2011. ápr. 8.

:(

Kegyetlen az élet, de még kegyetlenebb a halál. Főleg, amikor olyan hirtelen jön, hogy teljesen letaglóz mindent és mindenkit. Mostanában túl sokszor kell szembesülnünk ezzel a kegyetlenséggel, és legyen bár mégolyan erős hitem is abban, hogy a földi élet után is van tovább, mégis félelemmel, és fájdalommal viselem.
Sokkoló hír volt, amikor szenteste délelőttjén megtudtuk, hogy ismerős fiatalember előző este munkába indulás előtt rosszul lett, és már nem tudtak rajta segíteni. 44 évesen három kicsi gyerek maradt utána, a legkisebb még csak fél éves. :( Nekünk, ismerősöknek is felfoghatatlan volt, bele sem mertem gondolni, milyen lehet a családnak.
Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy Patrik osztálytársának az apukáját munkahelyi baleset érte, és azonnal, egy szempillantás alatt meghalt. Felfoghatatlan volt, hogy egy olyan életet szerető ember, mint ő, így, ilyen hirtelen elment. Rettenetes volt látni az osztálytársakon is a néma döbbenetet, rettenetes volt végigélni a temetést, és legyen bár önző dolog, magamban hálát adtam az égieknek odafent, amiért nem mértek ránk ilyen csapást.
És akkor ma reggel a szinte mindezt még felül is múló hír. Munkába menet meghalt Balázs kollégája. Egyszerűen csak így. Elindult, és nem tudott megérkezni, mert útközben rosszul lett, és már nem volt több ideje itt a földön. Felfoghatatlan hirtelenséggel, még csak elesni sem volt ideje csak miután már megtörtént a baj. Esélye sem lett volna segítséget kapni akkor sem, ha nincs egyedül. Erikkel egy csoportba járt a kislánya az oviban. Mióta csak megtudtuk a hírt, folyton potyognak a könnyeim. Láttam, amikor Eriket vártuk a suli előtt, ahogy a kislányért jött az anyukája. Belegondoltam, vajon hogy tudnám végigcsinálni mindezt, és a hideg rázott. Őrület az egész, hiszen a kollégák még reggel is hagytak neki munkát.... nem is értették, hogyhogy még nincs ott. És aztán kifelé jövet az út mellett látták viszont. :(
Nekik, akik így mennek el, valószínűleg megváltás az ilyen halál. Idejük sincs megijedni talán, felfogni, hogy vége mindennek. Az itt maradóknak a lehető legkegyetlenebb. Hisz sosem tudnak már igazán elbúcsúzni, nem lehet elmondani azt, amit esetleg már régóta kellett volna. A gyerekek apa nélkül nőnek fel, ráadásul ilyen hamar kell szembesülniük egy ekkora veszteséggel.
Nem tudom mi alapján döntik el odafent, hogy ki az, akinek több jut az itteni életéből, és ki az, akinek kevesebb. Nem tudom ki dönti el. Nem tudom, van e vigasztalás azoknak, akiknek mindezt el kell viselni, túl kell élni.
Azt tudom, a világ kevesebb lett ma is valakivel. És egy kislány világa alapjaiban rendült meg.
Szomorú vagyok.
Kedves, Tomi! Kívánom, hogy az ezután következő életed legyen könnyebb annál, amilyen itt volt. Kívánom, hogy békességre és nyugalomra lelj, és tudd segíteni odafentről a gyönyörű kislányodat is. Amíg emlékeznek rád, itt is élni fogsz.

9 megjegyzés:

  1. ezeket sosem lehet megszokni/elfogadni/befogadni, bármennyire is nyitottak vagyunk és próbálunk hinni abban, hogy a dolgok okkal és értelemmel történnek. :(

    VálaszTörlés
  2. nagyon sajnálom:(
    nem tudom, hogy lehet egy ilyet feldolgozni, túlélni, továbbélni....

    VálaszTörlés
  3. Bea, nagyon nehéz. Még akkor is, ha nem családtagról van szó, mert óhatatlanul is bennünk motoszkál, ki lesz a következő, mindemellett sajnáljuk azt az életet, aminek ilyen hirtelen kellett, hogy vége legyen. És persze, mindenkiben, aki ismerte, ott motoszkál az is, vajon észre kellett volna venni bármit is? Semmire nincs válasz.. :(
    Cucka, nem, ilyenkor még az a hit is kevés.. vagy lehet, hogy nem elég erős.

    VálaszTörlés
  4. Részvétem:(((((((
    még ismeretlenül is szörnyű ezt felfogni ép ésszel:(((

    VálaszTörlés
  5. Ép ésszel nem is lehet, ésszel sem, csak a szív az, aki segít... ilyenkor is. Értelmetlen minden "mi lett volna ha" kezdetű mondat, és értelmetlen a töprengés is, hogy igazából mit is kellett volna észre venni. Apróságokat talán... amiknek most nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint bármikor máskor. A búcsúzás apró jelei. De akkor már mindegy, akkor már eldöntetett a visszavonhatatlan, akár felismertük, akár nem.
    Amit tehetünk, hogy emlékezünk, őrizzük a szépet, sírva vagy nevetve, az mindenkinek a saját döntése. És megtanulunk élni újból (nemcsak túlélni). Aki szeret, segít, úgy segít, hogy szeret, mert máshogy nem lehet: nincs szó, nincs semmi, ami ilyenkor eljut a szívig és gyógyítja a mérhetetlen űrt, "csak" ez marad, az egyszerű, és feltétlen szeretet. Akkor lehet élni újból. A többi csak túlélés.

    VálaszTörlés
  6. Egy jó barátunk 42 éves feleségét temettük el tegnap. 2,5 éves kisfiát és 39 éves férjét hagyta maga után, 3 év házasság után. Ilyenkor valahogy nem hiszem, hogy OTT FENN van bárki is, aki figyel ránk, vagy ha van, elég rosszul végzi a dolgát az utóbbi időben...

    VálaszTörlés
  7. @Névtelen Kedves Névtelen, nagyon sajnálom jóbarátotokat az őt ért veszteség miatt, a kisfiát pedig méginkább. Kívánok nekik sok erőt az elkövetkező időkre.
    Nehéz ilyenkor hinni, valóban.. :(

    VálaszTörlés