2011. febr. 12.

Előre szólok, hogy nem lesz vidám

Úgyhogy nyugodtan kihagyható ez a poszt. Annál is inkább, mert nagyon-nagyon mélyről jön. És lehet, hogy nagyon-nagyon hosszú is lesz.
A héten jártam a poklok mélyén is, és a fellegekben is. Tettem a dolgom, eljártam dolgozni, elmentem a gyerekekkel a farsangra, segítettem a húgomnak a beteg kislánya körül, mégsem voltam teljesen jelen. Jár az agyam folyton. Egyik pillanatban tele vagyok tettvággyal, és már holnap alávetném magam bárminek, hogy bizonyosan tudjam, mi is a hiba. A másikban pedig, és ha nagyon őszinte akarok lenni, ez fordul elő többször, nem akarok tenni semmit. Nem keresgélek, nem olvasok, mert nem akarok többet tudni. Egyszer teljes tagadásban vagyok, mintha mi sem történt volna, másszor már el is hittem magamról, hogy itt a vég. Azt gondolom, nincs erőm végigcsinálni már. Annyi mindenen vagyok túl, annyi fájdalmas valóságban vettem részt, hogy elég volt egy életre. Szeretnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egészen addig, míg tehetem. Abból, amit tudok, arra következtetek, ha ez a betegség valóban beigazolódik, nem lesz már sokáig méltóságteljes életem. Minden emberi méltóságomat elveszi, mindezt tökéletesen ép tudattal kell megélnem. Ami a lehető leggonoszabb szemétség, amit csak el lehet képzelni. Mindenki azt gondolja rólam, erős vagyok, és megküzdök bármivel. Vagy épp megteszem a gyerekeimért. Meg különben is, afféle nyertes típus vagyok, aki eddig is jól jött ki minden megpróbáltatásból. Ami lehet, hogy igaz. Lehet, hogy nem.
Még mindig nem tudom, mi lenne jobb. Megtalálni az embert, aki ennek a szaktekintélye, és szembesülni az elkerülhetetlennel minél hamarabb, vagy elégetni az mri leletemet, és elfelejteni az egészet, aztán majd lesz, ami lesz. Ha szerencsém van, akár még 15 évem is lehet úgy, mint eddig. Ha nincs, akkor ki tudja. Nem akarok beteg ember lenni, nem akarok magam köré korlátokat, bőven elég az is, ami már van. Mert van. Igaz, kis dolgok, mégis örökös kontroll. Még véletlenül sem lehetnék részeg pl. Menekülnöm kell a stroboszkópok (így kell írni?) közeléből, mert azonnal kicsinálnak. A héten megtapasztalhattam, hogy mennyire nem bírom már a tömeget sem. Meg a fáradtságot sem. Messze nem bírok annyit nyüzsögni, mint mondjuk egy éve még. Nem túl nagy gondok ezek, mert ettől még teljes életem van. Az, hogy nem bírok hazacipelni egy bevásárlószatyrot csak nagy kínok árán, az is túlélhető, igyekszem úgy időzíteni minden bevásárlást, hogy a kocsi hazahozza. De ezt mindet megszoktam már. Szép lassan alakultak ki, szép lassan és fokozatosan kellett új szokásokat felvennem, vagy épp régiekről lemondanom.
A héten kicsit mindenkit távol tartottam magamtól. Nem teljesen szándékosan, de jobb volt így. Senkinek nem akartam álmatlan éjszakákat okozni azzal, hogy értem aggódjon, vagy rajtam gondolkodjon. Saját magamnak is teher voltam, amikor már ezredszer tartottam ott gondolatban, hogy nem, nem és nem, akkor sem megyek sehova. Ezerszer átkoztam magamban a pillanatot, amikor új dokihoz mentem, ráadásul teljesen önszántamból. Minek? Azok a lábrázások voltak, elmúltak, és kész. Néha előjön még, sőt, a héten volt egy mindennél erősebb is, de már ezt is egészen megszoktam.
Próbálnék kicsit pozitívabb lenni, de nem megy. Tudom, hogy ha annak jön el az ideje, cselekedni fogok, de most nem megy még semmi. Földbe döngölt ez az egész. Legjobb volna sírni egy sarokban, vagy elbujdokolni valahova. Elindultam a legrosszabb út felé, kissé már sajnálom magam, mert folyton csak arra keresem a választ, miért pont én? De nincs válasz. Senkitől. Sehonnan.
Azt sem tudja nekem megmondani senki, mit tegyek. Mert könnyű azt mondani, hogy járj utána, úgy nagyobb esélyed van (és én is tudom az eszemmel), de hogyan? És mire van esélyem? Esetleg öt évvel később kerülök tolószékbe? Vagy tíz évig még esetleg lesz szexuális életem, mert talán nem leszek inkontinens? Mindezt úgy, hogy örökös szteroid-fogságban fogok élni?
33 éves leszek az idén. Szülni szerettem volna még. Ha nem is most rögtön, de azt reméltem, 35 éves koromra még egyszer összejöhet. Erről az álmomról úgy tűnik, egyszer s mindenkorra le kell mondanom. De egy meg sem fogant élet miatt nem bánkódhatok. Amiatt viszont igen, hogy mi lesz, ha nem táncolhatok a fiaim esküvőjén? Mi lesz, ha nem leszek képes mellettük állni majd a felnőtt életük küszöbén, mert addigra tönkremegyek? Egyáltalán miért kell nekem mindig minden életszakaszomban ilyenekkel küzdenem? Nem akarok nagy dolgot. Szépen beérném azzal, ami van. Ha hagynák.
Szóval, lehet, hogy csalódást okozok ezzel mindenkinek, aki hisz bennem, de épp úgy áll a helyzet, hogy elegem van magamból, az orvosokból, és mindenből.. és hagyjanak engem békén így, ahogy vagyok.

12 megjegyzés:

  1. Néha-néha idetévedek hozzád, mert tetszenek a gondolataid, ay életfelfogáod...de ha most itt lennél mellettem, először jól "megráználak", majd mesélnék sokat...nekem a barátnőm ugyanebben a betegségben szenved. Igen, senkinek sem ez az álma, de ezzel a betegséggel lehet együtt élni, lehet szinten tartani, és az orvostudomány napról-napra fejlődik, optimista kell lenni. Nála 7 éve fedezték fel, mi a baj, igen, kell gyógyszert szedjen, van amikor leveri a betegség a lábáról, de mindig helyrejön, és megy az élet tovább. Te egy erős nő vagy, egy gyönyörű családdal melletted, te is képes vagy küzdeni e betegség ellen, mert meg lehet nyerni ezt a harcot, és te is meg tudod nyerni !!!!!
    Sok erőt, egészséget kívánok neked: Csilla

    VálaszTörlés
  2. Erre nem tudok mit mondani.Csak azt,hogy hiszem,tudom, hogy ezen is túl leszel majd,hogy ha be is igazolódik, akkor is nyertesen kerülsz ki.Mert túl sok mindent veszíthetnél, ezért harcolni fogsz!!!
    Gyönyörű családod van, szép életed, szeretnek és viszontszeretsz.Ennél mi kell több?Ezért kell harcolnod! És amúgy sem biztos még semmi.Most egy kicsit nehéz, de majd meglátod, hogy ebből a csatából is nyertesen kerülsz ki.Hiszek benned!

    VálaszTörlés
  3. szomorú sorok ezek, de az előttem szólok is elmondták már, amit mondhatnék!!
    Erős vagy, csudi családod melletted van! (és mi is így arcosan, arctalanul is)

    VálaszTörlés
  4. Dius!
    Noha teljesen egyetértek az előttem (hozzá)szólókkal, azért azt is gondolom, hogy igazad van. Senki sem tudná ezt másképpen felfogni. És bizony, van, aki az önsajnálat még mélyebb bugyraiba jutna.
    Csakhogy... Nő vagy és anya. Két olyan adottság, ami miatt, nagy valószínűséggel, úgyis a küzdeni akarás és a teljes életet élni akarás fog felülkerekedni.
    Én is mondhatnám neked, hogy van egy genfi barátom, aki az egyetemi évei elején tudta meg, hogy ennek a szörnyű kórnak a rabja (sclerosis). Decemberben múlt negyven és naponta egy-egy órát fut. De ő is tudja, hogy bármikor bármi bekövetkezhet (ő maga is orvos). Viszont valahogy sikerült úgy beállítania magát, hogy csak a szükséges önkontrollig terheli ezzel a lelkét.
    És tudod, van néha ennél fatalistább hozzáállásom is... Ki tudja, hogy mi lesz három-öt-tíz év múlva. És ezt most nem ragoznám túl, de ugye, nyilvánvaló, hogy egyikünk sem tudja, hogy mi elől menekülhet meg, vagy mi fogja utolérni...
    Dius, muszáj lenne valamit a jelenben tenned. Mert az a biztos. Még ha a biztos esetleg a jövőt bizonytalanabbá teszi, mint az átlagember számára. De te most vagy itt, most van ez a három remek fiad és a szuper férjed. Most legyél velük és most tedd meg magadért és értük, amit kell.
    Ölellek,
    Szilvi

    VálaszTörlés
  5. Jaj, ne haragudj, már megint rossz ID-val küldtem az üzenetet...
    Szóval, Szilvi-Szitya voltam

    VálaszTörlés
  6. jaj Diuska!!!! Nem tudom mit tennék a helyedben,valószínű ugyanezt....és betegség nélkül is elég depis időszak ez a legtöbbünk számára. Én bizom benne,hogy a tavasz meghozza a várva várt hullámdombot,mert most nagyon a völgyben vagy.
    Az egyik énem azt mondja,hogy Dius popón leszel rugva, a másik felem meg teljesen egyetért minden gondolatoddal. És nem akarlak sajnálni,csak mélyen együtt érezni veled és sok sok pozítiv energiát küldeni,hogy ne ess saját gondolataid csapdájába....tudom,hogy nem könnyű és ne is csinálj úgy,mintha nem történne meg,sőt istenigazából emberek vagyunk és ez a logikus,hogy néha önsajnáljuk magunkat. Én betegség nélkül is tudom ezt tenni,szóval ha jól esik csak nyugodtan.....csak ne maradj túl sokáig ebben az állapotban,mert ez negatív,és te pozítiv vagy és leszel is még nagyon nagyon sokáig!!!!!

    VálaszTörlés
  7. Igazad van,mi ezt nem tudjuk milyen átélni....kicsit sajnáld magad,kicsit menekülj el a világtól,de te nem ilyen vagy,aki nem néz szembe a problémákkal.Nem 5 évvel kell többet nyerned,hanem sokkal többet,az olvasottak szerint az orvosok nagyon reménykednek,hogy a közeljövőben többet tudnak majd tenni eme betegségben szenvedőkért...de még ugye egyáltalán nem biztos,hogy mi a bajod...
    Sok ölelést és pozitív energiát küldök Neked:)Fel a fejjel!

    VálaszTörlés
  8. Szilvi-Szitya igazán a szívemből írt. A többit meg elmondtam neked. Tudod ha más nincs is, de megértő két fülem, vállaim vannak, sőt talán egy-két megértő/továbbgondolni segítő szavam is. Ha hagyod. :-*

    VálaszTörlés
  9. Dius, én féltelek és félek, hogy ne legyen most az egyszer igazad. Akár akarod, akár nem a nem itthonlevésünk alatt is bele-belekúsztál a gondolataimba... nem tudom, mit tennék, nem tudom, hogyan kezelném hasonló szituációban az érzéseimet. Azt hiszem, magamba zuhannék... akárcsak Te. aztán megráznám magam. akárcsak te. mert tudom, hogy ezt fogod tenni. és pontosan abból a két okból kifolyólag, amiket SzityaSzilvi is írt. mert anya vagy és mert nő. és mert genetikailag nem adod fel soha.

    (és csak zárójelben, ugye, hogy tudod, és pontosan tudom, hogy tudod, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy azoknak történniük kell... és hogy minden mindennel összefügg... és tudom, hogy amennyi időd/időnk van hátra addig mindent meg fogunk tenni azért, hogy minél többet hagyjunk magunkból a gyermekeinkben...)

    sokszor ölellek és ha megértő fülekre/ölelő vállakra van szükséged, tudd, hogy itt vagyok neked...

    VálaszTörlés
  10. Kedves mindenki. Névtelenül, névvel, jó, vagy rossz azonosítóval.. ahányan vagytok, mindenkinek külön-külön is köszönöm, és így együtt is.
    Minden sort. Kicsit megríkattatok, bevallom.
    Felállok. Megígérem.
    A felajánlott vállakat meg jól tessék kipárnázni, még szükség lehet rá.

    VálaszTörlés
  11. Hatalmas nagy ölelést küldök Neked!!!! És tudom, hogy fel fogsz állni, és meg fogod rázni magad... ;) Vagy, ha nem tudod/akarod saját magadat megrázni, majd mi megrázunk! ;)

    VálaszTörlés
  12. Nem olvastam végig ezt a sok kommentet, szóval nyilván ismételni fogok többeket, bocs. Az, hogy magadba vagy most zuhanva, szerintem természetes. Szerintem mindenki kicsit befelé fordulna, kicsit feladná, miérteket keresne, ha abban a helyzetben lenne mint Te. DEEEE, tudom, hogy tudod, hogy nem maradhatsz ebben a lelkiállapotban, és az önsajnálatból is elég néhány nap, aztán igen, meg kell rázni magadat, és tenni a dolgodat, és élni az életet, mert felelős vagy a családodért, a gyerekeidért, és meg tud csinálni!!!!! Mert meg KELL csinálnod!!!!!
    Ha tudnék, annyira-annyira nagyon segítenék!!!! DE nem tudok mást csak bátorítani, és egy nagy ropogós-szorongatós ölelést küldeni!!!!!

    VálaszTörlés