Tárgyak

Szeretem azt gondolni, hogy én már nem vagyok olyan, aki mindent elraktároz, és semmit sem dob ki. Általában ez azért igaz is. Mégis vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. Valószínűleg csak azért, mert annyira szervesen hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy el sem tudom képzelni azt, hogy lehet nélküle élni.
Más a helyzet azért azokkal a tárgyakkal, amik emlékként vannak számon tartva. Ilyenek a gyerekek karszalagjai, keresztelős gyertyák, esküvői poharaink, de van egy doboznyi haszontalan apróságom is, amiben ezeréves cigis doboz van, vagy épp egy bonbonos doboz, de van abban a dobozban csavar, aminek csak én tudom a történetét, meg autó pótkulcs, ami már sosem nyit autót. És persze, ilyenek a fényképek. A papír alapúak dobozban, albumban, a digitálisak pedig a számítógépen.
Aztán amikor beüt valami krach, amire igazán nem számíthat az ember.. mert gyakorlatilag mindent elkövetett azért, hogy elkerüljön egy ilyen helyzetet.. akkor bizony gáz van. De hogy mi is történt? Számítógépünk, amihez így, ebben a formájában, ahogy most is itt ülök előtte elég komolyan ragaszkodom, mert emlékeim kötődnek hozzá, mert közösen szereztük, mert aztán úgy lett összerakatva, ahogy a mi igényeinknek megfelel, úgy döntött, hogy nem kívánja tovább meghálálni a belé fektetett energiát. Nem friss döntés, mert egy ideje már néha-néha úgy dönt, hogy akkor ő most újraindul, tetszik, vagy sem.. Nem tetszik sosem, de azért elnéztük neki. Próbálkoztunk mindenfélével, hátha sikerül újfent a kegyeibe férkőznünk, de még nem találtuk meg az igazi kulcsot hozzá. De aztán pénteken olyat tett, ami még nálam is túlment minden határon.
A fényképeinket és mindenféle video-t, meg fontosabb dokumentumokat külön winchesteren tároljuk. Olyanon, ami fizikailag is külön áll attól, amin a rendszerpartíció van. Ráadásul épp a múlt héten lett átmásolva a harmadik winchesterre is, biztos, ami tuti alapon. Erre.. egy olyan újraindulás után, mikor nem is akart már mégsem újraindulni többet, mindkét adatvinyó partíciós tábláját nemes egyszerűséggel törölte. Mintha sosem lett volna rajta semmi. Első pillanatban lemerevedtem. És próbáltam távol tartani magamtól az egészet, mintha meg sem történt volna. Aztán percek múlva előbukkantak a képkockák, amik már nincsenek. És amiket nem tudok pótolni. Soha többé nem tudom lefotózni az újszülött Rolit.. meg egy csomó mindent. Öt év fényképei, amik ugyan nem képviselnek nagy értéket, mert semmi profizmus nincs bennük, mégis.. nekem kincsekkel érnek fel. És nincs többet. Abba nem is gondoltam inkább bele, hogy az a mappa, ami "Dius dokumentumok" néven futott, mi mindent tartalmazott, ami nekem kedves volt, vagy épp az én szellemi termékem (mesék). Nem hibáztathattam senkit, mert tudtam, hogy mindent megtett a párom,  hogy ne következzen be egy ilyen, ám valóban, az sosem jutott eszünkbe, hogy ez is előfordulhat. Látta rajtam, hogy mennyire bánt, persze, hogy látta, hiszen majdnem kibőgtem a szemeimet is értük.
Így aztán a péntek éjjelt azzal töltötte, hogy megpróbálta visszaszerezni az adatokat. És hála neki, meg a getdataback nevű programnak, sikerült. A dokumentumok ugyan az enyészeté lettek örökre, de az összes fotó megvan. Kicsit romlott a minőségük, de nem baj..
Ezek után pedig úgy járt ez a gép, hogy én is annyira megharagudtam rá, hogy rábólintottam, hogy menjen innen.. egy új alaplappal másnál lesz majd elvileg. Ha nem, akkor marad. (új alaplappal)