Van az úgy, hogy az ember hoz egy döntést. Akkor, pillanatnyilag a körülményeket, és érzéseket figyelembe véve látszólag egy jó döntést. Mérlegelve minden előnyét, hátrányát, vállalva minden kockázatát.
Aztán ugye általában úgy van, hogy az ember, felszabadulva lubickol egy jó ideig. Mert úgy tűnik, minden jó, minden szuper, és "ugye megmondtam", hogy így is lehet.
És aztán van az úgy is, hogy egyszer csak kezd összeomlani a kártyavár. És előbb jönnek kis, apró jelek, figyelmeztetésként.. amit ugye a nagy lubickolásban igen nehéz észrevenni. Vagy még ha észre is veszük, egy kézlegyintéssel el lehet intézni, mert ugyan mi probléma lehet szabad emberként, mikor olyan jó döntést hoztam?
De van az úgy, hogy a kis apró figyelmeztetések sokkal nagyobbak, és sokkal sűrűbbek lesznek. Amikor már nem lehet legyinteni, és meg kell állni egy kicsit a nagy lubickolásban.
És újfent dönteni kell. Cseppet sem felszabadító módon, ám mérlegelve minden előnyét, és hátrányát, vállalva minden kockázatát, ám nem vállalva azt a továbbiakban, hogy mi történik, ha tovább lubickol.
Így aztán.. holnap reggel újra előszedem a gyógyszeremet, mert három hónap után be kell látnom... nem jól van ez így. Makacsul tagadhatom, és titkolhatom bárki elől, de magamnak nem hazudhatok. Nem vagyok jól nélküle (sem).
Nem élem meg kudarcként (még?), megpróbáltam, adtam esélyt, de eddig ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése