Vörösiszap :(

Szerintem nincs ember ebben az országban, aki ne rendült volna meg a vörösiszap-katasztrófán. Mindenki megállt egy pillanatra, és eltűnődött, ő vajon mit tenne egy ilyen helyzetben. Nekünk, akik itthon ülünk biztonságban, melegben, családtagjaink és a megszokott tárgyaink között nyilvánvalóan elképzelhetetlen az, hogy egy pillanat alatt veszítsünk el mindent. Amikor először hallottam, olvastam, néztem az erről szóló híreket, nagyon mélyen megrendített. Ahogy néztem a híradó képsorait, úgy folytak a könnyeim. Mélyen érintett az is, ahogy láttam, mindent tönkretett ez a gusztustalan iszap, házakat, autókat. De mindez semmi ahhoz képest, hogy emberek estek áldozatul. Kicsi gyerekek, felnőttek, idősek. Válogatás nélkül. Nem hiszem, hogy bárkinek vigasz lesz, ha megtalálják a felelőst, és megbüntetik. Nyilván ennek ellenére kell, hogy legyen valaki, aki kérdőre vonható. Akitől meg lehet kérdezni: "Ember, miért nem figyeltetek oda maximálisan? Miért kellett ennek megtörténnie?"
Gyűjtés folyik országszerte. Nálunk is volt ma. Tartós élelmiszert, takarót,gumicsizmát gyűjtöttek, és útnak is indultak vele. Torokszorító érzés nekünk adni, nekik pedig elfogadni. Hiszen nincs semmijük. Egy pillanat alatt lettek földönfutók. Egy pillanat alatt vitt mindent az áradat, ami csak az útjába került. Nem tudom, mivel tudnának engem ilyen helyzetben vigasztalni. Vajon hálás tudnék e lenni azért, mert élek, mikor minden romba dőlt, amiért addig dolgoztam? Vajon képes lennék e talpra állni egy olyan veszteség után, ami azt az anyukát és apukát érte? Vajon tudnék e még valaha nyugodtan élni bárhol is a világon?
Nézve a képeket, olyan sokszor jut eszembe, ezeket az embereket soha, senki nem fogja tudni kárpótolni mindezért. Emlékek sora veszett el. Amik akkor is pótolhatatlanok, ha egy kincstárnyi pénzt raknak eléjük. Nem lehet pénzen megvenni a sok-sok éve őrizgetett esküvői albumot, vagy az első hajtincset. Nem lehet pénzen megváltani az ajtófélfán bejelölgetett magasságokat. Semmit. Tudom, ez a legkevesebb akkor, mikor annak is örülhetnek, hogy életben maradtak. De mégis..
Nem tudok tenni én sem semmit. Nincs eszköz a kezemben hozzá, azon kívül, hogy segítek nekik azzal a kevéssel, amivel megtehetem. És gondolok rájuk. És teljes szívemből kívánom nekik, tudjanak új otthont teremteni, ahol felhőtlen napjaik lesznek hátralévő életükben.
A segítségnyújtási lehetőségeket mindannyian ismerjük. Ki telefonhívással, ki sms-sel, ki postabélyeggel, ki pedig tárgyi segítséggel teszi ezt meg. Mindenki úgy segít, ahogy a szíve diktálja.