Keszekusza Kedd

Azt hiszem, meglehetősen gyanús lesz, amit mutatni fogok, de mindenre esküszöm, ami fontos nekem, hogy csak "véletlenül" alakult így. Már amennyire hiszek a véletlenekben, ugyebár.
De mindegy, mert úgy hozta a sors, hogy magamban annyira, de annyira kíváncsi voltam rá, hogy vajon kinél fordul majd a számláló, vajon ki fogja látni azt a kerek számot, hogy ma arról is akartam írni, hogy ha valaki látja, akkor ugyan csináljon már róla egy screenshotot a kedvemért.
No hát az egyik rész már okafogyottá vált. Mert én voltam az, aki belépve a saját blogjára, úgy találta magát, hogy először tátva maradt a szája, utána meg majdnem körbeszaladt a fejemen (ilyenkor őrült szerencse, hogy vannak füleim). Szóval, ezzel találkoztam itt.
De azért, amikor majd a másik számláló (ami a jobb oldali oldalsávban van alul) valakinél épp átvált a 45000-re, megtenné, hogy készít nekem egy hasonlót? Ha ebben az ütemben haladunk, akkor nem is lesz az olyan sokára.
Azt is ismét tátott szájjal tapasztaltam meg, hogy ma újfent látogatottsági rekordközelben voltam, aminek azt hiszem, sejtem az okát. Gondolom, kíváncsiak vagytok rá, mikor lesz már a szavakból végre valamiféle egység, ahogy ígértem. Nos, remélem hogy mihamarabb, de bevallom, okoz némi fejtörést a dolog. Nagyjából összeállt már a fejemben, de még mindig sántikál annyira, hogy hagyjak neki egy kis időt. Addig meg tippelgethettek, hogy meg tudom e írni, nyugodtan. :)
A héten egyébként ismét dolgozom látástól Mikulásig, tegnap is túlóráztam, ma is, és holnap is fogok. Ebből ma és holnap konkrétan az egész nap az enyém volt, ami nem épp lélekemelő, bevallom. Mindig vannak nagyon kedves vásárlók, akikkel eltelik egy-egy fél óra, és az a fél óra tök jó is tud lenni, főleg, ha sikerült neki segítenem abban, amit keresett. Egyáltalán nem esik nehezemre a törzsvásárlóinkkal kedvesnek, és érdeklődőnek lennem, nem vezetek róluk semmilyen nyilvántartást, mégis tudom, hogy a kismamák mikor fognak szülni, kinek hogy hívják a gyerekeit, unokáit, és miután nekem is jólesne, ha pár szóval érdeklődnének felőlük (mint ahogy jól is esik, amikor fizetek a sparban pl., és miközben pittyegtetnek a vonalkódolvasóval, megkérdezik, fiúk jól vannak? és te? ), így én is megteszem. A vásárlók azonban mindig kevesebben vannak, ami érthető. Ez most nem az a helyzet, amikor az ember "ész nélkül" tud ruhát vásárolni, vagy épp akármit is.. Így, vásárlók nélkül pedig egész napra egyedül lenni az embernek nagyon nem jó. Olyan szinten lehet befordulni, hogy az valami fantasztikus. Pedig viszek magammal könyvet, újságot, laptopot, hallgatom a rádiót, mégis.. előbb-utóbb mindig oda lyukadok ki, hogy "ennyi idő alatt már mennyi mindent megcsináltam volna", vagy csak simán gondolkodok, mit kéne, hogy kéne, hogy mindenkinek jó legyen. Megoldás ritkán születik, sokkal inkább húzom fel magam tehetetlenségemben, minthogy megoldást találjak bármire is. Ráadásul épp ma állapítottam meg magamban, hogy amikor én magam sem igazán tudom, hogy mi lenne az, amit a legjobban szeretnék csinálni, akkor hogy is gondolhatom, hogy majd megtalálom azt, ami nekem való? Hiszen sosincs előbb az okozat az oknál.
Aztán szintén "véletlenül" rátaláltam ma a youtube-on erre a filmre. Ugyan csak a felét néztem meg még, de azért elgondolkodtatott. Újfent. Mert van, aki mondja ezt nekem, szinte ugyanezekkel a szavakkal évek óta. És amúgy neki is elhiszem. Valamiért magamban nem hiszek. Nem akarom elhinni, hogy van bennem akkora szív, hogy elég legyen teljesen kitárnom magam és mások felé, és máris elindulhatnék azon az úton, ami "kitörést" jelent. (csak megvárom én azt a beígért seggberúgást?) Pedig nagyon komolyan végiggondolva, és félretéve azt a dolgot, amire sokan azt mondják, hogy ez is ugyanolyan agymosás, mint bármi más, és ez is valakiknek az érdekében áll, azt hiszem, tényleg ez a lehetőségünk maradt ahhoz, hogy ép ésszel és ép lélekkel túléljük mindezt, ami körülöttünk zajlik, velünk történik.
Ráadásul nekem meggyőződésem, hogy ezt valóban szándékosan csinálják velünk, ami történik a nagyvilágban. Ekkora bizonytalanságban még nem láttam a világot, mint mostanában. Bizonytalan a gyerek, a fiatal, a középkorú, az idős, és mindegy az, hogy mekkora hitele van, vagy épp nő vagy férfi. Az egyetlen biztos kapaszkodó számomra a család. És ha mögé nézek, akkor már el is jutottam oda, amiről ez az ember is beszél, a biztos kapaszkodó a szeretet. Mert az köt össze bennünket, ötünket, a feltétlen szeretet. Ez segít tovább menni mindegyikünket, ez lendít át bennünket minden nehézségen és akadályon. Nem vagyok az az erős személyiség, akinek hisznek sokan. Azért állok fel mindenből, mert van, akiért megtegyem. Magamért már réges rég nem tenném. De Balázsért bármikor megtettem az elmúlt tizennyolc évben, és azóta csak szaporodott a "kisbalázsok" száma, akikért szintén bármikor megteszem.
Jelen pillanatban, ha ez a szeretetháló nem lenne körülöttem, épp feladnám. Mindent, ahogy van. Nem mennék be többet dolgozni, hanem itthon ülnék, és nyalogatnám a sebeimet. Nincs ennek oka. Csak úgy. Elfáradtam.
De mivel itt vannak körülöttem öten, így nem teszem ezt, hanem inkább csinálom tovább.
És pillanatokra visszaváltozom gyerekké, amikor Erik közli, hogy az a házi feladat, hogy beszélgetni kell velünk arról, milyen csintalanságokat követtünk el mi, amikor iskolások voltunk. De jó is volt átélni a lopott órai levelezések hangulatát. (még levelező füzetünk is volt) De rendesek voltunk, mert bevallottunk nagyjából mindent. Ez mondjuk Balázstól volt sokkal rendesebb és becsületesebb dolog, mint tőlem, mert neki sokkal több van a "rovásán" e téren, mint nekem. De élmény volt látni Erik csillogó szemeit, ahogy hallgatta. Remélhetőleg nem sok mindennel ihlettük meg. :D
Most, hogy már nem akarok írni mást, egy pillanatra megálltam, és azon gondolkodtam, hogy ebbe a bejegyzésbe is belarakhattam volna a szavaitokat, ha már ilyen zagyva mix lett.