2010. júl. 2.

Jó kis nap....

A szó mindkét értelmében. Jónak, nagyon jónak indult. A heti meleg, és egymás kölcsönös kikészítése  után (mármint a gyerekek és én) döntöttünk úgy a párommal, akit azt hiszem, ezentúl illene végre a nevén neveznem, mert van neki ám. Szóval, Balázs és én elhatároztuk, hogy ma strandra megyünk, mert most végre jó idő van, és Ő hazajön hajnalban egy órával előbb (4 helyett 3-kor), így fél kilencig még aludni is tud, és akkor hajrá, lesz egy jó napunk. Még tegnap azért izgultam kicsit, nehogy azon múljon a kiruccanás, hogy köztisztviselői nap van, és mégsem utalnak, de ma reggel már ez a gond is elszállt.
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd  lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(

3 megjegyzés:

  1. libabőrőzik a hátam....hogy lehet így elrontani egy ilyen szép napot???????????????????????
    rohadék!!!!!!!!!!!!!!!!!
    szegény gyerekek!!!meg persze ti is..olyan jó,hogy azért az őrangyalok mindig résen vannak.
    Ne reménykedj,hogy mostanában pénzt látsz a biztosítótól,nekem februárban törték össze az autómat (biztos emlékszel) és még azóta sincs semmi hír a pénzről. Mondjuk személyi sérülés is történt és állítolag azért ilyen nehézkesek...
    jaj Dius nagyon sajnálom...

    VálaszTörlés
  2. Jajj, hát szólni sem bírok!!
    Nagyon sajnálom, ami történt! Azért annak örülök, hogy személyi sérülés nem lett. A lelki sem egyszerű tudom :( :(
    Szebb napokat!!!!

    VálaszTörlés
  3. Szerencse, hogy "ennyivel" megúsztátok. Még olvasni is borzasztó volt!

    VálaszTörlés