Tegnap az járt jól, aki nem akart tőlem tanácsot kérni semmiben. Mert aki kért, vagy épp a véleményemet kérte ki valamiben, az azt hiszem csalódott. Lehet, hogy a fejfájás tette ezt velem, vagy egész egyszerűen csak végre tényleg megértem arra, hogy ne gondoljak folyton mások érzéseire, hanem helyezzem a magamét elé.
Szóval, történt, hogy jött az anyukám kora délután kisírt szemekkel (ugye ez nem újdonság) a húgomtól, hogy már megint semmi nem jó, és megint ki van készülve, és mondjam már meg, hogy mit csináljon, vagy mit rontott el? Egy darabig hallgattam a sirámokat, meg a mentegetőzést, miszerint nem akarja nagyon durván leszidni sem, nehogy még rosszabb legyen a helyzet, de nem akarja ráhagyni sem, nehogy azt higgye, hogy ez így van jól. Aztán végül nem bírtam tovább tartani a számat, és elmondtam a véleményemet. Végre kimondtam, hogy igenis mindannyian hibáztak már akkor, mikor gyerekként mindent megkapott, csak nehogy hisztizzen. És azóta ezzel terrorizál és tart sakkban mindenkit, mert hisztizni azt nagyon tud. És végre kimondtam, hogy attól bezzeg sosem félt (fél), hogy velem mi lesz, ha valamiről megmondja a véleményét. Pedig nekem sem szokott jól esni. Párom odabent a szobában csak mosolygott magában, ahogy hallott.. tudta, hogy igazam van, és azt hiszem, azt gondolta, már épp ideje, hogy egyszer az életben megmondjam. Többet mondjuk nem fogom, mert ugyan megkönnyebbülést hozott a lelkem egy részének, hogy végre már ezen nem rágódok, de megértésre nem talált. Ő (mármint anyám) nem látja a hihetetlen különbséget, amit tettek közöttünk. Nyilván nem volt szándékos, sosem gondoltam azt, hogy bármelyikünket jobban szeretné a másiknál. De sosem tudott fenntartani egy egyensúlyt.
Az pedig, hogy én ez lettem, aki, a húgom pedig az, aki... nem is feltétlenül az ő "hibája", ha hiba egyáltalán. A hiba, amit elkövetett, alapvető és banális, és szülőként, anyaként tudom, nem is olyan nehéz ezt nem elkövetni. A következesség, legalábbis a mindenáron való következetesség nekem sem a legerősebb oldalam. De vannak határok, amit akkor sem engedek átlépni, ha piros hó esik. És ezt mindhárom fiam idejekorán megtanulta, és (még) meg sem próbál a határ felé közeledni.
Aztán még este egyszem fiúBarátom is jelezte egy sms-ben, hogy felhívna egy kicsit később. Sejtettem, hogy milyen ügyben, és előre mosolyogtam magamban, hogy na, szegény, most ő sem azt fogja tőlem hallani, amit szeretne. Mert (anélkül, hogy megsérteném a magénszféráját) döntés helyzet előtt áll. Változás lenne az életében, jó változás. Ha hagyná. De nem, ő még mindig a múlt fájdalmain tipródva inkább toporog, és elrontja. Hallottam a hangján, hogy tényleg nem azt várta, hogy azt mondjam, tessék végre szembenézni a félelmeivel, és elhinni, hogy lehet boldogan élni. Gondolom ma egész nap ezen rágódik majd. De ha csak egy kicsit is segíteni fog neki, akkor nem baj.
Szóval, ilyen volt a tegnapi nap. Csernus is megirigyelt volna. :D Najó, annyira azért nem voltam ám szókimondó. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése