2010. aug. 31.

Nyárvégi röpke

Ez itt az augusztus utolsó bejegyzése. Most már biztosan nem lesz rá időm és energiám, hogy ebben a hónapban írjak arról, hogy jártam ma kontrollon az epilepszia rendelésen, mint ahogy arról sem tudok már írni, hogy milyen gondolatokat indított el bennem egy viszonylag ártatlan beszélgetés. De már azt sem tudom összefoglalni, csak pár szóban, hogy milyen is volt nálunk ez a nyár. Ha pár szóval kell jellemeznem, akkor őrült, szabad, és őrületesen hangos. Emögött pedig rejtőzik egy csomó tartalom.
Arra még azért van most időm, hogy leírjam, ma már az évnyitó is megvolt. Így holnap már iskola. Holnaptól hivatalosan is van egy ötödik osztályos, egy második osztályos és egy nagy-középsős  fiam. Nem mondom, hogy nem vagyok ettől kissé szomorú, mert de. Mióta "intézményesítettük" a gyerekeinket, azóta mindig gyorsabban öregszenek.
Ennyit augusztusra. A többit pedig szeptemberben, és októberben, meg majd még az után is...
A nagy klasszikussal pedig kívánok minden iskolásnak egy jó tanévet, az ovisoknak pedig sok-sok gondtalan játékkal töltött percet, meg egy csomó klassz foglalkozást. :)
A szülőknek pedig mindehhez kitartást.... már csak 10 hónap. :D

2010. aug. 29.

Szívás

Kicsit vulgáris a cím, ami cseppet sem megszokott dolog tőlem, tudom. Jelen pillanatban azonban, olyan fájdalmakkal, hogy a csillagokat látom, ezt találtam csak hirtelen alkalmasnak.
Hogy mi történt? Azt gondoltam, erős vagyok, és kiderült, hogy nem. Ebéd után a tartalék hokedlit (csak négy szék van az asztalhoz, így minden evésnél hurcoljuk) és a frissen mosott ruháskosarat egyszerre akartam kivinni. Szoktam én ilyet, ezzel is spórolok egy kört. Most valamiért nem úgy sikerült, ahogy szokott. A hokedli kicsúszott a kezemből, az éle pedig azzal a lendülettel ráesett a bal lábam második lábujjának körömágyára. Igen, hallom, ahogy felszisszentek. Bevallom, én először anyáztam. És akkor még nem is sejtettem, hogy az a fájdalom csak kisinas ahhoz, ami még következik. Mert fáj, istentelenül. Megdagadt a lábujjam, lila és fekete színben játszik alul-felül, nem bírom mozgatni, vagy ha mégis önkéntelenül megmozdítom, majd a könnyeim potyognak. Diagnosztizáltam magamnak egy törést. Volt már, így biztos, hogy ez is az. És azt is tudom, hogy a lábujjat már nem gipszelik, hanem összeragasztják a szomszédjával. Így aztán összeragasztottam én is.
Szenvedek, piszkosul, bevallom rettenetesen kikészít ez a fájdalom, pedig amúgy jól tűröm.
De mese nincs, holnap dolgozni kell menni. Mert nincs az a helyzet, amivel ne bírkóznék meg, hogy megtartsam ezt a helyet, ha már végre megvan.
Addig meg remélem legalább éjjel tudok majd aludni.
És máskor meg majd kétszer megfontolom, mielőtt erősködni kezdek.

2010. aug. 27.

Első

Túl vagyok az első munkanapomon. Rögtön túlórával kezdtem, és én is zártam délután egyedül, de jó volt ez így.Vicces, de azért elfáradtam. Gondolom leginkább a koncentrálásban. :) Mert amúgy nincs benne semmi fárasztó. (vagy nem kéne, hogy legyen)
Minden jó volt, elboldogultam, kiszolgáltam mindenkit, remélhetőleg mindenki elégedett is volt velem, mindenkinek jól adtam vissza, stimmelt a kassza este, volt bevétel. Szóval, minden oké.

És lesz erről majd egy bővebb poszt is, csak előbb pihenek egyet.
Addig egy mai kép.

Buon Compleanno, caro amica!

Reggeli üdvözlet
Mondd hiszel még a mesékben, s a csodákban
egy láthatatlanul is létező világban?

Reggel amikor kinyitod két szemed,
s azt hiszed elragadt a képzelet,
vagy azt gondolod, úgy tűnik
álmod tovább folytatódik...
Tudd, nem álom, nem varázslat, nem is ámítás
ma minden érted létezik, ez tény, nem vitás!

A nap fénye arcodon megcsillanni látszik
ölelő karjából melegség sugárzik
az ébredő hajnallal útra kelt
arany színűre festette a reggelt...

Érzed a rét üde illatát
bódító, mennyei zamatát?
Friss virágok, zsenge hajtáson
harmat cseppek a fűszálon
pompa, színes kavalkád
csokorként nyújtom át!

Hallod a magasztos csicsergést
madarak kórusának énekét,
az alászálló, robajló vízesést,
ahogy magába fogadja a mélység?
Hallod a dallamot mit dúdolok,
s azt, hogy csendülnek a harangok?
Dallá formált, összeállt hangok
szél szaván hozzád száll, harsog...

S ha eljő az est, a hold ezüst fénye
ünnepi díszként ragyog az éjbe
gyertya lángjaként gyúlnak a csillagok
az égboltra karcolva egy mondatot:

Boldog Születésnapot!




Egy ideje már gondolkodom, mi lenne az, amivel ezt az idei kerek szülinapot kicsit szebbé tehetném. Bevallom, nem sikerült rájönnöm.
Aztán úgy döntöttem, nem agyalok túlságosan. Egyszerűen csak leírom, hogy a Te születésnapod pontosan ugyanakkora ünnepnap számomra, mint bármelyik gyerekemé, legalább annyira szeretnék boldog mosolyt varázsolni az arcodra, mint nekik. (és néha náluk sem sikerül) És egyszerűen csak leírom azt is, hogy Te ugyan ma öregnek érzed magad, legalábbis soknak tűnik ez a 35, de elárulom, szeretnék én majd három év múlva így ünnepelni. Egyszerűen csak leírom azt is, hogy még soha, senki nem volt ennyire igaz barátom, mint amilyen Te lettél.
Kívánok Neked a mai napra, és a következő 365-re nagyon-nagyon sok boldog pillanatot, sok-sok örömet, sokkal kevesebb gondot. Meg még egy csomó mindent, amit nem is tudok szavakkal jól kifejezni.
Ma emberek millióit köszöntik fel a születésnapjukon, mint ahogy Téged is. De számomra ez csakis a Te születésnapod, mert Te vagy a legjobb barátom. Gondolok Rád!

Boldog Születésnapot, Eszter!

2010. aug. 25.

Húztam..

Egy kártyát. Már nagyon régen nem tettem amúgy.
Megmutatom..
Földangyal
 Fényküldött vagy, aki azért jött a Földre, hogy a szeretetről tanítson.

   

Ez a kártya az életcéloddal kapcsolatos kérdésedre adott válaszként érkezik hozzád. A válasz a következő: Taníts a szeretetről. Ezt a feladatot mindig teljesíted, amikor összeszedett, derűs és szeretetteljes vagy, mivel ekkor vagy az isteni nyugalom mintaképe. Egy szót sem kell szólnod, nem kell könyvet írnod vagy gyógyítóként dolgoznod ahhoz, hogy pozitív hatással légy másokra. Egyszerűen csak szeretetteljesnek és részvéttelinek kell lenned kapcsolataidban. A békés emberek a békéről tanítanak, amely az isteni szeretet földi kifejeződése.

Ezt a lapot azért is kaptad, hogy segítsen megbirkózni az elidegenedés kérdésével, vagyis azzal, hogy másnak érzed magad, mint a többiek, úgy érzed, nem tartozol közéjük. Földangyalként lehet, hogy ez az egyik első emberi megtestesülésed, de ne aggódj, mert valójában sosem vagy egyedül. Az angyalok mindig veled vannak, irányítanak, szeretnek, és feltétel nélkül elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Más földangyalok is élnek a földön, akik hozzád hasonló háttérrel és élményekkel rendelkeznek. Kérd az őrangyalaidat, hogy hozzanak kapcsolatba hasonló gondolkodású barátokkal.


Nem vitázom vele. :))

Kicsit zombi

Még egyetlen négyórás műszakot sem kellett lehúznom. Most azt mondom, hála az égnek... A héten többször voltam bent ugye a boltban, afféle betanulásként. Semmi sem bonyolult, egyáltalán nem az. Van egy pénztárgép, de semmi extra nincs benne, van egy kártyás terminál, az sem túl bonyolult.
Van viszont meghatározhatatlan mennyiségű áru. Mindenhol. Merthogy két bolt lett összevonva, régen két külön helyen volt a felnőtt és a baba-gyerek részleg, most mindez egy helyen. És minden egy helyen. Csak cumiból elképzelhetetlen mennyiségű van. Én esküszöm el sem tudtam képzelni, hogy ennyifélét gyártanak. Latex, szilikon, ilyen forma, olyan forma, masszázs cumi, világítós karikájú cumi, természetesen mindegyik minden méretből, és külön fiús szín, lányos szín.
Ruhák szintén. 44-es a legkisebb rugdalózó, és 176-os a legnagyobb gyerekméretű ruha. Ezen belül meg aztán minden, mi szem-szájnak ingere.
Fehérnemű, harisnya, zokni.. eszméletlen mennyi. Pólók, ingek, szoknyák, blúzok, kötényruha, fehér blúz, fehér ing, ünneplő szoknya...
És még mellette ugye a rengeteg kiegészítő a babáknak. Rágókától kezdve kocsicsörgőn, babakocsin, kiskádon keresztül légzésfigyelőig és siesta-cipőig minden.
Egyelőre ott tartok, hogy próbálom nagyjából betájolni magam, mi hol van. Aztán majd egyszer biztos eljutok odáig is, hogy fejből tudom, van e 27-es siesta szandi csajos rózsaszínben (amúgy van). Ja, és a budmil táskákat még nem is említettem.. a hét év javítási garanciával. Meg a napszemüvegeket.
Szóval, kissé leterhelődött az agyam a sok új infótól, de igyekszem mindent jól elsajátítani.

A zombiság fő oka ma mondjuk nem ez. Kiskirályfi  sokáig aludt ma, majdnem 10 óra is volt már, mikor felébredt. Én akkor értem haza a bevásárlásból, és még negyven percem volt az indulásig. Két rémült arcú nagyobb gyerekem jött velem szembe, hogy "Jajj, de jó, hogy megjöttél, most akartunk neked sms-t írni, Roli nem bírja kinyitni a szemét." Először azt hittem, összeragadt. De nem. Feldagadt. Nem kicsit. Egészen eltorzult az arca is tőle. Első pillanatban kicsit kétségbe estem, hogy így hogy fogok elindulni. Aztán itattam vele egy calcimuscot, raktunk rá vizes zsepit, megbeszéltem Patrikkal minden teendőt, és negyven helyett negyvenöt perccel később elindultam. Nem túl nyugodtan, sőt, egyáltalán nem, de nem tudtam mit tenni. Szerencsére gond nem volt. Patrikot hívtam, azt mondta, kicsit mintha lejjebb ment volna. Tíz perc múlva hívott Ő (majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, Ő keres), de csak elújságolta, hogy kiesett Roli foga. Az első. Kis félszeműm nagyon büszke rá, mert ma éjjel végre-valahára Hozzá jön a Fogtündér. (én meg szomorkodok kicsit, hogy már ő is itt tart) Fél kettőkor jöttem el, repültem hazáig. Nem nyugtatott meg a látvány, de Balázs mondta, ő is itatott vele kalciumot nemrég. Végül háromkor mégis úgy döntöttem, elviszem a dokihoz, mert ennek fele sem tréfa. Nagyon dagadt, és nagyon fénylik, ráadásul ilyen vöröses-lilásra el van színeződve a bőre (csak körvonal, vagy mi). Gyerekorvosnál fél órát vártunk, de addig senki nem jött ki, nem is ment be, így aztán inkább átvittem "keresztapánkhoz", a bőrgyógyászatra. Bekopogtam, és már mehettünk is be. Megnézte, egyértelműen allergiás a csípésekre, írt fel rá kenőcsöt, meg fenistil cseppet, és jegeljük. Nem annyira nyugtatott meg azzal, hogy azt mondta, figyeljem, mert ettől könnyen befulladhat, akkor  rögtön szteroidot kell kapnia vénásan. De remélem ezzel a hatalmas duzzanattal elintézi.
Estére teljesen K.O. lettem.

Pénteken fél 11-től pedig már kezdődik az igazi munka. :)

2010. aug. 24.

Köszönet...

Tartozom még egy hatalmas köszönetnyilvánítással. A férjemnek, aki először rám hagyta a blogsablon-gond megoldását. Aztán még hallgatta egy darabig a sóhajtozásomat, meg nézte egy ideig, ahogy sorról-sorra bogarászom át a frissen letöltött sablon html-kódját, meg a régi html-kódot, és próbálok rájönni, miért nem ugyanolyan mégsem.
Megunta, vagy megsajnált. nem is tudom. Lényeg a lényeg, megcsinálta nekem ugyanolyanra, mint volt. A testreszabás maradt csak nekem, de azt már igazán könnyedén megoldottam.

Szóval, Balázs, (hátha esetleg olvasod :P) 

2010. aug. 23.

Jó hír

Jó hírt hoztam. Végre.
Vállon is veregetem magam, amiért kibírtam, és nem kiabáltam rögtön világgá (Eszteren és Balázson kívül senki nem tudott róla). Csütörtökön csörgött a telefonom, kiírt egy számomra ismeretlen telenoros számot. Már bemutatkozva vettem fel. Amikor a hívó is bemutatkozott, kissé felszaladt a szemöldököm, mert ismerem én őt, de úgy 25 éve már nem nagyon volt dolgunk egymással (ő volt az elsős tanító nénim). A szemöldök-felszaladás után közvetlenül a szám szaladt majdnem körbe (még jó, hogy vannak füleim), mert ilyet aztán nem vártam. Van nekik egy bababoltjuk, ahova épp négy órás eladót keresnének. És engem ajánlottak. És ha engem érdekel, akkor ő nem is szólna másnak, mert pont ilyen emberre vágyik, amilyen én vagyok. Anyuka vagyok, ami nagyon-nagyon fontos, mosolygós vagyok, és nem utolsósorban azért ismer. És engem érdekelt, persze.
Kölcsönösen örömködtünk kicsit, mindegyikünk más szempontból, és megbeszéltük, hogy hétfő délelőtt akkor bemegyek, és pontosítjuk a részleteket.
Nos, voltam ma bent. És legnagyobb meglepetésemre semmi külön tesztnek nem vetett alá, hanem elkezdte mondani, hogy akkor mit és hogyan fogok csinálni, mert igen, ő szeretne engem felvenni, ha nem gondoltam meg magam. Négy órában, bejelentve. Egyik nap 9-13-ig, másik nap 12:15-16:15-ig. :) A fizetés is ennek abszolút megfelelő, bruttó 40.000 Ft, meg még forgalom utáni jutalék. Nem mondom, hogy ebből leszünk milliomosok, de pont az, ami nekem most leginkább megfelel. Munka, de nem megterhelő. Legalábbis nem a végletekig. A gyerekek szempontjából is ideális. Helyben van, bármelyikük miatt is kellenék, negyed óra alatt itthon tudok lenni, ha muszáj.
Szóval, örülök. :)) Mert ez most nagyon jókor jött. :)

A többi mindenféléről meg majd később, és egy másik bejegyzésben.

2010. aug. 21.

Névnap



Itt ma azt mondta a rádió, hogy Erik napja van. :)
Az ünnepelt elfelejtette, hogy épp ma van, így legalább igazán meglephettük azzal az ajándékkal, amire már vagy másfél hónapja vágyik. Milliószor tette fel a kérdést a reklám hatására, hogy "Kapok ilyet akkor?" "De megígéred, hogy ilyet vesztek?" Meg ugyan nem ígértem, de azért kapott. És örült neki nagyon.

Boldog Névnapot, Erik! :)

2010. aug. 20.

Szolgálati közlemény

Ma reggelre a blogsablonom megviccelt. Nem kis rémületemre kicsit sem úgy nézett ki, ahogy én tegnap este itthagytam, mindenféle kis ablakok voltak mindenhol, ahol nem kellett volna lenniük.
Letöltöttem újra, ezúttal máshonnan. (ingyenes) Mégsem teljesen olyan, mint volt. Ezért van, hogy még sok mindenen javítanom kell, de most, így fél tizenkettőkor már feladom...
Ígérem, hamarosan minden a régi lesz. Vagy ha nem,  hát teljesen új. :)

2010. augusztus 20.

2010. aug. 19.

A titok

Csak így kisbetűvel. És csak az egyik. Az, amelyiket elbuktam. Pedig csak rajtam múlt, senki máson. Akkor, mikor az a bejegyzés született, született egy elhatározás is, miszerint leteszem a cigit. Mert elég volt belőle. Mert büdös. Mert sokba kerül. Meg mert annyira szeretné Balázs. Nem teljesen ez a motivációs sorrend, de majdnem. Annyira jól indult. Átgondolt stratégiával, szigorú önismerettel. Amiben biztos voltam, nem tehetem le rögtön teljesen. Azt nem bírnám. Amúgy is utálom a kötelező dolgokat, az ilyet meg aztán főleg nehezen viselném el. Működött a napi öt szál, amit engedélyeztem magamnak, még számomra is meglepő módon. Igaz, volt, hogy komolyan szenvedtem a saját magam által szabott korlátoktól, de jópár napig azért bírtam.
Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra már nem. És nem kellett hozzá sok idő, hogy ugyanott tartsak, mint előtte. Ez nem tegnap volt. Eddig emésztettem magamban. Mert azért haragszom magamra, és nem tartom magam valami nagy jellemnek. Ezügyben. Azt tudom, hogy véget fogok vetni ennek az egész függésnek. Attól akarok megszabadulni, ami a legjobban uralkodik rajtam. És ez, be kell látnom, nagyon nehéz. Bár, mondhatjátok, teljesen rosszul álltam neki, mert mindenki azt mondja, úgy lehet leszokni, hogy egyik percben még elszívom, a következőben meg már semmi pénzért nem lennék hajlandó.
Az eszem tökéletesen tisztában van az egésznek a káros hatásával az egészségemre, a pénztárcámra, és még egy csomó mindenre. Az "eszetlenségem" viszont annyira szereti, és annyira az életem része, hogy jelenleg még az eszetlen énem uralkodik az eszes fölött.
Türelmet ígértem magamnak. És időt. Mégis csalódtam.
De jön majd egy újabb elhatározás. Addig megerősítem magam, hogy sziklaszilárd legyen. És a következő ilyen témájú bejegyzésem már büszke és elégedett lesz. És az lesz a címe: "Megcsináltam"

2010. aug. 18.

Életem leghülyébb kérdései

A toplistásak azok közül, amit nekem tesznek/tettek fel.
1. És mikor jön a kislány? (nem jön, majd hozzák a fiúk)
2. És nem szerettetek volna egy lányt is? (ááááá.. mi fiúpártiak vagyunk)
3. És akkor mi lesz Veled ennyi fiú között? (lehet, hogy egyszer megesznek :D)
4. Gondolom nem is akarsz dolgozni. (nem, engem kérem eltartanak)
5. De biztosan nem ikrek? (a két nagyobbról vitatéma szokott lenni)
6. És akkor habzik a szád is, frankón? (frankón nem..)
7. Nem is akartatok különköltözni? (dehogy.. minden vágyunk ez volt)
8. A kicsi is közös? Vagy hogyhogy nem szemüveges? (bahh.. ő a postásé.. )
9. Mit fogsz csinálni, ha majd hozzák a csajokat? (gondolom főzök-sütök nekik)
10. Ilyen ősz vagy? (dehogy, külön festetem)

És még sok-sok idevonatkozó. Amik egy ideig kifejezetten dühítenek. Aztán jól szórakozom rajta. Vagy épp mikor milyen hangulatom van. A tettlegességig még nem fajultam soha, pedig az az értelmiségi, aki megkérdezte, hogy frankón habzik e a szám, simán megérdemelte volna.
Hiába, no, hülyeség ellen nincs orvosság.
De azért roppant kíváncsi lennék ám arra is, Nektek mi volt e leghülyébb. Nem vagyok túl kíváncsi, így beérem azzal is, ha csak egyet írtok.

És a toplistásak azok közül, amikkel a gyerekeim a leginkább ki tudnak hozni a sodromból.
1. Öntesz inni? (a hűtő előtt, merő lustaságból... úgyhogy önts magadnak fiam)
2. Kaphatok én is? (három van. Szerinted?)
3. Nekem is van? (három van. Szerinted?)
4. Muszáj zuhanyozni? (muszáj)
5. Hozol valamit? (igen, krumplit, tejet, ilyesmit)
6. Gépezhetek? (nem)
7. Mikor lesz kész? (most kezdtem el, csinálom, majd szólok, nemsokára)
8. Nem tudod hol van a .....? (ahova letetted)
9. Veszel nekem ilyet (reklám hatás)? (majd meglátom, vagy.. ki van zárva.. vagy.. már volt ilyened)
10. Szólj rá a Patrikra/Erikre/Rolira hogy hagyjon békén... (mélysóhaj)

És ez ügyben is kíváncsi lennék arra, akinek már van akkora gyereke, aki hülye kérdésekkel, kérésekkel ki tudja borítani. Legalább egyet.. naaaaaaaa... légyszilégyszi

2010. aug. 16.

Megfontolandó

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket.
Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Előfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak!
Sírtam zenehallgatás, vagy a fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.
Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.
Sokszor éreztem, meghalok a vágytól és féltem hogy elvesztek valakit aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem)!
DE TÚLÉLTEM!
És még most is ÉLEK!
Az életet nem csak túlélem... és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd.
ÉLJ!!!
A harcba elszántan kell menni,
Az életet szenvedélyesen kell átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,
Mert a világ a bátraké és
AZ ÉLET TÚL SOKAT ÉR
ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon. ”
/ Charles Chaplin /

És azért, hogy el ne felejtsem, bekerült a blog leírásába is az előző helyett. Mert most épp jobban is illik hozzám. Igaz, oda csak a vége fért.. De nem baj. A lényeg úgy is ott van. :)

Tudtátok?

Ahhoz, hogy kicsit elvarázsolódjunk, nem is kell olyan sok minden.
Csak egy kis szervezés.
Meg egy-két jó kávé.
Egy jó kis lányoknak való film.
Egy közös nézelődés.
És nagyon sok beszélgetés. :)

És máris újra kerek a világ egy kicsikét. :) Majd mikor meg már nem lesz kerek, akkor kezdődhet az egész elölről. Bármilyen sorrendben. Bármikor. ;-)

2010. aug. 13.

Munkaügyi központ

Nehezen, de rászántam magam. Elindultam, hogy regisztráltassam magam, mint álláskereső. Már a múlt héten is egyszer, de akkor nem sikerült bejutnom, így aztán ezen a héten szerdán újrapróbálkoztam.
Nem mentem korán, mert azt tanácsolták, ne menjek korán, akkor vannak a legtöbben. De nem mentem túl későn sem, nehogy ne kerüljek sorra.
10:18 perckor kaptam meg az ötvenes sorszámot. Egészen addig elég optimista voltam, amíg meg nem láttam az ügyfélhívó kijelzőjén, hogy a huszonnégyes megy be. Akkor telefonáltam, hogy a lángostészta a hűtőben, olaj a szekrényben, és ne is várják, hogy én fogom megsütni ebédre, mert az kizárt. Hogy mennyire igazam lett, azt még nem is sejtettem akkor.
Fél tizenkettőkor még csak fészkelődtem a kényelmetlen széken. Fél egykor már komolyan dühös voltam, miután már az utánam következő sorszámosok mentek be szép sorban. Akkor álltam fel először, és szóltam először az információs hölgynek, aki kedves mosollyal megnyugtatott, hogy nem maradtam ki, csak ők más ügyben jönnek. Negyed kettőkor már nagyon éhes, nagyon szomjas, és nagyon mérges voltam. Újfent szóltam az információs hölgynek, aki még mindig mosolyogva, de már elég fura pillantással közölte, hogy nem maradtam ki, csak higgyem már el, a többiek tényleg egész más miatt jönnek. Hittem is, meg nem is. Gondoltam, hogy ide két dologért jönnek zömmel. Az egyik csoport nyilvántartásba veteti magát, mint én is, a másik meg jelentkezik, mint jó sokan. A jelentkezősök vártak a kettes ügyintézőre, én a kilencesre. Ez is látványos volt már az első félóra után.
Miután a 63-as sorszámú fiatalember kijött, mondta, hogy azért nem hívtak, mert nem látta az ügyintéző hölgy a sorszámomat. (ezt közben az ügyintézők egymás között sikeresen kiderítették, miután már majdnem lejárt a munkaidejük, mi meg még nyolcan kint ültünk). Ezek után már hamar bekerültem.
És hamar rá is jöttem, mekkora hibát követtem el. Mert az ügyintéző abban a szent pillanatban, ahogy megtudta, hogy gyes mellett szeretnék munkát találni, kikérte magának. Mert mit gondolok én? És hogy közvetítsen így ki bárhová is? Mély levegőt kellett vennem, hogy kultúrált tudjak maradni, de sikerült, és elmondtam, hogy tudom, hogy ellátásra nem vagyok jogosult, nem is kérek ilyet, mindössze azt szeretném, ha bekerülnék az adatbázisukba, mert az a tapasztalatom, hogy a munkaügyi központon keresztül könnyebb állást találni. Nagy szájhúzással ugyan, de nekilátott a papírmunkának. Majd felrobbantam, mikor láttam, hogy az a típusú ügyintéző, aki úgy gépel, hogy "keres.. keres.. talál.. lecsap" (és máris értettem, miért tart ez ennyi ideig), de még ez semmi volt ahhoz képest, mikor megkérdezte, mi a végzettségem. Elmondtam, mire közölte, találjak ki(?) mást, mert ilyet nem ismer a rendszer. Mondom mivan? Nem találhatok ki mást, ha egyszer nekem ez a képesítésem. Tessék, itt van az érettségi bizonyítványom, benne van mindhárom szakma, mert mindháromból érettségiztem. Nagy nehezen sikerült neki besorolnia valahova (mérlegképes könyvelő, csillagozva, hogy "csak" érettségi), következett, hogy melyik iskolában végeztem. Mondom, melyikben.. ilyen nincs is. O.o Hogy hívják most azt az iskolát? Hát könyörgöm.. elvben nekem nem is kéne tudom, hogy abból lett a Budai Középiskola, mert 13 éve érettségiztem (atyaég..). Na, de ezen is túlestünk. Beírta a gyerekek születési évszámát, el sem tudom képzelni, minek. Beírta, hogy gyes mellett vállalnék munkát. Közben azért még háromszor megjegyezte, hogy hát így nem tudja hova tudna kiközvetíteni.
Félve megkérdeztem azért, hogy és tanfolyam? Na.. azt nem. Arra nem vagyok jogosult, különben sem vagyok elég jól képezhető. Aha.
Végül sikeresen kinyomtatott mindent,aláírtam, majd eljöttem.
Dühösen, csalódottan. És már bánom, hogy kultúrált voltam. Mert jól oda kellett volna csapni az asztalra, hogy álljon már meg a menet.. mit várhatok mástól, ha egy olyan embertől, aki azért van fizetve, hogy a hozzám hasonlókat biztassa és támogassa, ezt kapom?
A hab már csak az volt a tortán, hogy még itthon is sikeresen összevesztünk ezen. Persze, azóta már kibékültünk. És értem is Balázs bajait. Meg nem is. De ez csak a különbözőségünkből fakad. Addig, amíg bármelyikünk "tizenkilencre lapot húzna" a másikért, nincs nagy baj.
Így történt, hogy regisztrált álláskereső lettem. Meg gazdagabb egy keserű tapasztalattal.

Játszótér

Már-már hagyománnyá szelidül nálunk ez. Mármint Eszter barátnőm és köztem. Na, nem, nem mi megyünk vissza gyerekbe, bár ez sem áll annyira távol tőlünk. A "hagyomány" szerint minden nyáron egyszer összejövünk Tatabányán gyerekestől, és játszóterezünk. Így volt ez a hét elején (hétfőn is). Már elhalasztottuk kétszer, így most mindketten reméltük, hogy ezúttal semmi nem jön majd közbe.
Szerencsére nem jött közbe semmi, így hétfő reggel kilenckor a fiaim társaságában vonatra szálltam, és meg sem álltunk Tatabányáig. Illetve.. megálltunk párszor, mert a vonatnak muszáj volt. Mire odaértünk, esett az eső. Na, szép.. gondoltam. Nem lehet ilyen kegyetlen velünk a Sors. Végre összejön, és akkor esik? Szerencsére mire Eszterék is odaértek, már elállt az eső, így, miután Ő leparkolt a kocsival, elindulhattunk a "törzshelynek" számító játszótérre. Két nő, és hét gyerek. Aki látott, lehet, hogy azt hitte, valami napközis tábor vagyunk. :D
Gyerekeink nagyjából egykorúak, így annak ellenére is jól kijönnek egymással, hogy gyakorlatilag évente maximum háromszor, ha találkoznak.
Szóval, ők elvonultak játszani, mi meg elfoglalhattunk egy padot, és végre élőszóban is beszélhettünk mindenről, amiről amúgy is szoktunk, csak épp írásban, vagy telefonon.
Roli néha félbeszakított minket, mert muszáj volt jó hangosan kimutatnia, hogy attól még, hogy ő a legkisebb, neki van a legnagyobb hangja, ezzel sikerült is átmenetileg teljes figyelmet szereznie magának. Élveztem, hogy Eszter lányai olyan profin bébiszittelték, hogy nekem jóformán mozdulnom sem kellett.
Balázs el sem tudja képzelni, miről lehet beszélgetni minden nap. És minden nap bármennyit. És aztán még élőszóban is órákat megállás nélkül, anélkül, hogy kifogynánk a témákból. Jó, hát ő pasi. És ők másképp működnek. :)
De mi Eszterrel, akivel kölcsönösen elfogadnánk egymást testvérnek (és sokak szerint még hasonlítunk is egymásra), tényleg mindenről tudunk beszélgetni. Most is. Beszélgettünk olyan dolgokról, amikről már máskor is, csak élőben más. Beszélgettünk iskoláról, munkáról, egészségről, ettünk csokit, telefonáltunk (ezúttal nem egymással), és közben aggódva kémleltük az eget, mert újabb esőfelhők gyülekeztek.
Reménykedtünk, hogy még kibírják egy-két órát, mert mi még bírtuk volna. Nem bírták, esni kezdett, nekünk meg muszáj volt cihelődnünk. :( Így hamarabb ért véget kissé a találka, mint ahogy terveztük.
Pedig tarthatott volna akármeddig, úgysem untuk volna meg egymást.
De sebaj.. bepótoljuk majd.. gyerekek nélkül. És az is jó lesz. :))

Jövőre meg.. ha még mindig hajlandó lesz az összes gyerekünk velünk jönni, ugyanígy találkozunk. :) Vagy majd keresünk valamit a játszótér helyett.

2010. aug. 11.

Született valaki

Éppen ma döntött úgy, hogy szeretné már megnézni, milyen is ez a világ, amit odabentről hallott. Éppen ma volt kíváncsi rá, hogy milyen lehet az anyukája, aki folyton tett-vett, és olyan nagyon szerette az első pillanattól kezdve.
Így aztán megérkezett, ma 14:14 perckor egy nagyon kedves fórumtársam kislánya, Zsófi. 3050 gramm és 49 cm.

"A gyermek az öröm, reménység.
 Gyönge testében van valami világi;
 ártatlan lelkében van valami égi;
 egész valója olyan nekünk,
 mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség."  
                                                                           (Gárdonyi Géza)


Kicsi Zsófi, kívánok Neked nagyon sok boldog percet ezen a világon. És szívből kívánom az immár négytagú családnak, hogy a mai boldogság kísérje őket még nagyon sokáig. :)

2010. aug. 10.

Erikszáj

Most csak egy rövid szösszenet még, amit le tudok írni anélkül, hogy közben elaludjak.
Aztán a napokban írok a tatabányai közös játszóterezésről, az új osztályfőnökkel való találkozásról, meg ami még közben eszembe jut majd.
Ma több zsák ruhát válogattam át. Egyik tárolóhelyiségből költöztetek mindent a másikba (nagy élmény). Tudtam, hogy van egy csomó, amit nem hordanak már a fiúk sem, mert vagy kicsi már mindenkinek, vagy sosem lesz jó, mert túl szűk fazon, vagy akármi, így eleve úgy álltam neki a költözködésnek, hogy mindent át kell néznem. Arról nem is beszélve, hogy még mindkét (három) babakocsink is el volt raktározva... Szóval, Eszter barátnőm jó tanácsát követve felhívtam ma a Családsegítőt, hogy tudják e fogadni, ha hozzájuk beviszem a felesleget. Igen, tudják, mert épp van is kinek adni.
Már a végére értem a pakolásnak, mikor előkerült az egyik babakocsi.
Erik nézte egy darabig, majd megkérdezte:
-És ha a JóIsten mégis úgy gondolja, hogy legyen még egy gyereketek, Ő miben lesz tologatva?
Egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Majd elmosolyodtam, és azt válaszoltam, ha a JóIsten úgy gondolja, hogy nekünk még egy gyerekünk legyen, biztosan segít majd abban is, hogy tudjunk neki új babakocsit venni. :)

Édes pofa. Pedig tudja ám, hogy a gyerekszületéshez sokkal inkább van köze anyának és apának, mint a JóIstenhez.

Megint..

"Kedves Diana!

Szeretnélek tájékoztatni, hogy a Terézanyuságom története c. pályázatra küldött írásod elnyerte az Anyák Lapja c. újság tetszését, amelyet a következő számban kívánnak leközölni.

Üdvözlettel,
Rácz Zsuzsa"

Ha jól értem, akkor a nyomtatásban megjelenő újságban lesz benne. És ez azért jó, mert nem tudok majd azokról a megjegyzésekről, amikről nem is szeretnék tudni. :)
Amúgy meg megint csodálkozom egy kicsit. Mert ennél jobbat is tudok írni, mégis ez már a második (ha Zsuzsát nem számoljuk bele) "lájkolás". Hmmm... hmmmm..

2010. aug. 6.

Régi idők.....

Még a múlt  héten morfondíroztam el azon a témán is, hogy vajon nagyanyáink, sőt, méginkább dédmamáink hogy bírtak felnevelni 6-7, de nem ritkán még ennél is több gyereket. Gondolkodtam annak kapcsán, hogy néha az én gyönyörű, okos, imádnivaló fiaimból pillanatok alatt ördögfióka lesz, akik vitáznak egymással, és velem, akiknek nem jó semmi, és unatkoznak, és veszekednek, meg rendetlenek, és olyan hülye dolgaik vannak, hogy én, aki egyébként türelmes ember hírében állok, negyed óra alatt a falra mászok tőlük.
Aztán ahogy mind tovább és tovább gondolkodtam ezen, végül arra jutottam, hogy igaz, hogy akkor mindenhol volt egy kisebb ovis csoportra való gyerek, de.. Egészen másképp éltek, mint mi. Mondjuk nem tudom, képes lennék e arra az életre, valószínűleg azért nem véletlenül születtem én ide, a huszonegyedik századba.
De pl. simán el tudom képzelni, hogy amikor az én dédimamámat jól felidegesítették, akkor fogta magát, és nekiállt ruhát sikálni, vagy épp kenyeret dagasztani, és simán levezette vele az összes feszültségét. Na persze az is valószínű, hogy minden szívfájdalom nélkül sózott oda akármelyik gyerekének, és nem aggódott egy percet sem azon, hogy milyen lelki sérüléseket okoz ezzel.
Egy napra azért visszamennék. Kipróbálnám, milyen lehetett a tanyavilágban. Nekem most, innen, jól felszerelt háztartásom kényelméből teljesen futurisztikus még elképzelni is. Mert ahogy mindig tovább és tovább fűztem a gondolataimat, annyi mindenre csodálkoztam rá. Mert oké, hát maga dagasztotta a kenyeret. Meg a tésztát. De mondjuk a tésztához való tojást is meg kellett, hogy termelje, mert ugye bolt még akkoriban nem volt minden utcasarkon. De ahhoz, hogy tojás legyen, kellenek ugye tyúkok.. (és most abba ne menjünk bele, mi is volt előbb...) A tyúkoknak valamit enni kell. Gondolom akkoriban a tápboltok is igen ritkák voltak még, tehát a tyúkok elé rakott kukoricát is meg kellett termelni. Azt meg kapálni kellett. És ez még csak a tojás. Húst sem a közeli szuper, vagy hipermarketben szerezték be, hanem ha húst akartak, akkor vágtak le valami állatot. Na, ide eljutván a gondolataimban, már láttam magam előtt, ahogy tanyasi asszonyként én lennék a világ szégyene, mert én bizony vegetáriánus lennék, ha nekem kéne elvágnom bármilyen állat nyakát is. Arról nem is szólva, hogy a nyakelvágástól a fazékba, lábosba kerülésig még mennyi mindent kell csinálni (brrrrr). És ez csak az étel. El sem tudom képzelni, hogy tudtak jóllakatni akár nyolc-tíz embert is az asszonyok, mikor nem volt sem villanytűzhely, sem mikro, de még hűtő sem.
Mosni is nyilván kellett. Kézzel, szapannal. Ami megint csak egy jó kis időigényes dolog lehetett, még akkor is, ha biztos nem vettek fel minden nap egy teljes garnitúra (vagy akár több is) tiszta ruhát. De a mosást úgy képzelem, hogy ha nem is a patakban, de biztos valami udvaron zajlott, és a tanyasi asszonyok mind együtt sikáltak, és közben jókat beszélgettek. Úgyhogy ezzel akár meg is tudnék barátkozni.
Mosogatni viszont biztos utáltam volna akkoriban. Mert az egy külön tortúra lehetett, mire vizet melegített, meg elmosogatott mindenféle mosogatószer nélkül. És akkoriban a legritkább esetben ettek salátaféléket (azt megették a kacsák, meg a nyulak), jó zsíros, laktató ételeket kellett főzni, hogy bírják a munkát. Azt meg még elképzelni is szörnyű, hogy egy ilyen zsíros edényt mosogatószer nélkül mostak tisztára.
Szépítőszerek helyett a forró víz, meg a kemence gőzénél szépülhettek, mit nekik szauna. Ruhát viszont azt hiszem, a nagyon nagy többség méretre készültet hordott, akkoriban még nem valószínű, hogy elterjedt volna a ruhaüzlet bárhol is. Azt mondjuk még nagyanyám is mesélte, hogy vettek anyagot, és akkor a varrónő varrt nekik (neki, és a nővérének) egyforma ruhát, szoknyát, mikor mit.
Az nyilvánvaló, hogy hajnaltól estig volt dolguk. Egy percet sem unatkozhattak, mert vagy főztek, vagy kapáltak, vagy mostak, vagy kenyeret sütöttek. A gyerekek meg elfoglalták magukat, és egymást. Gondolom ezekben a tanyavilágokban egyfajta kommunaként működhetett minden, mert mindig volt valaki, aki épp öreg volt már ahhoz, hogy eljárjon kapálni, ő mesélt a gyerekeknek. Mindig volt valaki, aki épp gyermekágyas időszakán volt túl, ő főzhetett a többieknek. Azt gondolom mindenkinek meg volt a maga feladata ebben a kommunában, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
Nem volt ugyan se tévé, se számítógép, nem volt mosogatógép, mosógép, hűtő, meg egy csomó minden más, ami a mi életünknek olyan természetes része már, hogy el sem tudjuk képzelni másképp. Mert ha nincs villany egy fél napig, az maga a halál. Ha víz nincs valamiért, megintcsak. Ha nincs internet... az is. Ha nem láttunk, hallottunk, olvastunk aznap egyetlen hírt sem, hiányérzetünk van, mert biztosan lemaradtunk valamiről. Rohanunk a postára, a bankba, a boltba, a pékségbe, a játszótérre, a könyvtárba....
Nem megyünk vissza egy kicsit az időben? Ki tart velem? Kicsit lelassítjuk a világot, jókat beszélgetünk. :)

2010. aug. 5.

Hogy ez eddig nem jutott eszembe...

Tegnap nagy felfedezést tettem. Nem, sajnos nem a spanyolviaszt találtam fel.. bár akár én is lehetnék, aki.., de nem. Sokkal hétköznapibb felfedezésről van szó.
Azt hiszem, arról már értekeztem párszor, hogy itt nálunk milyen speciális körülmények vannak. Merthogy ugye adott egy nagy ház, benne több kisebb lakással, a több kisebb lakás pedig magában rejt összesen négy generációt. Ebből adódó helyzetekkel meg tudnék tölteni egy könyvet is már, mert nem csak most élek így, így is nőttem fel. Pont négy generáció volt akkor is. Csak másképp. Mert akkor én voltam a legfiatalabb generáció egyik képviselője. Kis szürke pontocska abban a generációban még a kis mikrovilágunkban is.
Most a gyerekeim képviselik a legfiatalabb generációt ebben a mikrovilágban. Párszor már készültem kardomba dőlni ezen a nyáron amiatt, hogy milyen szemtelenek lettek, mennyire nem bírják egymást sem elviselni, meg a többi apróság, amikkel tele van a nemlétező padlásunk is már. De aztán mindig rájöttem, hogy alapjában véve azért nem rossz gyerekek ezek, csak hát gyerekek.. és mint olyanok, bizony hangosak, meg veszekednek, sőt, verekednek is.
Na de a tegnapi felfedezés. Kifejezetten hülye napunk volt tegnap. Front is van, meg minden, tudom.. Délelőtt 11-kor már negyedszer kellett csendre intenem őket, hogy maradjanak már nyugton, hogy az apjuk még tudjon aludni, aztán meguntam, és kizavartam őket az udvarra. Nos.. hamar meg is bántam.. mert még öt percet sem töltöttek kint, mikor már kezdődött a fegyelmezés. Először a nagyanyám... "ne menj oda", "ne vidd hátra", "szólok anyádnak".. aztán a nagybátyám "eltöröd..", "ne mássz fel", és végül mindezt még megkoronázta anyám, aki a teraszról üvöltött le "normálisak vagytok?".
Ilyen, és ehhez hasonlókat eljátszottunk még a nap folyamán párszor. Mert olyan gyerekeim vannak nekem, akik botokkal harcolnak, és az egész udvart belakják.. mert az egyik helyen épp várakozik valaki arra, hogy a többi helyen a többiek elbújjanak. Vagy épp bicikliznek, és az a legjobb az egészben, hogy jól legyorsulják egymást, aztán pedig jó nagyokat farolva a kerékkel fékeznek. Meg játszanak "HarryPotterest", ahol az győz, aki mindig tud valami még nagyobb varázsigét, átkot, akármit kimondani. Na meg valamelyik nap elkövettem azt a hibát, hogy vettem nekik egy polifoam "vízágyút" (vagy fogalmam sincs hogy hívják). Mondjuk ők nagyon örültek neki, és egy felmosóvödörnyi vízzel, meg ezzel egész délutánokat csatáztak. Igaz, párszor át kellett öltözni, de  valamit valamiért. 
Tegnap viszont eljutottam oda, hogy már komolyan sajnáltam őket. Mert rájöttem, hogy nincs "cinkosuk". Lehetőségük sincs valami rosszaságban törni a fejüket, mert valahonnan mindig figyeli őket valaki, és azonnal rájuk szól, vagy épp beárulja őket. Nálunk nincs olyan, hogy elmegyünk a mamához, és akkor ő örül nekik, és kényezteti őket, mert itt van minden nap. Nem nagyon tudom, hogy közbe tudtam volna avatkozni bármikor is ebben a folyamatba, mert ha visszagondolok, mondom, az én gyerekkorom sem volt különb. (sőt) De sajnálom az enyémeket, mert itt valahogy mindenki nevel(ne). A mama, a dédi, meg mindenki.
Nekünk, szüleiknek kötelességünk határokat szabni, és fegyelmezni, mert a szüleik vagyunk. Nem lehetek a cinkosuk, ha épp engem akarnának kijátszani valamivel, mert az elég hülyén venné ki magát.
Ennek a felfedezésnek a tükrében hagytam őket tombolni este. Mert legalább én hagyjam.. ha már itt ennyi "nevelő" jutott nekik.

2010. aug. 2.

Túl az ötszázadikon

Észre sem vettem, csak akkor, mikor ma beléptem, hogy javítsam a linket az oldalsávban, mert befejeztem a könyvet, ami ott még linkelve volt. Szóval, beléptem, és láttam, hogy július 31-én a Rolis bejegyzésem volt az ötszázadik. :) Ami csak azért lepett meg kissé, mert nem tartom magam éppenséggel valami kitartó embernek. És íme, itt van, magamnak az ékes bizonyíték, hogy mégis képes vagyok kitartásra, ha akarom.
Azon kívül, hogy mindezt bebizonyítottam magamnak, (épp a legjobbkor mondjuk) ez az ötszáz bejegyzés sok minden mást is hozott. Felszabadulást kismillió nyomasztó gondolat alól, amit tudom, talán sosem lett volna bátorságom kimondani, ha itt nem írhatom le. Sok-sok jó percet, amikor leírtam ezeket, mert amíg megírtam ezt az ötszáz bejegyzést, bizony rájöttem, hogy írni bizony nagyon szeretek. Továbbra sem vagyok abban biztos, hogy lenne tehetségem, de írni jó dolog.
Embereket ismerhettem meg a blog jóvoltából, olyanokat is, akiket egyébként nem valószínű, hogy ismerhetnék. Jó, az ismeretség leginkább virtuális, de miután a fél életemet az interneten töltöm, így nálam ez is számít. Nem is keveset. Amikor látom, hogy valamelyik bejegyzésemhez megjegyzést írt valaki, az jó érzés.
Mióta látom, hogy honnan kattintanak ide, meglepődtem, hogy még annál is többen, mint amit én gondolnék. Sokakról fogalmam sincs, kicsodák, (pedig roppant kíváncsi lennék ám) és azt sem tudom, vajon mit gondoltak, mikor elolvasták az épp főoldalon lévő bejegyzést.
Szóval.. nem bántam meg, hogy akkor, életem egyik komoly válsághelyzetében elindítottam a blogot. Nem bántam meg egyetlen percre sem.
És nem állok meg ötszáznál. Vagy kéne?