Saját külön bejáratú. Csak az enyém. Mert ilyen amúgy nem is létezik. Meg még én sem tudom bekategorizálni, de majd reménykedem, együtt találunk neki valami nevet.
Igazán nem indult ez rossz hétfőnek. Még akkor sem, ha egy félig lefagyott kézzel ébredtem. Mert épp mire ébredni kellett (volna) hazaérkezett a melegvérű felem, és még egy kicsit bújni is volt lehetőség (a piszkosabb fantáziájúaknak: tényleg csak bújni) mielőtt beindult a verkli.
Egészen addig, amíg oda nem értünk az oviba minden rendben is volt. Nem felejtettük otthon az úszós cuccot, és végre még váltóruhát is vittünk a zsákba. Szóval egészen büszke voltam magamra. Már az elköszönésen is túl voltunk, és indultam volna haza, amikor kezdődött az egész mai napi túlélőtúra. Azzal, hogy elkaptak a csoportajtóban. Bál ügyben. Aminek már meg van a helye, az ideje, a zenészei, a plakátja. De azért nézzem meg, szerintem jó e. Megnéztem, végül is, ennyit igazán megtehetek, nem? A plakát jó, a kísérőlevéllel kapcsolatban vannak kifogásaim, de az egy kézlegyintéssel el lett intézve, így aztán én is vállat vontam, végül is nem az én dolgom. Ami kiverte azt a bizonyos biztosítékot (ma először) az volt, hogy egy odavetett félmondatból megtudtam, hogy elvárják tőlem, hogy ott legyek. No, hát ilyen sem volt még. Hogy elvárják. Mondtam, bocsi, de azt hiszem, ez nem így működik. Vagy tudok/akarok menni, vagy nem.
Kicsit dohogtam még kifelé menet, meg aztán egészen hazáig, de szerencsére Arthur azonnal elterelte a figyelmemet minden ilyenről, mert ahogy hazaértem, majdnem az égig ugrott örömében, és máris minden idegszálával arra figyelt, mikor érek már oda, és veszem elő a pórázt. :)
A délelőtt is rendben volt, mostam, felmostam, és kerültem a társaságot, gondolván, jobb ez így nekem is, másoknak is. :)
Aztán délután csak úgy kaptam az ívet. Először újfent megtudhattam, hogy a férjemnek nője van. Másodszor megtudhattam, hogy az orvosi titoktartás nem úgy zajlik egyes embereknél, ahogy annak kéne. Aztán harmadszor is emlékeztettek rá, hogy a férjemnek nője van. (amúgy van neki.. éééééén) És természetesen azt is tudom már, mennyire rendetlen vagyok (már megint).
Mire ebből lehiggadtam, és kellőképp felelősségre vontam a férjemet is telefonon, leginkább megkértem, intézze már a nőügyeit diszkrétebben, mert az egész város tudja már, csak persze én nem.. :D
Addigra érkezett a következő adag. Mert fel kellett hívnom a péntek esti csajt. És meg kellett neki mondanom, hogy hát izé, nem tegnap érkeztünk le a falvédőről, és kösz, de kösznem. Azt gondoltam, van annyira intelligens, hogy azt mondja, oké, sok szerencsét, és elköszönünk, de tévedtem. Csak a keresztvíz maradt meg rajtam. Az is csak azért, mert 33 éves már, és még senkinek nem sikerült leszedni. Ahhoz képest, hogy mennyire lenézi az ügynököket, a mai beszélgetésünkből igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ügynökfajtának is a legrosszabbját képviseli. De ebből is tanultam valamit. (soha többet nem állok szóba eggyel sem közülük)
És az apróságokat is említsem? Holnap a három gyerekemnek három különböző helyen kell befizetnem az ebédet. Illetve Patriknak lediktálták, hogy mennyi, vele beküldhetem akár borítékban is. És ha már, akkor rögtön küldhetném a fényképek árát is, ami ugyan nincs még készen, na de mégis.. Mondtam, hogy na neeeeem. Majd ha itt lesz, megnézem, és ha úgy gondolom, akkor küldöm az árát. (ha meg éppenpislog, vagy pirosszemű, vagy kékfogú gyereket kapok rajta, akkor meg nem)
Szóval, én magam egy személyben úgy döntöttem, hogy igazán megérdemlek ezek miatt egy ilyen hétfős oscar díjat. Lehetne mondjuk egy garfield figura, csak hogy nehogy rám rontsanak a mindenféle szerzői jogokat védő szervek. (az isten mentsen meg, hogy még a Kálmán is nekem mondja a magáét az asváéktól :D)
Ez egy ilyen nap volt. De mindig van új, még újabb.. csak várd a csodát.. (én meg ráérek amúgy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése