2010. máj. 11.

Anyák napja I. felvonás

Nálunk az anyák napja rendhagyó módon már április legutolsó napján elkezdődött, az ünnepségsorozatot ezúttal az egyetlen ovisom csoportjában kezdték meg péntek délután fél ötkor. Annyit tudtam a műsorról, hogy valami fontos dolgot csinál benne a kicsi fiam, mert betegség ellenére is bekérte az óvónéni arra az időre, amíg próbálnak. Ő sem árult el egyetlen hangot sem a versekből sem, az énekekből sem, pedig alapvetően nem egy titoktartós fajta.
Pénteken már volt oviban, de ebéd után hazahoztam. Óvónéninek szót fogadva itthon lepihent, mert csak kipihenve lehet visszamenni. :) Szerintem én sosem vettem volna rá, de így nem kellett győzködnöm, lefeküdt magától. Igaz, aludni nem sikerült, de nem baj.
Hogy ne legyen minden egyszerű, aznap kellett nekiállnom keresztlányom tortájának is, meg a párom is céges buliba ment, ahova szintén megkértek, hogy süssek nekik. Így aztán a fél délutánomat tepsi-cserélgetéssel töltöttem, közben kapkodtam, hogy mit is vegyek fel, meg még be is kellett vásárolni, mert ugye másnap zárva vannak a boltok, és még a két nagyobb gyerekünk is hazaérkezett az iskolából éhesen.
Azért sikerült időben elkészülnünk, kicsi fiam már fél négykor indult volna, nehogy elkéssünk. (az ovi a szembeszomszédunk) :D
A csoportszobában tartották a "műsort", így kissé szűkösen fértünk csak el, igaz, ennek azért nagyban oka volt, hogy nagyon sok apuka is jött, meg egész családok megnézni a gyereket. Kicsit megint elcsodálkoztam, hogy mennyi neveletlen ember van, mert képesek voltak végigbeszélgetni, röhögcsélni(!) a gyerekek verseit, volt anyuka, aki arra is vetemedett, hogy rászóljon a gyerekekre. És persze jó sokan voltak, akik szabadidőruhában jöttek. Tudom, ez konzervatív hozzáállás kissé, de mégis azt gondolom, ha a gyerekemet ünneplőbe, de legalábbis "szépruhába" öltöztetem, akkor minimum én is felveszek olyat, amit nem hordok minden nap, vagy ha mégis, hát valami alkalomhoz illőt. De ennyit erről.
Kicsi fiam nagyon ügyesen szerepelt, minden éneket végigénekelt, körjátékoztak, táncolt is, szerencsére nem zökkentette ki az sem, ha némelyik szülő hangosabb volt a kelleténél. Már vártam, hogy mikor jön vajon az ő verse, de csak nem következett... Aztán egyszercsak kiállt középre, megvárta, amíg még többen is elhelyezkednek, és mesélni kezdett.
"Mese az eltévedt kisverébről  (angol állatmese)
A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje. Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott repülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél-e a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... -mondta a galamb.
A kisveréb továbbugrált.
Találkozott a bagollyal.

- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig." (a félkövérrel kiemelt volt az ő szerepe)
Annyira szépen, hangsúlyozva mondta, hogy még én is elcsodálkoztam. Könnyekig meghatódtam, igen, mert nehéz is ezt a fajta büszkeséget másképp átélni. A büszkeség mellett kicsit még szomorkodtam is, mert már ő is ekkora...
Még elmondtak egy verset, és aztán mindenki átadta az ajándékát az anyukájának, és a nagymamájá(i)nak.
A virágos kép már itthon készült a héten, akkor elfelejtettem lefotózni. :)
Még itthon másnap könnyekig meghatott újra engem is, meg az apukáját is, mert ebéd közben elmondta újra a mesét, ezúttal végig az egészet. )

1 megjegyzés: