2010. aug. 6.

Régi idők.....

Még a múlt  héten morfondíroztam el azon a témán is, hogy vajon nagyanyáink, sőt, méginkább dédmamáink hogy bírtak felnevelni 6-7, de nem ritkán még ennél is több gyereket. Gondolkodtam annak kapcsán, hogy néha az én gyönyörű, okos, imádnivaló fiaimból pillanatok alatt ördögfióka lesz, akik vitáznak egymással, és velem, akiknek nem jó semmi, és unatkoznak, és veszekednek, meg rendetlenek, és olyan hülye dolgaik vannak, hogy én, aki egyébként türelmes ember hírében állok, negyed óra alatt a falra mászok tőlük.
Aztán ahogy mind tovább és tovább gondolkodtam ezen, végül arra jutottam, hogy igaz, hogy akkor mindenhol volt egy kisebb ovis csoportra való gyerek, de.. Egészen másképp éltek, mint mi. Mondjuk nem tudom, képes lennék e arra az életre, valószínűleg azért nem véletlenül születtem én ide, a huszonegyedik századba.
De pl. simán el tudom képzelni, hogy amikor az én dédimamámat jól felidegesítették, akkor fogta magát, és nekiállt ruhát sikálni, vagy épp kenyeret dagasztani, és simán levezette vele az összes feszültségét. Na persze az is valószínű, hogy minden szívfájdalom nélkül sózott oda akármelyik gyerekének, és nem aggódott egy percet sem azon, hogy milyen lelki sérüléseket okoz ezzel.
Egy napra azért visszamennék. Kipróbálnám, milyen lehetett a tanyavilágban. Nekem most, innen, jól felszerelt háztartásom kényelméből teljesen futurisztikus még elképzelni is. Mert ahogy mindig tovább és tovább fűztem a gondolataimat, annyi mindenre csodálkoztam rá. Mert oké, hát maga dagasztotta a kenyeret. Meg a tésztát. De mondjuk a tésztához való tojást is meg kellett, hogy termelje, mert ugye bolt még akkoriban nem volt minden utcasarkon. De ahhoz, hogy tojás legyen, kellenek ugye tyúkok.. (és most abba ne menjünk bele, mi is volt előbb...) A tyúkoknak valamit enni kell. Gondolom akkoriban a tápboltok is igen ritkák voltak még, tehát a tyúkok elé rakott kukoricát is meg kellett termelni. Azt meg kapálni kellett. És ez még csak a tojás. Húst sem a közeli szuper, vagy hipermarketben szerezték be, hanem ha húst akartak, akkor vágtak le valami állatot. Na, ide eljutván a gondolataimban, már láttam magam előtt, ahogy tanyasi asszonyként én lennék a világ szégyene, mert én bizony vegetáriánus lennék, ha nekem kéne elvágnom bármilyen állat nyakát is. Arról nem is szólva, hogy a nyakelvágástól a fazékba, lábosba kerülésig még mennyi mindent kell csinálni (brrrrr). És ez csak az étel. El sem tudom képzelni, hogy tudtak jóllakatni akár nyolc-tíz embert is az asszonyok, mikor nem volt sem villanytűzhely, sem mikro, de még hűtő sem.
Mosni is nyilván kellett. Kézzel, szapannal. Ami megint csak egy jó kis időigényes dolog lehetett, még akkor is, ha biztos nem vettek fel minden nap egy teljes garnitúra (vagy akár több is) tiszta ruhát. De a mosást úgy képzelem, hogy ha nem is a patakban, de biztos valami udvaron zajlott, és a tanyasi asszonyok mind együtt sikáltak, és közben jókat beszélgettek. Úgyhogy ezzel akár meg is tudnék barátkozni.
Mosogatni viszont biztos utáltam volna akkoriban. Mert az egy külön tortúra lehetett, mire vizet melegített, meg elmosogatott mindenféle mosogatószer nélkül. És akkoriban a legritkább esetben ettek salátaféléket (azt megették a kacsák, meg a nyulak), jó zsíros, laktató ételeket kellett főzni, hogy bírják a munkát. Azt meg még elképzelni is szörnyű, hogy egy ilyen zsíros edényt mosogatószer nélkül mostak tisztára.
Szépítőszerek helyett a forró víz, meg a kemence gőzénél szépülhettek, mit nekik szauna. Ruhát viszont azt hiszem, a nagyon nagy többség méretre készültet hordott, akkoriban még nem valószínű, hogy elterjedt volna a ruhaüzlet bárhol is. Azt mondjuk még nagyanyám is mesélte, hogy vettek anyagot, és akkor a varrónő varrt nekik (neki, és a nővérének) egyforma ruhát, szoknyát, mikor mit.
Az nyilvánvaló, hogy hajnaltól estig volt dolguk. Egy percet sem unatkozhattak, mert vagy főztek, vagy kapáltak, vagy mostak, vagy kenyeret sütöttek. A gyerekek meg elfoglalták magukat, és egymást. Gondolom ezekben a tanyavilágokban egyfajta kommunaként működhetett minden, mert mindig volt valaki, aki épp öreg volt már ahhoz, hogy eljárjon kapálni, ő mesélt a gyerekeknek. Mindig volt valaki, aki épp gyermekágyas időszakán volt túl, ő főzhetett a többieknek. Azt gondolom mindenkinek meg volt a maga feladata ebben a kommunában, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
Nem volt ugyan se tévé, se számítógép, nem volt mosogatógép, mosógép, hűtő, meg egy csomó minden más, ami a mi életünknek olyan természetes része már, hogy el sem tudjuk képzelni másképp. Mert ha nincs villany egy fél napig, az maga a halál. Ha víz nincs valamiért, megintcsak. Ha nincs internet... az is. Ha nem láttunk, hallottunk, olvastunk aznap egyetlen hírt sem, hiányérzetünk van, mert biztosan lemaradtunk valamiről. Rohanunk a postára, a bankba, a boltba, a pékségbe, a játszótérre, a könyvtárba....
Nem megyünk vissza egy kicsit az időben? Ki tart velem? Kicsit lelassítjuk a világot, jókat beszélgetünk. :)

5 megjegyzés:

  1. Szerintem Dius ritkán volt olyan, hogy az idősebbek vigyáztak a gyerekekre. Mert a gyerekek már igen kicsi koruktól mentek a felnőttekkel a mezőre, vigyáztak az állatokra.
    Nekik is ki kellett venniük a részt a munkából, a gyerekekkel a segítő kezek számát is növelték, mert mindenkinek kellett dolgozni.

    VálaszTörlés
  2. Igazad van. :)
    Ezt annak az emlékképnek a hatására vizuáltam, hogy mikor én kicsi voltam, mindig a dédipapámnak volt csak ideje hintáztatni. :)
    "Gyere, gyerekem, majd a papa hinnáztat..." :)

    VálaszTörlés
  3. Dius, te nem is tudtál gyerekkorodban hintázni? :O

    :))

    VálaszTörlés
  4. Én veled tartanék szívesen...de csak pár napra,akkor is mehetek?????
    a mi gyerekeink ezeket még elképzelni sem tudják majd rendesen,mert még a mi nagyszüleink (vagy már a dédszüleink na-pirul) szájából ismerjük a történetet,akik maguk élték át,ők majd a tv-ből vagy inkább az internetről fogják csak látni,ez már történelem . Csak azt nem tudom elképzelni,hogy majd a mi unokáink mit fognak gondolni a mi világunkról....

    VálaszTörlés
  5. Barna: Hát.... :D Később azért megtanultam. :)
    Ilgya: persze, pár napra is. Miért is ne? Azt, hogy mit fognak gondolni az unokáink a mi világunkról azt hiszem, jobb, hogy nem is tudjuk. Nem biztos, hogy jó véleménnyel lesznek majd. Vagy ki tudja..

    VálaszTörlés