2010. ápr. 15.

Fiúk

Azon gondolkodom pár napja, hogy hogy is lehet az, hogy ennyire másképp kell kezelnem a fiúkat? A kérdés csak költői, mert persze, értem én, hogy nem lehetnek teljesen egykaptafára készültek mindannyian, csak néha roppant fárasztó.
Patrik az a fajta gyerek, akivel a legkevesebb gond van (kopp-kopp). Okos, jól használja az eszét, nem megy bele hülyeségekbe, nem szétszórt, nem feledékeny. És erre mondhatná akárki azt, hogy hát örülj neki, minden szülő álma egy ilyen gyerek. Ami tény. Viszont van ennek egy olyan oldala is, hogy ha nem figyelünk oda rá, akkor képes begubózni a saját világába, és akár egész nap senkihez sem szólva olvasni (most épp a Harry Potter sorozat utolsó kötetét), vagy kutatkodni a neten akármilyen témában, ami felkeltette az érdeklődését. Az meg örök rejtély marad a számomra, hogy hogy csinálja, hogy mégis viszonylag központi helyet foglal el az osztályában, és kiválóan alkalmazkodik mindegyik barátja szokásaihoz, életstílusához. Ez az az oldala, ami a legkevésbé aggaszt. Mert ez azért jó.Néha szükség van a csigaházra is, amikor csak olvas, ezt lehet, hogy tőlem örökölte (ha lehet ilyet örökölni). Ami viszont a másik oldalon van, az nem jó. Mert gyakorlatiassága az majdnem a nullával egyenlő. Egy vicc sokszor, hogy közel 11 évesen még figyelmeztetni kell, hogy el ne felejtsen hajat mosni, vagy hogy inkább nem eszik, csak nehogy ilyen pórias dolgokkal kelljen foglalkozni, mint szendvicskészítés. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem azért nem csinálja meg az ilyesmit, mert nem tudja (sokáig ezt hittem), hanem mert annyira untatja, hogy inkább nem. Az orrfújás, és egyéb személyi higiéniás dolgoktól undorodik úgy kb. születésétől kezdve, de mondjuk ez már olyan dolog, amit ha tetszik, ha nem, ha undorodik, ha nem, akkor is magának kell intéznie. Soha senki után nem hajlandó enni, vagy inni, még véletlenül sem. Ez megint olyan dolog nála, amit soha nem hallott tőlünk, egyszerűen pici baba kora óta ilyen. Mostanában ébred öntudatára, ami miatt néha komoly összetűzéseink vannak, és csaptuk már egymásra kölcsönösen az ajtót is. Azt egyelőre el sem tudom képzelni, milyen kamasz lesz az ő érdekes világával.
Erik a szélsőségek gyermeke. Aki nagyon tud örülni, és nagyon tud bánkódni. Aki az egyik pillanatban teljesen feldobva ugrál örömében igazi önfeledt mosollyal (még a szeme is mosolyog), a másik pillanatban pedig vigasztalhatatlanul zokog. Érdekes, hogy minimum olyanok a szellemi képességei,mint a bátyjának, de sokkal kevésbé tudja jól kihasználni. Az a fajta gyerek, aki hagyja, hogy irányítsák az erősebbek. És az számára mindegy, hogy ki az erősebb, pont ugyanúgy megy a jó után, mint a rossz után. Gyakorlati érzéke ezzel szemben a legnagyobb mindhárom gyerek közül. Gond nélkül megold mindent, amit már látott, hogy kell csinálni, ő az, aki hajat mosott akkor is, ha épp nem lett volna muszáj, ő az, aki elsőnek megy fürdeni, ő az, aki első szóra felkel reggel, mert iskolába kell menni. Ugyanakkor születése óta van benne egy hihetetlen mértékű megfelelési kényszer, ami mostanában képes szorongásba is átcsapni. Mert ugye most már oda kell figyelni mindenfélére, és tudni kell átadni a szóbeli információkat is, ha pl. kell vinni valamit a suliba. Jól tanul, de link. Ott kell ülni mellette minden hétvégén, miközben leckét ír, különben kihagy pár feladatot, vagy épp rosszul oldja meg.
Roland a kettőjük keveréke. Aki képes végtelenül laza lenni, ha arról van szó, hogy önállóan kell valamit megcsinálni, de képes egyik pillanatról a másikra újra baba is lenni, ha épp úgy kívánja az érdeke. Nem kevésbé eszes, mint akármelyik bátyja, de sokkal rafkósabb, mint bármelyikük is lesz valaha. Hihetetlen hangereje van, ha el akar érni valamit, és hihetetlen kitartó is. Bármit megold, önt magának inni, még akkor is,ha ehhez fel kell másznia akár a konyhaszekrény tetejére pohárért. Mindent tudni akar, lehetőleg azonnal, de még jobb lenne, ha már tegnap.. És mindemellett, hogy olyan lehengerlő, mint egy egész tankhadosztály, hihetetlen mértékű szeretetmorzsát szór szét nap mint nap. Az első, aki észreveszi bármelyikünkön, hogy valami nem stimmel, és azonnal jön, és ölel, és puszilgat. Az a típus, aki mindig gondol másokra. Nincs olyan, hogy csak neki, kell a többieknek is. Mese nincs. De azért, hogy jól a helyén legyen minden, nem egy közös.. mert osztozkodni azt azért nem szeret. Mindenkinek külön, az úgy van rendjén. :) Igazi úriember, aki olyan szavakkal tud kedveskedni, hogy akármelyik angol Lord megirigyelné.
Na, szóval ilyenek ők. Hárman háromfélék. Ugyanazt a konfliktust sem kezelhetjük ugyanúgy, mert nem célravezető. Van, akinek elég, ha csúnyán nézek, van, akinek egy tízperces hegyibeszédet kell tartanom, és van, akinél néha csak az ér valamit, ha befenyítem.
Mondjuk úgy szép az élet, ha zajlik. Nekem pedig "foglalkozásnélküliként" nincs más dolgom, mint az ő ügyes-bajos dolgaikat rendezzem, intézzem. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése