2010. ápr. 22.

Eszem megáll..

Várható volt, hogy történik valami, ugyanis túl régóta éldegéltem a magam kis védett burkában, minden jól ment, minden sínen volt, minden el volt intézve. Gyanús is, kissé unalmas is volt már ez a fajta csend. De olyasmire számítottam csak váratlan meglepetésként, hogy majd kitalálnak valamit az iskolában, vagy az oviban, ami jól keresztbetesz egymásnak.
Ehelyett, ma miközben a napi minimál bevásárlást intéztem összefutottam egy rég nem látott ismerőssel. A fiaink egy helyen fociztak annak idején, az ő fia igazi kis tehetségnek számít, szerintem még fogunk is hallani róla. Vele pedig elég jóban voltunk, ráadásul ő is ott dolgozik, ahol a párom, meg ahol én is megejtettem azt a kis rövidtávú munkaprojektemet. Rég nem látott ismerősök közötti szokásos formulákkal érdeklődtünk egymás hogylétéről, gyerekekről, én megdícsértem, hogy mennyire jól néz ki. (sokat fogyott). Aztán következett a szintén szokásos kérdés felém: "És dolgozol már valahol?" Ez a kérdés önmagában is mindig lesokkol egy kicsit, de ezt az én hülyeségemnek fogom fel, mert a többség tényleg érdeklődően érdeklődik a dolog felől. Miután mondtam, hogy nem, sajnos nem találtam még sehol semmit, és hiába is jelentkezem mindenhova, nem kellek... egy röpke pillanatnyi  (erről a röpke szócskáról másnak is mindig eszébe jut, hogy: "Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár?, vagy csak én vagyok ilyen...?) habozás után azt mondta, hát végülis nem is olyan csoda ez. Bent is azt mondják, azért küldtek el, mert nem merték felvállalni a rosszulléteidet. Köpni-nyelni nem tudtam. Tény, hogy megmondtam a közvetlen kolleganőimnek az utolsó munkanapom reggelén, hogy mi történt,és hogy milyen is ez, de elvileg, vagyis tudtommal a főnököm erről semmit nem tudott, és nem ezért küldött el. Igaz, szó sem volt megbeszélésről, csak elmondta a magáét, és részéről le volt rendezve. Annyit azért kinyögtem, mielőtt pánikszerűen elmenekültem onnan, hogy ha ezért küldött el, akkor ez nem engem minősít, hanem őt, és kár, hogy nem tudtam, mert akkor be is pereltem volna.
Megtarthatta volna magának a folyosói pletykát, mert ő nem lett volna semmivel sem szegényebb tőle, meg én sem lettem gazdagabb attól, hogy a tudomásomra jutott. Viszont nem esik jól, és ez egy enyhe kifejezés arra, amit érzek. Mert eddig csak azért haragudtam, vagy azzal bántott meg leginkább, hogy nem hallgattattam meg ott és akkor. Lehetőségem sem volt "megvédeni" magam, vagy bármivel is indokolni a helyzetet. Most viszont felmerült bennem a kérdés, hogy azért nem volt erre lehetőségem, mert egy selejt, vállalhatatlan munkaerőnek bizonyultam a szemében? Gyakorlatilag mindegy már, ebből a távlatból, de mégsem az.
Mert itt akkor megint felvetődik bennem a gondolata annak, hogy nem szabad soha senkivel őszintének lennem, ha bármikor is a jövőben munkahelyet találok magamnak. Nem mondhatom meg senkinek, hogy bocs, gyerekek, ha elvágódnék csak úgy se szó, se beszéd, nem szívtam semmit, csak épp rohamom van? Vagy elmondhatom, de akkor nem fognak vállalni? Hát mi vagyok én, hogy külön vállalni kelljen? Nem vagyok csökkent értékű ember, csak van egy betegségem, amivel pont ugyanolyan életet élhetnék, mint bárki más, ha hagynák.
Dühít a dolog, még ha pletykaszinten terjed is. Még akkor is, ha az azon a folyosón dolgozó emberek közül gyakorlatilag senkivel nem találkozom (talán többet sem). Mert úgy vesznek a szájukra, hogy nem is ismernek. Igaz, ez a pletyka, én is tudom. De szívesen bemennék, és elmesélném mindenkinek, hogy amitől annyira félnek vállalni, az nem ragályos ám, és nem is olyan félelmetes, hogy amiatt bárkinek az utcára kelljen kerülni. Nem jó, az tény. De nem is nekik kell viselni semmi ezzel kapcsolatos terhet, hanem nekem. Nem nekik kell szembesülni a korlátaikkal, hanem nekem. Nem nekik kellett együttérző, emberi embernek lenni abban a helyzetben, hanem nekem kellett keménynek maradnom, és csak úgy belehalni egy kicsit, hogy ne látszódjon.
És dühít abból a szempontból is, hogy híven tükrözi az átlagemberek átlaghozzáállását. Az epilepsziás ember valamiféle iszonyatot vált ki belőlük, és meggyőződésük, hogy ha távol tartják maguktól, akkor nincs is. Pedig vagyunk egy páran. Élünk, mint ők, és boldogulunk, ahogy hagynak.
Mindenesetre innen üzenem az összes azon a folyosón dolgozónak: "Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökere is megmozdul a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak!" (Ralph Waldo Emerson)

4 megjegyzés:

  1. Valóban elkeserítő.... Nekem is volt epilepsziás kolleganőm, bár ő már idős volt, de őt pl.pont azért nem merték kirúgni, hogy nehogy azért legyen rohama... amúgy pedig semmi gond nem volt vele, mert a közvetlen kollégái és felettese tudtak a betegségéről, és hogy tudták mit tegyenek, ha kell.
    Eltitkolni semmiképp nem szabad, mert abból baj is lehet...
    De nem kell ahhoz betegnek lenned, hogy ne találj munkát a mai világban, sajnos. Épp elég nagy "betegség" a munkaadók szemében, hogy gyerekeid vannak...
    Azért drukkolok, hogy legyen valami, legalább részmunkaidős!!!!

    VálaszTörlés
  2. Ez tényleg elkeserítő...megtarthatta volna magának;Ez csupa rosszindulat,nem holmi tapintatlanság......és tényleg a jó átlag hozzáállását tükrözi sajnos...
    Tudom nem könnyű,de próbáld meg leppattintani magadról ,az ehhez hasonló megjegyzéseket,na meg a munkával kapcsolatosakat is.
    Nekem is a röpkéről egyébként a fent idézett sorocska ugrik be:):):)
    off.
    Facebook:Susánné Nagy Ildikó

    VálaszTörlés
  3. Elhiszem, hogy bánt a dolog, de próbáld meg elengedni... Aki bántani akar, azt zárd ki... tudom, nehéz.

    Mélységesen felháborodom az emberek fecsegésén, szurkálódásain. Kisstílű és szánalmas.

    Ölellek sokszor!

    VálaszTörlés
  4. Köszi, lányok. :)
    Bea, a részmunkaidő ritkább a fehér hollónál, sajnos.
    És igen, sajnos 3H-s vagyok (halmozottan hátrányos helyzetű), a három gyerekkel, a diplomanélküliséggel, és nyelvvizsganélküliséggel, és még beteg is vagyok... szóval, ide nekem a taigetoszt. :D De nem hagyom ám magam.
    Igyekszem ezekben a lepattintásokban is erősödni, kizárni őket, mert tudom, akkor könnyebb lesz. :)

    VálaszTörlés