2011. okt. 31.

Életpálya-modell

Az új őrület itt kicsiny hazánkban. :D Ami amúgy lehetne jól, ha nem ilyen ámokfutó módon lenne ez is kezelve, mint ahogy van. Most nem arról fogok írni, mi a véleményem azokról, akik az ezzel kapcsolatos dolgokról határoznak, mert az nem lenne bölcs dolog tőlem.
Arról fogok írni, szerintem milyen is lehetne egy életpálya-modell. Mert elgondolkoztam ezen. Ugye, nem én lettem volna, ha nem. Az élet minden területén működhetne ez jól, mint ahogy működött is szerintem nagyon-nagyon sokáig, egészen addig, míg úgy nem alakult, hogy túlcivilizálódtunk, és felnőtt egy olyan generáció, amelyik túl akarta szárnyalni az elődeit tudásban. Az már egészen szociológiai kérdés, hogy mi mindent rontottak/rontottunk el ezzel, de most eltemetem magamban azt az elveszett szociológust, amelyik néha előtör.
Szóval, életpálya modell. Arra gondoltam, lehetne ezt annyira jól csinálni, hogy akár példaértékűek is lehetnénk vele a világban. De ahhoz először nagyon gyorsan el kéne érni, hogy az emberek újfent szeressék a hivatásukat (de ez megint csak szociológia, úgyhogy hagyjuk is). Tegyük fel, hogy az az ideális helyzet már előállt, hogy mindenki szereti a munkáját, hivatását. Ebben az esetben egészen evidens, hogy a villanyszerelő fia villanyszerelő akar majd lenni, mert az apja is kiteljesedik és boldog a szakmájában, hát kell e ennél több? A villanyszerelő felesége pedig mondjuk tanítónő, és így egészen evidens, hogy a lányuk is tanítónő lesz. Természetesen van egy harmadik gyerekük is, aki tökéletesen utópisztikus módon sem egyikőjük, sem másikójuk szakmáját nem választja, hanem valami egészen másra vágyik, tehát megvalósítja. Szóval, ez az életpálya-modell kicsiben. Mert ha azt látja a gyerek, a fiatal felnőtt, hogy az anyja/apja jól érzi magát abban, amit csinál, megél belőle, és nem "döglik bele" a megélhetési dolgaiba, akkor hogy a fenébe ne akarná ugyanazt magának? Természetesen előfordulhat, hogy a villanyszerelő fiú mégis továbbtanul, és mondjuk villamosmérnök lesz belőle, de ez már inkább becsvágy kérdése.
Na de most kell ezt nekünk megoldani, nem várhatunk arra, hogy majd felnő egy újabb generáció, akik ezt magukénak tudják vallani. A mi szüleink a Ratkó-gyerekek, akik ráadásul felnőttek a jóléti szocializmusban, így aztán duplán nehéz helyzetben lehetnek a felvilágosult gyerekeikkel, akik még elvégeztek egy(két) egyetemet, és néha fogalmuk sincs miről beszélnek. Ők abban nőttek fel, hogy ha dolgoznak, akkor "építik a szocializmust". Aztán szembesültek vele, hogy ez messze nem így van, és nyögik azóta is. Így aztán mi, akik közben megszülettünk, és felnőttünk, azt láttuk magunk előtt életpálya modellnek, hogy na, így nem szabad, ahogy ők. Így történhetett meg az, hogy nem lettünk szakmunkások, nem lettünk szakemberek, hanem tanultunk, amíg csak bírtunk, mert azt gondoltuk, akkor jutunk valamire, ha van mögöttünk egy nagy rakás lexikális tudás.
Aztán ez is megbukott. Mert most, hogy már nekünk is gyerekeink vannak, azon kapjuk magunkat, hogy a lexikális tudásunk semmit nem ér, mert ott találtuk magunkat a mókuskerékben, ahonnan nem lehet kiszállni, és "építjük a demokráciát", meg nyögjük, mióta csak felnőttünk.
De akkor térjünk a lényegre.. szóval, életpálya-modell. Mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy minden létező szakmában bevezetnénk ezt a fogalmat, és mondjuk az, aki már ledolgozott 35 évet lenne a "mentora" annak, aki épp pályakezdő. Teszem azt, a 35 év munkaviszony után elmenne nyugdíjba, és mellette négy órában mentorálná a pályakezdőt. Menne ez öt évig, és akkor lehetne teljes jogú nyugdíjas, a pályakezdő pedig öt év alatt olyan szakember lenne, hogy nem kéne aggódnia senkinek semmi miatt. Nyilván anyagilag ez igen komoly forrást igényelne, de a bevételi oldal sem lenne elhanyagolható, arról nem is beszélve, hogy micsoda foglalkoztatási pozitivitást generálna.
De simán el tudom képzelni, hogy pl. az az óvónő, aki gyereket még nem is látott, csak tanult róla a "Gyermeklélektan" (és hasonló) tankönyvekből, mennyire el lehet anyátlanodva, ha hirtelen bedobják a mélyvízbe, mondjuk 25 hároméves gyerek közé. Milyen jól jön ilyenkor egy nagyi-korú mentor, aki segít. És annak az óvónőnek is, aki már a ki tudja hanyadik generáció gyereket neveli fel az oviban, szintén jól jönne a fiatal kolléganő, aki esetleg jobban érti a mostani gyerekeket, mint ő, és talán korban is közelebb áll a szülőkhöz.
De mindez jól jönne a bevásárlóközpontokban, szupermarketekben is. Mert amíg pl. réges régen megtanulták a kereskedelmi sulikban a fejszámolást, addig most már ez nem követelmény. De a régi eladók rendelkeznek csak azzal az empátiával, hogy tudják a visszatérő vásárlók nevét (meg a gyerekekeiét... és a többi), a fiatalok zöme ezt nem tudja, mert nincs aki megtanítsa, megmutassa neki.
A saját életünket elképzelve mondjuk nem tudom, miféle életpálya-modellt mutatunk a fiainknak. Egyikünk sem dolgozik a szakmájában.És egyikünk sem választotta a szülei szakmáját. Szóval, nálunk máris bukott a dolog...... de még lehet egy tök jó mentoruk... :)
Mit gondoltok erről?

2011. okt. 30.

Könyvélmény hatása

Olvasom ezt a Meg Cabot könyvsorozatot (oldalsávban szerepel), és amellett, hogy legyőzte bennem az előítéletet, miszerint Meg Cabot csak nagyon nyálas és nagyon rózsaszín lányregényeket tud írni (igazad volt, Eszter, tényleg nagyon szórakoztató), még egy csomó kérdést is felvetett bennem.
Mivel valószínűleg nem sokan olvastátok a könyveket, elmesélem dióhéjban, hogy arról szól, hogy két lány agyátültetésen esett át. Az egyik egy nagyon híres szupermodell, akinek a testébe egy okos, ámde csúnyácska lány agyát ültették. A szupermodell agya pedig egy teljesen átlagos testbe került. A történetben van még azért emellett kémkedés, szerelem, meg minden, ami kell. De én leragadtam ennél az agyátültetés dolognál. Mert az számomra tökéletesen evidens, hogy ha meghalok majd valamikor, bámelyik vesémet, vagy akármit odaadok annak, akinek szüksége van rá. De az agyamat? Hát.. amellett, hogy az enyémmel nyilván nem járna jól, aki kapná, azt azért igen erősnek érezném. Mert hát az agyam tárol mindenféle információt. Olyanokat, amitől én tökéletesen egyedi vagyok, mert olyan dolgokat tudok, amit senki más nem. Emlékek vannak elraktározva, amik szerintem azért nem törlődnének ki, viszont az a másik test nem tudna velük mit kezdeni. Ráadásul nem is tudom elképzelni azt sem, hogy mondjuk az agyam egy másik testtel is ugyanúgy együtt tudna működni, mint az enyémmel.
De azért nem én lennék, ha nem játszottam volna el a gondolattal, hogy viszont mi történne akkor, ha olyan helyzet állna elő, hogy az agyamat átrakathatnám egy másik testbe? Vajon akarnám? Mert minden nőben ott szunnyad szerintem a vágy, hogy egyszer, legalább egy napra kipróbálja, milyen is lehet olyan igazi szépségnek lenni.. vagy milyen lehet ott ülni az Oscar -gálán mondjuk Brad Pitt oldalán. De akár lehet az a vágya is bárkinek, hogy egy híres sportoló legyen. Vagy akárki. Iszonyú nagy zűrzavar lenne ebből, az biztos. Mert elképzelem, hogy mindenki, aki egy kicsit is elégedetlen magával, azt kérné, hogy egy általa tökéletesnek gondolt valaki lehessen. Ami viszont majdnem biztos, hogy ha megkapná, akkor már nem is érezné magát tökéletesnek.. mert mondjuk ha hirtelen ő lenne Fergie, másnap már még szebb akarna lenni.
Na de hogy milyen is lenne az a tökéletes Dius szerintem? Mindenképp magasabb lenne egy pár centivel. És hosszabb lábai lennének. Meg mondjuk a mellbősége is jó pár centit nőne. De a többi maradna... utálnám valami idegen vigyorát nézni reggelente a tükörben. És teljesen az agyamra is mennék szerintem...
Szóval, én inkább maradok így, ahogy vagyok. És Ti? Cserélnétek valakivel testet? Vagy akár agyat?
A legjobb az egészben, hogy nincs ilyen...de azért jó játék, nem? Régen is mindig úgy játszottunk, hogy "mondjuk azt, hogy....  "
Most akkor mondjuk azt, hogy ki/milyen lennél, ha kaphatnál egy másik testet? Vagy mondjuk azt, hogy kinek az agyát szeretnéd elorozni?

2011. okt. 29.

Para...

Tegnap este, miután megírtam az éppen aktuális írnivalómat, rögtön még megfogalmazódott a fejemben vagy három másik, amiről mindenképpen írni akarok. És magamban elmosolyodtam, hogy hahh, hát én aztán nem mondhatom, hogy alkotói válságban szenvednék bármikor is, ha örökké van témám. Na de ez így van jól, mert írni jó. De az a helyzet, hogy a három mellé azóta már még kettő adódott, és most sorsot húzok magamban, hogy melyikkel is kezdjem.. (és reménykedjünk, hogy nem fogom elfelejteni azokat, amik a fejemben maradtak)
No de azzal kezdem, ami a leginkább rólam szól. Mert végtelenül exhibiconista vagyok (ahogy az már kiderült az elmúlt években), és mert kapcsolódik a kettővel ezelőtti témához.
Szóval, az van, hogy ezzel a "kívülről szemlélődéssel" egyidőben egészen érdekes dolgokat vettem észre. Vagy hát ez így nem is teljesen igaz, mert ezek jó ideje jelen vannak az életemben, csak nem ennyire koncentráltan, és eddig rendre találtam rá valami nagyon racionális magyarázatot. Mert akartam, és mert a szó hétköznapi jelentésében annyira normális akartam lenni. Nos, eljött az idő, hogy be kell lássam, egyáltalán nem vagyok normális. Na de nem kell megijedni, nem abnormális vagyok, csak kicsit paranormális. Mindig álmodtam meg előre dolgokat. Sosem tudtam mennyire előre, csak mikor megvalósult valami, vált nyilvánvalóvá, hogy hát ez is.. Rendre úgy történt, hogy már csak nagyon homályos emlékem maradt az álomról, mire megtörtént a valóságban, így a deja vu érzés olyan volt, amit simán magyarázhattam bármivel. Nagyon hosszú ideig hallottam a telefonomat előre csörögni. Nem vicc. Hallottam, ahogy csörög, elindultam felvenni, és csak egy-két perccel később szólalt meg. De ez még nem is ijesztő azért. Az, hogy a mai napig látok embereket szembe jönni az utcán, akik már régesrég nem jöhetnek szembe, már csak néha rémiszt meg. Már értékelni is tudom, hogy engem méltatnak arra, hogy láthatom őket. Érdekes, hogy sosem hallom, mindig csak látom.
De az elmúlt hetekben (kb. Arthur érkezésével van összefüggésben az időpont) valahogy mindez elkezdett koncentráltan felbukkanni. Látok-hallok-érzek... több dimenzióban is. Fura, és eleinte több volt, mint ijesztő. Isten bizony azt gondoltam, a vég kezdete, hogy folyamatosan hőt termelek magam körül, én, aki egyébként, normális esetben folyton fázom. Most meg, a testem ugyan fázik, ha hűvösebb van, de meleg árad a kezemből, és melegséget érzek mindenhol. És nem csak én érzem, Balázs is többször megjegyezte már, hogy úristen, de meleg vagy. (és nem, sosem volt lázam) Helyzeteket látok, és minden éjjel álmodom. Olyat, amiben rengeteg valóság van. És azt ugyan nem tudom, hogy jövő e, vagy múlt, de némelyikkel kapcsolatban komolyan drukkolok, hogy a közeljövő legyen, és bevallom, van olyan is, amiről azt szeretném, ha a múltam része lenne.
Na de a mai megtörtént eset vitte mind közül eddig a prímet. Mert eddig mindezt gondosan titkoltam, mindenki elöl. (najó, hát aki most mindentudóan mosolyog, az elöl nyilván nem tudtam) Már csak azért is, mert hogy is lehet ezt elmondani úgy, hogy ne tűnjek tökhülyének? (mondjuk így, ahogy most leírom) Ma este Balázs indult dolgozni. Ebben még semmi szokatlan nincs, van ez így szombat esténként. A szokatlan az volt, és hát én követtem el a hibát, hogy hallottam a hangját, ahogy kérdez valamit, pedig még meg sem szólalt, én meg válaszoltam rá. Kapásból, gondolkodás nélkül. Egy pillanatra megállt benne az ütő. Persze, megkérdezte, hogy honnan tudtam, hogy mit fog kérdezni. Én meg egy másodpercnyi habozás után bevallottam, hogy hallottam a kérdését.. Hitte, nem hitte... inkább nem, mint igen, mert gyorsan kitalálta, hogy biztos mégis megkérdezte már, csak elfelejtette. Mondjuk azt hiszem, ezt azért ő maga sem gondolta komolyan, de mégis egyszerűbb volt ez így.
Miközben mindezt elmesélem, folyamatosan olyan forró vagyok, hogy majd' meggyulladok, a kezeim szabályosan égnek.. Nem tudom mi történik, csak sejtem. Viszont, be kell vallanom... végre sikerült eljutnom odáig, hogy mindezt élvezem. Örülök neki, hogy bármi is ez, nekem jutott.
És akkor itt az idő, hogy végre a kezembe vegyem a saját sorsomat? Észrevegyem a jeleket, amik ennél jobban már nem jöhetnek, és lépjek arra az útra, amire évek óta készülök...huhh.. micsoda utazás lesz...

2011. okt. 28.

Nálunk demokrácia van

Mármint itthon. És épp ma történt meg, hogy azon morogtam félhangosan, hogy "Na, erre mentünk a demokratikus neveléssel, senki nem tudja befogni a száját." De tényleg. Azon túl, hogy mindent megbeszélünk a gyerekeinkkel, legyen szó választásokról, svájci frank árfolyamról, vagy akár torrent oldalról, még azt a "hibát" is elkövettük, hogy adtunk nekik akkora szabadságot, amekkorát csak akartak. Mindenben. Sosem volt nálunk szigorú fekvési rend, mégis mindenki alszik suli időben legkésőbb tízkor. (de mostanában jóval előbb) Sosem volt kötelező járni az iskolán kívül sehova, ámbár nem adhatták fel egy alkalom után. Ha tartósan nem jött be valami, hát akkor azt elfogadtuk, és annyiban hagytuk.
Így történhetett meg, hogy mindhárom fiunknak komoly és sommás véleménye van. Mindenről. És mindent szívesen meg is osztanak. A gond az, hogy az sem számít, ha a tesco (spar, lidl, akármi) közepén vagyunk, akkor is. Igaz, én magam is elkövetem azt a hibát rendre, hogy amikor a verdás könnyű és finom joghurtot akarja megvetetni velem a legkisebb, akkor gondolkodás nélkül és fennhangon ismertetem vele, hogy "az csak vegyi anyag, és azért nem vesszük meg, mert rajta van VillámMcQueen." Ez épp tegnap történt, és egy hölgy kissé megütközve nézett is utána, de hát mindegy... vettünk helyette normális joghurtot.
De demokratikusan megvitatjuk a benzinár-alakulását is, és a kialakult helyzetre tekintettel szó nélkül gyalogol mindenki. A svájci frankos hitelünkről is tudják, hogy épp milyen árfolyamon törlesztünk, és Patriknak volt már annyi esze is, hogy kisüsse, "micsoda átverés" az árfolyamkülönbözet, mikor nem is kell frankot venni senkinek sem.
Arról is beszélgettünk, főleg Balázs fogyókúrája során, hogy a szénhidrátok közül mi az, ami nagyon nem jó. Értik már, mi a különbség a szénhidrátok felszívódása között. Az más kérdés, hogy Erik pl. azonnal közölte, hogy ő ezt "lesz...ja", mert a chips például finom, és én amúgy is alig veszek. (tényleg alig.. úgy háromhavonta egyszer)
A tanulás, leckeírás is demokratikus alkuval történik. Mindaddig nincs kijelölt idő és időtartam erre, amíg a teljesítményük állandó. Még sosem kérdeztem ki Patrikot az idén, bevallom (szégyenszemre), halvány lila gőzöm sincs arról, mit tanulnak épp, de a héten is minden nap hozott ötösöket, úgyhogy nem is aggódom. Eriknél néha anarchiát kell alkalmazni, mert hajlamos jó politikus módjára visszaélni a demokráciával, de még mi vagyunk itthon az államfő és a first lady, úgyhogy .....
Amiért pedig mindezt leírtam... az az, hogy ha belegondolok, annyira egyszerűen is működhetne minden a nagyvilágban is, mint itthon. Demokrácia, megbeszélés, érdekegyeztetés, tisztelet, szeretet. Ennyi az egész. Helyette lobbiznak, háborúznak, szájkaratéznak. De szerintem az lehet a baj, hogy nem volt nekik otthon gyerekszobájuk... 

2011. okt. 27.

Sosem gondoltam volna

Egy csomó ilyen van. Amiről azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Meg hogy na, ez velem nem történhet meg. Sőt, olyanok is, hogy én aztán biztosan nem. Olyan ez, mint az a bizonyos mondás, hogy az "embernek előbb elvei vannak, aztán gyerekei". Ebben- akárki találta is ki, most lusta vagyok már utánanézni- nagy igazság van.
De például sosem gondoltam volna, hogy valaha egy töritanárról azt fogom gondolni, hogy jó fej. És most, jelen pillanatban már három jófej töritanárt is tudok. Sőt, azt az általam leginkább utált töritanárt is jófejnek tartom most. (de akkor ő már a negyedik)
Mint ahogy azt sem gondoltam soha, hogy ennyifelé is képes vagyok megfelelni, ha kell. És jelen pillanatban úgy tűnik, egészen jól abszolválom az összes szerepemet. Na persze, miután emberből vagyok, így van, hogy az egyik sokkal jobban szuperál a többinél, de ez normális szerintem.
Azt sem gondoltam soha, hogy egyszer még ebben az életben örülni fogok annak, ha azt mondják, hogy "ez a baja". És basszus, hihetetlen, még nekem is, még mindig, de ez történt. Végre tudom mi ez, és ez jó.
Aztán azt sem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha is nemet mondani bármire. És már azt is megtapasztaltam, hogy ha nemet mondtam sem dőlt össze a világ, és megoldották nélkülem is.
Azt meg aztán végképp nem gondoltam volna soha, hogy valaha képes leszek arra, hogy "kihelyezzem" magam a saját testemből, és úgy nézzek mindent körülöttem, mintha valaki más lennék. És ezt is meg tudom tenni. Azt elárulom, hihetetlen felismeréseket képes tenni így az ember másokról is, saját magáról is.
Mert amit leginkább sosem gondoltam volna, így kívülről nézve magamat, van bennem valami... még nem tudtam megfogalmazni, mi is az, de most, jelen pillanatban azt érzem, hogy még valami jó is kisülhet ebből, mert akár végre abban is biztos lehetek, hogy amit nagyon akarok, azt úgyis megcsinálom.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megeshet. És mégis.. Gondoltátok volna? Vagy Ti sem?

2011. okt. 26.

Mindennapi nyavalyáink

Hát nem akarnék valami negatívat postolni már megint, de ha egyszer most ez van, hát ez van. Túl vagyunk már kétszer a hányós-hasmenős víruson, és miután Patrik mindkétszer megúszta, hát gondoltam, akkor ajjvé, fellélegezhetünk, erre a szezonra ezt letudtuk. Ami úgy tűnik, azért igaz. És Patrik továbbra is a megúszta kategória.. De ma reggelre Roland lázasan ébredt. Ami önmagában is ijesztő, még így, rutinróka anyaként is, hát még úgy, hogy ma reggeltől délutánig kellett mennem dolgozni. Első reakcióként telefont ragadtam, és hívtam a főnökömet, sikertelenül. Aztán kigondoltam a hogyan is csináljam dolgot... és jött velem dolgozni. Igen, ilyen eszetlen marha vagyok, hogy annyira lelkiismeretes vagyok, hogy a fűtés nélküli boltba viszem magammal a lázas, végtagjait fájlaló gyereket. Végül délután kettőig ott volt velem, akkor tudott az első felnőtt családtag érte jönni. Azt nem tudom elmesélni, mennyire szörnyű volt, hogy annyira rosszul érezte magát, és sírt, hogy haza akar jönni lefeküdni, én meg annyit tudtam tenni érte, hogy fogtam az ölemben, szorosan betekerve egy polár plédbe (itthonról vittem). Folyamatosan 38 körül volt a láza, fáj a torka, a lábai, a feje, és estére már a nyaka is, ja és a hasa már megint. Attól is bűntudatom van, hogy nem került ma orvoshoz, csak reggel tudom elvinni. Kapott lázcsillapítót, és oscillo-t, és hátha nem is lesz rosszabbul már ennél.
Délután már Patrik is panaszkodott szédülésre és fejfájásra, de remélem, ő csak fáradt, és semmi komolyabb. Erik újfent hasfájásra panaszkodik, mindössze egy nap telt csak el úgy, hogy ne fájlalta volna, és ne lett volna kőkemény és puffadt.
Na és tegnap én is orvosnál jártam. Vittem az mri leletemet víg kedélyű új orvosomnak, aki egy egészen komoly figura amúgy. Tuti, hogy külön gyógyereje van a vidámságának is. Mert annak ellenére, hogy "rámragasztott" egy újabb diagnózist, nem is keseredtem el. Mondjuk ez már az a kategória, hogy végre "neve van a gyereknek". Nem is akármilyen. Restless legs syndrome (RLS), magyarul Nyugtalan lábak szindróma. Ez a lábrázás kérem szépen. Mondjuk nem azért, de ezt mondhatták volna, hogy ez egy létező betegség, egy csomó energiát pazaroltam arra, hogy azon aggódtam, mekkora ufo vagyok már ezzel a lábrázással. Egészen jól el is magyarázta, hogy attól van ez, hogy az én izmaim folyamatosan termelik csak az adrenalint, de nem adnak le eleget. Úgyhogy a magne B6 mellé javasolt a calcium pezsgőtabletta is, de előbb ellenőriztetnem kell a véremben ezeknek a szintjét. A másik pedig, találnom kell egy mozgásformát, amit heti kétszer harminc percben csinálok. Ő a nordic walking-ot javasolta, egyszerűen csak "botozásnak" titulálva, mire én javasoltam neki, hogy ugyan adja már írásba, hogy nekem botoznom kell. Csak úgy, hátha egyszer valahol rám tör az őrület, és valakit megbotozok.. legyen már egy papírom erről. De persze nem adott. Ez a házi feladatom most, hogy találjak valamit, amit szívesen csinálnék, és meg is tudnám oldani, hogy elmenjek. Kutyasétáltatásban és munkába járásban kimerül egyelőre az ötlettár. Spinning és zumba nincs nálunk. Zumba volt, de már nincs. Aerobic nekem nem jön be.
Ja, és elárulom, a gondozási naplónak is van értelme. Mert én, aki irtózom az ilyen kötöttségektől, szépen, becsületesen beikszelgettem a lábrázásokat, meg a mindenfélét, Ő pedig, lazán rámutatott, hogy hát itt van a hormonális háttér.. az egyik sorozat menstruáció közelben, a másik pedig ovuláció közelben. Ohó... erre sem derült eddig fény. Kár, hogy a menstruációs dolgot nem tiltotta meg. :D De majd, amikor fél év múlva megyek hozzá (nagyroham esetén előbb), akkor megemlítem neki... hátha belemegy. Az mri miatt pedig nem aggódunk. Jó az. :) Úgyhogy ha jó, akkor jó. És ennyi.
Addig meg, én, aki termelem az adrenalint, tehát maga vagyok az energiaitalos-doboz, majd keresek valamit, ahol jól kitombolhatom magam.
Csak előbb még meggyógyítom a kiskirályfit. Aki megint nagyon lázas. És az ágyamban alszik.

2011. okt. 25.

És az idén...?

Tavaly megkérdeztem, hogy Mondd, Te kit választanál? Nagyon sokáig az egyik legnépszerűbb bejegyzésem volt, amit tökéletes mértékben meg tudok érteni. Az idén is feltehetem ezt a kérdést, de annyit már előre elárulhatok, hogy könnyebb nem lett a választás. De nehezebb igen. 
Én vagyok abban a nagyon szerencsés helyzetben, hogy nem kell választanom. Soha, semmilyen körülmények között nem kell (remélem) olyan döntést hoznom, hogy bármelyikőjüket a többiekkel szemben/ellen.. Nekem mindannyian ugyanolyan fontosak, ugyanolyan szépek, ugyanolyan okosak, és ugyanúgy szeretem őket. Hiszen értük, miattuk, velük, nekik... másképp nincs is értelme.
Szóval, az idén Kit választanál?
Ezt az egészen komoly nagyfiúvá érett okostojást? Aki mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, és mindent magába szív, mint egy kis szivacs. Akinek mindenről van véleménye, és még igen ritkán képes arra, hogy ne mondja ki azonnal. Akinek akkora szíve van, mint az anyjának, akkora igazságérzete, mint az apjának, annyi bölcsesség szorult belé, mint a Dalai Lámába...
Vagy ezt a csupaszív mosolyú csibész barnaszeműt? Akinek akkora hangereje van, hogy egyszer földrengést okoz valahol, aki már most nem győzi levakarni magáról a csajokat, aki még mindig egy kisbaba, ha valami baj éri. Aki egyesek szerint tiszta apja, mások szerint tiszta anyja, de egyébként elárulom, a kettőnk tökéletes keveréke. :) Egy kicsi mindkettőnkből, a lehető legjobb keverékben. Még akkor is, ha okoz néha fejvakarós perceket.. és egy igazi macsó. :) De ez látszik, nem?

Vagy ezt a majdnem iskolás, és ennek megfelelően már komoly kisnagyfiút? Aki mindent nagyon csinál, vagy sehogy sem. Aki hisztizik és toporzékol azért, hogy mindenképp elérje amit akar. És aki a legőszintébb mindenki közül, mindegy, miről van szó. Ugyanolyan őszintén kritizál, mint amilyen őszintén szeret. Aki az én kicsifiam, bármennyi idős is, és ennek megfelelően bizony, elrontottam. Aki talán a legtöbbet változott az elmúlt egy évben, ami miatt olyan nagy lett, hogy már majdnem csak félelmetes, hogy már ő is... És aki, ezen a fotón épp nem volt a legjobb passzban.. ami ugyan látszik egy kicsit, de csak egy kicsit. Azért szerencsére mosolyogni még tud ám.. :)
Nos, hadd halljam, kit választanátok? Vagy inkább azt, hogy mennyit változtak..?
"Rohan az idő, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen..."

2011. okt. 24.

Valami...

Ma délután már megfogalmaztam, mit és hogyan fogok írni ma este. Képes bejegyzést terveztem, olyan képekkel, hogy huhúúú... Aztán Dius gondol helyett Dius tervez állapotban maradt a dolog, mert úgy jártam, hogy nem tudtam bescannelni a képeket, amiket akartam, mert Balázs partíciót növelt múlt héten, és a felesleges programok lefelejtődtek. Ez azért minősült feleslegesnek, mert a nyomtató nyomtatásra már nem jó. Na de scannelni még lehet vele. Úgyhogy kellően durcás képet vágtam, így gyorsan megígérte, hogy holnapra meglesz. (szerintem ha kellő számú hozzászólás érkezik, még az is motiválja majd)
Na de most akkor kell gyorsan egy másik témát "leakasztanom" a szögről, mert az nem lehet, hogy nem írok, főleg most hogy már a második hónap telik úgy, hogy sikerül tartani a napi egy bejegyzés-számot, és erre igazán büszke vagyok. :) Miközben ezt gépelem, még mindig lázasan kutatok az agyam egyik rejtett szegletében valami után, amiről akartam már írni, de aztán kimaradt. Semmi nem jut eszembe, bevallom. Nyavalyogni semmi kedvem. Meg semmi értelme sincs. A bennem munkálkodó kételyek annyira kételyek, hogy még arról is kár lenne, mert akkora a kuszaság, hogy nincs az a türelmes nagymama, aki kibogozná. (meg nekem olyanom amúgy sincs, mármint türelmes)
Na de most azért mégis beugrott valami. Valami, ami valószínűleg megint elég megosztó lesz, de olyan nincs, hogy valami mindenkinek jó, úgyhogy...
Tegnap kaptam egy kedves emailt valakitől, kedves gondolatokkal. Amiket olvasva végig mosolyogtam, bólogattam. Előtte a facebook-chatjén beszélgettem két emberrel is, akik nem ismerik egymást, mégis szinte egyidőben az ország két pontjáról írták ugyanazokat nekem. A három emberben van egy közös pont: Isten. Akivel kapcsolatosan Nekem sosem volt kérdés, hogy létezik, sosem kérdőjeleztem meg, hogy képes volt valóban megteremteni a világot. Igaz, nem vagyok a szó hagyományos értelmében véve hívő ember. Tudok imádkozni, mint a nagy többségünk, de nagyon ritkán imádkozom úgy, ahogy azt "kell". Templomba még ennél is ritkábban járok. Úgy gondolom, a hit egészen mélyről jön, egészen belül van, ha nekem jó így, akkor ennyi elég. Ráadásul egy kisebb "eltévelyedés" után most már abban is biztos vagyok, hogy a Hit és a szeretet tökéletesen összefügg egymással. Ahogy Erika is írta nemrég, abban biztos lehetek, hogy legalább egy valakinek tökéletesen megfelelek így. De ebből valami egészen mást akartam kihozni, nem teológia kérdéskört megvitatni.
Történetesen azt, hogy ugyan nem annyira hittem magam sem, vagy inkább úgy helyes, hogy mindig elbizonytalanodtam kicsit, de azért az mégis igaz, hogy ha az ember képes kitárni a szívét, attól máris jobban érzi magát. Ami nem könnyű, főleg olyankor, mikor legjobb lenne elbujdokolni a világ elől, mikor már az is kétséges, hogy egyáltalán bármit is jól csináltam. És akkor, miközben a borús-ködös semmiresenemjó időben bandukolok a munkába, egy pillanatra látom a napot. Épp csak egy villanás, még az is lehet, hogy képzeltem. Vagy épp az Öreg kacsintott le rám odafentről. Nem tudom. De a villanás elég volt ahhoz, hogy elöntsön a meleg, és könnybe szaladjon a szemem. És tudtam, hogy már megint megtörtént.. megint éreztem egy kicsit legalább a végtelen szeretet érzését. Tudjátok Ti, hogy micsoda hihetetlen érzés ez? Tudjátok, hogy abban a pillanatban, abban az egyetlen villanásban minden tökéletes volt? Nem számított ki vagyok, ki voltam, ki leszek, milyen hibákat követtem el, vagy épp mi mindent szalasztottam már el. Az a pillanat én voltam.
És ez után a pillanat után rögtön pár perccel azon kaptam magam, hogy már megint azt a képet dédelgetem magamban, amiben itthonról dolgozom, (azt hiszem, írok) miközben egy baba alszik mellettem. Vágykép. Tudom. De még ez is jó volt. Nem fájt, mint ahogy szokott.
Még nem teljesen érkeztem vissza a földre, és igazából azt remélem, nem is fogok egy darabig. Mert ezt az érzést valahogy igen komolyan terjeszteni kéne, hogy mindenkinek jusson.
És mire a végére értem, eszembe jutott ez a dal.... "Szabadulj el, szabadulj fel, emeld a szívedet fel, jössz még egy öleléssel..."

2011. okt. 23.

Egy mécses története

Egy mécsesé, ami ma egész nap égett nálunk. Tisztelegtünk azok előtt, akik 55 évvel ezelőtt mindent megtettek azért, hogy ma ne ott tartsunk, ahol tartsunk. Azok előtt, akik áldozatul estek, akiket börtönbe hurcoltak el. Elsősorban pedig az előtt a Dédipapa előtt, aki sajnos már csak odafentről nézi a dédunokákat, pedig milyen büszke lenne rájuk. Patrikot különösen szeretné, amilyen kis tudós-féle.
Beszélgettünk ebéd közben is a forradalomról, amit valamikor még ellenforradalomnak hívtak. Teljesen felháborította a fiúkat, hogy tárgyalás nélkül kerülhetett valaki hosszú-hosszú időre börtönbe, és a család azt sem tudta, él e egyáltalán. Beszélgettünk arról is, hogy mi annak idején még nem is tanultunk erről az iskolában. Én ugyan már a rendszerváltás után végeztem az általános iskolában is, mégsem volt még akkor olyan tankönyv, amiben ez az esemény szerepelt volna. Ráadásul a tanárok sem nagyon tudták, mit is merjenek tanítani, így inkább maradtak a biztonságos semminél.
Nem vagyok benne biztos, hogy azoknak az embereknek, akik akkor vérüket és életüket áldozták a szabadságért, most tetszene, hogy mi, az unokáik, ülünk ölbe tett kézzel. Kicsit könnyes szemmel, büszkén emlékszünk rájuk, de nincs már akkora összefogás, mint akkor volt. Talán sosem lesz többet. Pedig...
A mécses még mindig ég.. azért a sok-sok bátor emberért, aki meg merte tenni.. és azért, hogy többé ne legyen rá szükség.

2011. okt. 22.

Végre szombat

.. és végre babalátogató. Végre személyesen is megismerkedhettünk Bencével, akit ugyan sok-sok fotón láttunk már, és sok beszámolót hallottam az anyukájától, de hát az ilyesmi mégsem pótolja a valóságot.
Nem mi lettünk volna, ha mindez simán megy. Tegnap eldöntöttük, hogy ma akkor aztán tutira megyünk, telefonáltam Erikának, úgyhogy ebben megnyugodva feküdtünk le. Tartottuk magunkat az ütemtervhez, és fél tízkor tényleg elindultunk. Megvettük az autópálya-matricát, és egészen Tatabányáig jutottunk... de odáig már csak muszájból. Az autónk nem akart menni, rángatott, nem ment egy henger. Így aztán Tatabányáról hazajöttünk. Telefonáltam Erikának, hogy egy kis technikai szünetet kérünk, de még nincs veszve minden. Balázs elment az autósboltba, aztán egy autószerelő ismerőshöz, kicserélték a gyertyákat, és már indulhattunk is újra. Ez a dög autónk pedig csak az új gyertyáira vágyott, mert nyikkanás nélkül, megbízhatóan elvitt bennünket, meg vissza is hozott.
Mosonmagyaróváron kis kitérőt tettünk Zsolti sírhelyéhez. Mindketten még mindig kicsit megrendülten  megyünk oda, még mindig hihetetlen. A fiúk is emlékeznek rá, és azt hiszem, ha ez így van három év után, akkor már így is marad. :)
És aztán megérkeztünk. Bence pedig egy pillantásával elvarázsolt, és már egyetlen izmom sem fájt. :) Ahogy tudott bújni, az valami fantasztikus érzés. És még ahogy sír, az is elbűvölő. Legszívesebben haza sem jöttem volna, vagy hozom őt is (de nem adták volna). Az biztos, hogy eddig is a szívem kis csücskében volt, most meg aztán méginkább... az anyukájával együtt. :)
Remélhetőleg nem haragszik meg érte, ha feltöltök egy képet... de ha mégsem szeretné, hogy itt legyen, leveszem. :)
Ez egy jó szombat volt, kétség nem férhet hozzá. :)

2011. okt. 21.

Már megint

Utálom már magam ezért, de megint nem túl jó hírrel fogok szolgálni. Bahh, nem túl jó? Micsoda megbocsátó hangulatban vagyok, hogy képes vagyok nem túl jónak titulálni valamit, ami, valljuk csak be őszintén egy nagy rakás sz..r.
Éjjel megint volt egy pár lábrázásom. Ami önmagában azért meglepő, bár rögtön utána eszembe jutott, hogy a héten már volt egy, csak sikeresen elfeledtem reggelre. Nos, ezt a mostani éjszakát még most is nyögöm. Mennyivel jobb lenne, ha ezt kissé más értelemben írnám.. bár azt le sem írnám, nyilván. (mi lenne a jó híremmel?) Nem értem amúgy.. azt sem, hogy miért tegnap éjjel, amikor épp már két napja nem is agyaltam túl sokat, és csak kicsit rosszkedvű voltam. Azt sem értem, hogy most akkor eddig minek hitegetett, hogy elmúlik, ha nem is? Azt meg aztán végképp nem értem, hogy micsoda új megjelenési forma ez, hogy gyengébb lábrázás az eddigiekhez képest, de maradványtünetként olyan izomfájdalmaim vannak (igen, még most is), hogy Balázs mikor megpróbálta kimasszírozni, szinte sikítottam a fájdalomtól. Magne B6-ot vettem már be, bekentem izomlazítóval, járkáltam, lábujjhegyen járkáltam, nyomkodtam, simogattam, semmi haszna. Olyan, mintha annyira belül lenne összeugorva valami, amit már semmivel nem érek el.
A kezeim is fájnak, és igen erőtlenek már megint. Ha szatyrot kell fognom hosszú ideig a kezemben, simán úgy maradnak az ujjaim, és marhára fáj kiegyenesíteni őket.
De túl ezeken a testi dolgokon, a lelkem kiáltozik azért, hogy legyen már elég. Elegem van ebből a kiszámthatatlanságból, ebből az örökös reménykedek-pofára esek állapotból. Ennek most megint az lesz a vége, hogy majd emelünk a gyógyszeradagon, amitől már előre tiszta ideg vagyok. Ami meg ugye simán rohamot is csinálhat (mármint az ideg).
Mérges vagyok és csalódott. És még nagyon fájok is. Úgyhogy alszom, hátha nem vár rám semmi szörnyűség az éjjel, és reggele jobb hangulatban leszek.

2011. okt. 20.

Nahát..

Ma megnéztem a statisztikában, hogy milyen keresőszavakkal találtak hozzám a gugliból. Még mindig toronymagasan vezet a dius gondol, pedig ezen már sokszor elgondolkodtam, hogy hogy is jut valakinek eszébe ilyet beírni. Na de nem erről akartam ám írni, hanem arról, hogy azt látom, hogy valaki azt kereste "a levélre mit írjak?ha nem tuudom ajézuska címét" Onnan másoltam, hogy szöveghű legyen. Megmosolyogtam. És aztán kicsit összefacsarodott a szívem, amikor elképzeltem azt a minden bizonnyal igen kiskorú gyermeket, aki ezt kereste, hogy mennyire reménykedhetett, hogy majd a google segít neki.  Sajnálom, hogy tőlem sem tudta meg. :(
Na és aztán ezt továbbgondoltam... mert milyen érdekes, hogy annak ellenére, hogy ezek a mai gyerekek már úgy születnek, hogy az érintőképernyős telefont tudják használni, és a notebook touchpadja sem okoz egyetlen zavart percet sem számukra, mennyire őszintén tudnak azért hinni. És ez jó. Szerintem. Mert akkor azért olyan nagy baj nem lehet a világban, ha családok százezrei (milliói) tartják fent a Jézuska-hagyományát. Jó, hát van, aki Angyalnak hívja, de ez mindegy. Ahogy jól esik. De azért gondoljatok csak bele, mikor azt gondoljuk, hogy jajj, ömlik ránk a szenny és a mocsok (amúgy tényleg), és tán tényleg itt lesz a világvége is, mert most már aztán másképp ezt nem is lehet elintézni, akkor legkésőbb december elején mégis mindenki egy kicsit megpihen, megtorpan, és a szíve minden szeretetével hisz valamit, és azt a valamit tovább is adja. Én nem tudom, hány generáció adta már tovább, mindenesetre örülök neki, hogy ez így történt.
Na, hát ezt teszi az emberrel a statisztika-nézegetés. (bezzeg az érettségin... egészen más érzéseket váltott ki belőlem a statisztika)
Annak a kedves kis gyerkőcnek, aki pedig kereste a Jézuska címét, meg azoknak, akik még az elkövetkező időben fogják, álljon akkor itt. De azért azt elmondom, hogy a Mikulás segítségét kell igénybe venni hozzá, úgyhogy mindenképpen írjatok neki is egy-két kedves szót, amiért segít ebben. Szóval, ha igazi levelet írtál, akkor a borítékra ezt kell ráírni: Mikulás Nagykarácsony 2425 Ha pedig emailt írnál, mert már igazán jól kezeled a számítógépet, vagy egyszerűen csak csúnyán írsz, és attól félsz, nem tudják majd elolvasni.... azt pedig ezen a linken keresztül tudod megtenni: http://www.mikulasfalva.com/email-kuldes.php
Minden kívánságotok teljesüljön. :)

2011. okt. 19.

Furcsa vallomás-féle

Tényleg egy hullámvasút vagyok. Semmi túlzás nem volt abban, amikor a vidámparkban ezt a "játékszert" tituláltam saját magamnak. A mai nap is igen ékesen bizonyítja ezt. Volt itt minden, vidámság, szomorúság, aggodalom, düh, sírás. Ami azt hiszem, még önmagában egészen normális, mert gondolom, sokan vannak így nap mint nap. A bajt az jelenti, hogy én az összes érzelmemnek teljesen átadom magam. A vidámságnak is, amitől szárnyalok, az aggodalomnak is, amitől merő görcs vagyok, a dühnek, ami felőröl, és a sírásnak, ami az esetek többségében mindennek a vége. És elvileg felszabadít.
Nem tudnám megmondani, mikor lettem ilyen, szerintem így születtem. Tudatosan csak egy-két éve tudom magamról, hogy az érzelmeim sokkal inkább irányítanak engem, mint én őket. Lehet, hogy épp ebben van a kutya elásva. Kicsit kevésbé merülnék bele ezekbe, talán könnyebb dolgom lenne. Vagy lehet, hogy épp még jobban kéne, és akkor sok mindent már magam mögött tudhatnék, és talán eljutnék végre oda is, amikor egyszer azt mondom majd, hogy "De hát én így szeretem magam." Erika és Eszter az a két ember (Balázst nem számítjuk most bele, mert ő csak nyugtázza a dolgokat, de nem beszél ilyesmiről) aki az összes ilyen mélységemnek, magasságomnak részese volt már. És még mielőtt leírják, hogy ez így természetes, mert én is részese voltam az övékének, elmondom, hogy valóban természetes ez a Barátok között, mégsem mindegy az, hogy ők ketten mindennek ellenére elfogadtak ilyennek. Sőt, szeretnek is ilyennek. És ha hirtelen megváltoznék, akkor tutira felhívnának, és megkérdeznék, hogy mi a baj? Végtelenül jó érzés, hogy tudom, legalább ők tudják rólam azt, amit én nem. Azért nem, mert én én vagyok, és önmagamnak talán sosem fogok megfelelni, mert mindig elviszi az átmeneti elégedettségemet a kisördög. Én meg, balga mód, hagyom magam.  (és amikor Erika idáig jut az olvasásban, már tudja is, mit fog kommentelni, Eszter pedig bólogat, de még reménykedik, hogy más lesz a vége, és akkor mégis újrafogalmazza ami eddig felmerült benne)
Gondoltam rá a napokban, hogy mindennek ellenére, vagy épp mindezért, mégiscsak komoly változásnak kéne alávetnem magam. Odabent. A lelkem igen sérülékeny, hordozok magamban kb. tízmillió kisebb-nagyobb tüskét. Ki kéne őket huzigálni, és el kéne őket dobni végre. Semmi értelme ennek, amit csinálok. Már csak azért sincs, mert ha lenne, akkor nem is írnám ezt a bejegyzést. Folyton a "saját farkamat" kergetem, csak mindig kicsit másképp teszem. Néha úgy tűnhet, baromi erős vagyok, mert mindig felállok, és mindig tovább csinálom, akármi történik is. De ez csak a felszín. Belül minden egyes ilyen felállás kicsit kinyír. Mert felállok, persze, muszáj. Akkor is, mikor szeretnék elbújni és sírni, de menni kell, és tenni kell, mese nincs. Akkor is nyelek, amikor végre ki kéne nyitnom a számat. Akkor is rettegek attól, hogy végül valami nagy baj lesz, amikor épp a világon semmi nincs. Amikor pedig két beteg gyerek van itthon (az egyik már megint hány, a másik meg már abbahagyta), akkor is megyek dolgozni, mert nem merek itthon maradni velük. Ami szégyen, és minden ilyen alkalommal belehalok, amiért anyaként nem őket választom, hanem a munkát. Ennek nem szabadna így lennie, és a lelkem mélyén tudom, hogy a sarkamra kéne állnom, és ha a fene fenét eszik is, akkor is maradnom kéne. Ráadásul, mivel hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, nagyon komolyan gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, mennyire érdekes, hogy a két kicsi már másodszor beteg az idei tanévben. Abban a tanévben, amitől nekem már az elején hányingerem volt.
Ami biztos, az erőm véges. És én a végén járok, bármennyire nem látszik is. Vannak napok, amikor fel akarom adni. Vannak napok, amikor még van bennem bizonyítási vágy, de ezek már alig-alig jönnek elő.
Meg akarom találni az elemet magamban, mert ki akarom venni egy kicsit. Lábat lógatnék..
Eszter és Erika, nélkületek viszont ezeket nem tudnám még így sem. (és Eszter, ne is rázd a fejed, mert pontosan így van) Szóval, köszönöm nektek.

2011. okt. 18.

Arthurról

Mert rég írtam róla, és azóta, mióta az utolsó kutyás bejegyzés íródott, azóta még tovább fejlődött ezügyben is minden. :) Sosem értettem azokat, akik annyira odavoltak a kutyájukért, mert mindig azt gondoltam, hogy ez azért túlzás, mert a kutya, az kutya. És ennyi. Na de aztán jött ez a csudapofa süket eb a családba, és azon kaptam magam, hogy már-már értem. Mert szökött már könny a szemembe a kutya miatt.. és mosolyogtat meg annyiszor, hogy magam sem hittem volna.
Az pedig, amit a családunkkal művelt, az valami csoda. Komolyan nem hittem volna el, ha más mondja, bár reménykedtem valami effélében nagyon titkon, nagyon a lelkem mélyén.. és tulajdonképpen valami ilyesmi miatt is mentem bele a dologba. Az első nap rettenete után még három napig győzködtem magam, hogy nem lesz baj, mire elhittem. A gyerekek lassan, de biztosan barátkoztak vele. Óvatosan, olyan "jajjdefélektőle, de jajjdeszeretnékvelejátszani" viszony volt először. A két kisebb részéről. Patrikból azonnal kiváltott valami hihetetlen felelősségteljes magatartást, amit én tátott szájjal lestem. Mert Arthur miatt képes felkelni akár hétvégén is  hétkor, ha mondjuk úgy gondolja, ő vinné le a reggeli körre. És első dolga volt iskola után is elmenni vele egyet futkározni. Arthur pedig olyannyira hálás neki mindezért, hogy Balázs (aki az abszolút Isten a szemében) mellett ő a második számú főnök. (és csak neki apportírozik, de neki úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva)
Erik eleinte játszotta a nagyfiút, és kb. tízből tízszer bőgve jött el a kutya mellől. Na ebben nem a kutya volt a hibás, hanem a gyerekem, akinek valami megrögzött hülye mániája, hogy minden ilyen pofaberendezésű kutya harci kutya, és mint ilyen, hát nem levegőt vesz, hanem morog, és váltig állította, hogy a "torkának esett". Ami persze messze nem volt igaz, mert láttam. Egy műanyag palackkal játszottak, és Arthur mindenáron meg akarta szerezni.  Aztán szép lassan meggyőztük, hogy Arthur messze van a harci teremtményektől, mert a legnagyobb harcos kedve is épp csak addig terjed, míg szerez magának egy kis kaját. :) Így aztán, hogy, hogy nem, pár hét elteltével már önfeledten játszottak, labdáztak.
Roland volt a legaggódnivalóbb mind közül. Mert ő nem játszott semmit, halálosan komolyan félt. Aztán, amikor már a kutya kívül volt, és még egy kerítés is volt közöttük, akkor egyszer-egyszer megsimogatta. Szigorúan a kerítésen benyúlva. Nem erőltettük, de minden alkalommal biztattuk, és dícsértük. Gyereket is, kutyát is. Aztán egyszer megkérdezte, adhat e jutalomfalatot. Adhatott. :) Onnantól Arthur valahogy hozzákapcsolja az evés-dolgot, legalábbis ha Roland a közelben van, akkor biztos, hogy öt percen belül az történik, hogy kicsi fiam egyesével adagolja a kutya táljából a kutya szájába a száraz tápot. De ha mindez még nem lett volna elég nekünk, szülőknek ahhoz, hogy elégedetten hátradőljünk, mindenki sínen van, akkor a hétvégén megbizonyosodhattunk véglegesen. Roli, aki köztudottan nem osztozik, (vegyünk mindenkinek sajátot) ámde cseppet sem irigy, a kutyával az utolsó legfinomabb falatot is megosztja. Nemes egyszerűséggel megfelezi a nutellás goffrit. Arthur természetesen hálás ezért. :) Hétvégén pedig, miközben a kutya az udvaron dekolt, amíg lelapozták az "udvarát", Roli gondolt egyet, és rárakta a nyakörvet, pórázt, és sétáltak. Sőt, rollereztek is. Arthur pedig hűségesen lihegett ezzel a hat és fél éves energiabombával, még azt sem bánta, hogy a roller elég is be lett fogva. :D
Balázs változása is szembetűnő. Én azt gondolom (na ha elolvassa, majd élőszóban megcáfol, vagy elvigyorodik csak, mert igazam van), hogy nem csak a kutyát látja Arthurban. Valakit, akiért tehetett valamit, mert megtehette, és duplán jó, mert ez a valaki nagyon hálás a segítő kezünkért. Nagyon odavannak egymásért, és nagyon jót is tettek egymásnak. Arthur jól nevelt kutya lett, Balázs pedig toleránsabb, elfogadóbb, és azt hiszem, már rég nem cserélné el egy halló kutyára. :)
Nos, hát én meg... maradjunk annyiban, hogy képes vagyok reggel tíz perccel hamarabb bepakolni a dolgozós hátizsákot, csak hogy legyen időm lemenni vele a grundra. És hát.. javíthatatlan vagyok, de én is mindig megosztom vele a kajámat. (szereti a fitness croissant, meg a kekszet, meg bármit, amit én eszek). És ha sír (ha magányos, akkor áriázik odakint egyedül), akkor összefacsarodik a szívem, és kimegyek, megsimogatom. És tudja ám hogy én vagyok a dédelgetős lény itthon, mert meglát, és hanyatt vágja magát egy kis hasvakarászás érdekében. :) De azért már el merem engedni a grundon, mert visszajön nekem is. Bámulatos egyébként, hogy leguggolok a pórázzal, és máris fülét hátracsapva fut. :)
Summa summárum, kezdem érteni ezeket a kutyás gondolatokat. De az biztos, hogy a mi családunknak kellett Arthur. :) Így, ahogy van. :)

2011. okt. 17.

Van még

egy restanciám. Az a bizonyos nagy port kavart bejegyzés késztet arra, meg a fene nagy őszinteségem. Egyszer úgyis az lesz a vesztem. Mármint ez utóbbi. Szóval, akkor épp tényleg annyira voltam nő, ahogy leírtam. Aztán azóta történt egy s más, és bizony, sokszor előfordult, hogy attól éreztem magam jobban, ha magamra húztam egy szűk felsőt, vagy épp befestettem végre a hajam. Nem tudom megmondani mitől van ez, mert fogalmam sincs róla. Továbbra sem járok miniszoknyában, most meg aztán már különösen nem, főleg, mivel az amúgy cseppet sem szexis derékmelegítő amúgy is szerves részem lett. Továbbra sem sminkelek. Viszont kétféle arckrémet használok... atyaég.. ez így kimondva azért már nem semmi még magamnak sem. :D Szóval, van egy nappali meg egy éjszakai. És mondjuk, hogy lehet valami hatása, mert mostanában többen is hitték azt, hogy épp nyaralásból jöttünk haza (dejólenne), merthogy tök jó színem van.
De ami miatt ez az egész íródik, az múlt hét pénteken esett meg.. végül is ez sem teljesen újkeletű mizéria, mert volt már, hogy volt ilyesmim, csak sokkal "gagyibb" változatban. De most aztán belecsaptam a jóba, és péntek óta van rajtam valami, amitől igen árulkodóan nő vagyok.
Egy kis méretűvel indítottunk, hogy kiderüljön, hogy fogom bírni, meddig fogja bírni (állítólag három hétig), és hát úgyis nőni fog magától is. :D Mit mondjak? Azon túl, hogy én is elnézegettem a kezemet vagy egy félórát ilyen megújult körmökkel, a fiúk elismerései, miszerint "gyönyörű lett, anya" azért nagyon sokat jelentettek. :) 
És azt is megmutatom, hogy hogy is nézek ki valójában. Mert az a kép ott a bal felső sarokban már egy ideje nem az igazi, csak egy lusta dög vagyok lecserélni. Kéretik a szemeimet nem figyelni, mert a szem a lélek tükre, és az enyém is igen árulkodó.. :)
Szóval.. restancia letudva. Megkövetem magam (már megint), és jelen pillanatban, jelen állapotomban azt mondom, néha jó egy kicsit nőcisebbnek lenni a megszokottnál. Már csak úgy az újdonság varázsa miatt is. :)


2011. okt. 16.

Erik és Márk

De nem két emberről lesz szó. Hanem csak a középső fiamról. Akire ha mérges vagyok, akkor az egybenmondott két keresztneve helyett azt mondom, ErikésMárk. Mire megszeppenve visszanéz... és szétterül az arcán a mosoly. Aminek aztán nehéz ellenállni. Pedig kell.
Tudom én, hogy sok minden miatt olyan Ő, amilyen. Nyilván a legkomolyabb mentsége a középsősége. Meg az, hogy az egyetlen olyan gyerekünk, aki gyakorlatilag egy egész héten keresztül leragasztott szemekkel feküdt egy inkubátorban, és csak háromóránként került velem kontaktusba. (akkor is hosszas könyörgésemre vették csak le a szeméről a ragtapaszokat) Szóval, tudom én, hogy nem indult könnyen az itteni élete. Tudom, hogy nyomot hagyott ez benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy emiatt érte, vele, miatta sokkal többet harcolok a világban, mint amaz kettőért együtt. Valószínűleg sokat hibáztam már vele kapcsolatban, és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy még mennyit fogok... biztosan sokat.
Nehéz vele. Nehéz, mert annyira homlokegyenesen más személyiség, mint én. Ami lehetne üdítő dolog is, és azért az esetek nagy többségében az, de az a pár százalék, az rettenetesen megvisel. Ő az, aki abszolút kétlábbal áll a Földön, és ráadásul a világ számára fekete-fehér. Nincs középút. Valami vagy jó, vagy rossz. Olyan nincs, hogy kicsit jó... vagy kicsit rossz. Semmi ilyesmi.
Lehet, hogy beledumáltuk már azt is, hogy mennyire az apja klónja (bár egyre többen mondják, hogy tisztaanyja, de ez nem igaz szerintem), és már csak amiatt is ilyen határokat feszegető. Nem tudom.
Látom, hogy valami nem jó, és nem tudok neki segíteni, mert fogalmam sincs milyen utat kéne választanom hozzá, hogy tudjak segíteni. Végtelenül okos ő is, akárcsak az apja, és a bátyja, meg az öccse. (ezügyben én kilógok erősen közülük) De az eszét arra használja, amire nem kéne.. Persze, gyerek, és persze, mikor érdekelje minden hülyeség, ha nem most, de kiakaszt. A Michael Jackson táncával, amit a legváratlanabb pillanatokban reprodukál néha megrémiszt, máskor jót vigyorgok rajta. A zabolázhatatlanságán hangulattól függően tudok derülni is, és bosszankodni is. Azon, hogy minden esetben előbb "fejjel a falnak megy", és csak utána gondolkodik, szintén. Ezerszer átbeszéltük a "szabályokat" ilyen-olyan helyzetekre vonatkozóan, ezeregyedszerre is áthágja, mert az buli.
Néha azon gondolkodom, vajon túlélem e, mire ő felnő. El sem tudom képzelni, mi lesz majd kamaszkorában. Jelen pillanatban azt gondolom, tátott szájjal lesek majd, mi mindenre lesz képes..
Csiszolgatom, formálgatom, és alkalmazkodom mindig a helyzethez, ami épp adódik.
De azért imádom ám... és ezt a kis piszok nagyon jól tudja. :)))

És ez a bejegyzés azért született meg ma este, hogy emlékezzek rá, hogy mennyire nagyon kiakasztott ma este is a válogatott hülyeségeivel. Hogy aztán, egy meglehetősen hangos és haragos hegyibeszéd után egy "és elmondod apának is?" kérdést követően két perccel már angyali arccal aludjon. Na, hát ilyen vele... nem unalmas, az biztos..

2011. okt. 15.

Ki hitte volna?

Hát én. Legalábbis én tudtam magamról, hogy vagyok ekkora hülye, mert időről időre felütötte már a fejét nálam a kór. Ó, nem, semmi igazi, kézzelfogható, gyógyítható. Nincs is meghatározott szezonja, vagy épp bármi, amiről tudnám, hogy előjön. Ja, hogy most már áruljam el miről van szó?
Nos, ismét meglátogatott a zöldszemű szörny. Több éve is már annak, hogy utoljára összetalálkoztunk, akkor elég jól sikerült a látogatása, mert igen rövid idő alatt igen sokat sikerült fogynom, cserébe azért, mert az állandó gyomorgörcsöm miatt képtelen voltam enni. Na, most már sikerült az ehhez közeli állapotba jutnom. Mondjuk az a különbség, hogy most tudom a kiváltó okot, vagy legalábbis azt, hogy "ki tette a bogarat a fülembe". Igaz a mondás, hogy ha sokat mondogatják, akkor még a végén elhiszed.. Pedig első pár(tucat) alkalommal leráztam magamról azonnal. Aztán kezdett szurkálni, de mivel mindig megbeszéltük itthon, így a szurkálódás szintjén megrekedt a szörny, és nem bírt növekedni. Na de mivel nem lenne igazi szörny, ha nem tudna nagyon nagyra nőni, és nagyon komolyan rombolni, hát gőzerővel állt munkába. És én, a tökéletesen hülye, és tökéletesen gyarló, balga, önbizalomhiányos nő simán hagytam magam leteríteni.
Balázs tud róla, és még csak egyszer röhögött ki. De olyan őszintén, hogy akkor, abban a pillanatban a szörny egyetlen csapással leterült. Na de nem sikerült kinyírni, mert valahogy osztódik, vagy mi, mert időről időre előtérbe helyezi magát. A legváratlanabb pillanatokban szembesülök azzal, hogy akár el is veszíthetem őt, egyetlen pillanat elég ehhez, és ez a hülye dög még belül röhög is, amikor emiatt összeugrik a gyomrom, és könnybe lábad a szemem.
Joggal merül fel a kérdés, hogy de tett valamit, amitől így viselkedem, vagy ezt érzem? Hát nem. Józan pillanataimban tudom, és látom, hogy minden ugyanolyan. A nemjózanokban pedig minden gyanús. Saját magamat is gyűlölöm az egész miatt, amikor szándékosan provokálom kérdésekkel, vagy keresem a gyanús elszólásokat, pillantásokat. Amúgy nincsenek.
És teljesen hiteles tőle az is, amikor azt mondja, hogy ő Isten előtt esküdött meg nekem, hogy "holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában..." és ezt nagyon komolyan is gondolja. És elvenne feleségül. Még kétszer is. :)
Úgy szeretném legyőzni ezt az egészet, de nem megy. Úgy szeretnék holnap reggel azzal az érzéssel ébredni, hogy nem zavar egyetlen nő sem körülötte.
Össze vagyok zavarodva, szégyellem is magam kicsit emiatt, mert micsoda dolog nem megbízni benne, amikor semmi okom erre. Ugyanakkor azt érzem, hogy nem benne nem bízom... hanem abban a két nőben, akikkel kapcsolatosan ez a rossz érzés előjön.
"Jó lenne elrohanni, elfutni, elszaladni..." Mondjuk még azelőtt mielőtt én hajtom más felé a saját hülyeségemmel.
Okos ötleteket elfogadnék... meg kevésbé okosakat is. És ez az a post, amihez még az a komment is jól esne, hogy "de hülye vagy, Dius!"

2011. okt. 14.

Lelet

Diagnózisok:

Kérő BNO: I6330
Vélemény BNO: I6330
Elvégzett vizsgálatok, beavatkozások:
34914-1- Agykoponya natív MR vizsgálat
34948-1- MR angiográfia, iv. kontasztanyag adása nélkül

Lelet:
A koponya MR vizsgálatánál nemzetközi SM prtokoll szerint készült postkontrasztos axialis T2, PD, DW, ADC, sagittalis FLAIR, axialis 3D T1 súlyozott mérések készültek. Az intracranialis arteriaktól 3D TOF MRA is készült.
Anamnesis: 2011. januárban mesencephalonban bal oldalon soliter góc került kimutatásra.

Bal oldalon a mesencephalonban jelenleg is megfigyelhető egymás szomszédságában több, sávszerű, rövid szakaszon követhető, T2 magas jeladás terület, amely nagy valószínűséggel tágult Virchow-Robin tér lehet Az agyállományon egyéb gócos eltérés nem mutatható ki. Kontrasztanyag adását követően pathológiás halmozás nem detektálható.
Az agyalapi arteriak és a venas sinusok nomás festődésűek és kaliberűek.
A középvonali sturkturák helyzete megtartott.
A craniospinalis átmenet szabályos.

Vélemény:
A mesencphalonban bal oldalon leírt eltérés a korábbi vizsgálathoz képest változatlan, nagy valószínűséggel tágult Virchow-Robin térnek felel meg, kisebb valószínűséggel vascularis marformationak, demyelinisatios betegségre nem típusos.

No, hát ennyi. Nem tudom jó e, és jelen  pillanatban nem is érdekel belőle, csak  két rész: "az agyállományon egyéb gócos eltérés nem mutatható ki", és demyelinisatios betegségre nem típusos.
A többit meg majd megtudom, ha meg kell tudnom.

2011. okt. 13.

Milyen volt?

Kérdezték a gyerekeim tegnap este még negyed tizenegy magasságában, akik (legalábbis a két nagyobb) ébren várták, hogy hazaérjünk. Nem volt jó, de kibírtam. És még megmutattam a vénás injekció helyét is, mielőtt elküldtem őket aludni. A kicsi már aludt. Épp öt perccel azelőtt sikerült neki elaludni, hogy hazaértünk, miután telefonos segítséget kért még anyám is, hogy mit csináljon vele, mert sír, hogy nagyon fáj a hasa. Már reggel visszafordultunk az oviból, miután sikeresen lehányta az ovi kerítését. És aztán még délután is megismételte ezt kétszer. Meg a hasa is ment, így aztán nyugtáztam egy mélyről jövő sóhajjal, hogy ollé, megérkezett hozzánk az idei tanév első ilyen vírusa, amit a köznyelvben csak hányós-hasmenősnek hív mindenki.
A kádban engedtem először szabad folyást az érzelmeimnek, miután mindenki eltűnt a közelemből. Álcaként velem volt a könyvem (hátha jön valaki), de egy sort sem fogtam fel belőle. Nem biztos, hogy sikerül úgy leírni, hogy ne csak és kizárólag panaszkodásnak tűnjön a dolog, mégis átjöjjön az, amit érzek, gondolok, átélek. Alapvetően még magamnak is nyűg vagyok. Mert ugye, mit kell felfújni azon, hogy el kell menni egy olyan vizsgálatra, amin már amúgy voltam is, tehát tudom milyen. Na itt kezdődött a bibi. Mert a boldog tudatlanság állapota azért nem egy elhanyagolható dolog. Amikor már se nem boldog, se nem tudatlan, na, az gázos.
Már egy héttel az időpont előtt görcsbe rándult a gyomrom, ha eszembe jutott az a kiszolgáltatott helyzet. Pedig milyen nevetségesen messzinek tűnt még májusban, amikor a telefonban lediktálták.. Aztán sitty-sutty már le is telt a munkaidőm, már meg is köszöntöttük Balázst (a saját készítésű update tortával... :P), és már ott is voltunk Fehérváron. És már álltam is a beutalómmal a kis ablaknál, ahol hamarjában leszidtak, amiért nincs meg a boríték, amiben az előző leletemet kaptam. A fene se gondolta, hogy ez ekkora érték.. egy boríték. Na mindegy. Vártam majdnem két órát, mire bekerültem. Addig a nagynénémmel beszélgettünk, ami kiválóan elterelte a figyelmemet átmenetileg, bár ahányszor nyílt az ajtó, annyiszor rezzentem össze. És aztán meghallottam a nevem, és menni kellett. Mint a vesztőhelyre.. A technikusfiú kedves volt, és tegeződött, ami szintén jó feszültségoldó hatású volt. Ő is feltette az előre begyakorolt kérdéssort.. van e belém épített fém, ritmusszabályozó, kivehető fogsor, mittudéménmégmi (semmi ilyenem nincs), majd közölte, hogy akkor szemüveg, fülbevaló, cipő, kardigán, nadrág, melltartó le.. és majd jön. Egy-két percig álltam ott bárgyún nézve, gondolkodva, hogy tényleg azt mondta, hogy a nadrág is? És húbasszus.. ott fogok feküdni egy szál tangabugyiban? Ami ráadásul zöld-fehér.. :D Majdnem felvihogtam kínomban.. de végül mégsem. mit volt mit tenni.. Még szerencse, hogy a kardigán és a melltartó között volt rajtam egy felső, különben mehettem volna egy szál bugyiban a gépbe.
Amikor már beértünk a géphez, nem volt kedvem vihogni sem, meg semmihez sem. Ott várt a dög. És már feküdtem is, miközben a csipogó izét a kezembe adták végszükség esetére, és elmondták, hogy a fejemet nem mozdíthatom meg, azt is megtudtam, hogy a vizsgálat közben fogok kapni egy érfestő vénás injekciót (mivaaaaan?), de majd akkor előszednek onnan, beadják, és ennyi. És már kezdődött is. Rémálom a köbön. Csipog, hörög, kattog, zörög, zakatol, és mozog. Én pedig már a legelejétől komoly pánikban voltam, és mindenáron ki akartam kerülni onnan. Amikor az injekciót adták, és közölték, hogy a fejemet továbbra sem mozdíthatom, eszembe jutott, ha ez egy Robin Cook krimi lenne, most gyilkolnának meg valami szerrel.. aztán meg, amikor visszakerültem a szörnybe, azon gondolkodtam, hogy ilyen érfestős izét másoknak az anyjával szoktak csinálni. És akkor eszembe jutott, hogy jaaaa, hát én is valakiknek az anyja vagyok, úgyhogy akár rendben is van a dolog. Innentől még nehezebben viseltem. Azt éreztem, hogy az arcom bedagadt. Meg a torkom is. Komoly pánik lett rajtam úrrá, mert annyira dagadtnak éreztem a nyelvemet és a torkomat, hogy tutibiztos voltam benne, hogy megfulladok. Próbáltam számolni magamban, hátha eltereli a figyelmemet. És egy világos pillanatomban eldöntöttem, hogy ha eljutok ötszázig, megnyomom a gombot. Háromszor jártam már százkettőnél, amikor azon győzködtem magam, ki kell bírnom, különben újra kell csinálni, és az még rosszabb. És végül vége lett.
Óriási megkönnyebbülés volt kiszabadulni, de csak harmadszorra sikerült felemelnem a fejem. Nehezen öltöztem fel, kissé kába voltam, és a folyosóra is kicsit "belőtt állapotban" támolyogtam ki. Nem tudom, mi látszott rajtam, de szegény nagynéném elég ijedten ugrott fel, mikor kiértem. Még ücsörögtünk pár percet, majd még egyszer tisztáztuk, hogy lelet már nem lesz kész, csak másnap reggel, és eljöttünk. (lelet úton van hozzám, postai úton)
A friss levegőre ezúttal katarzis volt kilépni. Szabadság-érzés. És tartott egészen addig, amíg egyedül nem maradhattam teljesen a gondolataimmal. Amik, minden biztatás és pozitív energia ellenére is tele vannak félelemmel. Azóta azt tudom, hogy valami olyasmi rá van írva a leletre, hogy az előzőhöz képest nincs változás. Ami akár jó is lehet.
Hát ilyen volt. Mondanám, hogy többet nem megyek el. De ha még kell, úgysem engedik ellógni... :)

2011. okt. 12.

35

Olyan szép szám ez. :) Mondjuk nekem szebbé teszi jelen pillanatban, hogy nem az enyém. (még)
Akié mától, a legfontosabb felnőtt ember az életemben. Akinek az idén pontosan huszadszor mondhatom, hogy Boldog Születésnapot, mert már húsz éve, hogy ismerjük egymást.
Vannak helyzetek, amikor az ember lánya nem tud mit írni. Jókívánságot? Kedves történetet? Valami közös emléket? Vagy valami mást? Minimum két hete blogolom fejben ezt a bejegyzést, ami volt már meseszerű, volt már giccses, és volt már szívszorító is. Sőt, született egy meglehetősen realista post is a szülinap kapcsán. De csak fejben. Mindet elvetettem, mert egyik sem volt az igazi. Az igazi most sincs meg. Mert ez az ember, aki nélkül nem lennék én sem ez az ember pontosan ennyire sokféle. Mondjuk a giccses épp nem jellemző rá. De minden más helyén való vele kapcsolatban. Ember. A szó legjobb értelmében. Még akkor is, ha Emberként néha botlik, és előtör belőle valaki, aki mindig meglep, és rácsodálkozom, mit is keres itt ez a hivatlan vendég a férjem bőrében.
Egyszer csináltam neki egy pps-t, amiben benne voltak minden évre az épp legfontosabb események. Egyszer csináltam neki video-t is. Egyszer-kétszer (sokszor) sütöttem neki tortát. Egyszer-kétszer sikerült meglepetés-ajándékot vennem neki.  Egyszer még majd szeretném meglepni őt igazán a szülinapján.. azt is kigondoltam már, mivel.. egy tökéletes születésnapi ajándék lenne. :) Talán arra az igazán kerekre öt év múlva. :)
Most pedig, ma, ezen a szülinapján egyszerűen csak Boldog Születésnapot kívánok neki.


"...Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak....Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy...."

2011. okt. 11.

Mindig így járok

Vagyis nem mindig, de sokszor. Az a tipikus akasztják a hóhért-dolog ez. Mert miután leírtam, hogy nem olvasok újságot, az az után következő héten láttam valami érdekeset a nők lapja címlapján, ráadásul még ajándékba adtak hozzá egy konyhás nők lapját is, úgyhogy megvettem. És hosszú idő után először kiolvastam.
Már akkor is gondoltam, hogy a hitelesség kedvéért igazán írhatnék egy posztot erről, mondjuk lehetne a címe, hogy "így jártam a nők lapjával", de aztán elvetettem az ötletet, mondván, egy újság nem újság.
Erre aztán a múlt héten megint csak szembetaláltam magam egy nők lapjával. Kepes András volt a címlapján, családi körben. Egy újszülött kisfiúval. Tulajdonképpen ő volt az oka (ez a kisfiú), hogy megvettem a lapot, mert van valami az arcában, ami ott helyben elbűvölt, és fogva tartott. (és amúgy is sérülékeny hangulatban vagyok kisbabákat illetően) Szóval, nem bírtam otthagyni.
És mit gondoltok, mi történt? Egy ültő helyemben kiolvastam. Aztán meg néztem hülyén. És gondoltam, hogy nabasszus, most ebből már nem jövök ki jól, leginkább magam előtt leszek meglehetősen hiteltelen, ha erről nem írok valamit. Mondjuk minimum annyit, hogy gyerekek, tévedtem, mégis csak van az újság olvasásban valami. Na de aztán oda jutott a dolog, hogy még ennyivel sem elég megkövetnem magam. Merthogy pont a Kepes Andrással készült interjú az, ami még most is itt munkálkodik bennem. Arról beszélnek vele, hogy megírta az első regényét. Ami leginkább megragadott, az az, hogy azt mondja: "Az nem úgy volt, hogy leültem, és elkezdtem az elejénél, hanem részleteket, jeleneteket írogattam, és apránként összeállt. Írtam-írtam ki magamból, és egyszer csak magától kiadta a szerkezetet. Olyan lett, mint egy copf."
Na, ez a copf-dolog nem hagy nyugodni. Mert eddig rendre kudarcot vallottam az olyan irányú törekvéseimmel, ami megegyezik Andráséval. És az ő vallomása rádöbbentett, hogy talán nem jól közelítem meg én ezt a dolgot. Túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy a copf tökéletesen jól fésült legyen, és lehetőleg a megfelelő sorrendben készüljön el vele kapcsolatban minden. Azóta aztán többször is azon kaptam magam, hogy annak a gondolatát ízlelgetem, hogy úgy kötök copfot, hogy csak úgy bele-bele kapok, és majd lesz belőle valami.
Szóval.. hát most ez egy ilyen önmagamat felülbíráló dolog lett. De zárhatom ezt a bejegyzést azzal is, hogy már tudom, hogy a holnapi nők lapját is meg fogom venni, mert Móni felcsigázott vele a facebook-on. :)
De még ennél is közelebb állnak hozzám Kepes András interjúját lezáró gondolatsor... "Ne haragudj, Andris, mondod, hogy sikeres voltál, de közben voltak kudarcaid is. Felbomlott két házasságod....   Persze... Én ezeket abszolút kudarcként éltem meg, főként a gyerekeim miatt. A kapcsolataim meglehetősen sokáig tartottak, az első feleségemmel tizenhét évig éltem együtt, a másodikkal tizenháromig, és a jelenlegivel, a véglegessel is már tizenkét éve. Nem arról van szó, hogy hogy ágról ágra röpködök, mint egy türelmetlen kismadár. A kudarcaimért is hálás vagyok a sorsnak és a feleségeimnek, akármilyen furcsán hangzik is. Ahogy a betegségeimből, a szakmai konfliktusaimból is megerősödve kerültem ki. A siker és a kudarc is tapasztalatokat ad. Aztán regényeket lehet írni belőlük..."

2011. okt. 10.

Oscar díj a hétfők miatt

Saját külön bejáratú. Csak az enyém. Mert ilyen amúgy nem is létezik. Meg még én sem tudom bekategorizálni, de majd reménykedem, együtt találunk neki valami nevet.
Igazán nem indult ez rossz hétfőnek. Még akkor sem, ha egy félig lefagyott kézzel ébredtem. Mert épp mire ébredni kellett (volna) hazaérkezett a melegvérű felem, és még egy kicsit bújni is volt lehetőség (a piszkosabb fantáziájúaknak: tényleg csak bújni) mielőtt beindult a verkli.
Egészen addig, amíg oda nem értünk az oviba minden rendben is volt. Nem felejtettük otthon az úszós cuccot, és végre még váltóruhát is vittünk a zsákba. Szóval egészen büszke voltam magamra. Már az elköszönésen is túl voltunk, és indultam volna haza, amikor kezdődött az egész mai napi túlélőtúra. Azzal, hogy elkaptak a csoportajtóban. Bál ügyben. Aminek már meg van a helye, az ideje, a zenészei, a plakátja. De azért nézzem meg, szerintem jó e. Megnéztem, végül is, ennyit igazán megtehetek, nem? A plakát jó, a kísérőlevéllel kapcsolatban vannak kifogásaim, de az egy kézlegyintéssel el lett intézve, így aztán én is vállat vontam, végül is nem az én dolgom. Ami kiverte azt a bizonyos biztosítékot (ma először) az volt, hogy egy odavetett félmondatból megtudtam, hogy elvárják tőlem, hogy ott legyek. No, hát ilyen sem volt még. Hogy elvárják. Mondtam, bocsi, de azt hiszem, ez nem így működik. Vagy tudok/akarok menni, vagy nem.
Kicsit dohogtam még kifelé menet, meg aztán egészen hazáig, de szerencsére Arthur azonnal elterelte a figyelmemet minden ilyenről, mert ahogy hazaértem, majdnem az égig ugrott örömében, és máris minden idegszálával arra figyelt, mikor érek már oda, és veszem elő a pórázt. :)
A délelőtt is rendben volt, mostam, felmostam, és kerültem a társaságot, gondolván, jobb ez így nekem is, másoknak is. :)
Aztán délután csak úgy kaptam az ívet. Először újfent megtudhattam, hogy a férjemnek nője van. Másodszor megtudhattam, hogy az orvosi titoktartás nem úgy zajlik egyes embereknél, ahogy annak kéne. Aztán harmadszor is emlékeztettek rá, hogy a férjemnek nője van. (amúgy van neki.. éééééén) És természetesen azt is tudom már, mennyire rendetlen vagyok (már megint).
Mire ebből lehiggadtam, és kellőképp felelősségre vontam a férjemet is telefonon, leginkább megkértem, intézze már a nőügyeit diszkrétebben, mert az egész város tudja már, csak persze én nem.. :D
Addigra érkezett a következő adag. Mert fel kellett hívnom a péntek esti csajt. És meg kellett neki mondanom, hogy hát izé, nem tegnap érkeztünk le a falvédőről, és kösz, de kösznem. Azt gondoltam, van annyira intelligens, hogy azt mondja, oké, sok szerencsét, és elköszönünk, de tévedtem. Csak a keresztvíz maradt meg rajtam. Az is csak azért, mert 33 éves már, és még senkinek nem sikerült leszedni. Ahhoz képest, hogy mennyire lenézi az ügynököket, a mai beszélgetésünkből igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ügynökfajtának is a legrosszabbját képviseli. De ebből is tanultam valamit. (soha többet nem állok szóba eggyel sem közülük)
És az apróságokat is említsem? Holnap a három gyerekemnek három különböző helyen kell befizetnem az ebédet. Illetve Patriknak lediktálták, hogy mennyi, vele beküldhetem akár borítékban is. És ha már, akkor rögtön küldhetném a fényképek árát is, ami ugyan nincs még készen, na de mégis.. Mondtam, hogy na neeeeem. Majd ha itt lesz, megnézem, és ha úgy gondolom, akkor küldöm az árát. (ha meg éppenpislog, vagy pirosszemű, vagy kékfogú gyereket kapok rajta, akkor meg nem)
Szóval, én magam egy személyben úgy döntöttem, hogy igazán megérdemlek ezek miatt egy ilyen hétfős oscar díjat. Lehetne mondjuk egy garfield figura, csak hogy nehogy rám rontsanak a mindenféle szerzői jogokat védő szervek. (az isten mentsen meg, hogy még a Kálmán is nekem mondja a magáét az asváéktól :D)
Ez egy ilyen nap volt. De mindig van új, még újabb.. csak várd a csodát.. (én meg ráérek amúgy)

2011. okt. 9.

Azt gondoltam,

, hogy arról egyáltalán nem fogok írni, hogy mennyire nagyon be vagyok tojva a jövő hét szerdától. De fogok. Mert hátha működik a varázserő, az írás varázsereje, és amikor majd az utolsó pontot teszem a bejegyzés végén megkönnyebbülök annyira, hogy mondjuk holnap reggel már a mennyire nagyon helyett csak simán be leszek egy kicsit tojva.
Magától a vizsgálattól már nem annyira félek, mint januárban, mert már tudom milyen. Na, mondjuk az hétszentség, hogy amikor majd be kell mennem, akkor a lábaim rendesen remegni fognak, és nyilvánvaló, hogy pont ugyanúgy fogom gyűlölni a csipogását is annak a gépnek, mint először. Sőt, most, hogy sikeresen magam elé vetítettem a képet, máris egy csomóba ugrott a gyomrom a szíjak gondolatától. Igazán komoly tehetség vagyok abban, hogyan idegesítsem fel magam még inkább.
Amitől igazán nagyon odavagyok, az az eredmény. Mert ugyan mindenki azt mondja, hogy én olyan pozitív töltetű ember vagyok, hogy játszi könnyedséggel megoldom, hogy úgy gondoljak rá, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, az a helyzet, hogy ez nem így van. Nemhogy játszi könnyedséggel, de még kőkemény melóval sem. Valószínűleg ebben benne van, hogy inkább felkészülök a lehető legrosszabbra, és akkor már sokkal jobb kellemesen csalódni, mint fordítva.
És hát.. na, most tagadjam? Semmit nem tettem azért, hogy kapjak jövő hét közepén egy negatív leletet. Nem szoktam le a dohányzásról, még mindig kólát iszom, és kávézom is (igaz, abból kevesebbet iszom). Szóval, éppenséggel, ha így mérik a dolgot, akkor nem érdemlem meg, hogy kellemesen csalódjak. De remélem azért, hogy ez nem így megy. Igaz, a hiba a készülékemből igen kis eséllyel tűnt el. És azt is kár lenne tagadnom, hogy pár jó hét kivételével azért nem érzem magam kirobbanó csúcsformában. Nem látszik rajtam semmi, csak azoknak tűnik fel esetleg, hogy nem egészen kerek a világ, akik elég régóta ismernek, és elég jól is ismernek ahhoz, hogy egy pillantással felmérjék, mi is van épp. A lábrázások nem kínoznak napi szinten, és a béta-blokkoló kordában tartja a ritmuszavaraimat is. Szóval, örülhetek ennek.
A legnagyobb baj, hogy ott motoszkál mindig bennem a kisördög, és folyton kérdezgeti, mi lesz, ha valami miatt rám szakad az ég, ha megnézem a leletet? Elhessegetem rendre, de néha elgondolkodom én is, hogy mi lesz. Nem tudom amúgy. Azt a részt nem tudom, hogy tudnám kezelni, ha már nem csak én lennék ebben érintett, hanem sokkal komolyabban érintené a családot is.
De azt gondoltam, erről nem is írok. Úgyhogy vegyük úgy, hogy csak hangosan gondolkodtam.

2011. okt. 8.

Mi magunk, kicsit másképp

Komoly vidámpark van mifelénk. A maga összes mindenségével. Na mielőtt irigykedtek, elárulom, nem igaziból ám. Igazából csak egy cirkusz vert sátrat az iskola tőszomszédságában. Mi ilyen sátras cirkuszokba nem járunk, de az állatokat azért megnéztük. (láma, teve, pónik)
A vidámpark mi magunk vagyunk. Én (szamár elöl) vagyok a hullámvasút. Érzelmileg. Egyik pillanatban repkedek a boldogságtól, másikban rettegek a bizonytalanságtól, és belesüppedek a kudarcaimba.
Balázs a körhinta. Ami állandóan forog (pörög) körbe-körbe, viszonylag egyformán. Az igaz, hogy hol a kedves kis pónin ülhetünk, hol pedig valami vad oroszlánon.. de a pörgés az ugyanaz mindig. Ezerfordulaton, elvárva, hogy mindenki vele tudjon pörögni. Aki nem, az lemarad. Ilyen egyszerű. :)
Patrik egy elvarázsolt kastély. Belső álomvilágban, görbe tükröt tartva mindkettőnknek, a hullámvasútnak is, meg a körhintának is. Általa láthatjuk, miből lesz a cserebogár, visszaköszönnek a mimikáink, a kockaságaink, az elvontságunk és megannyi cinikus vonásunk is. De ő az, aki a tükörben megmutatja, hogy milyenek is lehetnénk. És néha még a hajunkat is meglobogtatja egy-egy pillanatra, csakhogy visszatérjen belénk az élet sava-borsa. És mégis, elvarázsoltként is stabil alapokra épült kastély. Ott áll, bármi történhet, rendületlenül nem moccan egy millimétert sem.
Erik kétségtelenül egy szellemvasút. Vidám részekkel, és gonoszsággal egyaránt. Olyan fajta, aki a vasút bejáratánál még elbűvöl egy jégszívet is felolvasztó mosollyal, de ha nem felelsz meg az általa kigondoltaknak, a végén Drakula maga vár. Amíg ez eldől, lehet részed mindenféle földi jóban. Egy pillanat önfeledt nevetésben, gúnyos kacajban, őrületes érzelmeket felkavaró könnyzáporban. De ha Ő úgy gondolja, a könnyzápor után egy pillanat múlva máris egy kedves kis sárkány vár vigasztaló öleléssel. Az a fajta szellemvasút, amire minél többször ültél fel, annál többször szeretnél még.
Roland pedig a mesehajó. A maga összes elbűvölő vonásával. Kedves, kellemes zenével, lágyan ringatózva. Elsősorban mindenképp tündérektől és kedves koboldoktól vagy körülvéve a hajóút során, pillanatról pillanatra elhalmozva a szeretet apró és nagyobb morzsáival. Ne lepődj meg, ha egy kedves kobold az öledbe ugrik a hajóút során, és közli, hogy szeret. Ha elég hosszú utat töltesz ebben a hajóban, előfordulhat, hogy a kedves koboldból egy-egy pillanatra gonosz sárkány lesz, amelyik tüzet okád mérgében. De nem kell ettől megijedned, mert máris ott terem majd tündér-keresztanya, hogy varázsport szórjon feléd, amiből árad a boldogság.
Jönnél hozzánk játszani? És melyikünkkel játszanál legszívesebben?

2011. okt. 7.

Végre

Péntek este van. És én már hétfőn is ezt vártam.
Mondjuk nem vagyok még túlságosan emelkedett hangulatban, mert az agyam egy igazi zombié, tele van számokkal, adatokkal. Azt már tudom, miért is nem lettem én soha valami pénzügyi ügynök, (tudom, már másképp hívják őket) képtelen lennék annyit rizsázni, mint amit ma én végighallgattam. Két órám ment rá. Az tény, hogy olyan szinten vannak kiképezve ezek az emberek, hogy a kettő órából fél órán keresztül elhittem, hogy az annyira egyszerű, ahogy kinéz. Nem vitatom el, hogy működőképes a dolog. Mert nyilvánvalóan az. A számok több, mint imponálóak. Minden szám, amit láttam. A befeketetési arány, a kamat, az állami támogatás, meg minden. De tényleg. Aztán megfogalmazódott bennem, hogy "ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen", és ettől nem tudtam megszabadulni már. Mert akárhogyan is, minden ilyen cég profitorientált. Ez ugye evidens. Mint ahogy az is, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni.
Lényeg a lényeg, legyen bármilyen működőképes is az, amit csinálnak, azt hiszem (de még alszom rá egyet), hogy nem véletlen, hogy ők azt szeretik, ha valaki ott helyben azonnal szerződik, és aláír. Mert amikor feloszlik a rózsaszín köd az "agymosás" után, már-már meg is világosodik bennem az egésznek az értelme. És emiatt azt hiszem, kihagyható lesz a kihagyhatatlan.
Lehetnék emiatt elkeseredett, de nem vagyok. Isten volt az egyetlen, akinek sikerült három nap alatt megteremteni a világot, nekünk több idő kell ehhez. Jóval több. :)
Tapasztalatnak ez is jó volt amúgy.

És még adós vagyok egy tegnapi vicces-szösszenettel az életünkből, aminek lehetne az a cimkéje, hogy "na, ezt írd meg a blogodban". Mentünk Balázzsal és Arthurral vásárolni tegnap délután. A grund felé mentünk, ahol van egy nagy füves terület. Ide szoktuk levinni is a kutyát, itt tud szaladgálni anélkül, hogy félnünk kéne, hogy elüti valamit. A lidl felé épp útba esett, így megálltunk annyi időre, hogy még futkározzon egyet Arthur, mielőtt visszakerül rá a póráz. Ezzel nem is volt gond. Szófogadó kutya, kiválóan érti a kézjeleket, így Balázs egyetlen "hozzám" intésére máris ott volt, és lehajtotta a fejét, hogy visszacsatolhassa rá a gazdája a pórázt. Nem akartunk már visszafelé kerülni, így úgy döntöttünk, levágjuk az utat. Igen ám, csakhogy a rövidebb utat egy árok szeli ketté. Balázs megállt, és megvárta amíg elmegy egy srác ott, mondván, "ne lássa milyen égő vagy". Én persze kikértem magamnak, hogy na ne már, mit vagyok égő, mindjárt vissza is hívom.. Eközben ők a kutyával együtt átugrották az árkot. Én minden dacomat bevetve akartam követni őket. És az árokpart felénél visszaestem... ott feküdtem hanyatt, szakadva a röhögéstől. :D Balázs persze szintén.. és bölcsen megállapítottuk, hogy elment az a srác, mert most ő is röhögne, tuti. Égő volt, na. De ez van. :D (az árokugrás sem az én versenysportom ezek szerint..)

2011. okt. 6.

Tudok még..

.. meglepetéseket okozni. Olyannak is, aki a fél életét velem töltötte már. És valószínűleg olyannak is, aki egész életemben ismert. Előbbinek kellemes volt az élmény, utóbbinak kevésbé. De nem ez a lényeg. És az sem lényeges, mik ezek, amikkel ezt elértem. Sokkal lényegesebb, amit közben felfedeztem. Azért is, mert rólam szól, és e téren önző dög vagyok, legalábbis az érzelmeim elemzése terén. Ez fontos nekem. Ki tudja miért, de az. Érdekes, hogy ha egyszer eljutok odáig, hogy a sok-sok mindenfélét, ami kavarog bennem látszólag értelem és cél nélkül egyszer összerakom, akkor az olyasmi érzés, mint mikor felszabadulok. Az más kérdés, hogy minek kell nekem ehhez mindig megjárnom a poklok poklát, és miért nem tanulom már meg, hogy a legkönnyebb út az, amikor a szívemre hallgatok. A vége úgyis mindig ez. Amikor az utolsó kis puzzle darabka a helyére kerül, általában valami olyan elem ez, ami a lehető legkézenfekvőbb és leglátványosabb (mindig az ilyeneken bénázok), akkor szépen hátradőlök, és elégedetten, megkönnyebbülve szemlélem az alkotást. A kis puzzle darabok az én életemben gondolatok, félmondatok, mimikák, és érzelmek. A kép, amit összerakok belőle mindig változó, de mindig egy életkép. Mindig épp megfelelő ahhoz, hogy egy fejlődési szakaszt ábrázoljon, a lehető leginkább megfelelve a valóságnak. Ez a mostani életkép még nem 100 %-osan készült el. Egy-két kis puzzledarab hiányzik. Ami már meg van belőle, furán ismerős. Mert ott ábrázolódik minden, ami eddig voltam. Fura, mert gyakorlatilag semmi nem változott, mégsem ugyanaz már semmi. Változtam? Fejlődtem? Megértem valamire? Ezt még nem tudom jól megfogalmazni. Élesen látom a darabkák széleit, és megfelelő helyeken összemosódnak, ahol erre van szükség. Jól példázza mindazt, amit elrontottam, és tökéletesen visszatükrözi azt is, mennyire jó, hogy végül sosem adtam fel. Ez van középen. Minden innen ered, és ide ér vissza. Ami körülötte van, rizsa. De szükséges rizsa, mert enélkül nem lenne sem kezdet, sem vég. Miközben kívülről is jó alaposan megnéztem a puzzle-t, keresve, vajon mi is hiányzik onnan középről, az jutott eszembe, micsoda marha vagyok. Nézegetem, rakosgatom ezeket vég nélkül. Ahelyett, hogy fognám, odaraknám, és elfogadnám, hogy ez így kész. És nem csak készen van, de jó is.
Ez még nem megy, de alakul. Olyan vagyok, mint a Békés harcos útjában Dan, akit Szókrátész tanít meg "élni". Sokszor néztem már, és sok részét tudom kívülről. De mindig elfelejtem azokat a tanításokat. Pedig sokkal könnyebben boldogulnék a saját bonyolult világomban, ha nem felejteném el. Például ezt: "Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető... Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van."
Csodálkoztok e azon, ha azt mondom, hogy ma délután, amikor eljutottam odáig, hogy ezeket megértsem, hirtelen jobban lettem. Az izmaim végre megkapták az áhított enyhülést, és a kóros, már-már halálos fáradtságérzésem is sokat javult. Ez lenne a megoldás kulcsa? 

2011. okt. 5.

Agymenés

Érdekes érzés úgy élni az életem, hogy sokkal többször merengek vissza-vissza azon, hogy vajon hogy a fenébe lett már megint este..ilyen hamar. Néha egy pillanatnak tűnik egy nap, pedig annyi minden történik, intéződik, rendeződik, vagy épp bonyolódik, hogy már-már várom, hogy eljutunk a csúcspontig, és azután már majd csak a vége csattanója jöhet. Ami jelen pillanatban úgy fest bennem, hogy (azzal együtt, hogy vigyázz, mit kérsz, még teljesül a végén) szerintem záros határidőn belül jön egy olyan "agyameldobom" rosszullét. Minden jel erre utal, meg van az összes előzmény, és többször el is jutott már odáig az érzés, hogy már ott tartottam, hogy jó is lenne. Mondjuk ezt már többször írtam, hogy bármily hihetetlen, egy ilyen tipikus grand male nekem nem rossz. Sőt. Amire felfogom, hogy már nincs visszaút, nincs időm megijedni sem. Amikor pedig vége van, akkor meg már jó. Mert az izmaim végre felengednek, ellazulnak, az agyam leállt az iszonyú pörgéssel, és olyan, mintha egy hétig aludtam volna egyfolytában. Az, ami pedig közben zajlik, tőlem független. Ha szerencséje van mindenkinek, nem látja. Ha nincs, akkor igen. De az meg nekem szerencse, mert akkor szükség esetén segítséget kaphatok. Na de ez ennyire nem egyszerű. És nem is tudom befolyásolni. Ami nem baj. Nem akarnék ilyet. Meglátjuk.
Ma apósom konyháját takarítottam. Volt ebben segítség-nyújtás, és már jó ideje készültem is rá. Mert ugyan főz is, el is mosogat, megcsinál mindent, de látszik, hogy nincs ott női kéz. A szekrényajtókon, a csempén, meg itt-ott. És volt ebben egy kis öncél is.. mert pénteken majd ebben a konyhában találkozom valakivel, aki fog választ adni pár kérdésre a jövőt illetően, de erről majd bővebben akkor, ha érdemes lesz. És miközben sikáltam a csempét, azon gondolkodtam, hogy nem is igaz, hogy az agyam el van használódva. Igaz, ezt csak én gondolom. De csempesikálás közben leteszteltem, hogy még mindig tudom az összes gyerekem taj-számát fejből. Meg az enyémet. Meg Balázsét is. Tudom az összes családtagom születési idejét. Tudom minden gyerekemről, hány kiló, hány centi, mekkora lába van, mekkora nadrágot, pólót, stb-t hord. És Balázsról is tudom ezeket. Meg a törzsvásárlóink ilyen irányú adatait is nyilvántartom odabent. Meg az ő gyerekeikét. Bejön, és tudom, hogy mekkora nadrágot kell neki mutatnom, ami biztosan jó. És még mindig eltaláltam. Pedig nőnek azok a gyerekek is.. :)
A telefonszámokkal már bajban vagyok kissé, de még a legfontosabbak meg vannak fejben is. :) A többivel már a telefonom memóriájára hagyatkozom. A dátumokkal, idővel továbbra is bajban vagyok. Ma komolyan rácsodálkoztam arra, hogy október ötödike van. Pedig még a múlt héten számon tartottam, hogy vége van a szeptembernek. Most meg, miközben itt ülök, és ezt írom, azon gondolkodom, hogy vajon hogy is nézett ki az óra, amikor megnéztem? Mert rajtam van a hajfesték, amit ugye le kell mosni, de most nem vagyok benne biztos, hogy már fél órája rajta van, vagy még csak húsz perce. :D Na mindegy. Majd öt perc múlva lemosom. (ha el nem felejtem)
Amiről pedig nem tudok írni. Van bennem egy csomó hatalmas kérdőjel a jövőt illetően. Amik nagy részére senki nem tud válaszolni. És ezt utálom. Mert ha nekem kérdésem van, akkor azt azonnal fel akarom tenni valakinek, aki lehetőleg rögtön meg tudja válaszolni. Na, ilyen most nincs.

2011. okt. 4.

Ovis szülői

Nagycsoportosként az első. Legalábbis Roland nagycsoportos ovis életében. És elvileg már csak egy van. Amit elég furán élek meg. Ebben a helyzetben kicsit örülök, hogy már csak egy évig ovis, amúgy meg, ha lehetne, akkor még mindig simán "megbuktatnám", hogy még jó sokáig lehessen gyerek. És az egyetlen gyerekem, aki az első pillanattól kezdve a legjobb helyen volt itt. Ennek megfelelően is érzi ő magát. Még soha nem fordult elő ovis pályafutása során, hogy azért nyafogjon, hogy ő nem akar menni. Szeret ott lenni. Szereti, hogy már reggel "munkáznak" valamit (csak ő hívja így), meg hogy a Lackó annyira jó barátja. Meg már szerelme is van. Vagyis ő nem szerelmes (épp), csak belé szerelmes az Erzsi. És ezt onnan tudja, hogy mindig szépen mosolyog rá az Erzsi. :)
A mostani szülői értekezlet olyan rendhagyó-féle volt. Vagy annyira nem is. Mert itt mindig ilyen kötetlen. Persze, írunk jelenléti ívet, de már eleve az, hogy az óvó nénik nem távolságtartóan leülnek az asztalukhoz, és mintegy "leereszkedve" közlik velünk a tényeket, elvárásokat, stb-ket, hanem ők is leülnek a kis székekre, és úgy beszélgetünk, mintha csak úgy összejöttünk volna trécselni egyet. Közben meg elhangzik minden fontos tudnivaló, időpontok (és még jó, hogy épp erről írok, mert holnap fényképezés az oviban, és inget kell vasalnom). Az első kicsit megakasztó (hangulatrekesztő) téma az, amikor az óvó néni kicsit sem bántón, vagy bíráló hangsúllyal elmondja, mennyire rosszul esett neki, hogy többen is őt(őket) hibáztatták, amiért a gyerekük nem fért be az úszós gyerekek közé. 19-en mehetnek, mert 19 fős a busz. Gyalog nem lehet őket vinni, és a buszos utaztatásnak is megvan a maga szabályozottsága. Nem csak úgy betódulnak a gyerekek, hanem rendesen leülnek, becsatolják a biztonsági övet, és utána indulnak (és ezt nem csak mondják, tényleg így van, mert láttam). Minden félreértést elkerülendő kikerült szeptember első napjaiban, hogy ki igényli. Aki aláírta, azok közül az első 19 mehet, a többi nem. No, hát persze, hogy akik huszonharmadiknak iratkoztak fel, vagy egyáltalán elfelejtette aláírni is, azok kiakadtak, mikor megtudták, hogy akkor a gyerkőc marad az oviban. De megoldották. Aki az úszást tanítja nekik, elvállalta őket, utaztatást a szülőknek kell megoldani. De van, aki azóta is úgy néz az óvó nénikre, mint a "véres rongyra". Pedig a jogszabályokat nem ők találják ki (azt általában olyanok, akik még sosem láttak gyereket működés közben), de be kell hogy tartsák.
De amit ebből ki akartam hozni.. azt mindig csodáltam Roli óvó nénijében, hogy képes arra, hogy elmondja azt, ami nem jó, és meg is értse az, akire vonatkozik, de úgy, hogy közben nem mond ki nevet, nem nézi célzottan az illetőt, és hangot ad annak is, mint ma is, amikor igazságtalannak érzi a "bánásmódot".
A végén meglepett azzal, hogy elmondta a szülőknek, hogy más lett az óvoda vezető személye, és azt is elmondta, hogy én is lemondtam. Mindezt úgy tolmácsolta, hogy hozzátette, azt gondolja, tökéletesen érthető a döntésem. Ezek után azt is megértéssel nyugtázták, hogy a csoportban sem kívántam már feliratkozni az szm tagok listájára. Mondtam, a csoport továbbra is számíthat rám mindenben, akármiben, mint eddig is, ebben semmi nem változik. De azt hiszem, korrektebb ez így. Ráadásul, bevallom, kicsit fájna asszisztálni is valamihez, amit én szívvel-lélekkel csináltam, valaki meg majd azért csinálja, mert azt mondják neki, akarja csinálni.
Azért Roli apukáját is agyon dicsérték nagy nyilvánosság előtt, amiért szerzett nekik egy csomó feladatlapot. Igaz, hogy Roli mindig előre elolvassa a feladatot mindenkinek, mert ilyen kis "locsifecsi", na de nagyobb bajunk se legyen ennél. :)
Háromnegyed hatkor hazajöttem. Előtte még szóltam azért az óvó néninek, hogy a lánya iskolatáskáját ott ne felejtse. A lánya ugyanis addig nálunk volt. :) Kutyáztak, játszottak. Balázs meg örülhetett, hogy van egy lánya is. (amúgy tényleg nagyon bírja őt) A másik "lányunk" is jelentkezett ma pótapukájánál.... és igazán komolyan öregít bennünket az ilyen kérésekkel... mert a barátja számítógépét kéne újratelepíteni. Azért na.. nemrég még pelenkáztuk, most meg már barátja van.
És ami a héten történt, és még nem írtam róla: két kedves meglepetésben is volt részem már (és még csak kedd van..), a sógoromról kiderült, hogy a Bechterew-kór mellett van még egy Chron-betegsége is, ezzel kapcsolatosan ápoltam két lelket, és közben megállapítottam egy sor dolgot, amit már rég tudok, csak mindig elfelejtek. És Eriknek is szerelmet vallottak. És ennek kapcsán kiderült, hogy "neki másért dobog a szíve". Ez nem véletlenül van idézőjelben.. tényleg így mondta. Mi jöhet még erre a hétre? Nem ígérkezik unalmasnak. :)

2011. okt. 3.

2011. okt. 2.

Hétvége

Őszintén? Ritka szar hétvégém volt. Az olyan hétvégék közül való, amikor már annyira nem jön össze semmi, hogy azon gondolkodom, Isten komolyan ki akart szúrni azokkal, akik ismernek, csakis ezért küldött engem ide.
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..

(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)

2011. okt. 1.

Számolunk... és mérünk...

Jó gyorsan felvettem az írandó témák közé. Már rögtön első nap. :D Pedig nem terveztem, csak úgy a vége felé megemlékezni róla, hogy ilyen is volt. Na de ez nem ilyen egyszerű. Dius tervez, KSH végez. A történet ott kezdődött, hogy a hét közepe táján már egyszer járt itt a számlálóbiztos, és hagyott itt egy borítékot. Egyetlen lakáskérdőívvel, és egyetlen személyi lappal. Ami sehogy sem jön ki, ugye. Mert vagyunk itt mint az oroszok három lakásban összesen tizenegyen. És az nem fér rá egy lapra. De a papírral nem is akartunk túlzottan foglalkozni, mert már jó rég eldöntöttük, hogy mi aztán nagyon webkettes család vagyunk, és mi majd az interneten megszámoljuk magunkat. Mindenkit, hogy egyszerűbb legyen. Ez kényelmesebb is, mert ahányan vagyunk, annyiféle időpontban vagyunk itthon. Őszintén szólva a legkevésbé sem vágynék rá, hogy a vacsorára váró gyerekeim mellett még a számlálóbiztosnak válaszolgassak.
Tegnap újra jött a számlálóbiztos. Hozott még két borítékot. Az elsőben előre nyomtatott lap volt, ezekre ő ráírta kézzel a kódot, meg a lakcímet. Internetes kód nuku. Mondom, hogy mindenki ott szeretné kitölteni, kell az a kód is. Áááá, azzal nem kell foglalkozni, a lényeg, hogy 16-áig töltsük ki. Oké. Azon azért jót kuncogtam magamban, hogy a borítékra ceruzával rá volt írva, hogy "Diáéké öt fő". :D Na mindegy, leraktam a borítékot, és aztán egészen máig nem is foglalkoztunk vele. Ma délután Balázs előszedte, hogy akkor most van egy üres félóránk, essünk túl rajta. Aha.. de internetes kód nélkül nem megyünk a világon semmire. Felhívtuk az ingyenesen hívható számot, hogy akkor megkérdezzük, ilyenkor mi van. (06 80 200 224). Nos, az első három hívásnál minden kezelő foglalt volt, de aztán azért sikerült. És nem, nem mi vagyunk az egyetlenek, mert mások is jelezték ezt már.. és majd dolgoznak ezen.. és majd figyeljük a a weboldalukat, mert majd onnan megtudjuk, honnan szerezhetünk kódot. Arra hivatkoztak, hogy az új lakások miatt nem adtak ki több kódot. Hát.. anyámék 25 éve laknak ott fent, mi meg 13 éve itt lent. Már bőven így volt az előző népszámlálásnál is, 2001-ben. Igaz, akkor még nem kellett ilyen kód. Akkor itt dekkolt a számlálóbiztos két órán keresztül, mire mindent beikszelgetett. Igazából van véleményem. És le is fogom írni. Azt gondolom, tök égő, hogy már első nap ekkora hibával jelentkezett a dolog. És még nagyobb hülyeség arra apellálni, hogy majd én (meg még azok akik már jelezték, hogy nem tudják kitölteni) nem fogom elfelejteni, hogy figyeljem a honlapot azért a hülye kódért. Amúgy is kissé parasztvakítás ez az egész (még akkor is, ha nem vall túl komoly nemzeti öntudatra tőlem ez), mert kivágnak az ablakon egy rakás pénzt ilyenre, amikor semmi jelentősége nincs épp most, hogy mennyien vagyunk. Tanultam statisztikát, így tökéletesen értem, mire kell. De értelme, az nincs. Na mindegy..
Ezek után meggondolhatnánk magunkat, hogy akkor mégis jöjjön az a számlálóbiztos, és ikszelgessünk, de szó sem lehet róla. Amúgy sem szimpatikus, ismerem gyerekkorom óta. Rosszindulatú, kicsit megalomán, nem akarom, hogy egy ilyen ember itt üljön az asztalomnál. És az sem szimpatikus, hogy olyanokat kértek fel számlálóbiztosnak, akiknek egyébként is van jövedelmük. Most, amikor annyi a munkanélküli, mint égen a csillag.. miért nem ők? Nyilván nem ebből gazdagszik meg senki, de igazán eszébe juthatott volna valamelyik agyatlannak ott a parlamentben, hogy azok a csórikáim, akik a sokadik elutasításból vakarják össze magukat az állásinterjúk után, talán egy kicsi önbecsülést is szereznének egy kevés pénz mellé.
Na és hogy azért arra is fény derüljön, igazán komolyan vesszük magunkat, és országunkat, még mielőtt tisztában lettünk volna a kérdésekkel, készültünk. Lemértük a lakásunkat, mert hogy ilyen kérdés biztosan lesz, hogy mekkora. Én ugyan mondtam Balázsnak, hogy ne... mert csak lelombozódunk majd, de megtette. Az eredmény szánalmas. És csak azért írom le, hogy utána feltehessek egy kérdést.
Konyha: 8,2875 nm, Közlekedő: 1,8 nm, Wc: 0,81 nm, Fürdő: 3,12 nm, Gyerekszoba: 8,75 nm, Szoba: 10,05 nm. Mindösszesen tehát (a jó fejszámoló már tudják) 32,8175 nm.
Tegye fel a kezét, akinek valamelyik szobájába beférne a lakásunk? :D :D Mint pl. anyám nappalijába is beférne (és még maradna is hely)
De éppen ma kinéztem már magunknak egy igazán irdatlan méretű házat. :D Százötven négyzetméter.. micsoda kánaán lenne... és már csak 18 milliót kéne hozzá szereznünk. Gyerekjáték... :D :D :D (ha összerakom az összes gazdálkodj okosan, meg monopoly pénzeket, lehet, hogy meg is van már)