2011. okt. 18.

Arthurról

Mert rég írtam róla, és azóta, mióta az utolsó kutyás bejegyzés íródott, azóta még tovább fejlődött ezügyben is minden. :) Sosem értettem azokat, akik annyira odavoltak a kutyájukért, mert mindig azt gondoltam, hogy ez azért túlzás, mert a kutya, az kutya. És ennyi. Na de aztán jött ez a csudapofa süket eb a családba, és azon kaptam magam, hogy már-már értem. Mert szökött már könny a szemembe a kutya miatt.. és mosolyogtat meg annyiszor, hogy magam sem hittem volna.
Az pedig, amit a családunkkal művelt, az valami csoda. Komolyan nem hittem volna el, ha más mondja, bár reménykedtem valami effélében nagyon titkon, nagyon a lelkem mélyén.. és tulajdonképpen valami ilyesmi miatt is mentem bele a dologba. Az első nap rettenete után még három napig győzködtem magam, hogy nem lesz baj, mire elhittem. A gyerekek lassan, de biztosan barátkoztak vele. Óvatosan, olyan "jajjdefélektőle, de jajjdeszeretnékvelejátszani" viszony volt először. A két kisebb részéről. Patrikból azonnal kiváltott valami hihetetlen felelősségteljes magatartást, amit én tátott szájjal lestem. Mert Arthur miatt képes felkelni akár hétvégén is  hétkor, ha mondjuk úgy gondolja, ő vinné le a reggeli körre. És első dolga volt iskola után is elmenni vele egyet futkározni. Arthur pedig olyannyira hálás neki mindezért, hogy Balázs (aki az abszolút Isten a szemében) mellett ő a második számú főnök. (és csak neki apportírozik, de neki úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva)
Erik eleinte játszotta a nagyfiút, és kb. tízből tízszer bőgve jött el a kutya mellől. Na ebben nem a kutya volt a hibás, hanem a gyerekem, akinek valami megrögzött hülye mániája, hogy minden ilyen pofaberendezésű kutya harci kutya, és mint ilyen, hát nem levegőt vesz, hanem morog, és váltig állította, hogy a "torkának esett". Ami persze messze nem volt igaz, mert láttam. Egy műanyag palackkal játszottak, és Arthur mindenáron meg akarta szerezni.  Aztán szép lassan meggyőztük, hogy Arthur messze van a harci teremtményektől, mert a legnagyobb harcos kedve is épp csak addig terjed, míg szerez magának egy kis kaját. :) Így aztán, hogy, hogy nem, pár hét elteltével már önfeledten játszottak, labdáztak.
Roland volt a legaggódnivalóbb mind közül. Mert ő nem játszott semmit, halálosan komolyan félt. Aztán, amikor már a kutya kívül volt, és még egy kerítés is volt közöttük, akkor egyszer-egyszer megsimogatta. Szigorúan a kerítésen benyúlva. Nem erőltettük, de minden alkalommal biztattuk, és dícsértük. Gyereket is, kutyát is. Aztán egyszer megkérdezte, adhat e jutalomfalatot. Adhatott. :) Onnantól Arthur valahogy hozzákapcsolja az evés-dolgot, legalábbis ha Roland a közelben van, akkor biztos, hogy öt percen belül az történik, hogy kicsi fiam egyesével adagolja a kutya táljából a kutya szájába a száraz tápot. De ha mindez még nem lett volna elég nekünk, szülőknek ahhoz, hogy elégedetten hátradőljünk, mindenki sínen van, akkor a hétvégén megbizonyosodhattunk véglegesen. Roli, aki köztudottan nem osztozik, (vegyünk mindenkinek sajátot) ámde cseppet sem irigy, a kutyával az utolsó legfinomabb falatot is megosztja. Nemes egyszerűséggel megfelezi a nutellás goffrit. Arthur természetesen hálás ezért. :) Hétvégén pedig, miközben a kutya az udvaron dekolt, amíg lelapozták az "udvarát", Roli gondolt egyet, és rárakta a nyakörvet, pórázt, és sétáltak. Sőt, rollereztek is. Arthur pedig hűségesen lihegett ezzel a hat és fél éves energiabombával, még azt sem bánta, hogy a roller elég is be lett fogva. :D
Balázs változása is szembetűnő. Én azt gondolom (na ha elolvassa, majd élőszóban megcáfol, vagy elvigyorodik csak, mert igazam van), hogy nem csak a kutyát látja Arthurban. Valakit, akiért tehetett valamit, mert megtehette, és duplán jó, mert ez a valaki nagyon hálás a segítő kezünkért. Nagyon odavannak egymásért, és nagyon jót is tettek egymásnak. Arthur jól nevelt kutya lett, Balázs pedig toleránsabb, elfogadóbb, és azt hiszem, már rég nem cserélné el egy halló kutyára. :)
Nos, hát én meg... maradjunk annyiban, hogy képes vagyok reggel tíz perccel hamarabb bepakolni a dolgozós hátizsákot, csak hogy legyen időm lemenni vele a grundra. És hát.. javíthatatlan vagyok, de én is mindig megosztom vele a kajámat. (szereti a fitness croissant, meg a kekszet, meg bármit, amit én eszek). És ha sír (ha magányos, akkor áriázik odakint egyedül), akkor összefacsarodik a szívem, és kimegyek, megsimogatom. És tudja ám hogy én vagyok a dédelgetős lény itthon, mert meglát, és hanyatt vágja magát egy kis hasvakarászás érdekében. :) De azért már el merem engedni a grundon, mert visszajön nekem is. Bámulatos egyébként, hogy leguggolok a pórázzal, és máris fülét hátracsapva fut. :)
Summa summárum, kezdem érteni ezeket a kutyás gondolatokat. De az biztos, hogy a mi családunknak kellett Arthur. :) Így, ahogy van. :)

2 megjegyzés: