2010. dec. 31.

Boldog Új Évet!



Nem lesz már frappáns, pedig jobban vagyok. Elmentem az orvoshoz is, ahonnan rövid úton haza is zavartak, de már nem érdekel ez sem. Szereztem antibiotikumot kerülő úton, és remélem ezzel kihúzom hétfőig.
Szóval, csak ilyen sablonosan kívánok most minden kedves erre járónak Nagyon Boldog Új Évet.

"Kívánom, hogy az új évben naponta molesztáljon a szerencse,
az egészség vegyen üldözőbe, menjen az agyadra a gazdagság, s nyugton ne hagyjon a boldogság! "

Jövőre pedig veletek ugyanitt. :)

2010. dec. 30.

Most épp....

Szeretnék egy jó kis utolsó bejegyzést írni az idén. De az nem most lesz, mert jelen pillanatban így, este háromnegyed tizenegykor 38,7 a lázam. :( És nagyon fáj a hátam. Meg a derekam. Meg a lábaim.
Jó, hát nem kellett volna ma temetésre mennem (ha nem a nagyapám testvére halt volna meg, akit születésem óta ismertem, aki mindig megtisztelt engem is a látogatásaival, mindegy volt, épp gyerekem született, vagy csak beteg voltam, így illett tőle ott végső búcsút venni, ahol végső nyughelyet talált)
Meg valószínűleg jobban tettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre, és a héten beteget jelentettem volna, ahelyett, hogy mentem a 12 fokos üzletbe köhögve, prüszkölve.
Na de régi kor árnyain visszamerengni mit ér? Így jártam. Méltó befejezése egy ilyen puding évnek ez így.
De még álmodozom arról, hogy most beveszek egy rubophen-algopyrin kombót (kéretik nem nagyon felszisszenni), alszom, és reggel úgy ébredek, hogy az álommanók elvitték a kórságot jó messzire.
Ha meg nem.. hát majd akkor is lesz ám valahogy.
Babonából pedig még nem kívánok senkinek semmit, mert még írni fogok csakazértis.

2010. dec. 27.

Ilyen volt a karácsony...

Eltelt a karácsony. És még mindig semmi karácsonyi hangulatom. :D Ki érti ezt? Na de ennek ellenére nem mondhatom, hogy nem volt jó. Igaz, azt sem, hogy életünk legjobbja, mert egyik sem igaz. Sőt. Tekinthetném életünk legrosszabbjának is, de az sem lenne azért teljesen igaz. Na de ne szaladjunk ennyire előre a visszatekintésben.
Ott kéne kezdenem, ahol abbahagytam. Mondjuk 23-án. Amikor még úgy mentem reggel dolgozni, hogy már éreztem, ez nem az én ünnepem lesz, mert bizony, én is elkaptam a családban dúló náthát, és már csiklandozta az orrom, és köhögtem szinte megállás nélkül. Délután pedig még várt rám egy jó adagnyi készülődés, amiről fogalmam sem volt, hogy fogom végigcsinálni. Csütörtök délután négy órakor még kissé tanácstalanul bámultam magam elé, mert nem is tudtam, mit kell még vennünk, vagy egyáltalán mit akarok sütni, és még ment a mosógép a második adag ruhával. Végül két orrfújás között sütöttem is, ki is teregettem, ám este tizenegykor már használhatatlan voltam minden továbbira. És még a meleg víz is elfogyott, így azzal a lendülettel kiugrottam a kádból, amivel beleereszkedtem... Ott és akkor eldöntöttem, hogy az idén az angyalok nem díszítenek fát, és nem csomagolnak az éj leple alatt. Inkább lefeküdtem.
Szenteste délelőttjén rossz híreket kaptam egy ismerősünkről (erről majd máskor), ami kis időre mindentől elvette a kedvemet, de aztán összekaptam magam.. befejeztem a méterest (enélkül a sütemény nélkül nálunk nincs karácsony), ebédeltünk, felmostam, becsomagoltam az ajándékokat. Mire idáig eljutottam, már sötétedett. A gyerekek izgatottan, percenként járkáltak, és kérdezgették, vajon mikor jön már a Jézuska? Sosem volt még ennyire nehéz eltávolítani őket a helyszínről, de végül sikerült, és rekordtempóban kerültek az ajándékok a fa alá. A fa alatt állni velük mindig leírhatatlan. Arra nem lehet szavakat találni, milyen érzés az, látni a várakozó tekinteteket, és látni az örömöt, amikor kibontják a saját csomagjaikat. Most sem volt ez másképp. Erik hatalmas, csodálkozó, kíváncsi szemeit sosem fogom elfelejteni, mikor meglátta az óriási dobozt, és megtudta, hogy az bizony az övé. (az övé volt méretileg a legnagyobb) A nagy doboz célbalövő készletet rejtett, ami bár komoly megalkuvást igényelt részemről, mégis telitalálat volt, mert nagyon nagyon örült neki. A célbalövő készlet mentsége, és csak ezért alkudtam meg vele, hogy szivacslabdákkal rendelkezik. Ezen kívül még egy ivós játéknak nevezett társasjátékot kapott, aminek szintén nagy sikere van. :D Roli "mindig a hot wheels-es autópályára vágyott", és a transformeres autót is hasonló fogadtatásban részesítette. Patrik a rizikó társasjátéknak örült nagyon, de sokkal jobban az órának, ami váltotta a tavalyi kisfiúst. Mert ez igazi nagyfiús óra, mindent tud, amit csak lehet. Vagyis csak tudott. Pontosan fél óráig. És itt kezdődött a Szenteste legrosszabb fejezete. Mert nehéz úgy vacsorához készülődni csendes meghittségben, hogy nem látsz a dühtől, és vigasztalod a zokogó gyereket. Mit mondjak? Átkoztam mindenkit. Magunkat, a gyártót, a szerencsétlen helyzetet, de nem tudtam mit tenni. Elromlott. Valami érintkezési baja van, mert villog rajta egyfolytában minden. Patrik megértő lélek.... miután kisírta a szemeit, megbeszéltük, hogy megoldjuk valahogy. Ha nem tudjuk másképp, veszünk neki helyette mi egyet az ünnep után. Azt hiszem, ezek után nem hisz már a Jézuskában (bár nem mondta még).
Anyukáméknál gazdagabbak lettek egy honfoglaló társasjátékkal, Erik és Patrik egy-egy szivacsmatraccal az ágyukba, Roli pedig egy Roary-s szerszámosládával, amiből még egy autópálya is előkerül, és egy gyöngyös játékkal. A húgoméknál Roli társasjáték-törölközőt kapott (by avon), a fiúk pedig könyvet. Erik Rosszcsont Petit, Patrik pedig két Mark Twain könyvet.
Este tízkor még bőszen célbalövöldöztek, úgyhogy végül azért jól sikerült ez a nap is.
Szombat reggel a saját köhögésem kiüldözött az ágyból már fél hétkor, pedig főznöm sem kellett, apósom várt minket ebédre. Ott is megkaptuk a Jézuska által otthagyott ajándékokat. Patrik és Erik közösen kaptak egy póker-szettet, Patrik egy sd kártyát a telefonjába, Erik itt is egy könyvet (Rémusz bácsi meséi), Roli pedig egy első sudokum nevű társasjátékot (és éljen, már én is értem a lényegét. :D)
Tegnap nem mentünk sehova, és nem vártunk senkit. Ettünk, pihentünk, célbalőttünk. :D Jó volt. Az ilyen semmittevős napokat szeretem.
Na és így a végén elárulom, hogy úgy látszik, én nagyon jó voltam az idén. Azzal kezdődött az ajándékok sorozata, hogy a postás csomagot hozott. Eszteréktől. Kibontottam, és rám egyáltalán nem jellemző módon elállt a szavam. Volt benne két hógömb. De nem ám akármilyen. Fényképes. Az egyiken Eszter és én, valamint a gyerekeink vannak (ez ugye két oldalas fénykép), a másikon pedig Balázs és én. Azóta is ahányszor ránézek, olyan jó érzés. Aztán kaptam ismét fülbevalót, és egy újabb hógömböt Balázstól a gyűjteménybe, ez zenél is, és hóember van benne, imádom.. :) Kaptam egy tefal serpenyőt, ikeas kosarakat, pumpás termoszt. De a fő ajándékot nem tárgyakban kaptam.
Szenteste délelőttjén, miközben Balázs segített nekem a konyhában, elárulta, hogy az igazi karácsonyokat velem élte át. Mert én még soha nem szitkozódtam, akkor sem, ha nem volt időm semmire, most sem, hogy beteg vagyok, mert látszik, és érzi, hogy örömet akarok nekik szerezni. Megköszönte. Nem tudom már visszaadni a szavait, de elárulom, könnyekig meghatott vele. Ennél nagyobb ajándékot nem is tudott volna adni.

2010. dec. 25.

Enélkül nem lehet.....

Boldog Karácsonyt!

Már majdnem vége a Szentestének, de azért még sikerül ezen a napon leírnom, amit szeretnék. Fontos nekem, hogy még ma leírhassam, mert ma a családok ünnepelnek. És Ti itt nekem pont ugyanúgy a családom része vagytok, mint az itthoniak. Ha tehetném, akkor mindnyájan itt ültetek volna a karácsonyi asztal körül, és személyesem mondtam volna el, hogy nélkületek nem lehetnék ugyanaz az ember, aki vagyok. Igaz, csak a virtuális valóságban ismerjük egymást (Eszter kivételével), de ez annyira nem számít. Jobban ismerjük egymást, mintha az igazi világban ismerkedtünk volna meg, mert ott nincs idő mélyenszántó gondolatokra, komoly dolgokra, csak a rohanás van.
Őszinte hálát érzek azért, amiért a Sorsom részei lettetek, mert Ti, mindannyian elfogadtok engem annak, aki vagyok. Ritka kincs manapság az őszinte ember, ritka kincs az őszinte barát, és ritka kincs, ha olyan őszinte barátokról beszélünk, akik elfogadnak, mégis képesek látni a hibáimat, és olykor még fel is hívják rá a figyelmemet.
Karácsony van, a szeretet ünnepe. Nem tudok jobb alkalmat találni arra, hogy megköszönjem Nektek, hogy a családom részesei lettetek. Köszönöm,hogy vagytok.

Boldogságos, csodákkal és pihenéssel teli Karácsonyt kívánok Nektek.

2010. dec. 23.

:)

Még játszunk előbb egy kedveset, mielőtt igazán leírnám Nektek, amit karácsonyra szeretnék. (jajj, csak sikerüljön időben idejutnom)

Levél a Jézuskának

Kedves Jézuska!
Rég nem írtam Neked a magam nevében, és talán most sem tenném, ha külön felkérést nem kapok rá. :) Sosem voltam valami jó levélíró, mert vagy elfelejtettem, hogy kéne már írnom valakinek, vagy azt felejtettem el leírni, amit szerettem volna. De most majd igyekszem összeszedni magam, mégsem járja, hogy majd update-elned kelljen a listámat.
Van egy csomó minden, amit szeretnék. Jó lenne még két szoba, hogy elférjünk rendesen végre. Nagyon örülnék egy laptopnak is (vagy netbooknak, mindegy), ugrálnék örömömben, ha kicserélnéd a tűzhelyemet,  szeretnék egy csomó jó meleg pulcsit, és zoknit, mert mindig fázom, szeretnék a gyerekeknek is egy csomó mindent, amijük nincs, mondjuk Eriknek egy új biciklit, Patriknak egy saját számítógépet, Rolinak pedig egy verdás laptopot. A kocsiba is kéne ködlámpa, meg riasztó, legalább két nyárigumi a kopottak helyett. Ruhaügyben mindannyiunkra gondolhatsz, igazán ráfér a gardróbra a frissítés.
De tudod mit? Ezekről majd gondoskodunk mi. Nyilván nem megy nekünk olyan flottul, mint Neked, mert lehet, hogy évek is eltelnek, mire a lista végére érünk, vagy tulajdonképpen nem is fogunk soha a végére érni, mert mindig lesz újabb és újabb dolog, ami odakerül. De ez nem baj. Inkább mégis mást kérnék. Valami nagyon nagyot. Amivel kapcsolatban nem is bízhatok már másban, csak benned. A világon a legjobban szeretnék újra egészséges lenni. Nem muszáj egycsapásra makkegészséget adnod, beérem azzal is, ha "csak" egészséges leszek. Ha megszabadítanál ezektől a rohamoktól, nagyon hálás lennék. Talán emlékszel, utoljára egy fekete hajú Barbie-t kértem tőled. Azóta meg semmit. Azt nem tudom ugyan, hogy megérdemlek e egy ekkora ajándékot, ezt Neked kell majd mérlegelned akkor, amikor elolvastál mindent. Biztos vannak nálam sokkal betegebbek is, ha oda jobban kell, hát nyugodtan add nekik az én egészség-részemet is, én majd akkor még elboldogulok így.
De akkor, ebben az esetben meg kell ígérned nekem, hogy segítesz megvédeni azokat, akik aggódnak értem. Már csak azért is, mert az én energiáim végesek, és ha azzal kell megbírkóznom, hogy valamennyire legalább egészségesnek mondhassam magam, akkor arra már nem marad, hogy még a többieket is nyugtassam. Tudom, tudom, nekem is sokat kell tennem magamért, de úgy érzem, ez most kevés. Arra a csodára van szükség, amire csak Te vagy képes.
Ha még belefér ez után a nagyon nagy kérés után egy kisebb is, akkor még szeretném kérni tőled, hogy legalább a következő évben mindenki, akit szeretek, hadd legyen boldogabb, mint az idén. Van, akinek csak egy kicsi kell ehhez, van, akinek kicsit több, de ez igazán nem okozhat gondot. Olyan jó emberek ők, igazán megérdemlik, nem gondolod?
Végezetül Jézuska, azért előre is megköszönöm Neked mindazt, ami a fa alatt lesz, mert lesznek majd itt örömködős pillanatok, félszeg mosolyok, és "mindig erre vágytam" ugrándozások is. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kellett volna kérnem semmit. Mert ez mind itt van nekem... mire is vágyhatnék még?

A szabályok pedig:
1. Add tovább a listaírós feladatot további hét bloggernek.
2. Linkeld be őket.
3. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
4. Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
5. Küldd el a listát a Karácsonyi ajándéklistára azaz a radmila.morgan kukac gmail.com címre.
6. Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
7. Legyen boldog karácsonyod :)
Nem is tudom, van e még valaki, akinél nem járt a felkérés, vagy nem késtem e el nagyon vele, de azért továbbadnám én is. 
Linborinak
Móninak
A lánynak, akire a napokban sikerült újfent rálelnem


És mondhatnám még, hogy a hetedik Te magad légy, aki nem szerepel a felsorolásban, mert mondjuk nincs blogja, de kedve lenne egy levélhez. :)

2010. dec. 19.

Ihlettelen

Nincs baj. Csak jelenleg nem tudok írni.
Félben van három napja a Jézuska-levél, amit Cucka felkérésére írnék..
Van a fejemben egy csomó minden.
És nem tudom megfogalmazni. Képtelen vagyok írni. Ilyen még nem volt. És remélem hamar elmúlik, mert nagyon idegesítő érzés ám.

2010. dec. 15.

Mindenféle

Tegnapelőtt éjjel negatív rekordot döntöttem. Épp csak kezdtem pedig kicsit hátradőlni, mert a rohamok száma heti egyre csökkent, és úgy tűnt, még ezen belül is van némi enyhülés. Aztán így jártam.. egészen komoly halálfélelmem volt, negyed kettőkor eltűnődtem rajta, hogy akkora talán fel kéne hívni Balázst a munkahelyén, hogy most haza kell jönnie. Megmozdulni sem igen tudtam, így aztán végül nem telefonáltam. Úgy egyébként meg jobb is volt ez így, legalább Ő nem rémült halálra.
Tudom, hogy a hétfői nap minden szempontból rettenetes volt. Biztosítót intéztem, sokan voltak a boltban is, ráadásul korábban kellett mennem, amit csak reggel tudtam meg, és kissé rosszul is esett, és még azt is ki kellett találnom, hogy szóljak amiatt, hogy még nem kaptam fizetést. Este pedig még nagyon csúnyán összeveszett velem a nagyapám, amiért nem vettem őt észre a pékségben, így aztán nem is hoztuk haza. Persze, én voltam a bunkó, mert az fel sem merült benne, hogy ha ő lát engem, én meg nem látom őt, akkor odajöjjön, és megkérjen, vegyek neki is egy kenyeret, és aztán hozzuk haza. Szarul esett, na.
Ezek fényében persze nem csoda, ami történt. Mindegy is már, hogy szám szerint hányszor, és nem is ez a lényeg. Sokszor, túl sokszor, mert most már az egy is pont eggyel több annál, ami lehetne. Két nap tökéletes ágynyugalomra lenne szükségem. És az eszem tudja, hogy most kéne minden leszarni (de jó magasról), és tényleg pihenni. De mégsem tudom megtenni.
Mennem kell dolgozni, ez nem kérdés. Itthon tényleg mindent leredukáltam a minimumra. Nem főzök, programozva mosok, házimunka csak amit nagyon muszáj. Annyi sütit, csokit, kekszet eszem, amennyit csak bírok, a szénhidrát miatt. Mondjuk nem túl jól hasznosul, mert csak fogyok. De ez legyen a legnagyobb bajom. (még mindig nem vagyok sovány) Négy órát dolgozom (na jó, néha ötöt, vagy nyolcat), nem fizikai munkát végzek, bírnom kéne.
Kattog az agyam, mit kéne csinálnom. Van az a megoldás, hogy feladom, mondván az egészségem többet ér. De ha feladom, minden önbecsülésemnek vége. És nem tudom, képes vagyok e még egyszer összerakni magam. Persze, tudom, hogy a családomnak én egyedül vagyok én. Nem tudnak pótolni, ha addig kattogok, amíg nagy baj lesz. De nem tudom jó szívvel azt sem mondani, hogy akkor kész, ennyi volt, lássuk be, hogy leépültem (vagy nem tudom mi a jó szó ide.. puding.. stb.) Már csak azért sem, mert mióta dolgozom, azóta van csak az, hosszú-hosszú hónapok óta, hogy a hónap utolsó hetében nem kell vérciki módon anyámtól segítséget kérni. Mert igen, befizettük a kocsitörlesztést, és nem maradt semmink. Ha anyám nem hoz kaját, akkor nem eszünk. Így aztán az a pénz, amit keresek, úgy kell, mint egy falat kenyér. Egy viszonylagos anyagi biztonsághoz. Mert most sincs nagy lábon élés, de megélünk, és már olyan is volt, hogy maradt hó végén 10 ezer forintunk, ami még eddig sosem fordult elő talán. Szóval, az ilyen dolgok miatt mindenáron szeretnék kitartani.
Igenám.. csakhogy azért most már rendesen be vagyok rezelve ám. Mert mit csinálok, ha ez így marad? Akárhogy is, minden ilyen roham alkalmával pusztulnak az agysejtjeim, és nyilván a számuk véges. Na persze nem gondolom azt, hogy akár egy év múlva is már csak növényszinten leszek emiatt, de a jövőmre nézve ez elég gyászos kilátás. Január vége még kicsit messze van, amikor lesz az mri vizsgálat. Amúgy meg azt sem tudom, azzal kapcsolatban minek örülnék.. ha találna valamit, vagy inkább, ha az is negatív lenne.
Ami biztos. 24-én és 31-én nem dolgozom. (legalábbis most még biztos) És még ezen kívül is van egy nap szabim, úgy tudom. Amit ma meg fogok kérdezni, és ki is fogom venni vagy holnapra, vagy hétfőre.
A karácsony még mindig lóg a levegőben. Se erőm, se energiám, se időm semmire. Se sütni, se gondolkodni, se semmi. Pedig ezügyben meg kell ráznom magam, mert mindjárt itt van. És ugyan megértő lelkek a gyerekeim, de a karácsony az karácsony. És ők ajándékokat várnak a Jézuskától. :) Nem pedig azt, hogy "anyátok szarul volt, így most örüljetek annak, hogy egyáltalán itt van" Van még a neten rendelés opció is, amivel valószínűleg élni is fogok (tényleg, tudtátok, hogy egy csomó helyen holnap ingyen szállítás nap lesz?), de van jópárezerért utalványunk is Balázs munkahelyéről, tőlük meg nem lehet online vásárolni.

Nos, ez a bejegyzés pont olyan kesze-kusza lett, mint amilyenek a gondolataim. De legalább hű maradtam önmagamhoz, és őszinte vagyok. :) Talán elnézitek nekem.

2010. dec. 12.

Szép... nem?

"Fordul a naptár, a karácsony vár,
Vár száz csodás érzés, most gond-baj messzeszáll
Hány rossz napot láttál, most karácsony vár,
Légy boldog és békés, ahogy álmodban áll.

Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.

Fordul a naptár, lehetsz gazdag-szegény,
A szívedben nap jár,
A fényed a remény.
Adj mosolyt és békét
A világ egy út.
Ne nézd a bőrszínét, már nem kell több harc

Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.

Adj mosolyt és békét,
A világ egy arc
Ne nézd a bőrszínét,
Már nem kell több harc.

Egy áldott szép ünnep, és új élet vár
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj. "

Ki találja ki, mi is ez?

És akkor íme...

Van egy ötletünk...



Párszor már énekelték volna a fiaink ezt a dalt, ha nem felejtették volna még el. De ha a dalt el is felejtették, mert nem hallgattuk azóta, hogy Roland is ovis lett már, a kutyus iránti vágy mindig erősebb. Leginkább Erik szeretné, de a többiek is csatlakoznak hozzá.
Most, hogy itt állunk egy egészen kicsivel karácsony előtt, felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha... ? A fajtában biztosak vagyunk: beagle.
A többiben viszont egyáltalán nem. Merthogy lakásban tartott kutya lenne, annak dacára, hogy kertes házban lakunk. Ennek több oka is van. A húgomék telke és a mi telkünk között nincs végig kerítés, és nagyon sokszor van náluk egész napra is nyitva hagyva a kapu. Ez az egyik ok. A másik, hogy a nagyanyám nem szíveli az állatokat, fél, undorodik tőlük, és belehalna, ha egy kiskutya mászkálna körülötte.
A lakás viszont kicsi. Nagyon kicsi. Nekünk sem mindig elég a hely, mi lesz itt egy kiskutyával, ha én elmegyek dolgozni, fiúk suliba, Balázs meg alszik? Vagy mi lesz a lakással, ha kiskutya unatkozik majd egyedül?
Amiben még bizonytalanok vagyunk: szabad e bevállalnunk a néha nemkicsit őrült gyerekeink mellé egy kutyát is? Vagy megbánjuk majd?
Szóval... kinéztük... lenne is Győrben egy nekünk való fiúcska (persze, hogy még ő is fiú lesz), ma Erika barátnőm megnézte.. de rettenetesen elbizonytalanodtunk.
Ötleteket, tanácsokat, tapasztalatokat várok..

2010. dec. 8.

Kukkants be hozzánk!

Így, karácsony táján az icipici lakásunkból icipici ékszerdoboz lesz. Előkerülnek a díszek, a fények, és kicsit elvarázsolódunk. Gondoltam, körbevezetlek benneteket, így végre valami örömteli bejegyzés is születik.



Összetört a szívem

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a bejegyzés a nyilvánosság elé fog kerülni, mint ahogy azon is rágódtam tegnap este is, ma is, hogy egyáltalán írjak e róla. Merjem e leírni? Vagy ez akkora szégyen, hogy jobb ezt a négy fal között tartani, és elbujdokolni a szégyentől.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.

A tegnapi nap jól indult, fél nyolckor még nem is gondoltam volna, hogy ez hétfő. A Mikulás igazán rendes volt, és jól telepakolta az ablakot, gyerekek pedig most az egyszer nagyon időben ébredtek, mert nagyon kíváncsiak voltak. (ablakról fotó később, feltéve, hogy nem felejtem el) A két nagy ugyan bepróbálkozott némi hisztivel, miszerint ha Rolinak nem kell még oviba menni, akkor nekik se kelljen már suliba, mert ők is köhögnek, és ez nem igazság. De azért elmentek. Roli még szabadságon van, de átvittem az oviba a Mikulás-jövetelre, meg előtte bábelőadás volt nekik.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem  kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.

2010. dec. 4.

Nemnormálisék

Egy egész napi nettelenség, és még mindig elég kiegyensúlyazatlan netkapcsolat mellett lett közléskényszerem. Persze, mikor máskor.. Na de sebaj, mert elég jó a blogger mentés-funkciója, ha minden kötél szakad (vagy inkább a net szakad), akkor is megmarad az addig idegépelt gondolatfoszlányok nagyrésze.
Olvasgattam ma este a blogokat. Volt, ahogy jó kéthetes lemaradásban voltam időhiány miatt, volt, ahol olvastam ugyan, de már nem jutott időm kommentelni, de most pótoltam.
Azon gondolkodtam, hogy jó pár helyen olvastam az adventi készülődésről, hangulatról, hóesésnek-örülésről, hogy nálunk bezzeg senki nem normális. Az adventi díszeket hazarendeltem a garázsból jó időben, és Balázs becsületére legyen mondva, napra pontosan akkor itt volt, amikorra mondtam. Azóta meg tologatom a dobozt ide-oda. Volt már a mosógép előtt egy hétig. De mivel nem tudtam kinyitni tőle a mosógép ajtaját, így átköltöztettem a konyhaasztal alá. És ott legalább kevesebbszer veszem észre..
Az adventi naptár felkerült elsején, ahogy kell, de aznap csak az első négy napi meglepetést sikerült belepakolnom. Azóta sem pótoltam még, de holnap muszáj lesz.
De legfőképpen nem normálisak a gyerekeim. Én nem tudom, mi van velük, de az idén semmit nem kértek. Se a Mikulástól, se a Jézuskától. És igen, mindenki hisz még benne. Legalábbis még Patrik sem kérdezett ezügyben semmit. Ha meg nem kérdez, én nem fogom neki elmondani magamtól (és mindenki másnak is megtiltottam az ezirányú partizán-akciót). Azt gondolom, eljön az idő, amikor majd már nem akar ennyire hinni benne, de nem kell ezt siettetni. Jó dolog ez. Én is szeretnék még hinni. De nem készült levél, nem íródott lista. Semmi. Patrik tegnap este annyit mondott, ha majd beszélek esetleg a Jézuskával (ugye, mondom, hogy hisz),akkor kérjem már meg, ha megoldható egy póker-szett, vagy legalább egy francia-kártyacsomag. Erik még ennyit sem. Roli pedig ugyan a minimax-os, vagy disney channel-es játékreklámoknál szokta mondogatni, hogy "ezt is kérek", de még semmi komoly nem volt köztük. Pedig figyelek. Egyre feszültebben.
Igazából ötletem sem igen van nekik. Patrik nagyfiú már, de az idén kapott már komoly ajándékot, amire nagyon vágyott. Azt sehogysem tudnánk überelni. (nem is kell) Illetve, dehogynem.. ha kaphatna egy saját szobát, saját számítógéppel és saját dolgokkal valószínűleg egycsapásra a világ legboldogabb gyereke lenne.
Erik kissé szétszórt mostanában. A suliban túl sok minden van, ami újdonság, a szorzással nehezen boldogul, és máris tovább bonyolították a "bennfoglalással" (gyűlölöm ezt a szót) Ő az, aki még soha, semmiben nem találta meg az igazán neki valót, mert vagy a bátyját akarja utánozni, vagy épp valaki mást. Valami vagány-dologgal talán boldoggá tehetnénk, ami nagyfiús, de mégsem annyira.. de nem tudom mi lenne az.
Roli pedig, aki épp beteg még mindig, és tegnap este félálomban is azt motyogta: "Nagyon szeretlek, anya!" imádnivalóan gyerek. Őt bármivel el tudjuk bűvölni, mindennek azzal a fajta lelkesedéssel fog örülni, amivel csak ő tud, mert bármit kap is, mindenre "mindig vágyott". Mégis azért jó lenne valami tényleg igazán vágyott dologgal meglepni.
Balázs még a gyerekeknél is nehezebb eset. Mert ő aztán tényleg nem kér soha semmit. Sőt, kínosan vigyáz, nehogy bármiről is elszólja magát. Az idén meg már ékszert sem kaphat, mert az elmúlt években kapott gyűrűt, karláncot, nyakláncot is. Meg órát is (csak azt egy születésnapjára). A fülbevalóját meg nem fogja lecserélni. :D
Nekem van vágyam. Csak az meg túl nagy épp. Szóval, azt nem fogja nekem a Jézuska elhozni. De nem baj. Majd egyszer..
Szóval, így egy nappal a második gyertya meggyújtása előtt még senkinek nincs ötletem sem. És még puskázni sem tudok.
Mondom én, hogy nem vagyunk normálisak. :D :D :D

2010. dec. 2.

Laktózintoleráns?

Mióta felmerült a gyanú, és megkaptuk a beutalót, vártuk, hogy elteljen az idő, és november 30-a legyen, amikorra időpontot kaptunk. Addig tartottuk a laktózmentes diétát, a végére egészen belejöttünk. Pont, mint a kiskutya az ugatásba. Rutinból vettem a laktózmentes tejet, a laktózmentes túrórudit, ha olyan ebéd volt az iskolában, akkor főztem neki, és vitt magával mást, de még az iskolai konyhás néni is szólt, hogy ne egyen a levesből, mert tejszín van benne. Elvégeztettük a székletvizsgálatot, meg is érkezett a negatív eredmény.
30-án reggel hatkor keltünk. Fogmosás, evés-ivás nélkül kellett útra kelnünk, hogy fél kilencre biztosan ott legyünk. Szerencsére nem kellett idegeskednünk, a forgalom még épp csak kezdett bedurvulni, így már nyolckor ott voltunk.
Ide kellene az a mondat, amit Pelikán elvtárs tud csak igazán jól: "Ekkor még nem sejtettem..." És tényleg nem. Tudtam, hogy hosszadalmas vizsgálat lesz. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Háromnegyed kilenckor már bent voltunk a doktornő szobájában, és várakoztunk arra, hogy Erik megkapja a bögrényi löttyöt, amit a laktózterheléshez meg kell inni. Közben elmondta az asszisztensnő, hogy kell a fecskendőkbe a levegőt beleszivattyúzni, és milyen időközönként. Összesen hét darab fecskendő volt a zacskóban. Az elsőbe még a lötty megivása előtt kellett fújnia. Aztán a másodikba negyedóra elteltével, a harmadikba egy újabb negyedóra elteltével, majd az ezt követőkbe félóránként. Erik nagyon nehezen gyűrte le azt a valamit, ami egyébként állítólag limonádé ízű volt, egyébként meg úgy nézett ki, mint a sima víz. A végére könnyekkel sírt, és legszívesebben kihányta volna. (és még egy óvatlan pillanatban a mosogatóba is löttyintett belőle, hogy kevesebb maradjon neki). Miközben ő küzdve az undorral megitta a cuccot, a doktornő kérdezgetett, mik a panaszok, van e családban ilyen betegség, volt e valamilyen komoly betegsége. Megnyomkodta a hasát, megnézte a nyelvét, és aztán mehettünk a váróba figyelni az órát, és fújkálni. 10 órakor lett először elege. Mert nem ehetett, mert nem lehetett elmenni, mert nem volt mit csinálni, és mert egyáltalán.. Fél 12-kor elvitték a hat fecskendőt, az utolsót még tíz perccel később tudta csak megfújni. Ekkor végre ehetett, de nem volt vigasz igazán ez sem, csak úgy átmenetileg. És ismét csak Pelikán elvtárs hangja csengett a fülemben, mert ekkor még nem sejtettem, hogy a végtelen várakozás csak most kezdődik. Vártunk a kiértékelésre. Eltelt egy óra, eltelt két óra, és mi csak ültünk ott egyre türelmetlenebbül, és egyre fáradtabban, és egyikünk sem akart mást, mint hazamenni. Mindegy volt, hogy mit mondanak, csak már mehessünk. Fél háromkor hívtak be minket, addigra Erik már nagyon elgyötört volt, ami nem csoda, gyakorlatilag hat és fél órája ült a váróban, és már önmagában ez is nagyon megterhelő.
Doktornő mosolyogva várt minket. Mert ez a gyerek nem laktóz-érzékeny. Jelenleg. Ami nem azt jelenti, hogy nem reagálhat a szervezete érzékenyebben rá, és akár felnőttként majd lehet, hogy kialakul. És lehet, hogy a tünetei azért voltak, mert épp telítődött annyira, hogy már nem bírta jól megemészteni. Szóval, ehet-ihat mindenfélét kedvére. Ha a rendes tejtől újfent tünetei lesznek, akkor ihat nyugodtan laktózmentest, mert az csak a pénztárcánkat terheli, a szervezetében nem okoz hiánytüneteket. Azért ez meglepett, azt hittem, ennél sokkal megbízhatóbb vizsgálat ez. Mert ezt úgy magamtól is simán tudtam. És ezért nem vittem volna el, hanem simán csak váltogatjuk az étrendjében a kétféle tejet, attól függően, mikor hogy érzi magát.
Megmérték, magasságát, súlyát. 137 cm és 43 kg. A vele egykorú gyerekek 97 %-nál nehezebb 4 kg-val. Ami még nem gáz, de arra kellene törekedni, hogy ne hízzon, csak nőjön.
Még vettek tőle vért, megnézik, nem lisztérzékeny e, és aztán jöhettünk haza. (ennek két hét múlva lesz eredménye)
Olyan elcsigázott voltam én is, hogy majdnem elfelejtettem örülni. :) Igaz, félek is kicsit, hogy megint úgy jártunk, hogy semmit nem oldottunk meg, csak lett egy negatív eredményünk.
Azóta még nem ivott rendes tejet, volt egy fél doboz bontott laktózmentes, amit még megivott, ne kelljen kidobni. Talán ma este iszik majd újra a másikból. Bár ő is fél tőle, nehogy megint hasmenése legyen.
Én meg azon gondolkodom, feljebb rakatom hétvégén Balázzsal a fogast, hogy Eriket fel tudjam rá rakni néha magasság-növelés céljából. :D

2010. dec. 1.

Szóval...?

Megint nincs időm semmire sem már, pedig van témám.
Most csak gyors kérdés: Tegye fel a kezét, aki megtalálta az új blogruciban elrejtett meglepetést? Segítek.. nem a hógömb az. :D

Na, hány kéz lesz a magasban?