen rajta, addig Patrik nem is moccan nélküle, mert nem jó az úgy neki.

2011. nov. 29.

Morbid

Éltem már át olyan szívmegállós pillanatokat egy párat, főleg mióta gyerekeim vannak.
Legelőször akkor, mikor Patrikot szájon csípte egy darázs, és kb. százszorosára dagadt a szája .
Aztán mikor Eriknek születése után a fejébe tették a branült a kékfényes kezelés miatt.
De végignéztem például, ahogy stoplis cipővel tapostak a gyerekem csuklójára, és jó mély levegőket vettem, miközben rohantam érte, hogy el ne ájuljak ijedtemben. Utána őt támogattam, hogy el ne ájuljon a fájdalomtól.
Rohantam már a fürdőszobába gyereket menteni, akiből csak az láttam, hogy csöpög a vére, de fogalmam sem volt honnan. Komoly lélekjelenléttel nyugtattam meg azonnal, hogy abbahagyja a sírást, és kerestem meg, honnan is ered... aztán már-már higgadtan szóltam az apjának, hogy szerezzen kocsit, mert indulunk...szétnyílt az álla.
Néztem végig enyhe fitymaszűkűlet-felrántást is, háromszor. És utána napokig borsózott a hátam minden egyes kamillázástól.
A pálmát kétségkívül az viszi, amikor Patrik fogát próbálták visszatenni. Szörnyű volt. És morbid.. ahogy tuszkolták, ő sikított, én meg csak drukkoltam, hogy sikerüljön. 
Azt hittem, mostanában megkímélnek minden morbid élménytől, mégiscsak karácsony közeleg, meg ilyesmi. Erre ma hazaállít a nagy fiam.... a szívem megállt abban a pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót. A kezében hozott egy kezet. Ami kétségkívül az ő keze volt. Arról fogalmam sincs, mit gondoltam, de az tuti, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. Pedig minden józan felfogás szerint nem jönne a saját lábán, ha.... Nem is emlékszem már rá, hogy mit mondtam, de Patrik jól kiröhögött. Technika órán készült a remekbe szabott darab, viaszból és gipszből. (innen is csókoltatom a pihent agyú technika tanárt) Amúgy tényleg remek, mert tökéletes 3D-s lenyomata a kezének (és majd amikor ő lesz a pénzügyminiszter, nagyon sokat fog érni ez a jobb kéz :P), minden vonal megvan, a körmei, szóval nem semmi. De engem még mindig a hideg ráz tőle. A gyerekeim meg már mindhárman kiröhögték a "betoji" anyjukat (na de majd megtudják ám, mikor ők aggódnak a sajátjaikért).
Hát így jártam a technika-órával. Sosem volt a szívem csücske, ezek után meg már félek is, mivel állít még haza.... :D

2011. nov. 28.

Emlékszel?

Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.

2011. nov. 27.

Advent első vasárnapja van

Kezdődik az izgalmas várakozás, amikor napról-napra fokozódnak az érzelmek, lesz itt még túláradó szeretet, csillogó szemek, de nincsenek illúzióim, hogy ugyanannyi lesz a hisztérikus tombolás is, mint bármikor. De ez így van jól. Nem lenne jó, ha azért, mert ünnepre készülünk, elnyomnánk magunkban minden érzést. Legbelül mindannyian nagyon várjuk. Ki-ki más okból, de nagyon szeretjük a karácsonyt. Mi, felnőttek, akik már egy jó ideje Varázslók lettünk, és a gyerekeink tettek azzá, azóta szeretjük igazán, hogy családunk van. Mindketten úgy nőttünk fel, hogy a karácsony egyfajta nyűg volt a családjaink nyakán, és az összezártság jó alkalmat teremtett a kötözködésre. Mókás volt.... a szó nem jó értelmében. Még gyerekként megfogadtam, hogy soha, egyetlen szóval sem fogják tőlem azt hallani, hogy mennyire utálom én ezt az egészet, hogy mekkora teher a takarítás, sütés-főzés. Nem is hallották. Pedig sütöttem már éjjel, valószínűleg fogok is még.
A hétvégének úgy indultam neki, hogy akkor most végre nagyon időben nekiállunk a készülődésnek, és máris elkezdem ünneplőbe öltöztetni a lakást, sőt, a konyhát is kitakarítom. Vagy legalább a szekrények tetején megcsinálom végre a selejtezést-rendrakást. Azzal kezdődött, hogy a garázsból nem került elő péntek délután az adventi díszek feliratú doboz. Amin kicsit felhúztam magam először, aztán aggódtam, hogy talán eltűnt. Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, amikor elpakoltam, de csak azt láttam, hogy volt egy doboz, amire ráírtam, és leragasztottam. Ma bebizonyosodott, hogy tényleg... de ma már vasárnap van, és tulajdonképpen az adventi koszorú miatt aggódtam már leginkább. Meglett, és ez a lényeg, este már meggyújtottuk az első gyertyát. Tegnap főztem, mostam, és másra nem maradt energiám. Ma megint főztem, és kisikáltam a sütőt. Messze van a tökéletestől, de másfél óra kemény meló után, mikor már a lábaim is remegtek, úgy döntöttem, jó lesz így is. És aztán igen hamar kezdődött a forma 1, amit kellemes alfa-állapotban néztem, vagyis inkább hallgattam. Ezek után már este is volt... vacsora, ruhaelpakolás, iskolatáskák előkészítése.
Ennyi volt a hétvége. Se rendrakás, se takarítás, se semmi nem fért bele. De nem baj. Ez még csak az első hétvége volt.
Azért azt elárulom, hogy fogalmam sem volt róla, mitől van ilyen nyomott hangulatom, egészen addig, míg rá nem jöttem, ma van az évfordulója annak az ominózus kirúgásnak. Ami ezek szerint mindig visszaköszön. Na de azt remélem, nem sokáig már. Ha minden jól megy, a saját farkával csapom majd agyon a kígyót. :D Jövő ilyenkor meg már nem fog kísérteni sem az emlék.
És amit nem írtam még le a héten: Rolandé lett az oviban a legjobb DI-FER teszt, az óvó néni, aki csinálta (nem a sajátja) azt mondta, hihetetlen, de olyat is tudott, amit még soha senki. Büszke vagyok rá. Az ultrahangon nem találtak semmit. Hányni nem hányt azóta, de többször panaszkodik hasfájásra. Kipróbáljuk a tejmentes diétát, ha végre meg tudom győzni róla, hogy kakaó nélkül is van élet.
Erik már jár a fejlesztőshöz, de nem sokat mesél róla. Volt, feladatoztak, és ennyi. A matek felmérője a harmadik legjobb lett. Pénteken hozzám jött a suliból, megcsináltuk a házi feladatot is azon melegében. Gyorsan, könnyedén ment a képről leolvasni mennyi pénz van ott, minden bizonytalankodás nélkül. És ez jó.
Patrik továbbra is ontja magából az ötösöket. Az első fél év, amikor MINDEN tantárgyból ötösre áll. Rajzból és technikából is. Drukkolok neki, hogy így maradjon, bár az a legkevesebb, ha valamelyik négyes lesz. Már ki kéne lassan nőnie az ekcémáját, de minden eddiginél durvább sebekkel vittem péntek reggel s.o.s. a bőrgyógyászatra. Pedig kesztyű nélkül ki sem lép a lakásból. Kapott rá krémet, remélhetőleg hamar használ.
Arthur pedig... tegnap lenyúlta Erik muffinját. Aki szaladt utána, és kiabált neki, hogy "add vissza". Még ma délután is ezen röhögtünk, vajon mit kezdett volna Erik azzal a "visszaadott" muffinnal. Tegnap este Balázs elment dolgozni, természetesen nekem áriázott itt az ablak alatt (nem Balázs, Arthur), kimentem hozzá, hogy jól befenyítem... nos, hát a süket kutyát sem lehet átverni, mert nem ijedt meg... azt gondolta, játékból mutogatok neki, és felvette a "játszópozícióját", és ugatott nagy boldogan. Én meg jól megsértődtem, amiért megugatott, és otthagytam. :D
Holnap meg hétfő. Grrr....

2011. nov. 26.

Csak egy vélemény

Azon gondolkodtam mostanában, hogy vajon hányan vannak olyan hétköznapi emberek, akik, mint például én is, élnek valahol a világban, és igazán nem tartoznak sehova. Elmagyarázom. Vagyunk egy páran, akik hiszünk Istenben, de nem úgy élünk, hogy minden, amit teszünk, nem teszünk, történik, azonnal elfogadásra kerül, mert Isten bízta ránk, nyilván nem történt véletlenül. Vagyunk egy páran, akik tisztában vagyunk azzal, hogy ha túl sok szénhidrátot eszünk, akkor el fogunk hízni, ha gyorskaját eszünk, az egészségtelen, mégsem akarunk, vagy tudunk mindent megvonni magunktól. Vagyunk egy páran, akik bízunk a szeretet erejében, mégsem tudunk mindig, minden helyzetben szeretettel teliek lenni.
Csak kapkodom a fejem a világban, amikor azt látom, hallom, hogy mindenki hülye aki sózza az ételét, aki fehér lisztet használ, aki még egyetlen gramm kristálycukrot is használ. Sőt, vannak olyan rétegek is, akik egyenesen a főzést magát is hülyeségnek tartják, mert az ősemberek nem a főtt ételre voltak berendezkedve.
Nézek nagyokat a facebook-on, amikor azt látom, hogy rengeteg ismerősöm bólogat bőszen az OSHO idézetekre, és hirdeti a világbékét, amúgy meg tudom róla, hogy korántsem ilyen. Még ezt csak el tudom fogadni, mert hisz magáról, amit akar, de az már erős nekem is, amikor "osztja az észt" a témában.
Minden témának van több nagy szószólója, mert az egészséges étkezéstől kezdve a testi-lelki egészségen keresztül életünk minden területére tudja valaki a tutit. Természetesen ha valaki elég időt, energiát szán rá, rájöhet, hogy ezeknek a gyökere nagyjából ugyanaz. Csak KisJózsi a balra tartó gyökérbe kapaszkodott, NagyMaris meg a jobbra tartóba. És mindenkihez csatlakoztak egy páran, mindenki hozzátett egy kicsit, elvett valamit, aztán terjedt.
Tudom, hogy sok mindennek itt van az ideje. Változnunk kell, hogy túlélhessük saját magunkat. Nincs akkora hitem semmiben, hogy fenntartás nélkül tudjam hinni, hogy jó lesz. Bízom benne, sokkal inkább a gyerekeimért, mint magamért, hogy bármi történik, nem lesz már nagyon fájdalmas. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha valaki holnap jönne, és elmondaná akár napra pontosan, hogy mikor mi fog történni, azzal kapcsolatban is lennének kételyeim. (mert honnan is tudhatná előre?)
Ami szúrja a szememet, az leginkább az, hogy minden csoporttal kapcsolatban azt érzékelem, hogy csak azt tudják elfogadni, amiben ők hisznek. Akárhogy is, kötik az ebet a karóhoz... egészen addig, amíg már tényleg kezdi az ember nagyon rosszul érezni magát önmaga miatt, amiért ilyen balga.. és még a végén majd miatta omlik össze ez az egész.
Viszont nagyon bölcs dolgokra tettem már szert sok-sok ismerősöm által. Tudom már, hogy nem lehet enni szinte semmit, hogy nem lehet negatívakat gondolkodni (még akkor sem, ha épp fellógatnak, mert még a végén tényleg..), hogy minden ami történik, azért történik, mert mi vonzottuk be. Tudom azt is, hogy minden betegség a saját tudatunk miatt van. Meg még egy csomó ilyet.
Mindnek van igazság és valóság alapja. A pozitív gondolkodás hihetetlen erőket tud megmozgatni az emberben, és valóban jó dolgokat tud szülni. De nem szabad elhitetnünk azt senkivel, hogy az ellenkezőjétől akár rákos beteg is lehet, mert az szörnyű.
Ráadásul, bevallom őszintén, mindezek azért is bántanak, és fájnak kissé, mert nálunk a családban volt már rákbeteg gyerek is. Akire ezek közül semmi nem lehet igaz, mert gyerek volt még. Épp akkor lett volna felnőtt, mikor meghalt.
Valószínűleg sosem írtam volna le ezeket a gondolataimat, ha nem látnám, hogy többeknek többet ártott már, mint használt az, hogy nem tartoznak sehova. De nekik innen üzenem: az a fontos, ami odabent van. Nem mindenki tudja összegezni, elmondani, leírni, de ez nem baj. Attól még ők is ugyanolyan fontosak a világban, mint azok, akik tartoznak valahová.

2011. nov. 25.

Bóvli

Ezek vagyunk mától a Moody's hitelminősítő szerint. Mármint Magyarország. Na, bóvlinak csak a köznyelv hívja, ők "befektetésre nem ajánlott" cimkét raktak ránk. Valljuk be, joggal.
Azt gondoltam, hogy majd akkor most, hogy egy ekkora "név" ad egy ilyen gyatra minősítést, majd elgondolkodnak a narancssárga katonák odafent a Parlamentben. Mondjuk hogy csak ők gondolják úgy, hogy, miniszterlnök úr szavait idézve "Igenis jó úton haladunk, csak még a háztartások nem vették észre." Hát, nem tudom mi a jó út. Vagy kinek mi.. ugye. Tegnap befizettem minden idők legmagasabb kocsitörlesztőjét. 50.450 Ft-ot. Amikor elkezdtem dolgozni, még elég volt a fizetésem rá (ami ennél tizenkétezerrel kevesebb). A benzin 400 Ft. Egy-egy hétvégi bevásárlás, amiben ugyan van hús, felvágott, tej, gyümölcs, zöldség, és joghurt is még, tízezres nagyságrend. Szóval, jó úton haladunk, és valóban, nekem még nem tűnt fel.
Na de ezek után, hogy megjött ez a bóvli minősítés, és természetesen az összes devizaárfolyam hanyatt-homlok megindul felfelé, tartottak egy tanácskozást az ország közgazdászaival. Nagy nevek voltak ott, az MNB volt elnökei, és természetesen a mostani nagy nevek.. Utána meg volt a sajtótájékoztató, aminek a második percében már azt gondoltam, hogy na neeee. Mert még mindig tartja magát ez a minden nagyon jó, minden nagyon szuper dolog. Jó az út, növekszünk, gyarapodunk, csak hát itt a világ összeesküdött a forint ellen. Bahh... elképzeltem, ahogy Amerikában szúrja a szemüket a mi forintunk. És az valahogy úgy zajlott, hogy két amerikai pénzügyi zseni megbeszélte magával, hogy nem jól van az úgy, hogy egy dollárér már csak kétszáz forintot adnak (pontos számot nem tudok, csak saccoltam), gyorsan terjesszünk el valamit, hogy hadd legyen kettőszázötven, és majd akkor megyünk, eszünk téliszalámit, és iszunk hozzá pálinkát. Ugyanmár...
Idegesít engem ez a rengeteg burkolt megjegyzés, harci utalás, nyugtalanít a most már második országos katasztrófa-próba. Folyamatosan azt próbálják velünk elhitetni, hogy az egész világ (és a bankok) összeesküdött szegény kis országunk ellen, és csak egy narancs lobogó alatt lehet ebből kitörni. Szerintem meg belülről rohad ez az egész, nem kívülről.
Nem, nem vagyok ellenzék-hívő, mert az ellenzék sem jobb a kormánypártnál. Nem tudnék megnevezni egyetlen politikust sem, akinek a szakértelmében lehetne bízni. Tulajdonképpen azért drukkolok, hogy ne legyen igazam a rossz előérzeteimmel a jövőt illetően.

(bocsánat a kissé politikai felhangú bejegyzésért, de ez kár lett volna, ha bennem marad...)

2011. nov. 24.

Évek óta téma

Mondhatnám azt is, hogy emiatt néha köznevetség, máskor meg közutálat tárgya vagyok itthon. Nem mondom, hogy nem jogosan röhög ki anyám, vagy idegeskedik miatta Balázs. Mert amúgy végül is van ám igazuk is, ha azt nézzük, mi a normális. De nekem papírom is van róla, hogy nem vagyok teljesen normális (csak azt a botozás dolgot is megszereztem volna...:D), úgyhogy van mentségem. Vagyis nem, nincsen, mert ezt nem fogadják el. Igaz, nem is szoktam erre hivatkozni. A legtöbb esetben nem szólok semmit.
Aztán ma délelőtt azon gondolkodtam (sok egyéb más mellett), hogy vajon, ha egyszer elmesélném, akkor is kiröhögnének, vagy épp idegeskednének miatta? Vagy akkor még inkább... nem tudom. Ja, és már a második bekezdést írom, és még mindig nem derült ki, miről van szó. Mert cselesen nem azt adtam címnek, amit akartam. Az lett volna eredetileg, hogy "én és a reggelek". Jobban mondva a felkelés és én. Nem vagyunk jóban. De nem csak úgy nem, hogy utálok felkelni, hanem egyenesen képtelen vagyok rá. A telefonom a legnagyobb hangerőre van állítva, a csengőhangomra ráadásul. Valószínűleg hallom, mert le szoktam nyomni. Aztán alszom tovább. Anyám 6:40-kor hív először. Ezt már féléber állapotban gyorsan kinyomom, hadd higgye azt, hogy már ébren vagyok. Aztán 6:50-kor újra hív, és újra eljátsszuk ugyanezt. A legritkább esetek közé tartozik, amikor ilyenkor már tényleg ébren vagyok. Az esetek 99 %-ában 7:00-kor Balázs erélyes ébresztésére kapom össze magam.
Ilyenkor még vagy öt percig remeg a kezem (nem, nem felessel kezdek, nem attól múlik el), és minimum százszor kap el a vágy, hogy visszafeküdjek. Aztán már sínen vagyok, és fél nyolcra mindig elkészülünk mindennel. Úgyhogy lehetne az is, hogy mit idegeskednek, tök menő vagyok, fél óra alatt összekapok mindenkit tízóraistól, mindenestől.
De tudom, hogy ez így nem normális. Meg tényleg, mi van, ha egyszer Balázs nem ér haza? Ma reggel valószínűleg vígan aludtam volna fél nyolcig. Egyetlen igazán komoly dolog van ezzel kapcsolatban, ami azt gondolom, az egésznek az alfája és omegája. Gyakorlatilag az ébredés első percétől kezdve az elalvás utolsó pillanatáig száz százalékon pörög az agyam, termeli az adrenalint. Az elalvásom a legtöbb esetben egyfajta beájulás. Amiatt, hogy egyedül vagyok esténként/éjszakánként a gyerekekkel, nagyon sokáig képes vagyok fennmaradni abbéli félelmemben, hogy betörnek, vagy ilyesmi. Az a biztos, ha ébren vagyok, ha alszom, semmire nem ébredek fel. Szóval, épp tegnap éjjel is még negyed kettőkor megnéztem az órát. Akkor jött Erik alvajárni. (ja, igen, mostanában újfent előfordul ez, ami pedig már több éve megszűnt) Előtte egy órával még valami zörgés miatt kb. 896 volt a pulzusom, és erősen füleltem, vajon honnan jöhetett a hang, és gondolkodtam, merjek e kinézni. (nem mertem). Ezek után valamikor beleájultam egy alvásba, és a következő emlékem a reggel hét körüli hercehurca.
Azt gondolom, a mély alvás periódusában kell kelnem, azért olyan nagyon nehéz.
Persze, ha lefeküdnék este kilenckor, mint mondjuk minden normális ember, akkor mindez nem így lenne. Ez utoljára olyan tíz éves koromban fordult elő velem, tizenegy évesen titokban már visszakapcsoltam a lámpát olvasáshoz, mert nem bírtam aludni.
Valószínűleg meg kell változnom e téren is, és valószínűleg meg is fogok előbb-utóbb. Félő, hogy inkább utóbb lesz ez, mint előbb.

2011. nov. 23.

Úgy jártam,

, hogy sosem látott magasságokból egy pillanat alatt zuhantam akkorát, hogy szerintem még kisebb földrengést is okoztam. Nem tudom megmondani mennyi időt és energiát fordítottam arra, hogy a mostani békémet elérjem. Rengeteget mindkettőből. Keresgéltem mindenfelé, jártam az utakat, néha eltévedtem, néha zsákutcába jutottam. Sokszor volt, hogy csak ücsörögtem, mint egy rakás szerencsétlenség egy kereszteződés kellős közepén, mert fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Amiben hihetetlen szerencsém volt, hogy mindig, minden körülmények között ott állt mellettem valaki. Minden utamon jött velem, észrevétlenül támogatott, hol azzal, hogy békén hagyott, hol azzal, hogy nem. Ez utóbbit végtelenül utáltam mindig, és kicsit mindig belehaltam. Mostanra értem, miért haltam bele. Mert mindig előcsalogatta egy-egy ilyen az egomat, és nem hagyta, hogy oda jusson el a mondanivalója, ahova kéne. Természetesen mindig a legmélyebben meg voltam arról győződve, hogy ÉN sokkal előrébb tartok nála fejlődésben (lelki síkon értem), és néha még arra is vetemedtem, hogy kissé fennkölten gondoljak rá, hogy "hahh, mire ő eljut idáig..."
Egy ideje néha úgy éreztem, tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk e téren is. Mondhatjuk úgy is, hogy teljesen tökéletesen ő volt a yin, én meg a yang. Minden tekintetben. Ami az egyikünkben kicsit kevésbé van jelen, az ott dominál  a másikban. És fordítva is.
Aztán ma legnagyobb döbbenetemre tükröt tartott elém. A maga módján, de tökéletesen tudatosan szerintem. És ezúttal akkora hatással volt rám, hogy épp oda ért el, ahova kellett. Az egomnak arra sem volt ideje, hogy egy gúnyos kacajt hallasson odabenn. Amellett, hogy nemkicsit elszégyelltem magam azért, amit mondott, mert igaza volt teljes mértékben, és sajnos több dologban is, rádöbbentett, hogy hol is van ez a hiányzó láncszem, amin annyit gondolkodtam már. Mert tudtam én, hogy a kerek egészhez még egy körcikk hiányzik. Naná, hogy épp a legfontosabb. Mert én hülye, addig keresgéltem itt magamat, meg az utamat, a békességemet, a helyemet, hogy megfeledkeztem arról, ami a legfontosabb. Az, hogy jön velem nem evidens. Kézen kell fognom, hogy együtt menjünk. :)
De legalább már tudom, miért éreztem akkora késztetést a múlt héten egy bizonyos könyv letöltésére... (de erről majd akkor, ha elolvastam)

2011. nov. 22.

Pont jó

Azon kaptam ma magam, hogy lenyugodtam. :D Vicces, nem? Nem is voltam ideges. De lehet abban valami, amit Bartos Erika mondott itt már nekem többször is, és amit Erika is már úgy kb. tizenháromezerszer hozta a tudtomra az elmúlt években. Az a pillanat, amikor először feküdtem le úgy a múlt héten, hogy nem azon morfondíroztam, hogy mi az, ami nem jó, vagy mi nem tetszik, hanem örültem annak, hogy az a nap is egy jó nap volt, épp mindenki egészségesnek volt mondható. Még hálás is voltam azért, mert akárhogy is nézem, ez egy jó év. De ez majd az év végi összegzésből derül ki igazán. De az biztos, hogy minden nehézség ellenére jó ez így.
Na és aztán ez után az este után minden nap egy kicsit nyugodtabb keretek között zajlott. Előfordult, hogy konkrétan elvesztettem az időérzékemet is, annyira "alfában" éltem. Természetesen nem én lennék, ha ilyenkor még a gondolataim is nyugton maradnának. Így esett, hogy azon kaptam magam, hogy jelen időt használva jelentek ki dolgokat, amik csak a fejemben jelentek meg. Ezek után pedig azon kaptam magam, hogy úgy teszem a dolgomat ebben a jelenben, hogy előkészítem a terepet a következő jelenemhez. Zárok és nyitok egyszerre. Gyakorlatilag meg nem csinálok semmit.
De ez most jó.
Mindemellett végre én is észbe kaptam, hogy a hétvégén advent első vasárnapja van (hihi, és majd kezdődik a játék minden vasárnap, amikor én közlöm, hogy csíz a csupasz körtefán, és Balázs akkor is rá fogja mondani, hogy csíz a körtefán, ha már tudja egy éve, hogy nekem van igazam). Magamban tervezgetem az ajándékokat, aztán még addig százszor elfelejtem, meg újratervezem. De nem írom fel, mert már rájöttem, hogy nekem ebben ez a móka. :D Kicsit mazochista vagyok e téren.
Mindenesetre, most épp jó. Még így is, hogy közben Patriknak fáj a torka, Rolinak délutánra fájt a hasa (nem is mertem említeni, hogy holnap milyen nap lesz) , és még mindig tele van kiütéssel a tegnapi uszodás-szörfdeszkás móka után, Erik pedig amúgy is minden gondolatomban benne van. 

2011. nov. 21.

Szakvélemény egy éves késéssel

Ma meghozta Erik a tavalyi nevelési tanácsadóbeli felmérés részletes szakvéleményét.
A vizsgálatot kérte: CS.V.M Általános Iskola -BT? státusz esetleges megszűntetése céljából

2008-ban végzett iskolaérettségi vizsgálatán további óvodai nevelését, egyéni felzárkóztatását láttuk indokoltnak.

Jelen vizsgálatunkon jól együttműködő, kialakult feladattudattal, munkaérettséggel, ép figyelmi funkciókkal rendelkező gyermek. Az instrukciókat, feladatokat többnyire érti, legjobb tudása szerint végrehajtja. Az óvodában mért állapothoz képest fejlődést mutat. Munkáit önállóan nem, felszólításra ellenőrzi.
Olvasása folyamatos, túl gyors (a megengedett 280 mp helyett 164 mp alatt), időtartamot kevéssé érzékeltet. Hibaszáma a határérték alatt marad: betűket téveszt (ú-ű-t konzekvensen, b-p, é-e), szóoszlop utolsó elemét lehagyja, betűt kihagy (neve napjára-névnapjára).
Szövegértése, szövegemlékezete olvasott szövegre vonatkozóan 66 %-os, hallott szöveg esetén életkori feldolgozottság szintjét mutatja. A kifejező készség nehezített, szókincse pontatlan (ravasz=bátor, okos), szótalálási nehézség és diszgrammatizmus megfigyelhető (pl. barátjai) Kérdőszavakra adott válaszaiból többször hiányoznak a toldalékok (Miből?- "kemény karton papír", Mivel? - "celuksz").
Írása jól olvasható a helytelen ceruzahasználat (nincs támasztó ujj, a hegyénél fogja csokorfogással) ellenére. Másoláskor írásjelet hagy el, a "b" betű alakítása problémás. Tollbamondáskor magán- és mássalhangzó időtartamát jelöli rosszul; a tagolási nehézség minden szinten jelentkezik: szöveget nem tagol mondatokra, szavakat egybeír, szót rosszul választ el.

Matematika vizsgálat:
-Tájékozódása saját testen, síkban, térben, viszonyításban, időben egyaránt bizonytalanságokat mutat.
-Mechanikus számlálása növekvő és csökkenő sorrendben megfelelő.
-Számnév- számjegy egyeztetése, számjegyek írása és elhelyezése jó.
-Mennyiségi relációk felismerése pontos, írásbeli jelölésük jó.
-Globális mennyiség-felismerése saját testen és eszközön is megfelelő.
-Mennyiség-állandósága kialakult.
-Auditív számemlékezete pontosabb, szövegemlékezete pontatlanabb.
-Adott szó-, illetve számsorok fordított sorrendiségű visszaadására 3 elemig képes.
-Számolásos feladatok: absztrakt szinten még nem végez műveleket. 10-es számkörön belül is ujjait hívja segítségül. Számításai így túlnyomó részben pontosak.
-Szöveges feladatok szövegeit pontosan adja vissza, feladatmegoldás során azonban előfordul, hogy elfelejti a szövegben szereplő adatokat, így megoldásuk nem minden esetben jó.
-Egy- és kétváltozós számsorok logikai szabályait felismeri (ujjain számolva), elemeit a megállapított szabály szerint bővíti.

Raven tesztben elért pontszáma: 10 pp.

Összegezve: Vizsgálatunk során megállapítottuk, hogy Erik a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTM) küzdők csoportjában tartozik. (közoktatási törvény 35. § (4) bekezdés)
Anamnézise a nehézségek kialakulásával összefüggésbe hozható adatokat tartalmaz. Nehézségei hátterében egyenetlenül fejlett részképességek, a nyelvi területek érintettsége valószínűsíthető.

Javasoljuk: nehézségeinek figyelembe vételét, differenciált bánásmódban való részesítését; méltányos értékelését az iskolai élet során; eszközhasználat lehetőségének biztosítását matematikából; tantárgyi felzárkóztatást, korrepetálást szükség szerint.

Fejlesztő, felzárkóztató foglalkoztatásra jogosult intézménye keretein belül, egyéni fejlesztési terv alapján. Ellátása közoktatási törvény 30. § 7. és 52. §7.,11/c pontjai szerint szervezhető.

További fejlesztést igénylő területek:
-vizuális észlelés, differenciálás,
-ceruzafogás, grafomotorika,
-vizuomotoros koordináció,
-tagolás,
-verbális-akusztikus észlelés, differenciális emlékezet,
-emlékezet,
-beszédészlelés, beszédmegértés Dr. Gósy Mária fejlesztő programja alapján,
-szókincs, kifejező készség, mondatalkotás, toldalékhasználat,
-téri, idői tájékozódás,
-absztrakt gondolkodási művelet.

A tanulói létszám meghatározásakor 2 főként vehető figyelembe. (közoktatási törvény 3 számú melléklet II/3 pont)

Felülvizsgálatát az iskola kezdeményezésére a szülő/gondviselő beleegyezését követően a k 2012/2013-as tanévben végezzük.
A felülvizsgálat időpontjáig véleményünk érvényes.
A szülő a javaslattal egyetértett. 

B., 2010. november 16.

Nem is olyan rég írtam itt Erikának válaszként, hogy mifelénk a nevelési tanácsadó malmai igen lassan őrölnek. Ezzel most az én gyerekem életéből elvettek egy tanévnyi fejlesztést. Ami nagy kár, mert már sokkal előrébb tartanánk, mint ahol most. Merültek fel azért bennem költői kérdések: Miért nem tűnt fel a tanítóknak, csak az utolsó pillanatban ez az egész? Miért mondták tavaly egész tanévben, hogy nem kell fejlesztés, mindent tud, mikor az idén már az első hónapokban kibukott, hogy vannak lemaradások, és nehézségek? Miért nem tanulhat Meixner-módszerrel?
Végül is a kérdésekre ha vannak is válaszok, már nem lényegesek. A lényeg azon van, hogy behozzuk... mert már nincs túl sok időnk erre, jövőre nyelvet is kell tanulni.  Márpedig juszt sem fogják felmenteni nyelvtanulás alól. :)

2011. nov. 20.

Súlytartás

Amikor augusztusban befejeződött Balázs diétája, és amiről hírt is adtam itt azzal a jó kis egyenlettel, ami sehogy sem jött volna ki magyarázat nélkül, irtó büszke voltam én is rá, meg talán ő is magára. Némi ambivalencia mindig van bennem ezzel kapcsolatban, mert amellett, hogy nagyon felnézek rá azért, amiért képes bármit végigcsinálni, amit elhatároz, kicsit dühít is ez a tulajdonsága, mert épp emiatt úgy gondolja, ezzel mindenki így van. De azért erősebb a felnézek rá-érzés. :)
Akkor ugye meg volt a kitűzött cél, ami komoly önbizalmat adott neki. Ráadásul az csak egy dolog, hogy elérte azt a súlyt, amit szeretett volna, de sokkal jobban érezte magát a bőrében. Ha én lettem volna ő, akkor aznap, amikor ez az egész véget ért, minimum egy egész csokitortával ünnepeltem volna. Amivel nyilván rögtön visszaszedtem volna egy kilót is. De mivel Ő nem én, semmi ilyesmi nem történt. A mai napig sem történik ilyen. Hatalmas akaraterővel rendelkezik, mint ahogy ezt már írtam is.
Azóta is csak gyümölcsöt reggelizik. Már rég nem lenne kötelező, de azt mondja, szereti.
Azóta is keverjük az update-et a 90 napossal, bár ez utóbbi már csak annyira van jelen az életünkben, hogy négy-hat naponta még mindig tart egy gyümölcsnapot. Ami a legbámulatosabb számomra, hogy teljesen leszokott a cukorról. Semmi olyat nem eszik, amiben cukor van, a kávéját xylittel issza. Ő, aki egyébként régen az én light kólám látványától is hidegrázást kapott. Ez olyan felfoghatatlan eredmény, hogy néha gondolkodóba is ejt. (de ezen még gondolkodom) Továbbra sem számottevő a kenyér fogyasztása, ha eszik is, csökkentett szénhidráttartalmút. De inkább sajtot és zöldségeket eszik mindenhez. Ez a másik, amit csak bámulok magamban.
A születésnapjára sütöttem először update 1 gyümölcs tortát. Rendesen, ahogy kell, master mix liszttel, xylittel. Nagyon ízlett neki. A hétvégén megint csináltam, és most is nagyon bejött. De egyébként jól megvan süti nélkül. Ha nagyon hiányzik neki, egy Norbi somlóival kárpótolja magát.
Van eredménye ennek a hatalmas önfegyelemnek. A súlya nem nőtt tovább, hanem olyan másfél kilóval csökkent is. Sokkal látványosabban változott centikben mondjuk azóta. Néha azon kapom magam, hogy csak bámulom, hogy hova lett a hasa?
Lassacskán lecseréljük a teljes ruhatárát, összesen két méretnyit fogyott. :D De ez egy kellemes gond. :)
Azt hiszem, még mindig nem tartunk a végleges súlyánál, mert ahogy őt ismerem, a végső cél a végtelenbe és tovább... De erről is tudni fogtok. :)

2011. nov. 19.

Patriknak

A gyerekeim nem olvashatják a blogomat. Az az egyezség köztünk, hogy amikor majd tizennyolc évesek lesznek, az összes róluk szóló bejegyzést megkapják nyomtatásban, és természetesen, ha kíváncsiak lesznek rá, és még akkor is lesz ilyen, hogy blog, akkor minden itt leírtat el is olvashatnak. Furcsa lehet ez tőlem, aki egyébként mindenben őszinte vagyok velük. A döntésemnek komoly oka van. Ők gyerekek. Ez a blog pedig nem kifejezetten családi blog, azt hiszem, ha kategorizálni kell, akkor az énblog kategóriába illik bele a legjobban. Amellett, hogy az életünk lenyomata is itt van évek óta, és minden fontos eseményt rögzítettem, nagyon sok olyan gondolatom, érzésem van itt leírva, amit ők, mivel még gyerekek, nem értenének, vagy nem jól értenének. Némelyik teher is lenne nekik még.
Tiszteletben tartják az egyezséget, és ahogy Patrik mondta "néha nagyon nehéz megállni, hogy ne nézzek bele", de megállják, és ezért nagyon becsülöm őket. (én nem biztos, hogy tudnék ilyen korrekt lenni) Mindennek ellenére a héten valamelyik nap Patrik kérte tőlem, hogy írjak Arthurról, mert majd amikor egyszer olvashatja, nagyon jó lesz olvasni milyen volt vele az első időkben. (szívből kívánom, hogy amikor majd ezt olvassa a fiam, Arthur még mindig velünk legyen)
Szóval, Arthur. Aki mára, még az egy hónappal ezelőtti állapotát is túlszárnyalta. Az, hogy komoly, nagybetűs családTAG lett nálunk, már senki számára nem kérdés. Mindannyian nagyon szeretjük őt, és ő (azt hiszem) mindannyiunkat nagyon szeret. Továbbra is bámulatos az, ahogy a fogyatékossága ellenére kommunikál, ahogy figyel, és ahogy a kézjeleknek engedelmeskedik.
Ahogy beköszöntöttek a hidegebb éjszakák, versenyt aggódtunk érte, hogy biztosan meg fog fagyni. (nem fagyott meg) A hidegebb nappalok jó részét idebent tölti. Épp a napokban állapítottuk meg nagy bölcsen, hogy minden "elvünk" ellenére mégis szobakutya lesz belőle. De ez is olyasmi lehet, mint a gyerekekkel is, hogy előbb voltak az elvek, aztán lett a gyerek.. Nos, igen, a gyerekekkel is így jártunk, most a kutyával is.
Ha eszünk, szépen, fegyelmezetten ül az asztal mellett, és néz. Néha körbenyalja a száját, és nyel egy hatalmasat. Valamelyik nap Balázs nagyon komolyan közölte mindenkivel az asztalnál, hogy "a kutya nem kaphat senkitől semmit." Körülbelül öt perc múlva adta neki az első falatot Ő. :) Szóval ennyi...
A süketsége ellenére valahogy érez minket (nem tudni, hogy szag alapján, vagy épp hogy), mert ha ő bent van a helyén, és valamelyikünk megjelenik, azonnal ott terem, és örül nagyon. Teljes testével örül, mivel farka nincs, így azt nem tudja csóválni (nem levágták, gyárilag nincs neki).
A gyerekekhez való viszonya továbbra is kölcsönös imádat. Patrik igazi "kis-gazdi", akire bármikor rá lehetne bízni bármennyi időre, mert minden rezdülését ismeri, tudja, mikor akar kimenni, bejönni, enni, akármi. Hallgat is rá, a gyerekek között egyértelműen ő a főnök számára. Erik folyton játszik vele, szokta "hergelni" is, ha elég gyorsan ugrál előtte, akkor haragszik a papucsára. Mindketten nagyon élvezik. Roland pedig a dédelgetős-kényeztetős fajta. És aki eteti továbbra is. Csokival, körtével, mandarinnal, jutalomfalattal, mikor mivel. Arthur pedig egy hálás kosztos, mindent megeszik.
A napokban, mikor reggelente annyira hideg volt, hogy legszívesebben elmentem volna téli álmot aludni, minden reggel eldöntöttem ébredés után két perccel, hogy ma tuti, hogy nem viszem le a kutyát, akárhogy könyörög is. Kitaláljátok? Beöltözve, kesztyűben, lábszármelegítőben, de levittem. Cserében félt a csizmámtól, és meg akarta támadni, úgyhogy igen kemény reggel volt az... :D Sehogy sem tudtam úgy visszahívni, hogy ne lássa a csizmát, mezítláb meg már mégse... végül azért megoldottuk.
Mostanra arra is vetemedtünk, hogy ruhát vegyünk neki. Cseppet sem hóbortból, sokkal inkább azért, ne fázzon meg. A szőre nagyon rövid, és ő mindeddig lakásban lakott, nem volt kitéve az éjszakai hidegeknek. Féltünk tőle kicsit, hogy viseli majd, mert teszteltük előre egy rossz gyerekkardigánnal, de azt mindig levette reggelre. A kutyaruhában eddig egy éjszakát töltött, de nem vette le. Szóval, jó kezdet.. abban mondjuk biztos vagyok, hogy ha mínusz tizenakárhány fok lesz már, akkor idebent éjszakázik.
Amikor tavaly karácsony környékén először megfordult a fejünkben, hogy kutyát vegyünk, valami ilyesmi miatt történt. Az, hogy akkor "meggondoltuk" magunkat, azt hiszem, egy jó döntés volt. Hiszen Arthurt vártuk. :) Épp nekünk való, a mi családunkba. :)

2011. nov. 18.

Furcsaságok

Ezúttal teljesen valóságos furcsaságokról fogok írni. Amik egy ideje már foglalkoztatnak, és volt idő, mikor még arra törekedtem, hogy az ilyesmit megértsem. Akkor még kellett mindennek az elfogadásához az, hogy meg tudjam érteni.
Emberek, akik bizonyos helyzetek, történések hatására hirtelen már egészen mások lesznek, mint annak előtte. Egy ideig teljesen össze voltam zavarodva, hogy ezeknek az embereknek melyik arca az igaz. Aztán rájöttem, mindegy is, mert az ilyen emberek társaságára a világon semmi szükségem nincs. Mondjuk másoknak sem, de ki vagyok én, hogy mások helyett döntsek? Semmi közöm hozzá.
Mindenesetre furcsa, hogy valaki, aki előtte mindig nagyon barátságos volt és kedves és érdeklődő, az után, hogy valamire nemet mondtam, már köszönni sem köszön az utcán szembejőve.
Az is furcsa, hogy valaki, aki minimum hat éve ismer, ráadásul jól ismer, hirtelen elfelejtse a gyerekem nevét is.
De furcsa az is, ha valaki, aki addig távolságtartó volt, az után, hogy meg tud rólam valamit, úgy viselkedik, mintha pelenkás korunk óta a legjobb barátnők lennénk.
Ahogy furcsa az is, hogy valaki mindig látja az én gyerekeimben a hibát, de az övében még véletlenül sem veszi észre.
És furcsa, hogy vannak, akik elvárják, hogy én rendre segítsek, de ha szökő évente egyszer fordul a kocka, akkor épp nagyon el vannak havazva.
Furcsa, hogy van, aki azt hiszi, nem látok át a szitán amikor álnokul faggatózik bizonyos dolgokról. (pedig de)
Mondom, régebben mindenáron érteni akartam ezeket az embereket. Sőt, volt egy olyan végtelenül naiv időszakom is, amikor azt gondoltam, hogy majd én meg tudom változtatni őket. De az a helyzet, hogy ők annyira reménytelenül furcsák, hogy egy másik világban élnek. Azt a másik világot meg nem akarom érteni, és megismerni, mert sosem akarok oda tartozni. Most is van egy csomó olyan helyzet, amikor ezeken a furcsaságokon dühöngök egy ideig. De már nem úgy, mint régen. Azt vettem észre, hogy minél kevésbé akarok megérteni, annál kevésbé akarnak ők velem kommunikálni. Biztos sugárzok feléjük valami olyasmit, hogy "ne próbálkozz, úgysem érdekel" amit ők ezek szerint jól vesznek. Őszintén szólva, magam sem hittem igazán, de sokkal jobb így. :)

2011. nov. 17.

Rövidke

Ma van az, amikor a fejemben lévő egyik témáról sem tudok írni igazán, úgyhogy nem is fogom megtenni. Annyira fáj a torkom, hogy gondolkodni sem nagyon tudok tőle, és már nagyon bánom, hogy bedőltem annak, hogy délelőtt semmi bajom nem volt, így aztán nem is mentem délután orvoshoz sem. Most már mondjuk mindegy, kár is erre gondolatot is pazarolni.
Azt azért leírom, hogy tudják odafent, hogy most van meg az az álláshely, ami kell nekem. Szóval, kedves mindenki odafent, segítsetek, hogy ők is tudják, én kellek nekik.
Addig pedig, amíg kevésbé fájós torokkal visszatér az írókám, hallgassátok ezt...

2011. nov. 16.

Addig-addig

...járt a korsó a kútra, amíg csak el nem törött. Ez egy egészen jó kis mondás arra, ami velem történik épp. Mert mondjuk tudtam én, hogy nem megy az büntetlenül, amikor az ember lánya épp a saját sorsát akarja kovácsolni. Tudtam, hogy lesz még olyan, hogy százszor is meg fogom bánni a pillanatát, amikor először szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy valami más kéne. Na ez nem igaz, nem bántam meg. Mert akárhogy is, amit azóta tanultam, és kaptam, az már mind a javamra vált. Ami meg nem arra vált volna, arról a szelektív memóriám már gondoskodott.
Mondjuk egy ilyen szó szerinti eltörésről "ábrándoztam" már vagy három hete, minimum egy térdig gipszes verziót képzeltem el magamnak, merthogy akkor aztán kedvemre nem csinálnék semmit. No igen, úgy kb. a harmadik nap után a hajamat tépném tehetetlenségemben és unalmamban, de jó ötletnek tűnt. Persze, poénra veszem most, de elég hülyén fogok ám nézni, ha valamikor a közeljövőben úgy járok...
Helyette a torkom fáj. Piszok módon. Pedig ritkán fáj a torkom, már csak azért is, mert ritkán van olyan, hogy valamit ne tudnék kimondani. Most viszont nagyon fáj. Épp a jobb oldalon, de annyira, hogy a fülem is szúr tőle. Nagyon nem kellemes. De persze lázam az nincs, így nincs igazolt henye itthon, hanem munka van. Jó, hát végül is mindegy, hogy itthon fáj, vagy ott, de mégsem. Olyan jó lenne csak feküdni az ágyban, és nem csinálni semmit.
De jó hír is van: ez a második kedd ez bejött. Legalábbis pillanatnyilag úgy tűnik, elüldöztük a hányást okozó gonoszt, mert ma minden rendben volt Rolanddal az oviban, jól érezte magát, és még kosárovin is volt.
A kevésbé jó hír, hogy nálunk hatalmas "front" van, ami azt okozza a két kisebb gyerekemben, hogy magukból kikelve kiabálnak egymással, és aztán mindketten zokognak, amiért a másik megbántotta. Ilyen torokfájósan pedig még túlkiabálni sem tudom őket, úgyhogy csak szép, halkan elmagyaráztam, hogy testvérek nem viselkednek így egymással. Persze, nincsenek illúzióim afelől, hogy eljutott hozzájuk amit mondtam, de arra jó volt, hogy kizökkentsem őket az épp aktuális vitából.
Holnap igazi csütörtök lesz nálunk is, remélhetőleg fordul egyet a kocka ami a torokfájást és a testvér-háborút illeti. Mindkettőt nehezen viselem.

2011. nov. 15.

Anyaság

Úgy látszik, mostanában az a "trendi" nálam, hogy csupa olyan könyvet választok a könyvtárban, amik aztán sorozatos gondolkodásra késztetnek. De ez biztosan nem véletlen. Mert arról a könyvről például, amit most épp olvasok, a tartalma alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen "mélységekbe" visz.
Miközben olvastam is már többször letettem, és csak úgy mosolyogtam magamban egy-egy találó mondat, bekezdés kapcsán. Érdekes véletlen, hogy az egyik főszereplő az elejétől kezdve azon tépelődik, ott hagyja e a munkáját a lányai érdekében. (bár ők sokkal kisebbek, mint az én fiaim) Érdekes véletlen, hogy miközben rágódik, aggódik a kicsikért, az óvó néni segíti rávezetni arra, hogy a kislánya miért nem hajlandó addig ágyba feküdni, amíg ő ébren van. Egy ilyen fiam nekem is van. Aki bármeddig ébren maradna, amíg én is. Igazából tényleg csak a napokban figyeltem erre fel, hogy mennyire velem van ilyenkor minden rezdülésében, csak azért, hogy érezze, vele vagyok, nem mással, és nem máshol. Mondjuk a napokban éppen őt, legkisebb királyfit sokat elemezgettem magamban is, másokkal is, ezzel a hat hete tartó szerdai hányásokkal kapcsolatban. Mert látszólag semmi baj, sem testileg, sem lelkileg, legalábbis sem én, sem az óvó nénik nem jöttek rá. Mégis, vasárnap este már megkérdezte, mi lesz, ha szerdán hány? Kínomban tegnap este azt találtam ki, hogy a héten elmarad a szerda. Két kedd lesz. Fogalmam sincs, hogy találtam ki ekkora hülyeséget, arról meg aztán végképp nincs, hogy az egyébként okos, értelmes gyerekem hogy vehette ezt be, mindenesetre nálunk holnap is kedd lesz, és úgy tűnik, ez így rendben van. (hogy mennyire, az reggel kiderül)
Roland és Erik kapcsán rengeteget gondolkodtam, aggódtam mostanában, rakosgattam magamban ide-oda a kis dolgaikat, kerestem azt a helyet az életünkben, ahol megragadhatnám mindegyikőjük épp aktuális dolgát, de nem találom.
Úgy egyébként pedig sikeresen megfogalmaztam magamban újfent az elmúlt hetekben, és most már mindenféle mellékzönge és kétség nélkül, hogy az anyaságom az egyetlen olyan hivatásom, amiben jól érzem magam, elvárások nélkül. Megkönnyebbülés ezt tudni, ugyanakkor újra sajdult egyet a szívem egy újabb kisbaba után. Most Balázs biztosan felidézi magában azt a számtalan helyzetet, amikor semmi türelmem nincs épp egyik gyerekünkhöz sem, vagy amikor épp kiabálok (najó, üvöltök) valamelyikkel mert annyira felhúzott, és nem érti, hogy írhattam ilyet, esetleg még majd azt is hozzáteszi, hogy na persze... Nem titok, hogy messze nem vagyok tökéletes, és rendre kiakadok. Előfordul az is, hogy épp olyan kedvem van, hogy nem akarom, hogy hozzám szóljanak, ehhez képest hárman nyomják egyszerre, és akkor az szörnyen idegesít. Amikor letorkollom, elküldöm valamelyiket máris megbánom, de azt hiszem, az is normális, mert ilyet mindenki csinál, és érez.
Ma a nagymamám 75 éves lett. Fiatal, tudom. Mert másoknak a szülei ennyi idősek, mint nekem a nagyszüleim. Elnézve, ahogy a dédunokák felköszöntötték, magamban nagyon örültem annak, hogy én is korán kezdtem, mert így esélyem van arra, hogy még ilyenben legyen részem.
Az ő anyaságán is elgondolkodtam. Igaz, hogy egy teljesen más korszak volt akkor, mint most. Némileg nehezebb, némileg könnyebb, ahogy vesszük. Bár a gyerekek (neki is három volt) akkor is ettek, kinőtték a ruhájukat, tehát lehetett akár ugyanilyen is. Az ő anyasága tulajdonképpen az egész életét jelenti. A nőiességét is elveszítette teljesen, és a személyisége is arra rendezkedett be, hogy ő az Anya otthon. Sosem dolgozott, neki az volt a munkája, hogy gondoskodott mindenkiről. Azt nem mondom, hogy irigylem őt, mert azt látom, mindent feláldozott ezért, és amikor már semmi feladata nem maradt, mert már az unokái is felnőttek, szépen elkezdett leépülni testileg-szellemileg. Nem beteg, de mégis az. Ő biztos, hogy ezt nem gondolja így, és biztos vagyok abban is, hogy nem érzi áldozatnak, sokkal inkább természetesnek, hogy ő így élt.
És ezzel a gondolattal elérkeztem ahhoz, ami a leginkább munkálkodik bennem. Mi, akik valahány gyerekünknek az anyja vagyunk, folyamatosan zsonglőrködünk azért, hogy az anyjuk lehessünk. Vagy azért, mert mellette dolgozunk, és így, mint én is, fél szívvel mindig itthon vagyok, vagy azért, mert "csak" otthon vagyunk, ami társadalmilag- legyünk akármilyen modernek is- még mindig egy kissé lenézett dolog. Főleg akkor, mikor már minden gyerekünk "intézményesítve" van. Szépen ki tudja zsigerelni az embert, hogy legalább megközelítőleg jól csinálja a dolgait, az egész egy örök rohanás a mókuskerékben. Azok, akik minimum három gyereket nevelnek, mindenki tudja, lehetnek főállású anyák, a legkisebb gyerek nyolc éves koráig. Ami tök jó, ámbár pénzben rettenetesen degradáló összeg. Viszont egy rémálom lehet az, amikor a kicsi nyolc éves korában egyszer csak kirántják az ember alól a szőnyeget, és kilökik a kutyák elé koncnak, mondván, nincs már rád szükség, menj, és keresd meg magadnak a napi betevőt. Azok, akik másfél évtizedig is akár főállásban és huszonnégy órában a gyerekeikről gondoskodtak, ez nem így megy. Az egy dolog, hogy nem is piacképesek, de sokkal nagyobb dolog az, hogy mennyire elárvultak. Ráadásul itt kezdődik egy olyan folyamat szerintem, ami mély és csüggesztő depresszióhoz is vezethet, hiszen a gyerekek tényleg nagyok már ahhoz, hogy folyamatosan fogni kelljen a kezüket, viszont kicsik még ahhoz, hogy ne kelljünk a nap huszonnégy órájában stabil hátországnak mögéjük. Olyan hátországot jelentünk mi, anyák, akik egy szemmozgásból tudják, kell e vigasztaló ölelés, vagy épp elég egy cinkos mosoly. Anyák, akik varázsport hintenek a fájós ujjakra, akik levarázsolják a benőtt körmöket, akik álmukból felkeltve bármikor bármelyik gyereküknek megcsinálja a kakaóját a szája íze szerint.
Természetesen az apák szerepe sem kevésbé fontos, de mégis egészen más. Ők a kontroll-csoport, akik az anyák túlkapásait kezelik. A túlszeretést és túlféltést is remekül ellensúlyozzák.
A lényege ennek az egésznek az akar lenni, hogy tudassam veletek, kedves mindenki, akik az egy/két/három/négy/öt stb. gyerekeiteknek vagytok az anyukája, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. :) Hiszen erre lettünk kitalálva. :)
És elhihetitek, hogy a dolgozó anyák arra vágynak, hogy otthon legyenek, az otthon lévők pedig dolgozni mennének. Be kéne vezetni egy kistérségi társulást, ahol mindig cserélgetnénk az otthon lévőket a dolgozókkal. Mindenki jól járna szerintem.

2011. nov. 14.

Van egy csomó minden

amiről gondolkodom, mégsem tudom annyira rendezni ezt a fejemben lévő katyvaszt, hogy normálisan le tudjam írni. Igaz, hogy többször is jártam már úgy, hogy akkor fogalmaztam a legérthetőbben, amikor a legkevesebbet agyaltam azon, hogy is kéne ezt elmondani.
Fura érzés például nekem mostanában itt a világban. Olyan, mintha kívülről szemlélnék mindent, és aztán, mikor egy-egy megjegyzés nagyon betalál, akkor meg mintha a gravitációs erő is kb. százszorosan működne, úgy pottyanok vissza a valóságba. Fura érzés, hogy innen kívülről egészen tisztán látom, hogy mi az, amin változtatnom kell, mégis a saját valóságomban csinálom tovább amit csinálok. Persze, jó az embernek a saját ....ában, mert ismerős is, meg jó meleg is van, hát akkor minek is strapálja magát.
Hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül, és minden történésnek tanító szándéka van. Néha a tanítást zokszó nélkül el tudom fogadni, de sokkal többször van bennem még mindig a "csakazértis", így aztán marad minden a régiben.
Mostanában nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mégis, mi lenne az a hivatás, amiben jól érezném magam, de úgy igazán. Ha az anyaságot elvesszük a lista éléről, ami az egyetlen olyan hivatásom, ami igazán megfelel minden "képességemnek", és az írást is a második helyről, mint vágyálom, akkor marad egy teljesen reális valami. Amin belül azt hiszem, igazán sok minden megfér. Van bennem egészséges önbizalom annak tekintetében, hogy megbirkóznék akármivel. Csak legyen benne változatosság, kelljen hozzá néha legalább gondolkodni, kelljen hozzá kreativitás. Arra már csak néha gondolok, hogy valami olyan dologba fogjak, amit mondjuk itt, a városunkban még nem próbált senki, mert ahhoz az egészséges önbizalmon kívül nem kevés szabadon felhasználható tőke is szükséges lenne. Ez meg nincs.
A sok tépelődés, gondolkodás és bizonytalanság eredménye jelen pillanatban még több bizonytalanság, amihez még társult egy csomó kérdés. Ezek pedig már hozták magukkal azt, hogy azon is eltűnődjek, vajon mennyire álltam eddig rosszul ehhez az egészhez? Gondolom eléggé. Mert mindig csak kérdezek, gondolkodok, és elvárom magamtól, hogy megtaláljam a válaszokat. Holott a kérdésekre talán válasz sincs. A megoldásra pedig simán elég lehet, ha végre rá merem bízni az életemet valaki másra. Odafent szerintem már várja, hogy egyszer végre eljöjjön a nap, amikor minden kérdés nélkül átengedem neki a gyeplőt, és minden kétkedés nélkül befogadom, amit nekem szán.
Tudatos, huszonegyedik századi robotként emberként azonban ez nem egyszerű. Úgy vagyunk programozva, hogy ne higgyük ezt el, és mindig, amikor már a küszöbén vagyunk (természetesen tisztelet a kivételnek, akik már rég túl vannak ezen), beindul a program, és futtatja azokat a parancsokat, amiktől beindul ez az önostorozás, kétkedés, és az egész csak generálódik egy hatalmas nagy kupac valamivé. Tök jó lenne, ha a kupac alján úgy tudnék dönteni, többet nem akarok a tetején kapirgálni, és a kupac elkezdene eltűnni. Ez amúgy minden bizonnyal megtörténik, már csak az kell hozzá, hogy kilépjek a robot-énemből a szeretettel teli énembe, és ott is maradjak. A kupacot pedig ez az énem hordja el, és alakítja át valamivé.

De erre még alszom azért egyet... mert mire a végére értem ennek a kacifántos gondolatnak, már működésbe is lépett a robot, amelyik szajkózza, hogy "kellnekedmégezzelisdolgozni?nemjóezígyahogyvan?jóezneked, neváltsvilágot'"

2011. nov. 13.

Szavakból történet




Párszor eszembe jutott ez a rész a héten. :D De mondhatjuk, hogy megvan a történet.. :D

Ria mindig egy különc lánynak számított a faluban, ahol élt. Már amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett, akkor is. A falubéli asszonyok több hétig nem hitték el, hogy tényleg így hívják, Ria. Volt, aki győzködte az anyukáját még a keresztelő előtt változtassa meg a kislány nevét, mert mégsem járja neki felnőni egy ilyen névvel. Hiszen majd azt sem tudják, fiú e vagy lány, érveltek. De Ria anyukája hajthatatlan volt, és a név maradt. A keresztségben azért választottak neki egy tisztességes nevet is, Máriának keresztelték, így az asszonyok megnyugodtak kissé. Nem túl sokáig, mert Ria már egészen apró kislányként is érdekes dolgokat művelt, ami ebben az elhagyatott faluban igazán fura volt. Amikor három éves korában először kérdezték meg tőle hogy mi leszel, ha nagy leszel hetykén felvágta az állát, és rávágta, hogy boszorkány. Az asszonyság, aki a parókián takarított, egy álló hétig vetette szorgosan a kereszteket, ahányszor csak meglátta Riát vagy az anyukáját, és minden falubélinek elmesélte, hogy Ria egy igazi kis szörnyeteg.
Ahogy teltek az évek, Ria mindig furcsább lett, és mindig jobban féltek tőle. A gyerekeket távol tartották a szüleik, még az iskola padban is egyedül ült, mert akárkit ültettek is mellé, attól féltek, hogy Ria furcsasága fertőző lehet. A lányt csak egy rövid ideig zavarta ez, később megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a gyerekeket a világából, és a többiek számára teljesen érthetetlen módon békés derűvel üldögélt a tanítás alatt, ráadásul rendre az övé lett a legjobb dolgozat, és ő lett az osztályelső is. Már az utolsó évüket töltötték együtt, a lányok már folyton a fiúkról pusmogtak, ő még mindig magányos volt, és elérhetetlen. A többiek nem nézték jó szemmel. Féltek tőle, és igen jó szórakozásnak találták, ha összefogva borsot törhettek az orra alá. Egy-egy ilyen alkalommal semmitől nem riadtak vissza. Előfordult, hogy arra érkezett az iskolába, hogy egy borzot rejtettek a tornazsákjába. Szegény borz jobban megijedt, mint ő, amikor előbukkant a zsák mélyéről, és Riának minden erejére és önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön. Vad vágyat érzett ilyenkor, hogy legalább egy pillanatra megmutathassa, mire képes, de tudta, nem szabad.  Anyukája mindig ezt mondogatta, hogy ne fedje fel idejekorán a tudományát, mert biztosan lennének, akik igen hamar alávetnék mindenféle kísérletnek, aminek pedig soha többé nem lenne vége. Így aztán Ria tűrt, és csak a szeme szikrázásból látszódott, ha dühös volt. Valami lehetett ebben a szikrázásban is, mert aki látta, gyorsan hátrált inkább két lépést.
Ria élete akkor volt a legboldogabb, amikor elkerült a városba tanulni, ahol senki nem ismerte. Továbbra is zárkózott maradt, és igyekezett elkerülni minden feltűnést, ami cseppet sem volt egyszerű már. Gyönyörű vörös haja úgy vonzotta a tekinteteket, mint a mágnes. Mire főiskolás lett, már nagyon sokan szemet vetettek rá, de még akkor is hallgatott az anyjára, aki óva intette mindentől. Kerülnie kellett azokat a férfiakat, akiknek a szemében kéjvágy csillant, pedig eljött az idő, amikor már ő is nagyon vágyott valakinek a szeretetére.
Egy ködös reggel annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre az autó közeledését, csak ara eszmélt, hogy egy aggódó szempár nézi őt, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, és Ria csak arra tudott gondolni, hogy milyen szép ez az ember. Arra a kérdésre, hogy jól van e, először nem tudott felelni, csak bámulta az embert, mert ő még ilyen szép férfit sosem látott. Tökéletes volt, tudta. Amikor újra aggódva megkérdezte, fel tud e ülni, mert mindjárt megérkezik a mentő, hogy ellássa a sérüléseit, hirtelen éber lett, és talpra ugrott. A férfi még nagyobb aggodalommal egyenesedett ki mellette, és azonnal a karjáért nyúlt. Ria egy pillanatnyi gyengeségében engedélyezte magának, hogy kiélvezze az érintés okozta sosem tapasztalt bizsergető érzést, majd végigsimítva a szoknyáján, ezzel is időt nyerve az önuralma visszaszerzéséhez mosolyogva elköszönt a férfitől, mondván, köszöni, jól van, és mennie kell, mert elkésik a munkából. A férfi tétován engedte el, és Ria már több lépésre eltávolodott, mire utánaszólt, és megkérdezte hol találja meg. A lány egy hetyke mosollyal visszapillantott, és azt mondta, keresse Ria internet blogját. Hevesen dobogó szívvel sietett el, maga sem hitte el, hogy mindezt kimondta. Az első gondolata az volt, hogy bemegy a legközelebbi internet kávézóba, és törli a blogot. A második, miközben belépett a fényképész-műhelybe, ahol dolgozott, hogy legalább kiderül, amit érzett, igaz lehet e. Ha ez az idegen eltéved a blogoldalára, lehet, hogy soha többé nem akar majd szóba állni vele. Ha meg igen, ott is felvehetik a kapcsolatot. Főnöke különleges ember volt, különleges fotókat készített, Ria nagyon szeretett vele dolgozni. Afféle mindenes volt, aki néha fényképezett is, főnöke nagyon szerette az ő egyéni látásmódját, de az esetek többségében inkább asszisztens volt. Ma különös fotózásra készültek, egy különleges megrendelőnek, aki a fejébe vette, hogy olyan állatképekkel díszített naptárt fog ajándékozni a férjének, amilyet még sosem látott. Ráadásul volt ennek a férjnek egy csomó kedvenc állata, így hát azokból kellett összeállítani valamit. Már túl voltak az állatkert-látogatáson, ma egy kisbéka lesz a modell. Ria tegnap egész délután őt kutatta fel, mert mindenképpen szép, szabályos leveli békára volt szükségük.
A munka jól lefoglalta a gondolatait, nem volt ideje arra, hogy elmerüljön az álmok  birodalmába. Ebben a birodalomban már jó ideje egy férfi és egy pár kisgyerek foglalta el a legelőkelőbb helyet. Ráadásul, a képességeinek köszönhetően az arcukat is látta. A férfi arcát pedig épp ma reggel látta valóságosan.
Hirtelen egy éles villanásra lett figyelmes, és a következő pillanatban látta az anyját, ahogy gombaszedés közben fájdalmasan összegörnyed, majd elesik. Ria egy pillanatig volt csak zavart, majd szélsebesen rohanni kezdett a táskájáért. Főnöke csak nézte, mire gyorsan odaszólt neki, hogy mennie kell, mert az anyja haldoklik. Nem törődött az értetlen tekintettel, csak rohant. A pályaudvaron volt csak egy pillanatnyi ideje arra, hogy keresse az anyját, de látta, hogy még mindig ugyanúgy fekszik ott. Az aggodalom mellé bekúszott a makacs tény, hogy későn érkezik, de nem vett róla tudomást. A vonatról szinte száguldott hazáig, majd meg sem állt, és ahogy csak bírt, futott a falu szélén lévő erdő felé. Az asszonyok, aki már gyerekkorában is összesúgtak a háta mögött, most szájtátva nézték a gyönyörű felnőtt nővé érett Riát, ahogy rohan, majd indultak utána, ahogy voltak, kosárral a kezükben, vagy épp egy darab kalácsot szorongatva, ami az imént még épp azt volt hivatott jelképezni, micsoda fantasztikus háziasszony is a készítője. Mire utolérték, Ria az anyja testét ölelte, szemeiből patakzottak a könnyek, hiszen tényleg későn érkezett. Hiába tudta, hogy sosem szűnik meg közöttük a kapocs, mégis nagyon fájt.
Később, miközben a gyerekkori piros pettyes bögréjéből kortyolgatta a kakaót, azon tűnődött, mitévő legyen most. Sosem lett volna szíve kitenni a házra, hogy eladó, de még nem volt rá készen, hogy hazajöjjön.A gépeket eladom, határozta el. Azokat a gépeket, amikkel az apja földet művelt, a rotációs kapát, a traktort, és az összes szerszámot is a fészerből. Utána berendezem magamnak, határozta el.  Ahhoz, hogy sikeres lehessen idehaza is, hogy többé ne tekintsék fura csodabogárnak, még el kellett végeznie az utolsó két évet is.Addig pedig szépen, apránként megcsinálja a felújítást.  Utána végre hivatalos gyógyító lesz, olyan, aki nem orvos, mégis gyógyít. Ahogy erre gondolt, szívében megjelent a kép, ahogy az a szép, idegen férfi homlok ráncolva olvassa az ő blogját, majd pillanatnyi habozás nélkül arra a gombra kattint, ami fölé az van írva, "írj nekem".
Ria elmosolyodott, és az anyját szólította, hogy még lássa, hogy megérkezik a boldogság az életébe. Anyja lágyan megölelte, és a fülébe suttogta, amit mindig az élete során: Az én különleges kincsem vagy, tudom, hogy boldog leszel.

Hát ez lett belőle. Nem volt egyszerű, de ha minden igaz, minden szó benne van, amit írtatok. :) Hogy tetszik?

2011. nov. 12.

Húha

Tegnap este megtörtént annak a bizonyos számlálónak a fordulója is. Ma pedig attól a kedves olvasómtól, aki meglátta, meg is kaptam a képet, egy levél kíséretében. :) Itt is nagyon köszönöm neki, hogy a kedvemért előbújt a zugolvasói rejtekből.
Ez az ötvenezer letöltés ez olyan érdekes érzéseket keltett bennem. Egyfelől mérhetetlen büszkeséget, mert ez a szám egy olyan, amit én egyedül értem el, és csakis magamnak köszönhetek mindent, amit ez jelent. No nem, nem kell arra gondolni, hogy namostaztán majd jól elszalad velem a ló, és a nagyarcúságtól majd látni sem fogok ezentúl, mert rögtön ezután máris életbe lépett a másik felem, ami azonnal, mint egy riadt kisnyúl azon tűnődött el, hogy atyaisten, azért ez már bizonyos fokig felelősséggel is jár. Azt nem sikerült megfogalmaznom jól, hogy miért is tartozom felelősséggel, mégis van bennem egy ilyesmi érzés. Még szerencse, hogy ez egy személyes blog, és jól látható helyen ott is van, hogy minden, amit leírok a saját véleményemet tükrözi, mert a mostanában bekövetkezett látogatottság-növekedésem néha efelől is gondolkodóba ejtett, mármint hogy jó e, ha ennyire őszinte vagyok mindenben. Aztán ezzel kapcsolatban is arra jutottam, hogy jó hát. Mert ha nem leszek őszinte azért, mert ki tudja ki olvas, akkor már nem is leszek hiteles sem, és már nem is lesz kedvem hozzá többé.
Régebben azt hittem, hogy majd nem tudom jól kezelni, ha olyanok is olvasnak, akik ismernek, vagy akikkel szóban is kommunikálok. Azt meg aztán egyenesen rettegésként éltem meg egy darabig, ha Balázs véletlenül olvasott tőlem valamit. Nem mintha olyat olvashatott volna, amit amúgy nem tud, csak mégis.. azt hiszem, mindig attól féltem, hogy majd azt mondja, szörnyű, amit itt művelek blogírás kapcsán. Az valami olyasmi lett volna, mint amikor egy ruhára azt mondja, hogy "jaj de hülyén néz ki", mert azt soha többé nem tudom felvenni. És tény, volt már rá példa, hogy olvasott valamit, és utána nemtetszését fejezte ki, de mégsem vette el a kedvem soha.
Azzal kapcsolatban szoktam találgatni, hogy vajon akik olvasnak, és sosem szólalnak meg, azért tesznek így, mert nem akarnának szóba állni velem, vagy azért, mert úgy van, ahogy egyszer Cucka írta, hogy annyira komplexek a bejegyzéseim, hogy a végén csak bólint egyet, és tovább áll.
Érdekes lét ez egyébként. Olyan vagyok is, meg nem is... de nagyon szeretem.
Azt hiszem, nem is az az ötvenezren túli számláló tükrözi ezt jól. Sokkal jobban mutatja ezt az, hogy ez a 777. bejegyzésem. Ez is egy jó kis szám. :D
Ezzel az egészen hosszúra nyúlt valamivel igazából csak köszönetet szerettem volna mondani Nektek, akik napi, vagy heti, vagy akármilyen rendszerességgel jöttök, és olvastok mindent, amit összehordok. :)

A köszönöm mellé pedig épp beillik az a valami, amit már a héten kinéztem magamnak, mint "elhozandó dolgot" Andinál. Simán lehet ez a bejegyzés az, amiben továbbadom ezt a "mozgalmat". Szabadon vihető, akinek csak tetszik. (és hajrá, juszt is szóljatok hozzá!)

2011. nov. 11.

A nap, amikor mindegy volt.

Hát, valahogy többet vártam ettől a mindegy-naptól. Arról fogalmam sincs, hogy mit, de volt ebben a mai dátumban annyi misztikum, hogy azt vártam egész nap, hogy valami történni fog. Aztán ugyanolyan péntek lett, mint bármelyik másik. Vagy legalábbis nagyon hasonló.
Dolgoztam délelőtt, úgyhogy a nap legeslegmisztikusabb ideje ott ért. Az a bizonyos 11:11. És konkrétan akkor épp majd megfagytam, úgyhogy nem gondolkodtam azon, hogy ez az perc, amikor egy pillanatra meg kéne állni a Földnek is a forgásban, és így maradni, mert nagyon biztos vagyok benne, hogy abban a percben sokmillióan nézték az órájukat valami bárgyú mosollyal a képükön. (a többiek egyszerűen csak elfelejtették, mármint az órát figyelni)
Reggel majdnem rám jött a szívbaj, mikor Patrik még épp csak beért a suliba, már hívott is. De csak almát rendelt. Rajz órára, mert elfelejtett vinni. Tudta, hogy különösebb gondot nem okoz, arra megyek dolgozni, ráadásul az első szünet környékén érek oda. Úgyhogy ezt megoldottuk.
A sógoromat megkértem, hozza el Roli laborleletét, és büszkén vállon veregettem magam a jó kis szervezőkémért.
Patrik hozzám jött a suliból, és nálam töltötte a boltban a várakozó idejét leckeírással. Még mindig rácsodálkozom erre a hihetetlen kötelesség-tudatra, amitől semmi el nem tántorította még. Megírta a matek leckét, addig én kielemeztem telefonon Eszterrel a laborleletet (Kreatinin 46. Totál bilirubin 25, Konjugált bilirubin 6, Amiláz 133), és miután úgy döntöttem, ez nem jó, egy pár perc alatt átrendeztem a délutáni forgatókönyvet magamban, és belevettem a gyerekorvost is. Patrik végzett a leckéjével, és még volt időnk beszélgetni is, mielőtt elindult a magyar versenyre. Megtudhattam, hogy micsoda önbizalma van, mikor megkérdeztem, hogy még mindig programozó akar e lenni. "Igen, nem tudom elképzelni, hogy mást csinálok, bár szerintem bármiben nagyon jó lennék." Na, hát azért ez egy igen jó kiindulási alap. Mert ha bármiben jónak érzi magát, akkor bármit képes lesz elérni. Feltéve, ha ez így marad. Megtudtam, hogy nem lesz szomorú, ha mégsem megy majd hatosztályos gimibe, mert annak is örülni fog, ha itt marad. De annak is örülne, ha menne. És megtudhattam, hogy igazából mindegyikünkből szeretne magáénak tudni valamit, mert azt gondolja, az lenne az ideális, ha Balázst és engem összegyúrnának, mert az úgy pont jó. :) A versenyre az úszós hátizsákkal indult, mert ugyan felajánlottam, hogy ne menjen ma, mégsem élt a lógás lehetőségével.
Melegváltás volt a gyerekeimnél, Patrik elment, Erik megérkezett. Vele nem túl sok időm volt beszélni sem, mert épp három vásárlóm volt egyszerre, és a főnököm is megjött, úgyhogy leginkább csak megvárta, amíg összepakolok, és eljövök.
Rolival elmentünk az orvoshoz, aki -miért is lepődtem meg ezen- közölte, hogy ezen igazán nem kell aggódnunk, hétfőn mehet oviba, viszlát.
Még várt ránk egy bevásárlókörút, amit félig autóval, félig gyalog tettünk meg.
Nagyjából abszolváltunk mindent, ami mára be volt tervezve.
És okulva a freeblogos katasztrófából, a blogom tartalmát is lementettem. 
És jó, hogy holnap szombat lesz. :)

Ja, és Balázsnak innen is üzenem, hogy :P, amiért megmondta már a vacsoránál, hogy úgyis arról fogok írni, milyen napom volt, mert egész héten arról írok. (pedig akkor még direkt úgy volt, hogy azértse)

2011. nov. 10.

Nyugis csütörtök

Najó, az elején azért volt egy kis aggódás, miközben épp vért vettek a kis hősömtől, aki egy könnycsepp nélkül tűrte, hogy elszorítsuk a kezét, meg még jobban elszorítsuk, merthogy a vénái össze vannak esve, és a laboros hölgy sem nagyon értette, hogy miért nem küldték előbb.. De túl vagyunk raja, és a nap további részében nem aggódtunk, nem rohantunk, nem intéztünk el semmit, csak úgy voltunk.
Azt megmondom, hogy simán el lennék így egy-két hétig, ebben a láblógatós állapotban. Még csak lustának sem éreztem magam attól, hogy ebéd után nem pakoltam és mosogattam el rögtön.
Majd holnap, amikor reggel dolgozni megyek, ebből fogok erőt gyűjteni a péntekre. Ami, cserébe ezért a mai nyugalomért, igen sűrűre fog sikerülni. De sebaj... akkor is megérte.
A rövidke bejegyzésnek is ez a túlzott nyugalom az oka. Még az agyam is kiürült annyira, hogy épp ne tudjak semmi bennem munkálkodó dologról írni.
Azt azért elárulom, hogy készül a szavakból fűzött történet, de nem is olyan egyszerű ám. :P
Holnap figyeljétek a jobb alsó sarokban a számlálót, és akinél lesz a kerek szám, légyszilégyszi...... :)

És még egy szolgálati kérdés minden freeblogos ismerősömnek: mi történt ott, hogy megint augusztus van?

2011. nov. 9.

Szívós szerda

És nem olyan értelemben, hogy micsoda kitartó voltam ma, és mondjuk szívós munkával elértem valamit. Egyáltalán nem.
Mondhatnám úgy is, hogy hat hete ugyanúgy telik minden szerdánk, de nem egészen, mert mondjuk a múlt hét szerda kimaradt. De ma megint. Minden szerdai hányásunk visszatért. Rolihoz. Ki máshoz. Bevallom, és azóta is szörnyű bűntudatom van miatta, hogy amikor reggel először mondta, hogy fáj a hasa, még nem is hittem el igazán. És amikor öklendezni kezdett, és végül valóban jött is valami, még akkor is azt mondtam, hogy oviba KELL menni. Bár az arca még most is előttem van, ami erre a mondatomra megjelent, és majdnem a szívem szakadt belé. Egyetlen mentségem, hogy voltak kétségeim azirányban, hogy vajon szorong e valamitől, vagy "zsarol" e engem azzal, hogy fáj, és itthon akar maradni, és ezt csak ilyen kegyetlen módon tudtam kideríteni. (bár így a nap végén ez úgy ahogy van, egy hülye gondolat volt, mert semmivel nem tudok többet, mint reggel) Szóval, kegyetlenül elvittem. Az óvó néninek elmondtam, mi volt, megbeszéltük azt is, hogy miért vittem el, és azt is, hogy ha bármi van, hív. Elmentem dolgozni, kinyitottam a boltot, és kb. tíz perccel később már csörgött is a telefonom, a kijelzőjén az óvó néni nevével. És mondta a rossz hírt, hogy egy fél szelet kenyér után a csoportszoba, meg a folyosó, meg a ruhája, meg úgy minden úszott.. úgyhogy akkor vigyük haza. Anyukám volt az ügyeletes, aki ment érte, ezt már megbeszéltük korábban...
Kivételesen szerencsém volt, és leváltottak, így négy helyett kettőkor már indultam haza. És azzal a lendülettel indultunk is a gyerekorvoshoz. Aki megnézte, megnyomkodta a hasát, megnézte a torkát, és közölte, hogy vírus, és akkor a terápia, b6 vitamin, normaflore, bő folyadék, diéta, és ennyi. Én meg mondtam, hogy na neeeem... ebből nekem elegem van, mire nézett rám értetlenül, hogy meghülyültem, vagy mi van. Mire mondtam, hogy ez most már a sokadik hét, ami így zajlik, és már a patika normaflore készletét is felvásároltuk, meg b6 vitamint is, mégis ugyanott tartunk, ráadásul egy olyan gyerekről beszélünk, aki negyedik éve jár ugyanabba a közösségbe, szóval én ezt a vírus-dolgot ezúttal nem nyelem be csak így. Gondolom látta rajtam az elszántságot, mert végül adott laborbeutalót, meg ultrahangra is beutalót, igaz, hozzátette, hogy biztosan nem fognak találni, de ha engem ez nyugtat meg... hát legyen. Ultrahangra november 25-re kaptunk időpontot. Amit nem akartam elhinni, lévén gyerekről van szó, de ott aztán hiába volt minden határozottságom, nem írtak be korábbra. (mondjuk ez ügyben még holnap futok egy kört)
Roli nincs jól, egész délután fájt a hasa, majd mire már épp mondtam, hogy de legalább már nem hányt mióta, akkor megint. Holnap vérvétel... aztán meg majd meglátjuk. Már az is biztos jót fog tenni neki, hogy itthon leszek vele. :) Hátha gyógyító ereje lesz az anyás napnak. :)

2011. nov. 8.

Keszekusza Kedd

Azt hiszem, meglehetősen gyanús lesz, amit mutatni fogok, de mindenre esküszöm, ami fontos nekem, hogy csak "véletlenül" alakult így. Már amennyire hiszek a véletlenekben, ugyebár.
De mindegy, mert úgy hozta a sors, hogy magamban annyira, de annyira kíváncsi voltam rá, hogy vajon kinél fordul majd a számláló, vajon ki fogja látni azt a kerek számot, hogy ma arról is akartam írni, hogy ha valaki látja, akkor ugyan csináljon már róla egy screenshotot a kedvemért.
No hát az egyik rész már okafogyottá vált. Mert én voltam az, aki belépve a saját blogjára, úgy találta magát, hogy először tátva maradt a szája, utána meg majdnem körbeszaladt a fejemen (ilyenkor őrült szerencse, hogy vannak füleim). Szóval, ezzel találkoztam itt.
De azért, amikor majd a másik számláló (ami a jobb oldali oldalsávban van alul) valakinél épp átvált a 45000-re, megtenné, hogy készít nekem egy hasonlót? Ha ebben az ütemben haladunk, akkor nem is lesz az olyan sokára.
Azt is ismét tátott szájjal tapasztaltam meg, hogy ma újfent látogatottsági rekordközelben voltam, aminek azt hiszem, sejtem az okát. Gondolom, kíváncsiak vagytok rá, mikor lesz már a szavakból végre valamiféle egység, ahogy ígértem. Nos, remélem hogy mihamarabb, de bevallom, okoz némi fejtörést a dolog. Nagyjából összeállt már a fejemben, de még mindig sántikál annyira, hogy hagyjak neki egy kis időt. Addig meg tippelgethettek, hogy meg tudom e írni, nyugodtan. :)
A héten egyébként ismét dolgozom látástól Mikulásig, tegnap is túlóráztam, ma is, és holnap is fogok. Ebből ma és holnap konkrétan az egész nap az enyém volt, ami nem épp lélekemelő, bevallom. Mindig vannak nagyon kedves vásárlók, akikkel eltelik egy-egy fél óra, és az a fél óra tök jó is tud lenni, főleg, ha sikerült neki segítenem abban, amit keresett. Egyáltalán nem esik nehezemre a törzsvásárlóinkkal kedvesnek, és érdeklődőnek lennem, nem vezetek róluk semmilyen nyilvántartást, mégis tudom, hogy a kismamák mikor fognak szülni, kinek hogy hívják a gyerekeit, unokáit, és miután nekem is jólesne, ha pár szóval érdeklődnének felőlük (mint ahogy jól is esik, amikor fizetek a sparban pl., és miközben pittyegtetnek a vonalkódolvasóval, megkérdezik, fiúk jól vannak? és te? ), így én is megteszem. A vásárlók azonban mindig kevesebben vannak, ami érthető. Ez most nem az a helyzet, amikor az ember "ész nélkül" tud ruhát vásárolni, vagy épp akármit is.. Így, vásárlók nélkül pedig egész napra egyedül lenni az embernek nagyon nem jó. Olyan szinten lehet befordulni, hogy az valami fantasztikus. Pedig viszek magammal könyvet, újságot, laptopot, hallgatom a rádiót, mégis.. előbb-utóbb mindig oda lyukadok ki, hogy "ennyi idő alatt már mennyi mindent megcsináltam volna", vagy csak simán gondolkodok, mit kéne, hogy kéne, hogy mindenkinek jó legyen. Megoldás ritkán születik, sokkal inkább húzom fel magam tehetetlenségemben, minthogy megoldást találjak bármire is. Ráadásul épp ma állapítottam meg magamban, hogy amikor én magam sem igazán tudom, hogy mi lenne az, amit a legjobban szeretnék csinálni, akkor hogy is gondolhatom, hogy majd megtalálom azt, ami nekem való? Hiszen sosincs előbb az okozat az oknál.
Aztán szintén "véletlenül" rátaláltam ma a youtube-on erre a filmre. Ugyan csak a felét néztem meg még, de azért elgondolkodtatott. Újfent. Mert van, aki mondja ezt nekem, szinte ugyanezekkel a szavakkal évek óta. És amúgy neki is elhiszem. Valamiért magamban nem hiszek. Nem akarom elhinni, hogy van bennem akkora szív, hogy elég legyen teljesen kitárnom magam és mások felé, és máris elindulhatnék azon az úton, ami "kitörést" jelent. (csak megvárom én azt a beígért seggberúgást?) Pedig nagyon komolyan végiggondolva, és félretéve azt a dolgot, amire sokan azt mondják, hogy ez is ugyanolyan agymosás, mint bármi más, és ez is valakiknek az érdekében áll, azt hiszem, tényleg ez a lehetőségünk maradt ahhoz, hogy ép ésszel és ép lélekkel túléljük mindezt, ami körülöttünk zajlik, velünk történik.
Ráadásul nekem meggyőződésem, hogy ezt valóban szándékosan csinálják velünk, ami történik a nagyvilágban. Ekkora bizonytalanságban még nem láttam a világot, mint mostanában. Bizonytalan a gyerek, a fiatal, a középkorú, az idős, és mindegy az, hogy mekkora hitele van, vagy épp nő vagy férfi. Az egyetlen biztos kapaszkodó számomra a család. És ha mögé nézek, akkor már el is jutottam oda, amiről ez az ember is beszél, a biztos kapaszkodó a szeretet. Mert az köt össze bennünket, ötünket, a feltétlen szeretet. Ez segít tovább menni mindegyikünket, ez lendít át bennünket minden nehézségen és akadályon. Nem vagyok az az erős személyiség, akinek hisznek sokan. Azért állok fel mindenből, mert van, akiért megtegyem. Magamért már réges rég nem tenném. De Balázsért bármikor megtettem az elmúlt tizennyolc évben, és azóta csak szaporodott a "kisbalázsok" száma, akikért szintén bármikor megteszem.
Jelen pillanatban, ha ez a szeretetháló nem lenne körülöttem, épp feladnám. Mindent, ahogy van. Nem mennék be többet dolgozni, hanem itthon ülnék, és nyalogatnám a sebeimet. Nincs ennek oka. Csak úgy. Elfáradtam.
De mivel itt vannak körülöttem öten, így nem teszem ezt, hanem inkább csinálom tovább.
És pillanatokra visszaváltozom gyerekké, amikor Erik közli, hogy az a házi feladat, hogy beszélgetni kell velünk arról, milyen csintalanságokat követtünk el mi, amikor iskolások voltunk. De jó is volt átélni a lopott órai levelezések hangulatát. (még levelező füzetünk is volt) De rendesek voltunk, mert bevallottunk nagyjából mindent. Ez mondjuk Balázstól volt sokkal rendesebb és becsületesebb dolog, mint tőlem, mert neki sokkal több van a "rovásán" e téren, mint nekem. De élmény volt látni Erik csillogó szemeit, ahogy hallgatta. Remélhetőleg nem sok mindennel ihlettük meg. :D
Most, hogy már nem akarok írni mást, egy pillanatra megálltam, és azon gondolkodtam, hogy ebbe a bejegyzésbe is belarakhattam volna a szavaitokat, ha már ilyen zagyva mix lett.

2011. nov. 7.

Agyszippantó hétfő

avagy fogadó órán jártam. Már a múlt hónapban elhatároztam, hogy majd most, novemberben megyek csak. És milyen jól tettem... mert októberben még egy csomó mindent nem tudtam, amit most már igen. Erikről van szó. Nem keveset volt itthon, hol kisebb, hol nagyobb hasfájással, miegymással. Szerencsére igazán komoly betegségről nem beszélhetünk, és az utolsó alkalommal már magamban azt is megkérdőjeleztem, valóban fáj e neki, vagy valamiért nem akar menni. (ez gáz, de ez van) Azóta már kiderült, hogy egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Mert valóban túl esett ő is a hányós víruson (meg azóta már lázas is volt, de azt a szünetben elintézte), de volt itt olyan is, ami miatt nem akart menni. Először fény derült arra, hogy szó szerint üldözőbe vette egy lány. Osztálytárs-lány, aki úgy döntött, szerelmes Erikbe, és elvárja, hogy Erik is szerelmes legyen belé. Először mosolyogtam rajta csak, majd hamarjában az arcomra fagyott a mosoly, mikor azt láttam, hogy ez a kislány fb chaten oltogatja a fiamat, igen komoly és ordenáré stílusban, amiért nem akar vele járni(?!), és amiért nem akar náluk aludni az őszi szünetben. Szóval egy ilyen után közöltem, hogy azonnal tiltsa le, és kész. Megbeszéltük, hogy hogy fogja kezelni a helyzetet élőben, hogy úriember maradjon, mégis vegye észre ez a kislány, hogy Erik semmit nem érez iránta.
Feltűnt az is, hogy az idén valahogy nem úgy "teljesít" a suliban, mint eddig. Nem olyanok azok a jegyek, mint régen. Meg nem úgy sikerülnek a felmérők sem. Szeptemberben ezt még a változásnak, és a visszarázódásnak tudtam be. Októberben már kezdtem aggódni, mikor először láttam, hogy komoly fejvakarást vált ki belőle egy-egy bonyolultabb feladat még magyarból is. Aztán figyelni kezdtem. Mindig többször kért segítséget leckeírás közben, és mindig jobban frusztrálta, hogy nem tud valamit. Aztán Á. nénit rettenetesen elképesztette azzal még a szünet előtt, hogy egy négyszer négyes négyzethálót nem tudott lerajzolni. Nyolcadszorra is háromszor hármas lett. Á. néni elképedve szaladt a fejlesztősökhöz, hogy segítsenek, mert ő még ilyet nem látott.
Aztán hétvégén magyar leckét csináltunk. Mondatfajták. Ezen még én is elképedtem, de Erik semmi különbséget nem érzékel a különböző mondatok között. Gyakorlatilag minden egyforma neki, az a kis bigyó a végén nem számít. A szabályokat tökéletesen tudja, el tudja mondani melyik mondatnak mi a meghatározása. Beazonosítani nem megy.
Ma mindezzel felvértezve mentem a suliba, elhatározva, hogy akármi lesz is, én ezt megértetem valahogy a tanító nénikkel, és segítséget kérek. Mert kell. Mire odaértem, már voltak előttem. És a tanítók még oda sem értek az értekezlet után. De negyed hatkor már ők is ott voltak, és bemehetett az első szülő. Fél óra alatt végzett is. Aztán bement a második szülő... közben én beszéltem a fejlesztősökkel, akik némi hátszélnek köszönhetően már tudtak a problémáról. Meg amúgy is ismernek bennünket, mert T. néni már az oviba is kijárt Erikhez (is), O. néni meg a suliban foglalkozott már vele. Ők tárt karokkal fogadják, bár a tanító nénik továbbra is állítják, hogy biztos nem kell neki ilyesmi, mert hát a legjobb eszű gyerek az osztályban. De ha én kérem, hogy vigyék, akkor megtehetik, hogy foglalkoznak vele. Elmondtam nekik miket tapasztaltam, bőszen bólogattak, és láttam rajtuk, még kihívás is egy kicsit az eset.
Aztán fél hét magasságában végre bejutottam én is a két tanító nénihez. Akiket igen bizonytalan állapotban találtam. Mondták is volna, meg nem. Megkönnyítettem a dolgukat azzal, hogy kimondtam, úgy érzem, Erik újfent segítségre szorul. Szabadkoztak eleget amiatt, hogy nem vették észre, meg hogy sosem gondolták volna, meg ilyenek.. Mondjuk nem nagyon értem, kikkel is beszéltem én két évig erről, ha ez most ekkora meglepetés. De lényeg a lényeg, Erik a lehető legrövidebb idő alatt újra fejlesztésre fog járni. Remélem, hogy végre tényleg komolyan veszik az egész problémát, mert az utolsó órában vagyunk szerintem, amikor még hatékonyan közbe tudunk avatkozni.
Erről a témáról már írtam egy párszor: itt és itt meg itt. Meg még biztos olyan is van, amit nem találtam meg.
Őszintén remélem, hogy tényleg pontot tehetünk a tanév végére a fő részképesség-zavaroknak. Nem tökéletességet várok tőle, sosem vártam egyikőjüktől sem. Azt szeretném elérni, hogy megszabaduljon ezektől a "bilincsektől" , amik miatt most nem úgy megy neki a suli, ahogy szeretné. Hogy ezzel a maximumot adom magamból hozzáállással valóban ki tudja hozni magából azt, ami benne van.

2011. nov. 6.

Rájuk fér

A jövő heti iskola, óvoda. Mert amíg egész héten azon sajnálkoztam, hogy szegények itt vannak egyedül, előtte egész héten azért sajnáltam őket, mert jajj, szegények, milyen fáradtak máris a nagy iskolai hajtástól. Nos, jelentem ma estére nemhogy nem sajnáltam őket egy fikarcnyit sem amiatt, hogy holnap reggel már suliba és oviba kell menni, de egyenesen alig várom a holnap reggelt. És mostani lelkiállapotomban még lehet, hogy a téli szünetet is eltöröltetem. Na jó, hát ez addigra bőven meg fog változni, ezt én is tudom. Egy biztos. Rendesen egymás agyára mentek a héten. A hétvégén meg a mienkre is. Egyszerűen őrület, hogy ezek hárman együtt mennyit tudnak beszélni. De még ha csak beszélnének... az még hagyján lenne. De nem... kőkemény csaták és viták színhelye a konyha, a szoba, a fürdő, de még az autó is. Mert egyáltalán nem mindegy, ki miért nézett a másikra, vagy épp miért nem. De az sem mindegy, ki miért nem csukta be az ajtót maga után, vagy miért csukta be a másik előtt. Ahogy az sem mindegy, hogy ki látta meg először. Vagy ki hallotta meg először. Meg másodszor. És mindjárt van egy ok, amiért a harmadik, aki bizony lemaradt, máris vádaskodhasson, és dühönghessen. Ki-ki vérmérséklete szerint csinálja. Roli nemes egyszerűséggel sír. Mindenért, igazi könnyekkel, és igazi világfájdalommal az arcán. Kis piszok amúgy, mert ezt úgy tudja előadni, hogy anyja is, apja is bedől ennek egy pillanat alatt. Századszor is. Erik először eljátssza a menő-gyereket, afféle SP-s menőséggel, lazán, macsón. Aztán, ha nem jön be, akkor jön a következő felvonás, amikor visszatér a csecsemő belé, és szájrezegtetve sír. Közben pedig ordítja, hogy mi baja. Egy élmény, komolyan. Egyszer tutira felveszem videora, már csak azért is, hogy ha majd az ő fia is ilyen lesz, akkor az orra alá dörgölhessem, hogy mi is túléltük. Patrik pedig, a lassú víz partot mos gyerekem, újabban átment dühöngő vadállatba, legalábbis ha a testvéreiről van szó. Nem szól, üt. Nagyot. Hatásosat. Aztán ha kérdőre vonjuk, akkor szájal. Egészen új dolog ez, és igen ijesztő. Megkockáztatom, hogy történt itt valami lélekcsere-dolog, mint abban a Meg Cabot könyvben, mert ez a gyerek nem az én gyerekem. Elcserélték. De mindegy, mert itt van, úgyhogy kezelnünk kell a helyzetet. Ami meglehetősen nehéz. És meglehetősen hangulatfüggő is. Mert ébredés után még elnéző vagyok, főleg abban az állapotomban, amit félkómában töltök az első kávémig. Az első kávé közbeni balhénál harapok. Mert az még egy sérülékeny állapot. A nap további részében pedig a fáradtsági szintemtől függően reagálok legyintéssel, süketség-színleléssel (néha úgy irigylem a kutyát amiért nem hall, de komolyan), aztán ha már nagyon elegem van, akkor előbb próbálok szép szóval a lelkükre hatni, majd amikor minden kísérlet kudarcba fulladt, és nyolcszázharmincharmadszorra is összebalhéznak ugyanazon, akkor üvöltve közlöm velük, hogy elég volt, elköltözöm. De minimum hagyjanak békén. Meg egymásról is szálljanak le.
Amúgy értem én őket. Nehéz helyzet ez nekik is. Itt voltak egyedül a szünetben, ráadásul ketten nem voltak a legjobb bőrben. Súlyosbította a helyzetet, hogy ezen a harminckettő négyzetméteren voltak összezárva.
Úgyhogy megállapítom, hogy jó ez az őszi szünet, de jó lesz ez az iskolakezdés is. Éppen rájuk fér.

2011. nov. 5.

X faktor

Sosem titkoltam, itt sem, hogy nézem. Mi több, kezdettől fogva, tehát a válogatók elejétől nézem, így aztán mire elkezdődött a show, már kialakultak a kedvenceim. A 12-ből, akik bejutottak az élőshow-ba, minimum kilencen nagyon-nagyon szimpatikusak voltak nekem. Fülem továbbra sincs a zenéhez, legalábbis engem simán át lehet verni egy-egy hamisabb hanggal, észre sem veszem. Arra szoktam hagyatkozni inkább, amit a zenéjük, az előadásuk kivált belőlem. Általában nem is csalatkozom ezekben a megérzésekben. Valahogy azonban ez a mostani széria rendre csalódást okoz. Na nem, nem az énekesekkel van a baj, sőt. Azt gondolom, a mostani társaság kicsit erősebb mezőny is az előzőnél, mert valahogy mindannyian sokkal jobban akarnak tetszeni, megfelelni, mint az előzők. Vagy csak jobban kimutatják ezt a vágyukat, nem tudom. A kiesések viszont most már harmadszor okoznak mérhetetlen csalódást.
De kezdjük a legelején. Amikor még a mentor-házas válogatók voltak, igen komolyan drukkoltam, hogy Malek Miklós azt a három fiút vigye magával, akit én gondoltam. És úgy lett. A két Tibi, és Tamás lett a huszonöt év felettiek képviselője. Ez a három fiú hihetetlen hanggal rendelkezik szerintem, legalábbis olyan érzéseket csalogattak már elő belőlem, amire nem is túl sokan képesek. Rögtön az első adásban kiesett Gyurcsik Tibi, amit nem tudtam mire vélni.
Keresztes Ildikó válogatóján egyetlen dolognak drukkoltam, nehogy azt a fura fickót magával vigye, aki inkább ijesztő volt, mintsem szórakoztató. Jó döntésnek gondoltam, hogy az egyébként fantasztikus hangú, de rettenetesen érzékeny Barna Gergelyt hazaküldte. Lil C. ugyan nem az én műfajom, főleg nem a Michael Jackson imádatával, de szórakoztató egyéniség, és lenyűgőző a tánctudása. Baricz Gergő az, akinek a látványától is mosolyra szalad az ember szája, attól pedig, ahogy a szüleivel beszélt az egyik kisfilmben, könny szökött a szemembe, és egy életre megnyert magának. Demes Tamás pedig, fiatal kora ellenére hihetetlen érzéssel énekelt, az a fajta énekes, akitől az ember megborzong, bármit is ad elő. Nos, ő esett ki másodszorra. :(
A harmadik adásnál éreztem, hogy bármennyire is megható volt az elején az Ikrek produkciója, úgy lesznek ők, mint a süniben a dauer. Az az egy, az kevés lesz végig. Az élő show ritmusát és kihívását szerintem nem tudták jól kezelni, így aztán annyira nem lepődtem meg, amikor múlt héten ők kerültek sorra. A csapatok közül egyébként a Rocktenors az, akiket minden tehetségük ellenére én nem tolerálok jól. Ez valószínűleg a zenei hozzá nem értésemből fakad, engem már nem szórakoztat ez a fajta zene, amit ők csinálnak. Egyszer jó volt, de folyamatosan ugyanaz, az uncsi. És nem borzongat, nem lesz gombóc a torkomban, nem mosolygok, ellenben néha öngyilkos gondolataim támadnak attól, ahogy látom, hogy micsoda szenvedést adnak elő a színpadon. Nem titok, hogy a csapatok közül a szívtipró Apollo 23 volt a kedvencem. Külön-külön is bejöttek, de így együtt, nekem tényleg olyan érzésem volt, hogy huhh... :) Ha tinilány lennék, valószínűleg már ők lennének a telefonomon háttérképnek, meg ilyenek. Mindegyikőjükben van valami, érdekes, hogy mindegyikőjüknek nagyon különleges szemei vannak. Nyilván nem könnyű hirtelen egy igazi énekes bandává lenni a semmiből, de amit csináltak, nekem, laikus nézőnek, hallgatónak eladható volt. És ma, ők mentek haza. :( Keserű csalódás volt nekem.
A lányok még úgy jönnek jövő héten is vissza, ahogy legelőször, hárman. Közülük is szimpatikus mindenki. Vera üdítően fiatal és ennek megfelelően egy mosolygós energiabomba. Enikő látványos változáson ment keresztül tavaly óta, és nagyon jó látni valakit, aki ennyire érzelmes, és ennyire szerethető. Alexa pedig, az igazi élő példa rá, hogy lehet merni nagyot álmodni. :)
Nem tudom hogy alakul. Most, hogy a három szépszemű kiesett, még három nagy kedvencemért drukkolok. Kocsis Tibi, Tarány Tamás, és Baricz Gergő. Ha ebben a sorrendben lesz a vége, megbocsátom még az Apollo 23-at is. De ha nem....... hát akkor arról még írni fogok.
(a linkektől megkíméltem mindenkit, akinek fogalma sincs miről írtam.. aki meg tudja, azoknak meg amúgy sem hiányzott)

2011. nov. 4.

Bakancslista

Már vagy ezer éve is van, hogy láttam ezt a filmet. Akkor is elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet egy ilyen. Most, hogy olvasom azt a könyvet (oldalsávban megtalálod), újfent eszembe jutott. A bakancslista. Ami tartalmaz tíz dolgot, amit mindenképpen meg szeretnék tenni ebben az életemben. Úgy egy napja gondolkodom nagyon, hogy mi lenne az a tíz dolog. Kettőnél tartok, amiről biztosan tudom, hogy mindenképp megteszem akármibe kerül is. De nem írom le, mert akkor számonkérhető. :P De hogy tíz? Lehet, hogy én vagyok túlságosan földhözragadt, vagy ilyesmi, de eleve nem vehetnék fel olyat erre a listára, hogy mondjuk elutazni egy télre Hawaiira, amikor tudom, hogy erre anyagilag sosem lesz lehetőségem. Najó, ki tudja... mondjuk ha holnap enyém a lottó ötös, ahogy tervezem, akkor holnapután már foglalom is a helyet. Szóval az ilyen "esélytelen" dolgokban nem is gondolkodom.
Ráadásul olyan ember vagyok, aki remekül alkalmazkodik a megváltozott körülményeihez mindig (na, ezért hiszik rólam sokan, hogy micsoda erős személyiség vagyok, pedig csak ennyi...), és pillanatnyi elmezavarokat eltekintve igyekszem mindenben találni valami pozitívat, ami továbblendít bármilyen helyzeten. Ebből következően felesleges ilyen listákkal frusztrálni magam, mert simán előfordulhatna, hogy minden évben átírom. Mert mondjuk ha megírtam volna húsz éves koromban, az tuti, hogy most körberöhögném az akkori önmagam vágyait. Sokkal kevésbé lenne racionalista, mint mondjuk egy mostani. Húsz évesen igazán komolyan idealista voltam, és bennem volt az a fajta naivitás, amivel azt gondoltam, a világot is megválthatom. Nos, így, tizenhárom évvel később azért valamennyi idealistaság még van bennem, de a naivitás lassan kihal. A világot pedig ugyan még mindig szeretném megváltani, lennének konkrét ötleteim is erre vonatkozóan, de már rég nem úgy, mint akkor. A világ azóta összeszűkült, és már nem fér bele a világomba bárki és mindenki. Keményen kiszelektáltam ebből a világból azokat, akik sokkal többet követeltek, és vártak el, mint amennyit cserébe hajlandók voltak adni. Amikor meg már itt tart az ember, akkor az a lista már csak egy darab papír.
Nyilvánvaló viszont, hogy anélkül mit sem ér az egész életünk, ha nem tervezgetünk, vágyakozunk, mert akkor nincs, ami motiváljon, és csak "tesszük a dolgunkat", mint valami robot, és szép lassan elveszünk ebben a gépiességben. Ha így tekintem a listát, akkor hamar meg van a tíz dolog. Mert ha nem kell kitűznöm magam elé, hogy pl. megmászom a Kilimandzsárót, akkor semmi gond. Ha elég bakancslistának az, hogy addig semmiképp nem szeretnék elmenni erről a világról, amíg:
1. Az összes gyerekemet láthatom valaki mellett, aki nagyon szereti őt. (legalább annyira, mint én)
2. Lesz egy olyan házam, kertem, amilyenről többször is álmodtam már
3. Legalább egy könyvet megírok.
4. Legalább egy könyvemet ki is adják.
5. Legalább tíz évig orvost sem kell látnom.
6. El nem telt úgy egy év, hogy minden percében boldog voltam.
7. El nem töltöttem legalább egy hetet csak és kizárólag azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem.
8. Képes vagyok arra, hogy szeressek.
És ezzel vége is. Nem függ igazán egyik sem (kivéve a ház) anyagiaktól, inkább érzelem motivált, mint én. Az biztos, hogy ha valaha is előfordulna az, hogy nem tudok már szeretni, akkor már nincs is értelme semminek. No de ilyen nem fordulhat elő. :)
És nektek, van ilyen listátok? És mi az, amit mindenképpen meg "kell" tennetek még magatoknak életetek során?

2011. nov. 3.

Őszi szünet

Semmi olyanról nem tudok beszámolni, mint sok más bloggertársam, vagy épp blog nélküli szülőtársam. Nemhogy programról nem, de közösen eltöltött unalmas napokról sem. Mert nincs ilyen. Itthon voltam ugyan hétfőn és kedden, de dolgoztam tegnap is, és ma is egész nap. A gyerekek pedig itthon voltak. Hármasban, jobbára. Vagyis négyesben, mert a kutya is itthon volt, hol kint, hol bent. Igen szaranyának érzem magam olyankor, amikor reggel elindulok, és itt hagyom őket. Már rég nem attól, hogy nem vagyok itt felvigyázónak, ha Patrik jelen van, efelől nem aggódom egyáltalán. (sosem fogom tudni ezért kárpótolni, és meghálálni sem neki) De azért igen, hogy minden szünet így telik. Az őszi, a téli, a tavaszi. És a hosszú nyári szünet is. A szabadság nem elég. Voltunk ugye nyaralni, azzal kilőttem tíz napot a huszonnégyből. Egy csomószor kellett egy-egy nap a dokihoz menés miatt, és szépen el is fogyott, illetve azt hiszem, még egy napom van.
Ma este (vagyis ötkor, de az már este, mert koromsötét van) jöttek elém. Férj, gyerekek, kutya. Rolit kivéve, ő nem akart gyalogolni, inkább mamázott addig. Tudom, hogy a két nagyobb is utál sétálni, de megtették, mert annyival hamarabb találkozhattunk. Ugyan beszéltünk ma többször is telefonon, olyan témáink voltak, mint "hogy kell elrakni az ágyneműt az ágyneműtartóba", "hogy melegítsük meg a bolognait", és "szerintem a kutya ki fog e kapni amiért letépte a kutyaajtóról a borítást" Mindeközben még többször megbeszéltem Rolival, hogy fogadjon szót, Erikkel, hogy írjon leckét, Patrikkal pedig, hogy "persze, anya, minden rendben". Na de amikor ma hazafelé baktattunk bevásárlás után, Erik igen vádló hangsúllyal mondta, hogy "nem igazság, hogy holnap meg fodrászhoz mész". És igaza van. Mert nem igazság. De képtelen vagyok találni egy időpontot ezen kívül, amikor nem kell dolgoznom sem, meg a fodrász is épp ráér. Úgyhogy igazságtalan leszek, és szaranya, de legalább a hajam nem lesz ősz.
Az meg egy cseppet sem emelt a hangulatomon, hogy ahelyett, hogy itthon bármit csinálnék, vagy ahelyett, hogy végre tudtunk volna Eszterékkel is találkozni ma több olyan vásárlóm is akadt, aki engem talált érdemesnek arra, hogy megossza velem az élete történéseit. Annyira nem voltam pedig vevő rájuk...
A szomszéd büfében dolgozó hölgy épp tegnap kérdezte meg tőlem, hogy mennyi lenne az az összeg, amiért itthon maradnék főállású anyaként? Ami csupáncsak elmélet, mert sosem lesz ilyen. De mondtam, nem vagyok nagyravágyó, szerintem, ha negyvenöt-ötvenezret kaphatnék érte, nem gondolkodnék egy percet sem azon, hogy maradjak e. De mivel nem kell ilyesmin gondolkodnom, hát megyek továbbra is... majd a téli szünetben is. De hogy legyen itt valami pozitív is, legalább van hova mennem... ez is valami, nem?

2011. nov. 2.

Tényleg?

Tényleg szoktál írni? És miket írsz? Tényleg indultál már pályázaton? Tényleg mesét is? Nahát.. és tényleg bármit tudsz írni? Na, erre az utolsóra már nem tudtam válaszolni. Mert amúgy tényleg szoktam, mindenfélét, és igen, indultam már, és igen, egyszer már a "dobogón" is álltam egy írásommal, és igen, még mesét is írtam már. De hogy bármit tudnék e azt nem tudom. Műfajilag nem biztos, hogy menne a bármi, mert krimit pl. szinte biztos, hogy nem tudnék. Meg eclogát sem. :D Azzal eltelne vagy egy emberöltő, mire én eclogát írnék. Az első fél óra azzal telne, hogy fel kéne idéznem mi is az pontosan. Mert azt tudom, hogy tudom... csak már biztos nem vagyok benne.
Na de nem lesz itt irodalom óra, már csak azért sem, mert még a végén kiderülne, mennyi mindent elfelejtettem. (pedig mindig ötös voltam belőle, mert még a verselemzést is szerettem)
Ezen a pár kérdésen elgondolkodtam ma délután. Volt rá időm, dolgoztam egész nap... :D Amikor Eszternek délután a telefonban azt mondtam, hogy majd írok valami vidámat is végre, akkor még fogalmam sem volt, mit is... Aztán egyszer csak bevillant valami.. Összeraktam a kettőt..
Elmondom mi lett belőle. Játszunk! Azt fogjuk játszani, hogy leteszteljük tudok e bármiről írni. Ti fogjátok kommentben megírni hozzá a szavakat, fogalmakat, és azt, hogy az összesből a végén egy valami legyen, vagy esetleg mindet külön-külön írjam meg. Én pedig megírom. Becsszó. :)
A jutalom pedig az lesz, ha meg tudom írni, akkor olvashatjátok. :) Ha meg nem, akkor be kell látnom, hogy azért bármit nem...
Várom a kommenteket... bárkitől, bármit... :) És hogy legyen határidő is, vasárnap estig. :)