2009. máj. 30.

A felhők

Egyszer volt, hol nem volt, a végtelenkék égen élt három kis bárányfelhő. Hol itt, hol ott bukkantak fel, a világ minden tájáról láthatták őket.
A három kis felhőcske sosem került távol egymástól. Boldogan játszadoztak, legkedvesebb játékuk az volt, mikor versenyeztek, ki tud bonyolultabb alakot ölteni. Mert bizony, már egészen kicsi korukban rájöttek ők is, hogy a felhők képesek arra, hogy akár úgy nézzenek ki, mint egy kisbárány, vagy a következő pillanatban lehettek szakállas bácsi is. Egyszer a napocska, aki kedves barátjuk volt, súgta meg nekik, hogy ilyenkor a földi gyerekek meg azon versengenek, ki találja ki, milyen alakja van a felhőknek. Naphosszat játszottak így, más dolguk nemigen volt. Még kicsik voltak ahhoz, hogy esőfelhők lehessen, ahhoz meg főleg, hogy viharfellegekként jelenleg meg bárhol is. Igaz, arra nem is nagyon vágytak. A viharfellegek olyan hatalmasak és gonoszak voltak, hogy féltek tőlük. Azóta különösen, mióta közülük az egyikük olyan morcos tekintettel fenyegette meg őket, csak azért, mert nem vették észre a közeledtét. Riadtan kapaszkodtak össze, és gyorsan a nap háta mögé bújtak, míg Gonosz, a viharfelhők közül is leghatalmasabb, elvonult nagy dérrel-dúrral.
A nap készségesen elbújtatta őket, de megmosolyogta a három kis felhő félelmét. Másnap elmagyarázta nekik, hogy nem kell félniük.
-De Gonosz rettenetesen csúnya.- húzta össze magát egész kicsire egyikük- És ha szembeszállunk vele, akár örökre is eltűnhetünk.
-Dehogy. -mosolygott a nap- Gonosz csak a gyengéket tudja legyőzni.
-Én igazán erős vagyok- mondta a másikuk nagy bátran- Én biztosan le tudom győzni, csak kerüljön a szemem elé. -azzal máris harcos alakot öltött
-Nem kell legyőznöd senkit-mosolygott a nap- Legalábbis nem úgy, ahogy Te gondolod, kis barátom. Mit gondolsz, miért én vagyok az, aki mindig látható? Akivel senki nem húz ujjat?
A három kis felhő összedugta a fejét, úgy gondolkodott. Tudták, hogy a nap senkit sem bánt, mert őket sem bántotta soha. Tudták, hogy ugyan nagyon meleg, de mindig nagyon vigyáz rá, hogy ne égessen meg senkit. Tudták róla, hogy nem mond rosszat senkiről. De ugyanez elmondható volt a kis, fényes csillagokról is.
-Nem tudjuk. -mondták végül csalódottan
A nap rejtélyesen mosolygott, majd ásítozni kezdett. A felhőcskék tudták, hogy hamarosan elmegy a Föld másik felére, és helyette jön a hold. Csalódottan búcsúzkodtak, de gondolták, majd a holdat megkérdezik, mit tud a nap, amit ők nem?
Aznap nem volt rá alkalmuk. Alig a nap elment, megjelent Gonosz, Zord és Hangos, és akkora vihart csináltak, hogy szegény felhőcskék alig bírtak megkapaszkodni, el ne vigyék őket. Szorították egymást, ahogy bírták, mert az aztán a legnagyobb tragédia lett volna, ha akármelyikőjüket is elsodorja a vihar. Nagyon elfáradtak a kapaszkodásban, így mikor végre elvonultak a viharfellegek, már csak aludni vágytak, és elfelejtették, mit is szerettek volna kérdezni a holdtól.
Másnap a nap már jó pár perce simogatta őket kedves meleg sugaraival, mire felébredtek.
-Na, tudjátok már?- kérdezte őket
-Nem- szontyolodtak el a felhőcskék
-Én vagyok az egyetlen, aki mindenkinek boldogságot hozok. Nincs senki a világon, aki ne örülne nekem. A viharfellegek sem képesek bántani engem, csak eltakarni, míg elvégzik, amiért jöttek.
-Ó- szontyolodott el hármójuk közül a legkisebb- Mi sosem tudunk boldogságot hozni.
-Dehogynem, kis butuskám. Boldogságot hoztok minden földi gyermeknek a játékaitokkal.
-De ez kevés. Gonosztól mégis félnünk kell. Csúnyán néz ránk, és kiabál, csattogtatja az ostorát, ahogy közeledik. -mondta riadtan a legnagyobb felhőcske
-Aha... -mondta a középső felhő-Én már értem. Éééértem! Halljátok?- és boldogan ugrándozott föl-le
-Mit értesz, halljam csak?
-Legközelebb, ha közeledik, össze kell kapaszkodnunk, és amennyit csak tudunk, játszani. Akkor is, ha csúnyán néz. Mert a játékunk boldogságot hoz.
A felhőcskék ettől a pillanattól kezdve még nagyobb egyetértésben játszottak. Hol összekapaszkodva, hol külön-külön. Már a legkülönfélébb alakzatokra is képesek voltak, néha még a napot is megnevetteték vele. És aztán egyik nap közeledtek a viharfellegek. Már messziről morogtak, csattogtak. A három kis felhőcske kicsit riadtan nézett össze, aztán összekapaszkodtak, és önfeledt játékba kezdtek. Megállás nélkül változtak kis teknősből kiskutyává, majd virággá, vagy labdázó kutyussá. És láss csodát... Gonosz megtorpant, és figyelni kezdte őket. Nézte-nézte őket, ahogy nézte Zord és nézte Hangos is. A három kis felhőcske azt sem tudta már, épp mit csinálnak, csak izgatottan lesték, mi történik. És egyszercsak Gonosz visszafordult, majd követte őt Zord és Hangos is.
A három felhőcske boldog mosollyal nézett a napra, aki megsimogatta őket.
-Látjátok, mindenre képesek vagytok, amit csak szeretnétek. Csak mindig tudjatok játszani.
A három felhőcske később esőfelhő lett, áldást hozó vízpermetet szórtak a szomjazó földekre, de nem mulasztották el a kis felhőcskéknek megtanítani a boldogsághozó játékot.

A megtalált rózsa

Ritkán olvastam eddig könyvet valaki másnak az ajánlására. Már csak azért is volt ez eddig így, mert kevesen olvasnak rendszeresen könyveket.
Ez a könyv viszont úgy került az utamba, hogy előtte ennek a Valakinek is csak az útjába került. És aztán ajánlotta figyelmembe úgy, hogy "Ez a Te könyved." Bevallom, alig vártam, hogy a könyvtár következő nyitvatartási napja legyen, és már mentem is. Nagyon reméltem, hogy szerencsém lesz, és ott találom. Elsőre nem találtam, nagyon csalódott voltam. Aztán valamiért mégiscsak visszamentem oda, ahol lennie kellett, és ugyan nem az O betűnél, ahol szerintem lennie kellett volna, hanem az Ö-nél megtaláltam.
Még aznap elkezdtem olvasni. Már az első pár oldal után le kellett tennem, hogy magamhoz térjek a döbbenetből. Döbbenet, mert valahogy olyan hihetetlen volt, hogy mintha valaki benne turkálna a fejemben, és leírná, amiket valaha is éreztem, vagy gondoltam. Az már csak "hab volt a tortán", hogy a főszereplőnőt Diana-nának hívták, akárcsak engem.
Nem mondom, hogy tökéletesen egyszerű olvasmány bárkinek. Kell hozzá bizonyos fokú elvontság, és nagyfokú érzelemgazdag lelkivilág, ami befogad sokmindent. Volt benne rengeteg olyan gondolat, ami arra késztetett, hogy a könyvet becsukva kissé elgondolkodjak.
A döbbenet végigkísért, bevallom, néha kicsit meg is zavart az olvasásban. Menetközben sok olyan gondolat volt, amit majd ki fogok jegyzetelni magamnak, későbbi útravalóként.
Egy biztos: többször is fogom még olvasni, egészen addig, míg biztosan megtalálom a rózsámat, és mindenhol hallhatom a hangját. Mert hallani fogom, ez nem kétséges. Képes vagyok rá, és senki más nem kell hozzá, csak én.
És hatalmas köszönet illeti a Valakit, aki figyelmembe ajánlotta. :-)
(és csak zárójelben, és halkan, lábujjhegyen jegyzem meg, hogy azóta "íráskényszerem" van)

2009. máj. 28.

Már megint gyerekek

Kivételesen nem konkrétan valami kapcsán, hanem csak úgy.. Olvasgatom az ilyen-olyan babás és kisgyerekes blogokat, viszonylag rendszeresen, és ezek olvasása kapcsán mindig rádöbbenek, hogy valószínűleg a mostani "normák" szerint én egy elvetemült, mondhatnám "sz@r" anya vagyok.
Merthogy ott kezdődött, hogy egyik gyerekem sem tudtam két hónapnál tovább szoptatni. Az elsővel még bénák voltunk, a másodiknál tök jól működött, mígnem azok a fránya hormonok közbe nem szóltak, és a harmadiknál is eljátszottuk ugyanezt. Aztán nem óvtam, féltettem őket mindig, mindenáron attól, hogy "jajj, ilyet még nem ehet, mert jajj, allergiás lehet később". Megették, akkor megették, és egészségükre, ha nem, akkor nem. Nem átallottam nekik csokit adni (fura lett volna, ha nekik nem, de nekem lehet), sőt, a kólát sem dugtam el előlük sosem. Nem dícsértem meg, ha rajzolt a falra, sőt... Nem volt türelmem soha ahhoz, hogy a konyhaszekrény teljes tartalmát kipakolja, és visszapakolja százharminháromszor naponta. Inkább elmagyaráztam, hogy az anya "játéka", ő meg legyen szíves keressen magának másikat. Előfordult, hogy kaptak. Kezükre, fenekükre, de azt hiszem, mindegyik gyerekem kapott már pofont is tőlem. (az más kérdés, hogy nekem jobban fájt, mint nekik) Nem aludtak velem egy ágyban, mert ki nem állhattam. Mindenkinek van sajátja. Nem voltam soha hajlandó félnapokat a játszótéren tölteni (najó, könnyen vagyok, van udvarunk). Nem átallottam nekik a tévét bekapcsolni, ha már végképp nem bírtam elviselni az egyfolytában ordítást. És nem, soha nem volt nálam babakorukban kölesgolyó, vagy buláta, vagy mittudomén miféle egészséges finomság. (igaz, talán még nem is lehetett kapni). Szóval, ezek szerint baromira nem vagyok/voltam trendi anyuka.
Nem kritika ez részemről feléjük, egyáltalán. Csak nem értem, miért jó az bárkinek is, ha az összes létező legdrágább és legmárkásabb fejlesztőjátékot összevásároljuk (és aztán berakjuk a többi közé a sarokba), mitől jobb az, ha sose szólunk rá, ha mindent az ő igényei szerint csinálunk (nem csecsemőkorban, mert az más). Attól, hogy gyerekünk van, még mi is itt vagyunk. És attól, hogy számunkra ők a legdrágábbak, legszebbek, legokosabbak, és mindenféle leglegleg-ek.. , még majd egyszer eljön a pillanat, amikor be kell illeszkedni egy közösségbe, ahol csak ugyanolyan lesz, mint a többi, ahol csak akkor és ott és úgy lehet játszani, rajzolni, futkározni, amikor arra lehetőség van. És akkor mi lesz?
És nem is kell majd a babablogokból ihletet merítenem ehhez. Itt lesz a szomszédban.. aki már most tudja(!), hogy ő aztán cukrot soha, meg ő aztán biztos nem így, hanem úgy, és fittmami lesz, és mindig minden happy lesz és szuper. Naja.
Én is mondtam, hogy azt aztán sosem fogom mondani... mégis mondtam már.
És ezekből a dolgokból nem is olyan nehéz megérteni, hogy miért is van annyi fejlesztésre szoruló, szociálisan érzékeny, és a többi gyerek. Mert mi lesz az olyan kisgyerekkel, aki egyévesen a földhöz vágja magát, mert nem kapja meg a kocsikulcsot? És nemhogy megkapja, még meg is vigasztalják. Vagy mi lesz azzal a másik, de szintén egyévessel, aki alkoholos filccel összerajzolja a tűzhelyet, és a hűtőt, és csak mosolyognak, hogy milyen kis kreatív?
Amúgy meg elég félelmetes belegondolni, hogy elvben majd ezen a kis "kreatív" korosztályon fog múlni a nyugdíjunk. (tán kölesgolyóra telik majd :-D)

2009. máj. 27.

Idézek és töprengek

"Meg kell engednünk valakinek, hogy nekünk adja, amije van. Ha mindig csak te adsz, soha nem kell csalódástól tartanod, mert nem vársz vissza semmit. De ez önzőség. Mert így nem engeded kitárulkozni magad, s nem adsz esélyt másoknak arra, hogy közel kerüljenek hozzád." (Luanne Rice Suttogás a múltból..)
Egy könyvben olvastam ezt a pár sort, és annyira elgondolkodtatott akkor is. Aztán kiolvastam a könyvet, de megjelöltem az oldalt, ahol találtam. Többször elolvastam még újra, és végül leírtam ide. És gondolkodom (vagy inkább csak töprengek) még mindig azon, hogy mekkora igazság van benne. Mert tényleg, mennyivel egyszerűbb, és jobb mindig adni, feltétel nélkül, semmit sem várva cserébe. Ami persze szép és nemes dolog. De tényleg ott van mögötte talán egy picit (és igazán nem tudatosan), hogy így távol lehet tartani a csalódásokat.
Sosem gondolkodnék ilyesmin, ha racionálisabb személyiség lennék. De nem vagyok az. Ugyan két lábbal állok a Földön, nem kergetek rózsaszín felhős álmokat magam körül, elfogadom a nehézségeket, de igyekszem távol tartani magamtól akit csak lehet. Szeretem, teszek érte, és nem várok cserébe semmit. Működött. Aztán egyvalakit mégiscsak közel engedtem annyira, hogy hagyom neki, hogy tegyem érte, és nem csak hogy hagyom, de jó is.
És sokkal kevésbé tudnak bántani mások. Hogy emiatt e, vagy csak azért, mert -ahogy bölcs barátom megjegyezte múlt héten- összeszedettebb vagyok mostanra, mint bármikor az elmúlt években, azt nem tudom.

2009. máj. 26.

Ez a nap más?




Kicsit valóban más volt. Nem, nem kicsit. Nagyon más. Sütkéreztem a szeretetben egész nap. Már hajnali hatkor puszikkal ébresztettek, és felköszöntöttek. Aztán 7-kor megérkezett a legelső sms, és amint pittyent egyet a telefonom, tudtam, kitől jön. :-) És kaptam sorban sok-sok sms-t, iwiw-es üzenetet.És hozott nekem a postáskocsi ajándékot, aminek nagyon örültem. Mit mondjak, jólestek. :-)
A legjobb mind közül mégis a képeslap volt, amit a nagyfiam küldött nekem, és fentebb látható (mert hiába akartam ide tenni, a kép mindenáron ott fent akart lenni. :D)
Szóval, szép szülinapom volt.
És hogy teljes legyen, csináltam magamról egy videót (nem annyira a nagy egoizmusom miatt, mint hogy meg tudjam mutatni, hogyan lesz egy szép kisbabából ilyen vén banya. :D)

video

2009. máj. 25.

Iskola

Pontosabban egy iskolai levél, melyben "Örömmel értesítenek, hogy ... Erik Márk nevű gyermekünk felvételt nyert az iskola ab úti épületébe az 1.e osztályba" Tanítók: X Y-né és A-né B C.
Mindez pénteken, a ballagás napján, délben. Amikor még vártam a virágokat, a szalagokat be kellett tűzni a virág mellé, még el kellett mennem a ballagósomért az oviba, vasalni az ünneplőruhákat, és enni sem ártott volna. Ez utóbbira végül nem került sor. Mert összeszorult a gyomrom, hogy nem, nem oda került, ahova szeretett volna. Azt két másodperc alatt eldöntöttem, hogy a gyerekem ezen a napon nem tudja meg, mert nem rontom el neki. Aztán szép sorban mindenkiről kiderült, hogy senki nem lesz osztálytársa. A 14 csoporttársból 12-en abba az osztályba kerültek, ahova Erik is szeretett volna, 2-en pedig a harmadik induló első osztályba. Nem is tudom, hogy csalódott voltam e inkább, vagy indulatos, vagy egyszerűen csak beindult bennem az anyaoroszlán, aki mindenáron félti, óvja, védi és a legjobbat(?) akarja a gyerekének. Sok emberrel beszéltem át mindezt. Férjem szerint túlélhető, mert Ő is pont így lett elsős, és különben is nem kell a saját(?) csalódottságomat kivetíteni a gyerekre.Egyszem Fiú Barátom szerint sem világtragédia, és ő is azt érezte ki a hangomból, hogy én(?) vagyok csalódott. Erika barátnőm azt mondta, nem kell ebből ügyet csinálni, új élet, új kihívás. Patrik fiam felszisszent, hogy jajj, szegény, az nagyon rossz lesz neki. (ez sok mindent eldöntetett velem) Eszter tökéletesen értett (végre valaki), hogy miért agyalok, miért féltem, miért vívódok.
Elgondolkodtam, hogy vajon, ha a sors úgy rendezte, ahogy, akkor szabad e, vagy érdemes e beleavatkoznom. Aztán ezt félretettem. Figyeltem egész hétvégén a gyerekemet, aki messze nem átlagos méretekkel rendelkezik, korosztályában kiemelkedő a súlya, a magassága, mégis, bizonyos helyzetekben még mindig kisbaba. Mert nagyon nehezen viseli a kudarcot, nehezen dolgozza fel, ha nem neki van igaza. És olyankor sír. Mit sír... hisztizik, hatalmas hangerővel, pont, mint kétévesen. És még mindig kell neki az a fajta támogatás, amit felnőttként én, vagy az apja nyújthatunk vitás helyzetekben, kétes esetekben. Mert igazságszolgáltatás gyanánt nem áll ki még a testvérével sem, hanem jön, árulkodik, és várja, hogy neki és csakis neki adjunk igazat. Szóval.. ilyenkor kb. , mint egy négyéves. Ugyanakkor azt gondolom, még annak ellenére is, hogy papíron fejlesztésre szorul, hogy nagyon jó eszű és logikájú gyerek, pont ugyanúgy tanult meg magától olvasni, mint az a nagyobbik, aki ontja magából az ötösöket. A tanítókat nem ismerem, csak szülők szubjektív véleménye alapján. Az meg ugye olyan, amilyen. Mert ha szereti a gyerekemet, én is szeretem, ha nem szereti, akkor meg mondok rá kígyót-békát. (legalábbis a többség)
Summa summárum végiggondolva százszor, ezersze, meghallgatva mindenkit, hétfő reggel bementem az igazgatóhoz, és fellebbeztem. Sose csináltam ilyet. Most is nehezemre esett. Mert azért az a fajta neveltetés még dolgozgat bennem, hogy egy iskolaigazgató szavát nem vonjuk kétségbe.. sőt, egy pedagógusét sem. Na, persze, az Élet számtalanszor mást igazolt már, de abban a korszakban, amiben én felnőttem, a pedagógus még feljebb való volt a hétköznapi embereknél, mindenképp tisztelni való. Szóval, bementem, elmondtam, hogy semmi kifogásom egyik tanítónéni ellen sem, biztos vagyok benne, hogy mindenki aranyoskedvesnagyonhozzáértő meg minden.. DE miért lett az én gyerekem egyedül???? Felírta, utánanéz, megpróbál mindent (vagy csak mondta, ezt ugye nem tudhatom), és felhív majd. A helyzetet bonyolítja a BTM-es besorolás, meg az, hogy pont kétszer annyi fiú van, mint lány, meg hogy mindenki oda akart kerülni, ahova mi is..
Nem tudom, sikerül e. A lelkiismeretemet megnyugtatja, hogy legalább megpróbáltam. Még akkor, ha tíz év múlva ennek a világon semmi jelentősége nem lesz.
És még akkor is, ha Erik azóta megtudta az óvónéniktől, hogy egyedül lesz E osztályos, és látszólag nem viselte meg.
Most kivárok, és reménykedem nagyon, hogy nem két szék közül a padlóra esek. :-)

2009. máj. 24.

Ovis ballagás

Péntek, május 22-e. Akár egy teljesen szokványos nap is lehetett volna, mert szerencsére nem történt semmi rendkívüli a világban, sőt, talán kis hazánkban sem, hacsak melegrekord nem dőlt meg (ill. voltak itt-ott viharok késő délután, és este). De nekünk különleges volt. Kicsit fájdalmas, kicsit izgulós, kicsit könnyes, de nagyon-nagyon büszke. Középső fiunk is elballagott az oviból. :-( :-)
Az ő hangulatát is rendkívül jól érzékeltette, hogy már éjjel sem aludt valami jól. Többször is felébredt, és aztán reggel is anélkül kelt, hogy ébresztettem volna. Izgult. Reggel még azért mentünk rendesen oviba, de már ebéd után hazajött. Rögtön készült volna, azonnal indult volna a zuhany alá, meg hajat mosni, meg "férfiillatot" fújni magára. Nehéz volt megértetni vele, hogy van még ideje, nézzen nyugodtan tévét, vagy biciklizzen, vagy bármit, amit szeretne.
Még szerencse, hogy nekem folyamatosan volt még dolgom, intéznivalóm, és épp csak gondolatnyi időm maradt azon a levélen elmerengeni, amit a suliból kaptunk (de ez egy külön postba való). És arra is alig jutott időm, hogy vissza-vissza gondoljak azokra a már majdnem történelmi időkre, mikor ugyanez a gyerekem olyan nehezen búcsúzott tőlem a csoportajtóban, és zokogott értem, hogy "csak még egy puszit, anya". Vagy mikor ugyanez a gyerekem kiscsoport végén a nagy, iskolába készülő bátyjának szavalt búcsúztató verset (és még most is fáj kicsit, hogy Roli már nem szavalhatott Eriknek, mert már nem szokás) De nem baj, hogy kevés idő jutott ezekre, mert így csak egy-egy lopott könnycseppet töröltem le a legnagyobb titokban, mert itthon az összes pasi kiröhög miattuk.
És aztán egyszer csak fel kellett venni az ünneplő ruhát. És be kellett fújni a férfiillattal (szerintem anélkül el sem ballagott volna), aztán már kísérhettem is át fél órával az ünnepség kezdete előtt a csoportkép készítésére. (meg vittem a tortát is nekik) Itthon megint csak nem volt idő semmiféle sírós-merengős gondolkodásra, magamra ráncigáltam a ruháimat, az összes pasimat "gatyába ráztam", aztán felpakoltuk óvónénik ajándékát, gyerek ajándékát, magunkat, és kb. mint a málhás szamarak átvonultunk a ballagásra (tök jó, hogy az ovi a szomszédban van)
A műsor nagyon színvonalas volt, nagyjából mindenki részt vett benne. Az én legmagasabb és (szerintem) legcsinosabb szívtipró hétévesen három olyan verset is mondott, amiben annyi nyelvtörő volt, hogy még nekem is becsületemre vált volna. De ő büszkén (düszkén, ahogy ő mondta sokáig) állt ott, hangosan elmondta, és még ránk is mosolygott néha. És egészen a végéig kibírtam sírás nélkül. Ott kezdtek el tök maguktól folyni a könnyeim, mikor elkezdték, hogy "billegünk-ballagunk". Amikor pedig rögtön ezután még elénekelték a "Kedves óvódám.." kezdetű mondhatni örökzöldet, akkor azért már nem csak nekem folytak a könnyeim, hanem több anyukának is.
Hamar magamhoz kellett térnem, mert még hátra volt egy nagy feladat, amibe a gyerekek ugyan be voltak avatva, és reggel összepróbáltam velük a verset, de kellett nekik valaki, aki irányítja őket, aki a kezükbe adja az ajándékot. Szépen elmondták a verset, átadták az ajándékokat.
És már vége is volt. Még fotózkodtunk a fotós bácsinál, reményeim szerint csinált rólunk jó képeket. (nem csak a szoknyám hosszúságát nézte)
Itthon már csak megnézte a szalagokon a feliratot, összeraktuk a lego-órát amit a húgoméktól kapott, megettük a gyümölcstortát.
Én pedig azon kaptam magam, hogy ugyan baromira elfáradtam a sok intézkedésben,és nagyon sokszor volt nagyon elegem a négy év alatt, de nagyon sajnálom, hogy már csak három hét, és végleg búcsút veszünk. Mert most akkor már megfordul az arány. Nem 2:1 lesz az ovisok:sulisok aránya, hanem épp ellenkezője.

Ma Eszter napja van...

.. és így hívják az én legjobb barátnőmet. Sokat gondolkodtam, hogy azok után, hogy a múlt hetem olyan volt, amilyen, így aztán a meglepivel kicsúsztam az időből, mivel is tehetném neki kicsit szebbé a mai napot.
Nem mondom, hogy már tudom. Mégis, úgy döntöttem, hogy akkor ma, leírom Neki, hogy mit is jelent.
Három és fél éve kezdődött az interneten. Nem rögtön jött köztünk az igazi összhang, de ma már tudom, ennek csak az lehetett az oka, hogy kicsit irigy voltam. Arra, ami akkor nekem olyan tökéletesnek tűnt. Ma már tudom, szerencsére ő is csak annyira tökéletes, vagy tökéletlen, mint én, vagy mint bárki más. Az internetes fórumon majdnem egy évig is irkáltunk egymásnak, míg aztán történt, hogy sokáig nem jelentkezett. És gondoltam egy merészet, megkerestem a honlapjukon az ő telefonszámát, és felhívtam, mert aggódtam érte. Azt hiszem, valamikor itt kezdődött az, amiből ez lett, ami mostanság van. Mert attól a telefonhívástól valahogy minden megváltozott köztünk. Vagy csak egy plusz lökést adott neki, mert mindig is ott lógott a levegőben, nem tudom. Az biztos, hogy azóta kölcsönösen örömködünk együtt, mérgelődünk együtt, szomorkodunk, sírunk, vigasztalunk, vagy épp gondolkodunk. Olyan természetes lett, hogy bármi történik, automatikusan nyúlok a telefonomért, mert tudom, majd nála találok vigaszt, akár csak azzal is, hogy meghallgat, vagy épp ő lesz az, aki tökéletesen érteni fogja az összes kusza gondolatomat legyen szó a gyerekekről, a páromról, munkahelyekről. Teljes természetességgel beszélünk kényes témákról is, úgy, ahogy senki mással sem.
Az utóbbi időben sok minden változott körülöttem, veszítettem el két barátot is (vagy csak már nem olyanok, mint rég). De Ő mindig ugyanaz maradt. Lehettem én a pokol legmélyebb bugyraiban is, vagy épp fél méterrel a föld fölött. Mára az egyetlen igaz barátom.
Sokszor kívántam már, hogy bár lenne Ő a testvérem. Vagy legalább, ha ez nem is, bár laknánk egy kicsivel közelebb egymáshoz, hogy amikor úgy érzem, segítségre lenne szüksége, akkor csak kilépnék a kapun, és mondjuk a szomszéd kapun belépve elvihetném a gyerekeit a zeneiskolába, vagy elmehetnék értük, vagy csak főznék neki egy kávét, amit nyugodtan megihat.
És ma, személyesen köszönthettem volna fel a névnapján. :)
Így most csak ezúton mondhatom: Drága barátnőm, nagyon boldog névnapot kívánok Neked.

2009. máj. 21.

Megint morgok

Mindig megfogadom, hogy nem, nem vállalok be semmit, oldja meg mindenki, ahogy akarja. Aztán sose tartom be. Ami egy baromság részemről, mert mindennel kapcsolatban én szoktam szívni, idegeskedni, meg egyáltalán.
Most is. Kellett nekem ez a ballagás körüli szervezkedés? Kb. mint púp a hátamra. De ha én nem veszem a nyakamba, akkor senki. Mondjuk mi lett volna akkor? Semmi. Álltunk volna ott, mint Bálám szamara, és mindenki a másikra mutogatott volna, hogy miért is nem köszönünk el tisztességesen az óvónéniktől, akik azért (most az mindegy hogy s mint) 4 évig nevelgették, terelgették a gyerekeinket, és a többséggel többet voltak hétköznaponként, mint a szüleik.
De ez csak egy a sok közül. Mert púp a hátamon a szülői szervezet elnöksége, de az is olyan, hogy ha én nem vállalom, akkor senki. Meg különben is, valahogy rámragadt, mint csacsira a füle. Az évi több alkalommal tartott értekezletek gyakorlatilag időpocsékolások csak, mert tépem a számat általában másfél órában is, és olyankor bólogatás van, és egyetértés, aztán ha én nem csinálom, akkor nem is lesz megcsinálva. Megbeszéltük már áprilisban, hogy elkezdjük gyűjteni a papír 200 Ft-osokat, mert ugye kivonják a forgalomból. Vártam.. hogy majd most csoda történik, és valaki elindítja a saját csoportján belül. És nem.. majd Dius fogja, megfogalmazza a szöveget, amivel csoportonként koldulunk (nem lehet a közös folyosón ezt, mert egyszercsak elindul magától valahova a doboz), szétosztja, aztán majd a végén számol, bevált, elszámol.
Aztán itt van az alapítvány kuratóriumi tagsága. Nem akartam bevállalni, végül addig kérleltek, hogy mégiscsak beadtam a derakamat.
És ezek csak a "köz" javára tett dolgok. Hol van a többi, amit családon belül kell intéznem, megcsinálnom, leszerveznem. Mondjuk az utolsó pillanatban (szó szerint) adóbevallást csinálni, és akkor még ki is kérik maguknak, hogy nem vagyok hajlandó csalni. (Hát nem is) Még két mondat, és simán összetéptem volna, hogy akkor lehet vinni máshova. Meg telefonálgatni mindenhova, mert "Te ráérsz elintézni". Vagy csokit adagolni nagy vödörből kis vödörbe, kis vödörből nagy tálcára, nagy tálcáról kis dobozba, kis dobozból még kisebb-be.. Mert az olyan természetes, hogy majd én.. mert én olyan rendes vagyok, meg olyan talpraesett, meg én olyan "te mindent el tudsz intézni" vagyok, sőőőőt, olyan is vagyok aki mindennek utána tud nézni (naja, google az én barátom is).
És mindez nem lenne kicsit sem baj. Mert tényleg szívesen megteszem jó szóért, vagy anélkül is, mert jelen pillanatban belefér az időmbe is.
A baj akkkor kezdődik, amikor hátráltatva vagyok, és számonkérve, hogy miért így, és miért nem úgy. És miért nem szóltam, hogy ez vagy az.. Nem értem, miért nekem kell könyörögnöm azért, hogy amit mindenki befizetett, azt ő is, vagy miért nekem kell számon tartanom, hogy ki fia borja tanulta meg a verset, vagy sem. És nem, nem véletlenül adtam meg a telefonszámomat. És diktáltam verset telefonon, mert eltűnt rejtélyes körülmények között a nyomtatott papír.
Meg akkor, amikor hiába kérem senki nem vállalja el helyettem azt a pár szót, amit holnap mondani kéne a gyerekek búcsúzása előtt. Pedig tudom, hogy én el fogom sírni magam, és rettenetesen ciki lesz.
Olyan nagy kérés lenne ez attól, aki négy éven keresztül ugrott minden pillanatban, amikor valamit intézni kellett? Úgy látszik. Mert mégiscsak rám marad ez is... (mint a csacsi füle)
Na, sebaj.. valahogy majd csak túlleszek ezen is. (feltéve, hogy addig nem kapok agyvérzést, mert még mindig nincsenek kész a megrendelt szalagok)

2009. máj. 20.

Nem semmi

Szóval... megtaláltam a bizonyítékot arra vonatkozóan, miért is nem szabad a külső alapján ítélni. :-)
Itt van. Sajnos csak linkelni tudom, pedig igazán érdemes lenne arra, hogy a video legyen itt, de le van tiltva. No, sebaj.. azért meg tudom mutatni. :) 2 percnél azok az arcok... :D

Selejt?

Szerintem selejtes vagyok. De komolyan. Hiányzik belőlem és rólam egy csomó minden. Egyrészt lefelejtették rólam az off gombot. És emiatt folyton gondolkodom, folyton csinálnom kell valamit, mert ha nem, akkor céltalannak és haszontalannak érzem magam. Abba már rég belenyugodtam, hogy nem nőttem csak 160 cm-re, és mondjuk, hogy ez senkinek sem hibája, és különben is alacsonynak is lenni kell valakinek (mondjuk tök hülyén néz ki, hogy a 7 éves ovis majdnem a vállamig ér, de sebaj). Aztán kifelejtették belőlem azokat az anyagokat, amik a hajam színét lennének hivatottak megőrizni. Így lettem 30 éves koromra teljesen ősz, na de ez nem fáj, és hála a hajfestékgyártóknak, ha akarom, akkor nem is látszik. Azt nem gondolom végig, hogy mit felejtettek ki belőlem, ami azért lenne felelős, hogy most is épp ne a trileptal mellékhatásaként zsibbadó fejjel ülnék itt, vagy épp ne nekem kellett volna 16 évesen epekő műtétre mennem, vagy épp ne én lennék Schauermann kóros, és lúdtalpas. Egyszóval selejt. :D :D :D Annak idején tutira a Taigetosz-on végeztem volna, nem érem meg a nemsokára eljövő 31. szülinapomat. (nemhogy még a génjeimet tovább is örökítsem)
De ez mind semmi ahhoz képest, ami azügyben maradt le, hogy mi van ott, ahova senki sem lát be igazából. Merthogy tanulom, tanulom, mégsem tudok nemet mondani. Nem tudom, miért nem. Mindig, mindenkinek segítek, megteszem, elintézem, felhívom, elmondom, meg még ki tudja mi.. mert olyan természetes, hogy megkérnek, és én meg azt mondom, hát persze. És fogalmam sincs, mitől vagyok annyira olyan, aki akkor tud jól működni, ha eléggé szeretik. Ha nem, akkor akkora hiba van a gépezetben, hogy pont az a fogaskerék működik akadozva, ami a többit hajtja. És az sem elég, hogy tudom. Kell hozzá a bizonyíték. Félelmetes, mekkora hatással van rám egy-egy ölelés, vagy épp a hiánya. Lefelejtették rólam azt is, hogy megfelelően tudjak haragudni. Mert kb. két percig tudok, aztán meg már nem is. Nem mondom, hogy felejtek, de még annak is találok ÉN mentséget, aki engem bántott meg, és mindegy az, hogy szóval, tett-tel, vagy épp cselekedettel.
Na persze, most lehet azt mondani, hogy hát örüljek neki, mert ezek szerint van egy csomó jótulajdonságom. Ami nagyon hízelgő, mikor azt mondják, hogy egy angyal vagyok, hogy vagy hogy mihez is kezdenék nélküled. Csakhogy néha jó lenne megtalálni az off gombot magamon, megnyomni, és legalább kicsit kevésbé kedves és megértő és szeretnivaló és segítőkész lenni.
De off gomb nincs (pedig bőszen kerestem), így aztán maradok olyan, amilyen...

2009. máj. 19.

Hit

Mostanában ezen is rágódom. Hogy miben hiszek. Mert tőlem nem meglepő módon nincs olyan, hogy egyvalamiben hiszek feltétel nélkül.
Mert hiszek Istenben. Nem afféle templombajárós hívőként, de tudok imádkozni, és tényleg hiszem, hogy van. De... hiszek a lélekvándorlásban is. És így már akkor valami nem stimmel. Mert ugyan a Hiszekegyben is az van, hogy ".. harmadnapra feltámadt, s ül az AtyaIstennek jobbja felől.." és ugye a húsvét a Feltámadás ünnepe. De az én hitem szerint a lelkünk megtisztul, és aztán egy újabb testben újra leszületik. Na, ez az, ami nem stimmel. Itt már kavarodás van. A leszületés terén. Mert a katolikus hívők nem azt hiszik, hogy valaha is újra jelen leszünk csak más testben. Én meg ebben azért hiszek. Nem tudnám megmondani, hogy miért jó ez nekem, csak jó. És hiszek abban is (és ezért simán a máglyán végeztem volna régen), hogy lehet kézrátétellel, energiaátadással gyógyítani. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és minden, ami történik velünk, okkal történik. Hiszen mindenből tanulhatunk valamit (és előbb-utóbb rájövünk). Hiszem azt, hogy a gyerekek tényleg látnak még aurát, és tényleg olyan magától értetődő nekik, hogy létezik a szellemvilág, vagyis azok a lelkek, akik még nem tudtak távozni, itt vannak körülöttünk.
De néha mégis megingok. Mert hogy van az, hogy hiszek, és pozítivan gondolkodom (bár nagyon nehéz tagadás nélkül gondolkodni és beszélni), mégis mindig van valami, ami visszavet. Persze, ha az eszemmel végiggondolom, értem. Csak hogy az embernek van szíve is. Nem csak esze. A szívem pedig sokkal többet kérdez, és kétkedik, mint az eszem.
És olyankor gondolkodom azon, hogy "Hiszekegy Istenben..." vagy " elég csak ez: "Ne mérgelődj!
Ne aggodalmaskodj!
Légy hálás mindenért!
Dolgozz keményen magadon!
Légy kedves embertársaidhoz!" (reiki öt alapelve)

2009. máj. 18.

Könnyek

Azok a fránya könnyek. Kifogyhatatlanok. És jönnek örömömben, jönnek meghatottságomban, ha szomorú vagyok, vagy ha szomorúságot látok-hallok. Néha nagyon ciki, hogy nem bírom ki könnyek nélkül, de ha egyszer ilyen vagyok...
Pedig volt egy nagyon rövid időszak az életemben, amikor azt gondoltam, hogy juhééé, megváltoztam, mert nem sírtam el magam lépten-nyomon. Aztán mégiscsak visszatért. :-)
Tulajdonképpen engem kevésbé zavar magam miatt, mint amiatt, ahogy a környezetem reagálni szokott. Egyrészt, legtöbbször nem is értik, mit kell meghatódni attól könnyekig, hogy az a kis szőke, kék szemű királyfi két kezébe fogja az arcomat, megpuszil, és odasuttogja, hogy: "nagyon szeretlek". Én sem tudom amúgy. De akkor is jönnek a könnyeim rögtön. :) Másrészt pedig azt hiszem, nem is tudnak mit kezdeni vele. Mert vigasztaljon? Minek? Vagy mit mondjon? Vagy mosolyogjon? Igazából nem kell mondani sem, meg tenni semmit. Ami a legjobb lenne, ha nem bámulnának meg. :)
És elég sokszor van úgy, hogy a könnyeim, ha hagyom őket, olyan igazi felszabadult érzéshez segítenek hozzá. Mert bizony, olyan jól tud esni kisírni magam. Mindegy az, hogy miért.. vagy hogy mi váltja ki. Lehet egy könyv, vagy egy zene, de akár egy kép is, sőt, egy emlékfoszlány is.
Mostanában mondjuk megint kicsit érzékenyebb vagyok az átlagosnál is. Persze, pörögnek körülöttünk az események, van egy csomó "első dolog", aztán vannak utolsó dolgok, búcsúzások. Búcsúzni meg nekem még sosem sikerült könnyek nélkül. És az most mindegy, hogy gyakorlatilag nem olyan rossz dolog, hogy búcsúzunk, mert minden búcsú valami másnak a kezdetét is jelenti. Akkor is lezárul valami. Valami, ami már nem jöhet vissza. Konkrétan most épp a középső gyerekem óvódás korszaka.
De lezárul szép lassan az az időszak is az életünkben, amikor mindenképpen szükség van rám itthon. Már egyre inkább jól megvannak nélkülem. Lassan arra vagyok degradálva, hogy adjak enni. Minden mást megoldanak. Még azért a kicsinek feltétlenül és mindenáron és azonnal szüksége van anya gyógyító varázspuszijára a lehorzsolt térdére, vagy könyökére, de a két nagyobb már a ragtapasz-kérdést is megoldja egyedül. Nem akarok búcsúzkodni attól az időszaktól, mikor mindig jutott egy épp pici, aki olyan rajongó bizalommal tekintett rám. Persze, tudom, előbb-utóbb eljön ez, nem lehet a végtelenségig nyújtani, hogy mindig legyen egy picibaba... És ha ezeket végiggondolom, hát jön a gombóc a torkomba, és aztán a megváltó könnyek is megérkeznek.
Szóval, sírni mindig van miért. Hol ezért, hol azért. Ahogy mosolyogni is mindig van okom. :-)
Most akkor joggal merülhet fel bárkiben, csoda e, hogy ennyit fáj a fejem, mikor a fentiek alapján nem tuti, hogy teljesen normális vagyok. :D

Jó nekem

Azon tűnődtem a múltkoriban, és aztán ma megint eszembe jutott, hogy vajon mi alapján kategorizáljuk egymást jó anyává, jó testvérré, jó baráttá, jó feleséggé, vagy akár épp ennek ellenkezőjévé. Mert mitől jó valaki a másiknak? Nyilván attól, hogy csupa jót tesz vele. Figyel rá, meghallgatja, szeretgeti, meglepi, megtesz érte dolgokat. És ennyi elég tényleg? Mert leginkább úgy ítélkezünk, hogy amit látunk, az tök jó, akkor minden tök jó. De vajon honnan tudják, hogy azért, mert bármikor látnak a gyerekeimmel mondjuk mosolygok, vagy beszélgetek velük, akkor nincs is otthon semmiféle kínzóeszközünk, amivel rendszeresen és módszeresen tartom őket kordában?! Honnan tudják, hogy mondjuk a mi házasságunk az nagyon jó? Azért, mert látnak minket nap mint nap együtt? Vagy azért, mert nem hallottak minket még úgy ordítozni egymással, hogy zengett a ház?
Aztán mire mindent végiggondoltam, megint sikerült megállapítanom, hogy bizony, mindenki az alapján ítél, amit lát. Ha azt látja, hogy anyuka megráncigálta a gyerekét, hogy igyekezzen már, akkor az a nő csak egy rossz és szívtelen anya lehet. (pedig ezer és egy oka lehetett arra, amit tett) Ha azt látjuk, hogy egy házaspár kiabál egymással, akkor biztos válnak. De mitől lenne biztos? A látszat a világon semmit nem ér. (de már egyszer erről is írtam) Persze, kinek van arra ideje és energiája, hogy a dolgok mögé nézzen.. ez is igaz.
Rólam pl. mindenki azt gondolja, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott, és boldog vagyok. Mert ezt mutatja a látszat. Boldog házasságom van, három szép, okos, mosolygós gyerekem, itthon tengek-lengek, van autónk, mitől is lehetne bármi bajom is. :-) Ez így önmagában meg is állja a helyét. És nyilván nem is tartozik akárkire, hogy belül mi mindenen marcangolom magam, vagy milyen nehézségekkel kell megküzdenem. Nem is bánt, hogy vadidegenek nem tudnak rólam semmit. Kicsit keserédes mosollyal szoktam az olyan "neked jó" megjegyzésekre reagálni. Mert tényleg jó nekem. Többet tudok, mint ők. ;-)

2009. máj. 17.

Valahogy nem az igazi

Mármint én. Legalábbis agyilag. Többször panaszkodtam már erre, tudom. Aztán egy ideig mégis működött. Aztán megint nem. Most meg aztán a padlón van teljesen. Mert az, hogy napok óta fáj, az egy dolog. Az is csak egy a sok kis apróság közül, hogy minél tovább fáj a fejem, annál rosszabbul látok a jobb szememre. Mégis, ami a leginkább zavar mindenféle tünet közül, az a memóriám teljes hiánya. Most is, megkérdeztem Esztertől, hogy megy e holnap a legkisebb gyermeke oviba már, és teljesen elszégyelltem magam, mikor válaszolt, hiszen tudtam én is, hogy Bp-re mennek. És ez csak egy a sok közül, amivel kapcsolatban mostanában ilyen helyzetbe kerülök. Rettenetes. Én, aki mindig híres voltam a memóriámról.. és cserben hagy. Nem akarok pánikolni sem, mert minek? Meggyőztem magam, hogy minden csak egy újabb roham szép lassú kifejlődése, hiszen volt nekem az ősszel is látászavarom (nem is akármilyen), kb. egy hónappal a roham előtt. És akkor az a szemem, ami most is néha küszködik azzal, hogy összerakja nekem a képet, egy-egy idegesebb pillanatomban, vagy izgalmamban totálisan elfeketedett. Gyakorlatilag vak voltam pár pillanatra, vagy egy-egy fél percre. Most a fejfájásom valami hasonló. Folyamatosan fáj, tompán. Aztán, ha kiabálnék a gyerekekkel, akkor fellángol úgy, hogy azt hiszem, itt a vég. Úgyhogy inkább nem kiabálok. Nem hiszem, hogy bármi nagy bajom van. (mármint azon a roppant elegáns betegségen kívül) Esetleg stroke? (fittyfenét)
Párom szerint csak le kéne szoknom a cigiről, és egycsapásra minden hiperszuper lenne. A csak az tőle tényleg úgy hangzik, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy eldöntöm, és kész, többet nem gyújtok rá (mondjuk ő tényleg így csinálta).
Na mindegy.. szóval agyra kéne gyúrnom valahogy. Leginkább rövid távú memóriára, vagy hogy hívják ezt. Hogy ne felejtsek már el mindent. Mert mondjuk Eszternek biztos nem esett jól, hogy nem emlékeztem (már én sem), de nem hinném, hogy vérig sértődött. Meg a bolt sem sértődik meg, ha kétszer-háromszor megyek, mert mire odaérek, elfelejtem miért mentem.. de félelmetes a gondolat is, hogy milyen hülye helyzetekbe kerülhetek még.
Most, hogy belegondolok, lehet, hogy máris Alzheimer-es lennék? Végülis.. úgyis a korán öregedők típusába tartozom.
Mindenesetre most piszkosul bánt, hogy megbántottam valakit emiatt. :-(

2009. máj. 15.

Állásinterjú

Megint. :-) Akkora rutinom lesz benne, hogy csuda. :-) Ami nem baj, mert minden ilyen alkalommal gazdagabb leszek egy-egy tapasztalattal.
Ma itt voltam, mint potenciális gazdasági ügyintéző jelölt. Jó korán elindultunk, mert sose lehet tudni fővárosunkban épp mekkora dugóra lehet számítani. Épp semmi nem volt, így aztán majdnem egy órával korábban odaértünk. De nem baj, annak az egy órának is megvolt a maga szépsége kettesben egy autóban. :D (hát, még ha nem is nappal lett volna khhmm). Szóval, ültünk és beszélgettünk ott egy órácskát, aztán elindultam. Az épület impozáns, míg vártunk odakint, próbáltuk kitalálni, vajon hány(száz) éves lehet. Érdekes, hogy most először mentem úgy valahova, hogy gyakorlatilag nem is izgatott, hogy most mi lehet a tét. (ja, hát mondom, a rutin) Portásnéni útbaigazított, az első emeleten hamar megtaláltam az iskolatitkári irodát, cseles módon onnan nyílik az igazgató irodája is, de belülről ám. Az igazgató udvarias, közvetlen ember volt már abban a pillanatban, ahogy meglátott. Bementünk az irodájába, beszélgetni kezdtünk. Mielőtt bementem, még mondtam a páromnak, hogy hogy utálom azt, mikor azzal kezdik, hogy akkor kicsit beszéljek magamról. (és ilyenkor mindig hatalmas késztetést érzek, hogy azt válaszoljam:"Anyámmal élek, babettával járok, macskám van... ":D) Erre, hogy kezdte: Meséljen egy kicsit magáról, mivel foglalkozott, mit tanult. :-D Elmondtam. Aztán ő is elmondta, mit kell(ene) majd csinálni. Gyakorlatilag igen szerteágazó, egyáltalán nem monoton munka. (olyan nekemvaló) Elsősorban természetesen a gazdasági igazgató (akit szintén most vesznek fel) munkáját kell segíteni, az ő keze alá dolgozni, emellett az iskolaigazgatónak is mindenféle statisztikát, jelentést elkészíteni, internetalapú excel-táblázatokat használni, érettségi időszakban az érettségi zavartalan lebonyolításában résztvenni, meg ilyenek.. Nem riasztott el. Elmondta, nagy sajnálkozva, hogy a fizetés annyi, amennyi (burttó 85ezer), de megad minden adható pótlékot mindenkinek (ne is spóroljon), így kb. bruttó 120 ezer a havi. Emellett meleg étkezési utalvány, cafeteria (éves összeg), és üdülési csekk. Így azért annyira nem hangzik rosszul. Úgy jöttem el, hogy azt gondoltam, ha felvesznek, elvállalom. De persze nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy még adódik egy még jobb.
Itthon már kicsit elbizonytalanodtam. Mert 8-16-ig dolgozni, az azt jelenti, hogy reggeltől estig ott vagyok. És a szeptember 1-jei munkakezdés azt jelenti, hogy nem kísérhetem az elsős gyerekemet első nap az iskolába. De nem ettől fog összedőlni a világ, tudom, és majd elkíséri az apukája, ha én nem tudom. :)
Szóval, meglátjuk. Nem élem bele magam, megfogadtam, hogy nem követem el többé azt a hibát.
Az tény, hogy megint gazdagabb lettem egy élménnyel. És ez önmagában már megérte. :-)

2009. máj. 14.

Fáj a fejem...

És nem csak úgy egyszerűen ám. Dehogy.. Olyan istentelenül hasogat, hogy egész komolyan fontolóra vettem már, hogy levágom.
Nagyon régen nem szenvedtem már ennyire fejfájástól, pedig alapjában véve az a típus vagyok, akinek fáj a feje, ha meleg van, ha hideg van, ha szél van, ha nincs szél.. szóval sokat. De ezek a mostaniak valahogy mégis mások. Már csak azért is, mert olyannyira uralkodik rajtam, hogy minden nehezemre esik. A beszéd, a gondolkodás, a mozgás, minden. Szörnyű.
Ma is így jártam. Éreztem, hogy kezdődik.. azzal a jól ismert zsibbadós nyak érzéssel. De gondoltam, nemsokára hazaérek (épp vásárlás kellős közepén ért a kezdet), beveszek egy fájdalomcsillapítót, iszom egy csomó vizet (konkrétan 7,5 dl-t döntöttem magamba), és jobb lesz hamar. Nem lett. Annyira nem, hogy ha fél óra múlva nem feküdhettem volna le, akkor szerintem belepusztulok. Így is majdnem. Csak feküdtem, néha aludtam, és álmodtam, mondjuk olyan valóságosan, hogy lehet, hogy nem is aludtam, hanem ébren voltam, csak annyira kába, hogy azt hittem, alszom? Nem tudom. Eltelt egy óra, fel kellett kelnem, mert a sok víz rendesen megdolgoztatta a vesémet. Ahogy felkeltem, azonnal a hasogató fájdalom, hogy alig vártam, hogy visszaérjek az ágyba. Persze azért előtte gyorsan lenyeltem még egy fájdalomcsillapítót, még akkor is, ha az van a dobozán, hogy csak hatóránként. Újabb óra az ágyban, ugyanúgy, mint előtte. És hihetetlen, de igaz, pontosan ugyanolyan volt felkelni is.
És nem lett jobb sem attól, hogy ettem, sem attól, hogy ittam, sem attól, hogy kávéztam. Az is fáj, ha hozzáérek a fejbőrömhöz, vagy a halátékomhoz. Még két órát tűrtem így, mire aztán bevettem egy másik fajta fájdalomcsillapítót. Most mondjam, hogy szintén semmit nem ért?
Attól, hogy nagy nehezen rávettem magam a hajfestésre, valamiért jobb lett. Nem tudom, hogy mi változott attól, hogy felkentem a festéket, aztán lemostam, és beszárítottam a hajam, de egy röpke félórára egészen jól éreztem magam.
De hamar vége lett a jónak.. mert újrakezdte. Ugyanúgy. És most már nem veszek be gyógyszert sem, mert félek, hogy annyira bealszom tőle, hogy arra sem ébredek fel, ha a gyerekekkel valami történik (Roli nagyon rekedt lett most este egyébként is).
Szóval, ez van. Várom, hogy elmúljon.
És holnap egy újabb állásinterjú vár rám. Ha így fog fájni a fejem, talán a bemutatkozás lesz az egyetlen, amire képes leszek. :-D

2009. máj. 13.

Nehéz a dolga...

... a katonának. Állítólag. Azt mondjuk pont nem tudom, hogy a katonának milyen dolga van, mert az sose voltam, de még a párom sem. Viszont nehéz a dolga az anyukáknak, az apukáknak, a feleségeknek, a férjeknek, a nőknek, a férfiaknak, azt tudom.
És most nem a piszkos anyagiakra gondolok egyáltalán. Azt hagyjuk. Hanem úgy általában. Mert figyelem az embereket mindig, kívülről is, meg egyébként is mindenféle beszélgetések kapcsán. És olyan érdekes következtetésre jutottam (cseppet sem meglepő módon), hogy mindannyiunkat a magunk ilyen-olyan nehézségei motiválnak. Mert amint valami ilyennel találjuk szembe magunkat, az ugye azonnali megoldást követelő probléma.
Anyukaként, minden szépségével, csodálatosságával együtt baromi nagy nehézségeket jelent megtalálni minden gyerekemhez a kulcsot. Azt a kulcsot, amitől ő nem fog engem mindenáron uralkodni és parancsolgatni akaró sárkánynak nézni, ő pedig hajlandó lesz velem együtt működni. És minél nagyobb az adott gyermek, annál nehezebb a kulcsot hozzáilleszteni. Mert megvolt, basszus már babakorában, amikor még azért általában leginkább az ő igényeihez igazodott, aztán kétévesen már kissé olyanná formálódott a kulcs, ami néha-néha letörte a szarvát, de csakis a saját érdekeiben. Mostanra, a legnagyobb esetében egész komolyan el van deformálódva, és képtelen vagyok kiigazgatni, hogy passzoljon hozzá is, hozzám is. De dolgozom a megoldáson... csak épp most afféle ördöglakatként működik a kulcsunk.
Apukaként talán a páromnak még nehezebb, mint nekem. Egyrészt, mert ugyan kissé vajszívű, mégis hát ő a férfiember, úgyhogy ő a keményebb kettőnk közül. Látszólag. Az, hogy mennyire nehéz neki a látszatot fenntartani, az más kérdés (és mondjuk, hogy csak én tudom). Másrészt pedig, az ő kulcsa még deformálódottabb, mint az enyém, mert a gyerekeinket nagyobbrészt érik azok az ingerek, és hatások, amik az én családomban megszokottak, tőle meg tökéletesen idegenek. Ezeket pedig baromi nehéz úgy kezelni, hogy hagyjon is belőle, ami jó, de vegye el végérvényesen, amivel totálisan nem ért egyet.
Feleségként nehéz, mert az egyik részem teljesen meg van elégedve azzal, hogy itthon teszek-veszek, a másik részem pedig örökké agyal-gondolkodik, hogy hogy kéne, mint kéne, hogy minden így maradjon, de mégse.
Férjként nehéz, mert sok a pénzkereső teher egymagának, de nagyon félt attól is, hogy megosszuk.
Nőként pedig nagyon nehéz csinosnak, ápoltnak stb. lenni, mikor csak öt-tízperc van erre naponta, vagy mikor tudom, hogy egyrészt fáj a lábam a magassarkúban, másrészt abban képtelen lennék a gyerekem grabancát elkapni az utolsó pillanatban az út szélén, ha épp olyanja van. És nehéz megtalálni azt a sokféle stílus között, ami az enyém, ami kényelmes, és kifelé is tudja sugározni azt, amit szeretnék. (mondjuk ez azért asszem sikerült, miután tegnap mondták épp, hogy "azért megtartanak még")
Férfiként pedig nehéz lehet az erősebbnek lenni, akkor is vigasztalni, amikor akár neki is sírhatnékja lenne, vagy akkor is kitartóan "menni tovább", mikor pedig dejólenne leülni. És gondolom, hogy ugyanolyan nehéz lehet stílust találni is, ami nem a pojáca-kategória, de nem is a kőműves-dekoltázs-mutogatós mackónadrág. :D
Hogy aztán miért van az, hogy mégis így a jó, azt nem tudom. Filozófiát nem tanultam soha.
Azt sem tudom, tulajdonképpen minek is írtam ezt le. Csak úgy eszembe jutott. :-D

2009. máj. 11.

Költöznék

Pedig azt gondoltam, hogy én aztán sosem fogok ilyet mondani. De tegnap-már megint- fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt ötödmagammal? Ki az, aki megérdemli a gyerekeimtől a szívből jövő mosolyokat rajtam és az apjukon kívül? És keserédes mosollyal jutott eszembe, hogy vajon miket élt át az, akitől származik a "minek nekem ellenség, ha családom is van" mondat.
De hogy érthető legyek. Azt hiszem, azt már írtam is, de ha nem, akkor most pótolom, hogy mi ilyen speciális családként leledzünk itt. Többgenerációs ház. Az én nagyszüleim, az anyámék, mi, és ugye a gyerekek. Ez ugye négy generáció. Meg a közvetlen szomszéd a húgomék, akiktől még kerítés sem választ el bennünket (egyenlőre). Hülye helyzet, vannak akik irigyelnek miatta, mert milyen jó lehet ilyen sokan.. elárulom, egy jó van benne... hogy külön bejárati ajtó van minden lakáson. A tegnapi konfliktus forrása a húgoméknál épülő kocsibeálló. Illetve, ez már csak az egésznek a folytatása, vagy nem is tudom. Eleve úgy adtál el nekik a nagyszüleim a telket (mellesleg jegyezném meg csak, hogy nekem előtte két évvel NEM volt eladó.. no comment), hogy úgy nagyjából kisilabizálták a telekhatárokat, aztán kész. Nincs kimérve, kijelölve, semmi, csak építettek rá egy házat, és jólvan. Igenám, csakhogy eleve ott lett elb@szva a dolog még a kezdet kezdetén, hogy a telekhatáron vannak melléképületek, a vízóra, meg ilyenek. Na, most épül ez a kocsibeálló a saját telkükön (ami tény, és vitathatlan, hogy ott azt csinál amit akar). Nincs ezzel más baj, minthogy épp elvágja a gyerekeim lehetőségét arra, hogy hátramenjenek csúszdázni, labdázni, bandázni, akármit játszani... oda, ahova épp tavaly lett nekik megcsinálva a "vár". De intelligens vagyok, és nem szóltam, úgysem szólhatok, mint utolsóelőtti kis senki, gondoltam, hát egye fene, majd megoldjuk a használaton kívüli baromfiudvaron keresztül az átjárást (ahova most rejtélyes okok miatt TILOS bemenniük). Aztán persze két szép szőke gyermekem elkövette azt az óriási baklövést, hogy dobálták egymásnak a labdát. A nagy hiába próbál kicsit és óvatosan dobni, ha a kicsi még nem tudja elkapni. És megtörtént, hogy a sógorom szélvédőjének pattant a Thomasos gumilabda. És megszólalt a riasztó. (mellesleg, a sógorom két méterre sem állt a kocsitól, ami tárva- nyitva volt) Persze, rögtön közölte a két kis megszeppent szőke herceggel, hogy ez aztán mégegyszer nehogy... Még ezt is kibírtam szó nélkül, csak megkértem a gyerekeket, hogy jöjjenek el onnan. Patrik persze rögtön dühös sírásra fakadt, hogy inkább költözzünk el, mert itt semmit sem lehet csinálni. Vigasztaltam, ahogy tudtam, de kezdte a vörös köd ellepni az agyam még működő részeit. Aztán a nagyszüleim megkontrázták a dolgot azzal, hogy a nagyanyám elkezdte taglalni, mi volt, hogy volt, én meg annyit mondtam, hogy nem baj, majd akkor itt SEM fognak ezentúl játszani. Erre nagyapám nekemesett, hogy mi a f..t képzelek én magamról, hogy én örökké(?) megsértődök. Mire úgy felkaptam a vizet, hogy azon melegében elküdtem a francba, nem tisztelve sem a korát, sem mást benne. Sok mindent vágtam a fejéhez abban a két percben, míg képes voltam remegés nélkül kiabálni vele.. mégsem mindent. Nem mondom, hogy húdemarhabüszke vagyok magamra, mert kicsit sem. De a fene enné meg már.. hát mit gondoljak ezek után? Hogy mi vagyunk itt a púp mindenki hátán? De tudnám, miért nem mondták annak idején, mielőtt több milliót öltünk bele abba a lepusztult lakásba, ahol még a dédimamám lakott, hogy itt nem maradhatunk csak átmenetileg. Mert most innen nincs hova és miből menni. Pedig isten látja lelkemet, akárhogy fájna is, most azonnal nekilátnék csomagolni, és meg sem állnék az ország másik feléig. És akkor talán majd tudnák értékelni, mit jelentenek a gyerekmosolyok, vagy mit jelent az, hogy család.
És még csak azt sem kéne végigasszisztálnom, hogy nem mondjuk meg a nevét sem, mert az is meglepetés lesz... meg különben sem vagyok kíváncsi a megjegyzésekre, hogy milyen hülye neve lesz..
Baromira felzaklatott a dolog. Magam miatt is, mert azt gondolom, mindent megteszek azért, hogy súrlódásmentesen élhessünk. Lenyeltem azt a békát is, hogy mi szorongunk öten a 35 nm-es lakásban, míg odafent anyám és a nevelőapám édes kettesben ücsörög a 100 nm-es lakásban. De leginkább a gyerekek miatt zaklat fel, és bánt, mert nem szeretném, hogy így kelljen felnőniük, hogy semmit sem szabad, és semmihez nincs hely, és ne zörögjön, és ne kiabáljon, meg egyáltalán, csak akkor és ott szólaljon meg (de akkor szólaljon meg!), amikor valakinek elő kell adni, hogy micsoda szép és okos és ügyes gyerekek.
A legrosszabb pedig a tehetetlenség. Mert ez esetben nincs mit tenni. Hitelt, még ha kapnánk is, nem tudjuk fizetni, mert nem telne rá (vagy akkor vissza kéne adni az autót), albérlet szintén zenész. Tehát maradni kell.
És tűrni.. vakon és süketen, hogy túl is éljem. :-(

Már május?

Azon kaptam magam ma reggel, hogy már megint rácsodálkoztam a naptárra (úgy látszik ez mostanában visszatérő problémám). Hogyhogy már május? És még az hagyján, hogy május, de annak is már a közepe... És basszus, jövő héten már ballag a gyerekem az oviból.. ami jajjjjjjj... Egyrészt pedig alig várom, mert nem volt túl jó helye az oviban, sosem volt olyan igazi szeretgetős óvónénije, mindig mindenáron meg kellett felelni, be lettek "idomítva" (ez szó szerint így hangzott el). Mégis, mindennek ellenére azért ő szerette az ovislétet, főleg az utolsó két évben, amikor már képes volt élvezni is az ott töltött időt, és lettek barátai. Másrészt meg tolnám még, ha tehetném, hogy minél tovább tartsanak a gondtalan ovis évek, mert kezdődik az iskola, amitől egyenlőre nagyon-nagyon féltem őt is, magunkat is. Nekem nincsenek elvárásaim vele szemben, legalábbis olyanok nincsenek, hogy ezt vagy azt KELL neki elérni. Neki ezzel szemben vannak. Nem adja alább, mint hogy minimum utolérje a bátyját. Ami nem mondom, hogy nem sanszos, de nem kéne ennek így lennie. És soha nem is értettem, mi az oka annak, hogy ő így érez, tudtommal sosem volt még csak gondolati szinten sem ez bennünk.
Szóval, május. Ami egyébként egy igazán szép hónap. Mert ilyenkorra mindig minden virágba borul, és olyan illatos tud lenni reggel és este is a levegő. Ilyenkor születtem, stílusosan 23 napot váratva magamra. (nem vicc, tényleg ennyivel jöttem később) És májusban általában azért az emberek is olyan vidámak szoktak lenni, mert jó idő van, süt a nap, nem kell nagykabát, de még kiskabát sem.
Az idén mégis ez olyan már május... mert tényleg annyira rohan az idő, hogy csak kapkodom a fejem. Egyik pillanatban még alig bírok reggel kimászni az ágyból, másikban pedig már megint elköszönünk a kapuban a párommal, mert este van, és ő indul dolgozni. És így megy ez mindig.
És már május van, és nekem még mindig nincs munkahelyem. Tudom, hogy nem lehet ez véletlen, sőt, megkockáztatom, más feladat vár rám. Csak az a másik még mindig kicsit várat magára, pedig igaza lehet annak, aki azt mondta, hogy addig tépelődök, míg lenyúlják, aztán majd akkor már késő bánat..
De abból a szempontból jó ez, hogy már május van, hogy végre képes vagyok élni a gyógyszerem mellett. Még mindig vannak a reggeli utáni vízalatti érzések, de egyre kevésbé zavar. Valahogy hozzámnőtt. És már nem kell ilyenkor legalább tíz percre lefeküdnöm, hogy túléljem. És már képes vagyok újra az egész napos "pörgésre" anélkül, hogy estére hulla lennék. És ez nekem nagy szó, mert nem gondoltam, hogy sikerül idáig eljutnom mostanában.
Egy dolgot elfelejtettem megírni múltkorában... a gyógyszerre evésnél is hatékonyabb a lebegésre a gyógyszeremre kávét inni. Na, az aztán... hú, nem volt semmi, mikor egyszer így jártam. Bevallom, igen komolyan kapaszkodtam az ajtófélfába, és egy életre megjegyeztem, hogy ez a combo nem nyerő. Előtte lehet kávézni, utána nem. De hogy miért?

Hétvége

Megint eltelt egy hétvége. És megint csak úgy eltelt. Nem volt program, nem volt semmi, csak a szokásos.. ami nem baj, még mindig nem baj, bár azért néha-néha rámtör újabban a mehetnék. Nem tudom, hova, vagy minek, csak mennék..
A szombatot mosással, főzéssel, sütéssel, és hasonló jó dolgokkal töltöttem, gyerekek az udvaron bicikliztek, motoroztak, kiabáltak, futkároztak. Élvezték a jó időt, gyűjtötték magukra a sebesüléseket (egy doboz ragtapasz fogyott két nap alatt).
És a vasárnap sem volt különb a szombatnál. Mert ezen a napon is kellett enni, tehát kellett főzni. Miután a szombat éjjelt a párom már igen fuldoklós köhögéssel töltötte, így az ágyneműt is lehúztam, meg a szőnyegeket is kimostam. Felforgattam az ágyakat, és porszívóztam, meg szellőztettem a nem mosható párnákat, takarókat a tűző napon. Ezzel tudok neki segíteni, mással sajnos nem. De azt hiszem, tényleg segített, mert alszik most még, és nem hallottam még köhögni.
És vasárnap is kellett sütni.
Meg Forma 1 is volt, ez alkalomból nálunk nem nő a fű sem kéthetente, sőt, olyankor a legyek is megszűnnek zümmögni. Mostanság, legalábbis az idén még nem volt egyetlen igazán jó futam sem, de ez csak azért van így, mert a Ferrarinak nem úgy meg, ahogy azt mi szeretnénk..
És aztán este, mikor már lecsengett az egész napi minden, és leellenőriztem a leckéket is, meg a tolltartót is, és még a vasalnivaló ovis ágyneműt is előkészítettem, akkor végre leülhettem.. És jólesett.
Pedig ez is csak olyan semmi hétvége volt. :-)

2009. máj. 8.

Ovis anyák napja

Nagy nap volt tegnap. Legkisebb királyfim életünkben először az oviban várt engem anyák napi "műsorral", és ajándékkal. Megmosolyogtató és megható lelkesedéssel készült, számolta, hogy mennyit kell még aludni, már hét elején. Múlt héten egyszer elszólta magát arról, hogy lesz ajándék, aztán gyorsan kivágta magát, miszerint: "jaaa, neeeem, nincs is ajándék, csak eltévesztettem".
Ilyen előzményekkel reggel még, mikor elköszöntünk a csoportajtóban megkaptam az "ukázokat", mikorra legyek után (uzsi után rögtön gyere anya, jó?), melyik ünneplőjét vigyem (azt vasald ki, ami olyan, mint a fiúké..értsd: fekete nadrág, fehér ing), és én mit vegyek fel (te is szép ruhában legyél).
Élvezem ezeket a kis jeleneteket vele, mert egyrészt az újdonság erejével hat, a bátyjait sosem érdekelte, mit adok rájuk (kivéve, ha gombos farmert akartam), az meg főleg nem, hogy én mit veszek fel. Ő pedig, a kis stylist, mindig nagyon határozottan tudja, mit szeretne felvenni, hogy "jól nézzen ki", és azzal is tisztában van már most is, hogy is lehet a nőneműeket a pelenkásoktól a dédimamákig levenni a lábukról. Másrészt pedig nagy valószínűséggel utoljára élem át az ezzel az életkorral járó összes szépséget, bűbájt, gondot, és nyüglődést.
A nem egészen laza és nyugodt napközben után azért odaértem időben (ugye, uzsi után) az ünneplős ruhával. Boldog mosollyal és öleléssel fogadott, és öltöztünk, közben csicsergett, vigyorgott, ölelgetett, és mindeközben még arra is jutott ideje, hogy udvaroljon "Nagyon szép lettél, Luca!" "Olyan lettél, Maja, mint egy kis királylány!" (itt hívnám fel minden hímnemű olvasó figyelmét az ilyen megjegyzések micsoda boldog pillanatokat tudnak okozni a nőneműek körében). Aztán zokszó nélkül kintmaradt az öltözőjükben a padon, míg az anyukák, nagymamák bevonultak a csoportba. Kicsit izgultam is érte, bevallom, nem mintha attól tartottam volna, hogy majd nem szólal meg, vagy sírni fog, de mégiscsak az első ilyen nyilvános szereplése volt. És jöttek, édesen, komolyan, ki füligmosollyal, ki megszeppent arcocskával, és persze, hogy volt, aki annyira zokogott, hogy be sem lehetett hozni. Egészen komoly kis műsorral készültek, sok-sok mondókával, kiszámolóval, énekkel. És mindent tudtak.. mikor mi következik, a szöveget, az énekekhez a "koreográfiát". Rolikám néha kiintegetett, vagy odakacsintott, de nem zökkentette ki a ritmusból.. csak engem mosolyogtatott meg vele. Komolyan, már-már kezdtem büszke lenni magamra, hogy most akkor ezt kibírom sírás nélkül.. Csak aztán jöttek az anyukás versek, az "Anyukám, anyukám találd ki..." kezdetű, a nagymamás vers "Halkan puhán szirom pereg...", és ahogy néztem, elindultak a könnyeim mégiscsak. És aztán jött, hozta az ajándékot, egy cserepes virág szalvétába csomagolva, szivecskés kartonpapírral díszítve, és a kézlenyomata (laminálva). Ahogy hozta, büszkén, óvatosan, már megható volt, főleg tőle, aki mindig futva közlekedik. Ahogy átadta... az pedig... átölelte a nyakam, szorította, és hatalmas puszit adott. Még most is megríkat, ahogy írom..
Itthon még átadta a dédinek is a neki készített szivecskét, igaz, többször is meggondolta, odaadja e, vagy sem, de végül mégis a dédié lett, és aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Azt pedig csak én tudom még, hogy micsoda emléket hagyott vele idebent.. (de el fogom neki mesélni majd, vagy egyszer elolvassa) Olyat, amit majd azokban a pillanatokban, mikor a leginkább kiborít valamivel, előszedek, hogy ne tudjak haragudni. :-)

2009. máj. 7.

Itt és most ez a reklám helye

De csak mert ez a reklám nagyon el van találva. Történetileg, szövegileg, meg úgy egyáltalán.Mikor először láttam, vártam, hogy vajon ebből mi lesz? El sem tudtam képzelni, mit reklámoznak.. és tulajdonképpen majdnem lényegtelen is a végén az az üveg. Mégis mindenki tudni fogja. ;-)


2009. máj. 6.

Morgás

Nem bírom tovább magamban tartani. Pedig múltkor megfogadtam, hogy nem lesz több ilyen negatív post. De akkor is, fortyog bennem a düh, a csalódottság, és még egy csomó leírhatatlan érzés. Hogy miért?
Van, ami magamért. Pl. hogy mióta volt az az egetrengető telefonszámlám, és a családi békesség, valamint a családi kassza érdekében mindenkinek elmondtam, hogy mostantól sokkal kevesebbet tudom hívni, azóta Esztert kivéve, szinte senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze, mi újság, vagy épp elmondja, vele mi újság. Azelőtt pedig... de most már tudom, ezek mind-mind olyan kapcsolatok voltak, amikor csak azért voltunk jóban, mert én tettem ezért. Amikor nem tudok tenni, akkor ennyi.. Dühít. Tehetetlen düh mondjuk egyelőre. Bár, tudom, lesz olyan pillanat, amikor meg fogom mondani az érintetteknek, hogy ez így nagyon nem jó dolog. Mert ugye kettőn áll a vásár. És miért kéne mindig nekem érdeklődni, hogy hogy van? Őt ezek szerint nem is érdekli, hogy én hogy vagyok. Pedig a telefonon kívül akár emailezhetnénk is, vagy msn-en is beszélhetnénk, vagy mitbánom én. De ha nem, hát nem...
A másik ami iszonyatosan dühít, az csak közvetve érint engem, és akár az is lehet, hogy bolhából elefánt csak. De nagyon nehezen, és egyre nehezebben tolerálom azt, amikor a teljes érdektelenséggel találkozom. Ha tartom a kapcsolatot akárkivel egy internetes fórumon, akkor azt gondolom, az a minimum, amivel megtisztelem, hogy a távollétemben vele történteket visszaolvasom legalább. De mikor sokadszorra történik az, hogy se vissza nem olvas, se semmi, az már pofátlanság. És tényleg, Isten bocsássa meg nekem, egyre nehezebben tolerálom azt is, hogy látom, a gyereken keresztül próbál "versenyezni" valakivel, akit egyébként állítólag nagyon szeret. Nehéz az ilyesmit szó nélkül hagyni, mert bántanak ezek a dolgok.
Nem feltétlenül akarnék időt és energiát pazarolni látszatemberekre, és látszatbarátságokra.
Szerencsére tisztában vagyok vele, ki melyik kategória.
Mégis, azt is tudom, hogy amikor azok az emberek, akik most épp le sem.... -nak valamiért, amint problémájuk adódik, meg fognak találni mézes-mázos hangon. Csak ők még nem tudják, amit én már igen. Időközben megtanultam nemet mondani. (még ha néha fáj is)

Kedves barátnőm!

Úgy örültem az előző levelednek, amiben írtad, hogy most már biztosan Te is jössz a versenyre. Alig várom, hogy találkozhassunk. Örömömben rögtön elújságoltam anyunak, aki olyan furán reagált az egészre. Nem is értettem, kicsit össze is vesztünk, és nem is voltam hajlandó elmenni a gitárórára sem. Tartsa csak másnak az óráit, ha nem tud velem örülni. Még este is duzzogtam, vacsoránál sem szóltam hozzá. Aztán bejött a szobámba, és én hiába próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, leült az ágyamra.
- Tudom, hogy haragszol rám.- mondta- Hidd el, Veled örülök, hogy találkozol a barátnőddel, mégis kicsit félek tőle, hogy majd közétek áll ez az egész.
-Már hogy állhatna közénk?- kérdeztem- Máskor is versenyeztünk már egymás ellen, és nem számít, ki kap helyezést, és ki nem.- És különben is, ő teljesen más stílusban gitározik, mint én.
Anyu mélyet sóhajtott, aztán beszélgetni kezdtünk. Olyan dolgokról, amiről még sosem. És aztán a végén ő kért rá, hogy írjam meg ezt a levelet, csak azért, mert barátok vagyunk.
Nálunk itt, Szlovákiában valahogy olyan furcsák az emberek. Csomóan utálják a magyarokat, én sem beszélhetek sem az iskolában, sem az utcán magyarul, csak itthon anyuékkal. Erről is mesélt anyu, hogy nagyon régen (talán negyven éve?) volt valami, ami miatt nagyon haragszanak a ti országotokra. Mondjuk én ezt nem is értem, ennyi éven keresztül haragudni.. Na, mindegy, szóval azt mondta anyu, hogy tudnod kell róla, hogy ne érjen meglepetésként, ha nem fogadnak benneteket kitörő örömmel., az ezért lesz. Azt is mondta, hogy még nem tanultuk történelemből ezt, azt hiszi Ti sem, úgyhogy mi erről semmit nem tudunk. De azért a zenészek szeretik és tisztelik ám egymást.
Meg azt is mondta, hogy a Ti országotokban sokkal könnyebben fogadják el azt, hogy mi másfajta stílusban zenélünk. Nálunk sok a hülye ember, és azt hiszik, csak az a jó, amit ők csinálnak. Pedig még én is tudom, hogy Te is, meg még egy csomóan, akiket már megismerhettem a versenyekről tök jól zenéltek.
Az mondjuk mindenhol a világon egyforma, hogy ha a zsűritagok gyerekei is szerepelnek, akkor azok a gyerekek tutira helyezettek lesznek. Még szerencse, hogy anyu nem zsűritag, mert akkor inkább nem versenyeznék, nehogy már azért kapjak akármit is...
Megmutatom ezt a levelet anyunak is, mielőtt elküldöm. De szerintem tök hülyeség volt ezeket leírnom, mert Te nagyon tehetséges vagy, és emiatt semmi mással nem kell foglalkoznod, csak a zenéléssel. De anyu szerint amilyen okos is vagy, Te meg fogod érteni, miért írtam ezt. Hát, remélem is. Én még mindig kicsit haragszom anyukámra. Mert most attól félek, hogy megharagszol rám.
Egyébként meg, mikor a legutóbbi versenyen hallottalak gitározni, tudod, hogy borsózott a hátam, olyan jól csinálod? Szerintem simán kenterbe verhetsz bárkit. És majd mikor felnőttkorodban kiadod a cd-det, akkor tök büszke leszek rád.
És nagyon várom, hogy találkozzunk.
Barátnőd

A kezdet

Kaptam a hétvégén egy levelet, ami azon túl, hogy nagyon meglepett, nagyon belepirultam, még el is indított bennem egy újabb folyamatot. Mert az ugye egy dolog, hogy az emberlánya irkál összevissza a maga kedvére, és megmutatja esetleg az arra érdemeseknek. És megint más dolog az, ha mindezt úgy teszi, hogy bárkinek megmutatja, sőt, akár egy idő után remegve várja a visszajelzéseket. Úgyhogy gondolkodom.. (mint Micimackó) Mert abszolút jó és kivitelezhető az elgondolás, arról nem is beszélve, hogy mennyire összevág az én gondolataimmal. Az önbizalmamon van még mit javítanom e téren, és természetesen neki kell állni a mindenféle félig kész dolgokat a fejemből belerakni egy word dokumentumba.
Ennek kapcsán jutottam el odáig, hogy honnan is fakad ez az egész "közléskényszer", ami bennem van. Valószínűsítem, hogy már így is születtem, csak akkor még nemigen voltam tudatában. Határozottan tudom viszont, hogy az első kis gyerekfejjel és grafitceruzával leírt művem azért született, mert olvastam egy könyvet, egész pontosan ezt. A könyv aranyos kis történet volt, a szerzője pedig "elkövette azt a baklövést", hogy a végén hagyott három pontot. Na, ezzel a három ponttal kezdődött minden. Merthogy én továbbgondoltam a történetet, és ha már továbbgondoltam, le is írtam. Talán még a minden titkok elrejtője (padlás) mindig őrzi, ha csak a ceruzaírás azóta olvashatatlanná nem vált. És ez csak a kezdet volt. Minél többet olvastam, annál többet írtam is. Zömmel kis, semmitmondó történeteket, általában azokkal a vágyálmokkal, amik napról napra segítettek túlélni a kiskamasz, majd kamaszkoromat. Érdekes, hogy nagyon kevés embernek engedtem, hogy elolvassa. Az a vágy annyira nem hajtott, hogy megmutassam. Mondom, talán a padlás őrzi még ezeket..
Aztán ahogy mindig több és több elfoglaltságom volt az életben, mindig kevesebb időt szántam erre az elfoglaltságra. Legfeljebb gondolatban írtam a magam kis ilyen-olyan történeteit, egy-egy mese azért teret kapott arra is, hogy viszontlássam betűk formájában.
És mostanra eljutottam odáig, hogy még én is, főleg a novellapályázat után azt merjem gondolni, lehetek annyira bátor, hogy megmutassam magam a "világnak" azon a szemüvegen keresztül, ahogy én látok. És azokkal a gondolatokkal, amiket én tudok megfogalmazni.
Kicsit még hagyom érni a gondolatot, és felvértezem magam mindenféle önbizalommal, és egy domain névvel. :D
Köszönöm Nektek a gondolkodást, a levelet, és azt, hogy hisztek bennem. :-)

2009. máj. 4.

Család

Folyamatosan munkálkodik bennem, hogy mennyire kilógok én innen. Mármint ebből a családból. Na nem, nem a saját családomból, hanem ahova születtem. És teljes hasonulás önmagammal, mert hiszek abban, hogy mi választjuk, hova születünk le. Tehát, valami céllal kellett, hogy ideérkezzek. Lehet, hogy épp az a baj, hogy ebben hiszek? És azt gondolom, a célt korántsem értem (még?) el. Mindenesetre akármi is az igazság, amit tán sosem fogok megtudni, most nagyon hülyén érzem magam itt. Persze, egész más lenne a helyzet, ha nem így laknánk, ahogy.. hogy gyakorlatilag hiába vagyunk külön, mégsem.. Mert pont úgy jön be az én ajtómon is bárki, mint a sajátján. Igaz, mondhatnák, hogy ez fordítva is igaz. Mégsem. Mert attól még, hogy megtehetném, nem teszem meg. Egyrészt, mert tiszteletben tartom mások magánéletét, másrészt, mert egész jól el tudom magam foglalni a saját dolgommal. Az meg ugye mindig akad.
De hiába nem szólok én bele senki dolgába, hogy mit miért csinál, vagy épp mit miért nem csinál, vagy ez miért úgy van, és miért nem amúgy, nálam megteszik. Bárki, válogatás nélkül. Ezt miért ide raktad? Ott sokkal jobban mutatna.. Mert nekem így tetszik. Nem igaz, kislányom, hogy nem zavar, hogy minden szanaszéjjel van (három pohár a konyhaszekrényen, és tányérok a mosogatóban), tudsz nyugodtan ülni a számítógép előtt. Tudok. Mert meg fogom csinálni. Akkor, amikor nekem tetszik. Kismillió ilyen van. És még az a kevésbé idegesítő, mikor csak ezekkel kapcsolatban hallgatom a bölcs és okos megjegyzéseket azoktól, akik nálam sokkal tökéletesebbek (ugye, már mondtam, hogy tökéletlen vagyok?). De mikor mindenki frankón tudja, hogy melyik gyerekem épp miért olyan, amilyen, és természetesen meg is kell, hogy ossza velem, na, attól a falra mászok. Mert tudom, hogy Patrik mániákusan tapogat meg mindent, vagy épp szaglász (vagy akár a kettő kombinációja), és nagyjából tisztában vagyok az okával is. Azt is tudom, hogy Roli iszonyatosan hangos, és erőszakos, ha olyanja van, de ennek is tudom az okát. Sőt, Erik őrült világvége sírásait is abszolút tudom helyén kezelni. Mégis, mindenki sokkal jobb szülő nálam, leginkább az, akinek még gyereke sincs. És hiába van ez esetben két fülem... mert csak mondja, csak mondja, lelőhetetlen, egész addig, míg olyan szintre nem emelkedik a vérnyomásom, hogy muszáj valamit visszavágnom. Akkor úgy jár, mint az éji bogár... nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
És ami a legjobban bánt (mert az idegesít nem jó szó erre), hogy tudom, a hátam mögött mindenki mindenkivel kibeszél. Amíg csak sejtettem, valahogy jobb volt. Mióta egyszer-kétszer rosszkor mentem (a fene essen belém, hogy olyan csendben tudok közlekedni), és épp bőszen morogtak rám pl. a nagyszüleim, azóta azért bánt. Még akkor is, ha nem hagytam szó nélkül akkor sem.
Szóval, kilógok innen. És ugyan próbálom magam függetleníteni tőlük, és végezni a magam dolgát, de ha minduntalan megtalálnak, akkor nehéz.
Ez van...

2009. máj. 3.

Anyák napja (kicsit másképp)

Az év legszebb ünnepe, ez kétségtelen. És mint ahogy már írtam is erről, könny szökik ilyenkor a szemembe, ahogy jönnek a fiaim virággal a kezükben, vagy ahogy egy-egy olyan zeneszámot meghallok, ami ezzel kapcsolatos.
De ma mindemellett sokszor jutott eszembe ennek az ünnepnek az árnyoldala is. Egyrészt azok az anyák, akik elvesztették a gyermeküket, másrészt azok a gyermekek, akik elvesztették az anyukájukat. Nekik ez a nap nagyon szomorú lehet. :-(
És rögtön szembe is találhattam magam a saját családunk problémájával, ami ugyan nem foglalkoztat bennünket napi szinten, sőt, leginkább egyáltalán nem, de azért van, és miután nem vagyok egy érzéketlen tuskó, hát ma eszembe jutott. De hogy nevesítsem is már végre.. a férjem ezen a napon nincs kinek köszönetet mondjon. És kevésbé lenne fájdalmas, ha az a fajta nincs lenne, amiről senki nem tehet, csak bekövetkezett, és meg kell gyászolni, és kész. De ez nem olyan... egész egyszerűen eldobták. Igaz, az ő elbeszélései szerint sosem volt az az igazi. De valami mégis volt. Most pedig már évek hosszú sora óta nincs. Olyannyira rég, hogy a gyerekeink nem is tudják, hogy ő van. Illetve, tudják, hogy apának is van anyukája, de többet nem. Nincs is értelme többnek, mert úgysem tudnánk válaszolni egyetlen kérdésre sem. Mert nem volt ok, nem volt semmi, csak a következmény, ami pedig ez, ami most van. Nem mondta még soha, hogy hiányozna neki, de nem is a szavak embere. Én azért (kettőnk közül a szív, és az érzések embere) helyette is szomorú vagyok, ezen a napon főleg. És nem tudom, melyiküket sajnálom jobban. Illetve, dehogynem... hát természetesen a páromat. Mert, ha énekelne, hát énekelhetné, hogy "Nekem nincs apukám, anyukám... ".
Az anyósomat pedig szeretném ezen a napon látni kicsit. Vajon tényleg nem is érdekli, hogy valahol a világban vannak, akik tudnák/tudták volna őt szeretni? Vagy azért ilyenkor fáj? Vagy eszébe sem jut? Nem, nem mi. Csak a fia. Akiért hálás vagyok Neki, mert megszülte. De szánom őt, amiért nem volt képes Anya lenni.

2009. máj. 1.

Május 1.

A munka ünnepe. Mára már csak az maradt belőle, hogy mindenki azon drukkol, csak legyen hétköznap, mert akkor ugye egy nappal kevesebbet kell dolgozni. És ha így, mint most, még ráadásul péntek is, hát még jobb, mert háromnapos a hétvége.
A gyerekeim elég jogosan tették fel a kérdést, mit kell a munkán ünnepelni? Végülis, így, tényleg... csak ők nem éltek akkor, mikor május 1-je ünnep lett, eredetileg a munkások ünnepe, akik ilyenkor ünnepelték saját magukat, és a saját maguk által elért vívmányokat. Persze, szigorúan szervezett keretek között, felvonulásokkal, majálisokkal. Emlékszem rá, általános iskolás korunkban mi is felvonultunk mindig. És kisiskolásként, mikor tornadresszben kellett a Pártház előtt hullahopp-karikával szerepelni, alig vártam, hogy felsős legyek, és a zászlókat (vagyis a kartonpapírból csinált zászlóutánzatokat) vihessem inkább. Aztán persze visszasírtam (volna) a dolgot, mert az sem volt jobb, hogy több kilométeren keresztül a fejem fölé tartott kézzel kellett menetelni. :-D
De most, a mostani tökéletes szabadságban felnövő gyerekeinknek (akiknek már rég nem kötelező a március 15-i ünnepségen sem megjelenni) hogy is magyarázzam ezt el? Mert mit látnak ők abból, amit munkának nevezünk? Azt, hogy apa elmegy, és fáradt, és ezért kap fizetést, amiből aztán csak a csekkekre, és kajára telik. Ezen meg ugye nincs mit ünnepelni.
Illetve, de, ahogy nagyfiam nagyon bölcsen megjegyezte, azt ünneplik, hogy van még munkájuk. Mondhatjuk így is. :-)
De annyira nem bánom, hogy nagyon nem firtatták, hanem megelégedtek azzal, hogy legalább eggyel több szabadnap volt. :-)