2011. márc. 27.

12

12 évvel ezelőtt még azzal a nevemmel mentem az anyakönyvvezető elé, ami a születési anyakönyvemben szerepel. És aztán egy másik névvel jöttem ki. :) Már akkor is nagyon szerettem az új nevemet, sokkal jobban szerettem, mint a régit valaha is.
Az azóta eltelt 12 évben két egyforma vezetéknévből sokkal több lett. Család lettünk.
Nem mindig volt fenékig tejfel az életünk, hihetetlen mélységeket is átéltünk ez alatt az idő alatt külön-külön is, együtt is, magunkért is, és egymásért is.
12 évvel ezelőtt csak azt tudtam, szeretem őt. Ma már azt is tudom, mit jelent őt szeretni. Ma már ismerem minden rezdülését, tudom az arckifejezéseiből, hogy mit gondol. Ennek ő nem örül túlságosan, nem az az ember, aki szereti, ha valaki ennyire ismeri. :) De miután Ő pont ennyire ismer engem, így aztán kénytelen ezt elviselni.
12 évvel ezelőtt Isten szent színe előtt fogadtuk, hogy "Holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában.."
Tudom, hogy ma is megfogadnánk ugyanúgy, ha szükség lenne rá. De nincs rá szükség többé, kitart ez addig, amíg csak élünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki 12 év után, amit még nem tud. Mondjam el, hogy mennyire szeretem őt? Hiszen tudja. Mondjam el, hogy mennyire tiszteletem őt? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy mennyi mindenben nézek fel rá? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy nélküle sokkal kevesebb, de mindenképpen másvalaki lennék? Ezt is tudja.
Amit talán még sosem mondtam neki, az egyetlen dolog. Életem legcsodásabb 12 éve volt ez, minden baj és nehézség ellenére is. A legnagyobb csodákat éltük át együtt.
Érdekes, hogy pont most hagy cserben az "írói vénám". Képtelen vagyok igazán jól leírni, amit érzek. Nem találok szavakat rá, mert talán nincsenek is.
Így aztán csak ennyit tudok neki írni: 
Köszönöm Neked az elmúlt 12 év végtelen szeretetét, türelmét, kitartását, támogatását, barátságát. 
Nagyon-nagyon szeretlek. :)

2011. márc. 25.

Röpke lepke..

... a gondolataim sokaságából.
Ez a hét sem volt egyszerű mifelénk. Igaz, lassan már el is felejtem, milyen volt az, amikor eltelt úgy egy fél óra, hogy unatkoztam. Bevallom, volt a héten egy este, amikor ott tartottam, hogy betegállományba vonulok úgy egy fél évre, mert unatkozni akarok. De persze nem tettem meg.
Mondhatnám, hogy a héten éltünk normális életet, mert Balázs nappal dolgozott. De ez nálunk a nemnormális helyzet, és néha már nem is tudjuk ezt jól kezelni. Most ilyen gond nem volt, azon kívül, hogy Balázs dögfáradt volt attól, hogy éjjel aludt, nem nappal. Hülye helyzet, de ez van. Én mondjuk személy szerint imádom ezeket a nemnormális heteket, mert jó, ha van az embernek valaki, aki vele alszik egy ágyban. :)
Ehhez kapcsolódóan volt egy helyes párbeszédem is a héten, amit muszáj megosztanom veletek. Rég nem látott ismerőssel futottam össze. Kérdezte hogy vagyunk, gyerekekkel mi újság, ilyenek. Eljutottunk odáig, hogy Balázs már nem dolgozik a szakértős áruháznál üzletvezetőként, hanem a fenyős kereskedelmi láncnál áruátvevő.
-És akkor három műszakba jár?- kérdezi
-Nem, szerencsére nem. Állandó éjszakás. Illetve kb. két és fél havonta egy hetet megy délelőtt. -mondom
Hatalmas szemeket mereszt erre.
-És akkor minden éjjel megy? Nem is alszotok együtt?
-De, hetente két napot. Neki is jár a két nap szabadnap. Az egyik mindig péntek, a másik pedig vagy a szombat, vagy a vasárnap.
-Te jó ég. És ezt régóta csináljátok így?
-Az idén már második éve.
-Akkor ezért nincs több gyereketek? Mert nincs is alkalmatok legyártani?
Erre mi a jó válasz? :D :D :D Nem, nem ezért. És nem is ettől függ a gyártási folyamat. De azért ebbe úgy gondoltam, nem kéne belemennünk. :) Mindenesetre azóta is jókat derülök,ha eszembe jut.

Szerdán voltam orvosnál, ugye be voltam rendelve kontrollra, így, gyógyszermentesen mi van velem. Még délelőtt sem tudtam eldönteni, mit is mondjak. Mert a jól vagyok nem igaz, de a rosszul vagyok sem. Köztes állapot, ilyen-olyan tünettel. Nos, elmondtam az igazat, és aztán teljesen összezavarodtam. De erről egy másik bejegyzésben fogok írni. Annyit azért elárulok, hogy nem, nincs baj.

Csütörtökön megküzdöttem egy irdatlan fejfájással, hogy aztán fél öttől fél nyolcig megtarthassam az oviban az szülői szervezetnek a megbeszélést. Kellett házirendet módosítani is, de a fő téma az április 16-án tartandó bál volt. Már nem az első ilyen, amit szerveznem kell, mégis elég nehéz most összeszednem hozzá  a gondolataimat. Öregszem, vagy mifene. No mondjuk itt is volt aztán kedvenc szm-es apukától olyan megjegyzés, amiért majdnem képen töröltem. "Sosem élt még ekkora szellemi mocsárban, mint ez a város." Bahh.. mehet is akkor tovább. :D

Ma pedig szülői fórum volt az iskola átszervezésével kapcsolatban. És mivel jó nekem, részt vehettem az alsósokén 17:00-tól, a felsősökén pedig 18:30-tól.  Azt hiszem, egy életre megutáltam a költséghatékony, integrált, szegregált, halmozottan  hátrányos, nehéz sorsú és tehetséggondozás szavakat.  De ez is egy másik bejegyzés témája kell, hogy legyen. 

2011. márc. 21.

A múlt hét nagyon kusza és zavaros volt, azt sem tudtam milyen nap van. Nem történt semmi különös, csak összezavart ez a hétfő-kedd szabadnap. De bepótoltam, mert utána meg dolgoztam egész nap szerdán is, és csütörtökön is.
Csütörtökön megszabadultam egy vesekőtől, amiről amúgy nem is tudtam, hogy van. Nem volt kellemes, jobban megszenvedtem vele, mint a 3,85 kg-os gyerekemmel. De túl vagyok ezen is, igaz, azóta is érzem a vesémet, de talán lassan rendbe jön.
Ez a hét ismét egy kusza hét lesz. Csak ma és holnap nem kell meló után/előtt máshova is mennem. Szerdán nyílt nap az iskolában, délután meló, azután pedig neurológia. Csütörtökön szülői szervezetes értekezlet az oviban, amit nem lóghatok el, lévén én vagyok az elnökük. :D Pénteken polgármesteri tájékoztatás az iskola összevonásáról, amit szintén nem kéne ellógnom, mert ha valami nagyon nagy hülyeségre készülnek, azt jó volna tudni így, az áprilisi beiratkozások előtt.
És hétvégén pedig házassági évfordulónk is lesz. Na nem.. semmi különösre nem készülünk. Legalábbis nem tudok róla. :) De azért lesz. :)

A múlt hét legjelentősebb eseménye viszont egy névnap volt nálunk. Már nem is mentegetőzöm, amiért aznap itt nem jelentettem meg neki. (bár van miatta bűntudatom, nem kevés)
Így most késve, de még beleférve a nyolc napba:

Nagyon-nagyon Boldog Névnapot Neked, Patrik! :)


2011. márc. 11.

Szégyen

és még gyalázat is, hogy egy hét is eltelik úgy, hogy nem írtam egyetlen sort sem. :( Most pedig, mikor végre itt ülök, és írhatnék nyugodtan, mert épp ráérek, meg épp már nem kell se vacsorát adnom, se fürdővizet engednem, se segíteni megtörölközni, és halleluja, holnap iskola sem lesz, így nem kell előkészítenem sem semmit.
Na és akkor mi történik ilyenkor? Na, mi? Belépek, megnyitom a bejegyzéseket, azon belül is az új bejegyzés menüpontot, és azzal a lendülettel ahogy meglátom a sima fehér ablakot, törlődik minden a fejemből is. Nem mintha amúgy olyan sok minden lenne benne, főleg a mai nap után. Tele lennék sirámmal, és sérelemmel, lehet, hogy csúnyán káromkodnék is. Ez nem is baj, hogy törlődött odabentről, és nem köszön vissza blogbejegyzés formájában. Még a végén kiderülne rólam, hogy micsoda kocsmárost megszégyenítő módon tudok káromkodni. :D
De mindenképpen szégyen, hogy kitörlődtek a fejemből azok a mindenfélék, amik a gyerekekkel kapcsolatosak, pl. Patrik mostani ilyen-olyan lelki nyűgjei, amik hol megijesztenek, hol felidegesítenek, Erik iskolai megtáltosodottsága, és nem utolsósorban Roliról is derültek ki a héten érdekes dolgok.
És akkor még szeretnék írni egy csomó minden másról is, de egyszerűen nem megy.
Tiszta béna vagyok, efölött a pár sor fölött is itt ülök már vagy húsz perce.

Szóval... majd inkább holnap.

2011. márc. 4.

Jó hír

A jó hír pedig nem más, mint hogy produkáltam egy tökéletesen negatív eeg-t. Így, alvásmegvonásos terheléssel ez nagyon-nagyon jó. Ezek szerint az epilepszia nem aktív. :) Gyógyszert így most továbbra sem kell szednem, mert ugye nincs is mire... és simán el tudom képzelni én azt a verziót is, hogy azért voltak a rángatózásos rosszullétek, mert a gyógyszer generálta.
Mri cd-jét is megnézte. Őt idézve, annyira érzékeny az a gép, hogy egy leletnek ne higgyünk. Fél év múlva megkontrolláljuk, és a két leletet összehasonlítva meglátjuk a továbbiakat.
Addig pedig szoros gyeplőn leszek tartva, havonta minimum egyszer látni akar személyesen, ha bármi van két találkozás között, akkor azonnal hívjam. Nagyroham esetére pedig tartsak itthon azért gyógyszert, bár ne kelljen.

Ennek én most nagyon örülök, és teljesen meg is tudott győzni a doki. :)

Átvirrasztott éjszakám hiteles története

Elkezdem a maratoni post-ot, még addig, amíg van egy kis energiám. Este 11 óra van, normális esetben is ébren vagyok még ilyenkor, tehát nem kéne ezt az iszonyatosan ólmos fáradtságot éreznem, és nem kéne, hogy az legyen minden vágyam, hogy felmenjek a galériára, és betakarózzak. Igaz, ez már délelőtt 11-kor is elég nagy vágyam volt, és az azóta eltelt 12-t egészen jól kibírtam. És már nincs is hátra ugyanennyi. :)
Hülyeség, de reggel óta másra sem tudok gondolni, mint hogy hogy fogom túlélni. Máskor is voltam már ébren sokáig. Balázs ha szombaton "A" műszakba megy dolgozni, és kevés munkájuk van, akkor meg szoktam várni, olyan fél kettő tájban érkezik ilyenkor. Szóval nem idegen tőlem az éjszakázás.. csak ez a parancsra éjszakázás nem az én asztalom. Azóta, hogy fél hétkor felébredtem ma, már legalább ötszázszor állapítottam meg magamban, hogy "nem fogom kibírni", és mindannyiszor rögtön meg is győztem magam, hogy dehogynem. Muszáj.
Nem mondom, hogy nem idegesítettek a jobbnál jobb ötletek, mivel is kéne agyonütnöm az éjszaka ébren töltött órákat. Különböző variációk voltak.. takaríthatnék pl., vagy süthetek is valamit, esetleg vasaljak...meg ilyenek.. Patrik felajánlása vitte a prímet, ő azt javasolta, amíg nem alszom, csináljak neki a matekversenyes példáit, mert nagyon megdicsérné érte a matektanár. A másik, akik mély átéléssel úgy "biztattak", hogy ááá, ezt tuti nem tudod megcsinálni. Vagy: húúú, legkésőbb háromkor tuti bealszol. És volt a harmadik variáció, akik egy ilyenbe sosem mennének bele, mert ez embertelen, és nem lehet kibírni. Ufo-létre utal, hogy egyszer én már ezt kibírtam. Mondjuk élénken él bennem annak az éjszakának az emléke is, amit akkor nem itthon, hanem a székesfehérvári neurológiai osztályon töltöttem, egy könyvet kiolvastam akkor.
Most lassan elmegyek fürdeni. Egyrészt, mert kicsit felébreszt, másrészt a sajgó izmaimnak (csak a fáradtságtól sajog) jó lesz a meleg fürdő.
Éjfél van, fürdésen túl vagyok, és igen hülyén érzem magam, mert szándékosan ugyan, de most vacsorázom. :D Kicsit tényleg felébredtem, de az izmaim mindenképpen magukhoz tértek. Fura a csend körülöttem, ilyet ritkán tapasztalok, és most még kicsit élvezem is a helyzetet. Azt nem mondom, hogy nem ugranék fejest az ágyamba egy szóra, de megújulva a fürdő után most azt gondolom, az indulásig hátralévő hét órát "féllábon" is teljesítem.
Most, háromnegyed egykor már nyoma sincs a féllábon is kibírom érzésnek, átvette a helyét a szenvedés. A kezeim és a lábaim kb. mintha ólommal lennének kitömve, gondolom ebből az érzésből ered az ólmos fáradtság kifejezés. Ittam egy kávét, és komolyan fontolóra vettem, hogy lefekszem. :D
Két óra. Nem bírom ki. Egyszer túlestem a holtponton, de most megint magától csukódnak a szemeim, komolyan küzdenem kell, hogy nyitva tudjam tartani, és hogy egyáltalán ülve tudjak maradni. Pedig mindennél jobban vágyom rá, hogy feküdhessek. De nem lehet, mert azonnal elaludnék. 
Negyed négy van. Már húsz órája vagyok ébren. Érzem is ezt a húsz órát. Nem kicsit lassultam be, minden téren. Az agyam sem forog már elég rendesen, meg a testem sem egészen úgy funkcionál ahogy kéne. Balázs emailben buzdít, hogy kitartás, nincs már sok. (dolgozik) Nekem, bevallom, most már egy örökkévalóságnak tűnik.. vagy inkább olyannak, ami sosem jön el. Bele sem merek gondolni, hogy nekem ma délután még tortát kell sütnöm, mert megígértem a keresztlányomnak már két hete. Hogy épp így jött ki a lépés, az az én pechem.
És eljött a négy óra. Magamban ezt gondoltam a vízválasztó időnek még délelőtt. Ha eddig kibírom, akkor már akármeddig. És minden jel szerint kibírtam. Igaz, egyszer-kétszer már eljutottam odáig, hogy mindjárt elalszom ülve, és muszáj volt becsukni a szemem is egy-két percre. Fázom, és nagyon hányingerem van a fáradtságtól, de most már biztos vagyok benne, hogy kibírom. Mondjuk még nem lesz könnyű menet, az biztos.
Öt óra van. Most már nagyon nehezemre esik összefüggően gondolkodni is, meg a szemem is egyre sűrűbben akar becsukódni. Fáj a derekam, és a lábaim. Olyan jó lenne elnyújtózni az ágyban. De most már nem rontom el. Csak már lennék túl rajta. 
Fél hat. Gondolom most már többen közületek is lassan keltek, mert készülődni kell suliba, oviba, ilyesmi.
Sikerült ébren maradnom, bár még korai az örömöm, ki kell még bírnom a kocsiban Tatabányáig, meg ott addig, amíg nem szólítanak. Nem tudom ez mennyi idő. Most mindenesetre főzök magamnak egy kávét, ha már reggel lett...
Ja, és sose hagyjátok magatokat rávenni ilyesmire. Brutális.

Eltelt fél év..

Miután eltelt már fél év azóta, hogy "cumiboltos" lettem, azt hiszem, bátran nekifoghatok, hogy kielemezzem az ezzel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet. Még akkor is, ha tulajdonképpen értelme nem sok van.
A kezdeti fergeteges örömöt, amit az jelentett, hogy végre van munkám elég hamar felváltotta az az érzés, hogy jajjistenem mit keresek én itt? Bevallom, szégyen ide, vagy oda, kissé degradálónak is éreztem a dolgot. Jó, persze, ez elég nagyképűen hangzik, mert mit válogatnék.. de soha nem készültem ilyen pályára. Mondhatom, hogy ennél azért többre tartom magam képesnek agyilag. Na de ez jutott, be kell érni vele, gondoltam, és meg kell próbálnom kihozni ebből a legtöbbet.
Az első hónapokban minden energiámat elvette, hogy mindent áthajtogattam, és méretsorrendbe pakoltam, mert halálra idegesített a rendetlenség, és a rendszertelenség. Ebből az időből szereztem be azt a "szakmai ártalmat", hogy minden ruhában megnézem a cimkét, keresem a méretet. Ettől a hajtogatásból úgy november tájékára sikerült igazán megcsömörlenem, akkor is leginkább azért, mert elég jó forgalmaink voltak, és mire valaminek a rendberakásával végeztem, addigra jött valaki, akinek mindent szét kellett hajtogatni, majd újra mindent visszahajtogatni.
Rettenetesen nehéz volt megtanulnom megtalálni azt a fajta kiszolgálási egyensúlyt (nem találok rá jobb kifejezést), amivel észreveszem azt, ki az, aki elvárja, hogy körülrajongják, és ki az, aki saját maga szeretné végignézni a kínálatot, és csak útmutatást kér. Én magam jobb szeretek úgy vásárolni, ha békén hagynak, de hihetetlenül sokan vannak, akik azt szeretik, ha mindent eléjük tárnak.
A főnökömmel is különös viszonyban vagyok. Azt nem tudom, ő mit gondol rólam, és tulajdonképpen annyira nem is érdekel. A munkámmal biztosan meg van elégedve, és ennyit kell tudnom. Számomra vannak fura dolgai, olyannyira furák, hogy egy csomó minden egyenesen taszít benne. Sok-sok munkám van benne, hogy ezeket a dolgokat képes legyek távol tartani magamtól.
A legnagyobb nehézséget azonban mégis az jelentette, és jelenti a mai napig is, hogy tudjak mindkét "állásomban" ugyanolyan színvonalon teljesíteni. Már egy ideje nem másoknak akarok megfelelni mindenáron, és a saját elvárásaimat is sokkal lejjebb vettem magam felé, de azért van egy minimum szint, ami alá nem szeretnék menni, ameddig csak lehet. Ez pedig sok munkát igényel. Nem fizikai erőfeszítést nyilvánvalóan, hanem lelki felkészülést, és komoly agymunkát. Eleinte a négy órás munkaidő leteltével is úgy jöttem haza, mint akin az úthenger átment. És nem volt erőm semmi másra, mint lerogyni, és meg sem mukkanni. Ahogy telt az idő, úgy vettem mindig könnyebben egy-egy napot, az, hogy itthon viszont mondjuk öt perc alatt átlényegüljek anyává, feleséggé, testvérré, gyerekké az nem volt ezzel egyenes arányban. Rettenetesen bántott, hogy nem tudok olyan kedves és türelmes lenni a gyerekekkel, mint kéne, sokkal többször förmedtem rájuk apróságok miatt, mint az normális lenne. Az egésznek a csúcspontja talán Erik félévi bizonyítványakor érkezett el. Amikor mérlegre kellett tennem egy csomó mindent, és addig pakolásznom mindenfélét, amíg nem lett egy legalább megközelítőleges egyensúly.
Naiv módon hosszú hónapokon keresztül hittem azt, hogy semmi sem változott, csak az, hogy napi négy órát máshol töltök. De ez nem igaz. Semmi sem ugyanolyan már. A napi négy órás munka is komoly szervezést igényel. Nem tudok itt állni minden percben afféle védőbástyaként, mint régen.A család férfitagjai sokkal könnyebben álltak át, mint én. Ez ugyan a férfiúi mivoltukból fakad, mégis kicsit irigyeltem őket. Néha úgy tűnt, nem is hiányzok. Akkor azért voltam kiakadva. Máskor jobban ragaszkodtak hozzám, mint valaha, akkor meg azért. Még mindig messze van a tökéletes egyensúly munka és család között, ha egyáltalán létezik, de mostanában azért már kezdek önmagamra találni valahol ott középen. A munkahelyemre néha pihenni megyek, itthon pedig néha már örömmel állok neki este pizzát sütni.

2011. márc. 2.

Hamarosan...

Nagy dologra készülök. És még csak nem is titok, hogy mi az. Nem néztem utána, de feltehetően egészen egyedülálló módon holnap éjjel maratoni blogposztolásba fogok. Jobb dolgom nem lesz, ugyanis eljött a 24 órás nem alvás ideje, éppen holnap kell túlesnem rajta. Délelőtt még dolgozom, délután is biztos lesz mit csinálnom itthon, de aztán hamar itt lesz az este, és az éjszaka. Nem tudom még, hogy hogy fogom kibírni, de arra gondoltam, majd itt szépen óránkénti bontásban helyzet jelentek. Ki tudja, mi minden bukik ki az emberből mondjuk a 18. ébren töltött órában?
Szóval, erre készüljetek Ti is. Mert majd amíg én parancsra fogok aludni egy rakás elektródával a fejemen, addig Ti elolvashatjátok, milyen is volt az előző éjszakám. :)
Meg még az is előfordulhat, hogy végre megírom a bennem rekedt post-okat. :)