Életjel

Úgy vágtam neki a hét végének, ami már péntekkel kezdődött (halleluja), hogy na, majd most aztán bepótolok minden elmaradásomat. Itt is. Na és aztán a valós elmaradásaim nagyjából tényleg pótolódtak, megírtam az elmaradt leveleket, kitöltöttem a postára adandó adatlapot, levágtam Roli haját (fotó nem lesz, kölcsön adtam pár napra a fényképezőgépet még március elején..), kimostam, kivasaltam, elpakoltam mindent, főztem is, sütöttem is. Csak a blog maradt megint a levegőben. :(
Igaz, azt is tényszerűen meg kell állapítanom, hogy mostanság a fejben blogolás megy a legjobban. Mert amint arra kerül a sor, hogy na most akkor leírom, huss, elszáll minden gondolat, mintha sosem lett volna. Pedig voltak itt az elmúlt hetekben olyan felkiáltások, hogy "na, ezt is írd meg a blogodban", úgyhogy tartozom nektek egy olyan bejegyzéssel is a sok más mellett, ami arról szól, milyen is Dius, amikor tombol, amikor hanyag, amikor nem kérdez, és nincs tekintettel senkire és semmire, és amikor elfelejt mindenfélét. Merthogy abban igaza van a felkiáltónak, hogy ez is én vagyok ám. És nem csak a megértő, tépelődő, kedves Dius vagyok én. Nem mintha valaha is szándékosan terjesztettem volna ilyet magamról.
Az idő még annál is nagyobb ellenségem lett, mint ami eddig volt. Gyűlölöm. Könyörtelenül rohan, amikor mehetne lassabban is, és alig vánszorog, amikor telhetne már. Egyszer, valamikor talán majd megint kevésbé fogom utálni, bár lehet, hogy ahhoz az kéne, hogy ne vállaljak már mindig mindent a nyakamba.
Mostanság ugye szervezem, és irányítom a szervezését az ovis bálnak, épp az előbb végeztem a jegyek gyártásával, dolgozom, bevásárolok, észben tartom hogy kinek mikor hova kell mennie, vasalom az ünneplő ruhát, meg ilyenek.. No persze ezt még sokmillióan csinálják szerte a világon, és biztos vagyok abban, hogy ebből szinte mindenki jobban csinálja nálam.
Patrik a múlt héten két versenyen is megmérettette magát. Az egyik egy csapatverseny volt, angol kommunikációs nyelvi vetélkedőn vettek részt, másodikok lettek. A másik pedig versmondó verseny, ahol az apukája kedvenc versét szavalta: Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma című művét. Komolyan készült rá, még a youtube-on is meghallgatta, hogy is kell ezt jól mondani. Végül nem sikerült helyezést elérnie, a szokásos három gyerek lett az első három ismét. Ő dicséretet kapott a zsűritől (az ő szavai erre: rákenhetem a hajamra.. azt hiszem, nem kicsit volt csalódott), és egy ötöst irodalomból. Ja, és egy könyvet. Mi azért nagyon büszkék voltunk rá. Ja, és erdélyi táborba készül izgatottan. (nekem meg a szívem szakad meg.. brühü)
Erik kicsit össze van zavarodva, lévén a nagy iskola összevonás hírére két osztálytársát is elvitték a héten, már nem is itt fejezik be a tanévet. Nem érti hogy miért, és én sem tudom neki elmagyarázni. Ráadásul pont az a két gyerek, aki a környéken lakik, rajtuk kívül senki nincs errefelé.
Roli pedig.. hát Roli, mint mindig. Igaz, ő is sokat változott mostanában, nem feltétlenül előnyére. Rettenetesen hisztis néha, mondhatnám kiborító. Nem tűri a korlátokat, akkor is mondja a magáét, ha közben már krokodilkönnyekkel sír, mert épp valami büntetés lett kilátásba helyezve. És újabban azzal szórakoztat, hogy angol szavakat mond. És tudja, melyik mit jelent. Fogalmam sincs honnan, de tudja.

És a legvégére hagytam azt, amit nem is árulok még el... de jó hír. Nekem mindenképp.:)
De ezt majd kedden.