2009. febr. 28.

Végre..

Hosszú idő után az első igazán nyugis szombat volt. Amikor minden sikerült, amit elterveztem, amikor nem morogtunk, még a gyerekekkel sem, amikor nem volt csontig hatoló hideg, nem esett a hó, nem fújt a szél. És igaz, csak épphogy, de azért a napocska is előbukkant.
És bizony, elég rég volt már olyan, hogy hajszárítás közben belenéztem a tükörbe, és tetszett, amit láttam. És ma még ez is..
Pedig fájt a fejem. Szokásos szombati fejfájás. Most már egyre inkább azt kell gondolnom, hogy ilyenkor "túlalszom" magam, és azért fáj. Mert ma is jó sokáig henyéltem. Felébredtem többször is, aztán vissza is aludtam többször is. Fél tizenegyig. :-D És nagyon bánom, hogy nem emlékszem az álmomra, mert valakivel álmodtam, akivel még beszélgettem is álmomban, és nem tudom, hogy miről. Pedig biztos jó tanácsokat adott, vagy épp sok bölcs gondolatot osztott meg velem. Mert régen úgy szokta. Most meg már nem. Nem egy világban élünk jelenleg. És hiába van még mindig eltárolva a telefonomba a száma, azt már ugyan hiába hívnám.. :-( De találkozunk még. És majd akkor megkapom a magamét... :-D
Egyébként ma sok mindenen járt a fejem, a függőségeimen, a mániáimon, meg kulináris élvezeteken, meg egyéb filozofikus gondolataim is voltak, amik majd egy következő post-ban lesznek megörökítve. (ha addig el nem felejtem)

2009. febr. 27.

Szivárvány

Your rainbow is intensely shaded red, orange, and yellow.

 
 
 
 
 
 
 

What is says about you: You are a strong person. You appreciate energetic people. You get bored easily and want friends who will keep up with you. You're good at getting people to like you.

Find the colors of your rainbow at spacefem.com.

Szóval az én szivárványom élénken árnyékos piros, narancssárga és sárga.
És eszerint én örömteli személy vagyok. Értékelem az életerős embereket. Könnyen untatnak, és olyan barátokat akarok, akik lépést fognak tartani velem. És a vége valami olyasmi, hogy csodálkoznak mások, hogy nem adom fel.

Hát ez igaz. Ilyen barátaim vannak. És nem adom fel. :-)
Amúgy nem én fordítottam, hanem a weblapfordító, úgyhogy akár nem is teljesen jól van fordítva. De nem baj. A lényeg látszik.

Ürítem a fejem (és a lelkem)

Azt ígértem, hogy most már végre elolvasom azt a bizonyos novellát, amivel végülis második lettem a pályázaton. Hülyén hangzik, tudom, de nem olvastam el még. Illetve most már de, épp az előbb. Megmondom őszintén egy-egy mondatra simán rácsodálkoztam, hogy ez tényleg belőlem jött, még jó, hogy tudom, hogy pontosan itt ültem, ahol most, a gép előtt, amikor írtam.
Ez a két mondat különösen megragadott: . "Mert a mosolyok visznek mindig közelebb az út végéhez, ahol az igazi fényes boldogság lakik a maga tökéletességével. Azzal a tökéletességgel, ahol a lány is elfogadja magát, és ahol őt is elfogadják". Végülis lehet, hogy még mindig ezt keresem. Az út végét, és azt a fényes boldogságot. Nem tudom, hogy meglelem e valaha ezzel a nyughatatlan lélekkel, amivel engem megáldott a sors. Mert mindig van valami, amit továbbgondolok, ami miatt megtorpanok, amin gondolkodom, amin rágódom.
Mindig van valaki, aki bekérdez olyat, amin aztán napokig képes vagyok gondolkodni. Minimum ketten, de azt hiszem, többen is megkérdezték mostanság, hogy biztosan jó ötlet e munkát keresni már megint.. ismerve az összes előzményt. Volt, aki odáig is "merészkedett", hogy megkérdezte, komolyan azt gondolom, nincs más útja-módja a "dolgozásnak", mint bemenni egy munkahelyre, ledolgozni fizetésért azt a napi 8, vagy akárhány órát? Nem, nem gondolom azt. Tudom, hogy képes lennék másképp is pénzt keresni (és utolsó mentsvárként még mindig bevethetem a sarki ház előnyeit :-D), csak még hiányzik az utolsó löket ahhoz, hogy írjak. Akármit, bármit. Kisebb cikkekhez ugyanúgy lenne kedvem, mint ahhoz a nagyobb lélegzetvételű íráshoz, aminek a témája már megvan, nagyjából azt is tudom, hogy fogom megírni. De a kedvem egyáltalán nem azt jelenti, hogy ebből valaha is lesz "hasznom", hacsak az írás terápiás hasznát nem számoljuk. Ami ugyan egyáltalán nem elhanyagolható szempont, de abból a villanyszámla nem fizethető. És nagyon boldog lennék, ha nem kéne soha ilyen racionális dolgokkal foglalkoznom, mint csekkek, bevásárlás, de kell. Így aztán egyenlőre abban kell gondolkodnom, hogy "igazi" munkahelyen "igazi" munkával "igazi" pénzt keresek. Mondjuk ez sem holnap lesz még. De gyúrok rá. :-D
A blogomat még nem olvastam vissza az elejétől (pedig ezt is megígértem). De majd ezt is pótolom, igaz, kicsit félek tőle. Merthogy az vagyok én, amit itt olvasni fogok. De akarom én ezt tudni? Hát persze... Mert ha a félelmeimet legyőzöm, akkor még én is lehetek az a tündérlány, akiről a mese szól.
Van azért egy csomó zűr odabent, de tisztul a kép. Azt már tudom, honnan jöttem. Azt is, mi vagyok most, és hol. Ami nem tiszta, hogy hova tartok. De ezt lehet, hogy nem is kell tudnom. Csak el kell fogadnom. Hogy "Isten rendelése szerint.." Vagy ahogy a sors akarja.. Vagy amit az univerzum ad nekem. Mind ugyanaz. Csak ki így hiszi, ki úgy. De mindannyian ugyanazt akarjuk. (szeretnénk?) Életet cserébe azért, mert itt vagyunk.
És a végére még valami, mert már annyiszor írtam köszönetet, hogy azt már nem szeretném.
Helyette egy kölcsönzött gondolat: "A barátság olyan, mint az igazgyöngy; kezdetben még egészen parányi és roppant sebezhető.- Ám az idő előrehaladtával gyönyörű, felbecsülhetetlen értékű ékszerré csiszolódik, melyet mindenki irigykedve néz, és mindenki magának szeretne." (1000 gondolat a barátságról) Igazán boldog vagyok az ékszertől, amit olyan sokan irigyelnek, és mégis az enyém. Több ékszerem is van. Tőletek. :-)

Mese?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis, angyalszemű kislány. Ugyanolyan hétköznapi gyerek volt, mint a többi, aki a szülei szemefénye. Ugyanúgy járt óvodába, iskolába, ugyanúgy zsörtölődött a reggeli felkelések miatt, nem szerette a spenótot, és nem szeretett leckét írni sem. Leckeírás helyett álmodozott. Mindig valami szépet képzelt el, másik családot, ahol királylány is lehetne, mert mindenre lenne pénzük, hatalmas házat, ahol minden barátnője ott aludhatna. Így éldegélt az angyalszemű kislány.
Aztán egy napon beteg lett. Fájt a hasa. Orvoshoz vitték, de nem találtak semmi bajt. Azért kapott gyógyszereket, de a kislány hasa folyton fájt, pedig a kedvenceit kapta ebédre, vacsorára, kedvére álmodozhatott. Egy délután, miközben feküdt az ágyban álmodozva, odaült a párnájára egy tündérlány. Gyönyörű ruhája volt, szép, mosolygós arca, még a szeme is mosolygott, ahogy nézte a kislányt, aki meglepődve figyelte, hogy mi történik.
-Te ki vagy?-kérdezte
-Én Angela vagyok, és tündérlány. Azért jöttem hozzád, hogy segítsek meggyógyulni, ha akarod.
-Á, engem nem tudnak meggyógyítani. Nézd, mennyi gyógyszert bevettem már, mégis mindig fáj a hasam.
-Megmutatod hol fáj?-kérdezte Angela még mindig mosolyogva
A kislány rámutatott, hol fáj, mire a tündérlány végigsimított rajta csodálatosan puha kezeivel, valamit mondott is, és a következő pillanatban már nem fájt. Mire a kislány megköszönte volna, már ott sem volt.
-Nahát.-mondta félhangosan a kislány- Egy igazi tündér. Az én ágyamban.
Felkelt, örömmel mesélte anyukájának, hogy mi történt vele. Az anyuka gondterhelten figyelte gyermekét. Nem tetszett neki, hogy már megint álmodozik. Már megint álomvilágban jár, ahelyett, hogy a leckéjét pótolná. Elhatározta, hogy ezügyben is kikéri az orvosok tanácsát. Így is lett. És következő héten már vitte is a kislányt kézen fogva egy másik doktornénihez, aki nem fogja bántani, nem kell tőle félni, csak beszélgetnek. A kislány első pillantásra utálta az új doktornénit, hát még, amikor azt mondta, nem léteznek tündérek, angyalok, csak ő képzeli, és nem szabad sokat gondolni rájuk. Aznap este még sírt is, mielőtt elaludt. Nem akart hinni a felnőtteknek, hiszen ő látta a tündérlányt, a saját szemével.
Zaklatottan aludt el, álmában futnia kellett a néni elől, aki el akarta venni a játékait is. És ekkor...mint valami csoda, kis, piros sapkás manó jelent meg. Megállította őt is a futásban, a nénit is, aki üldözte, intett egyet a varázspálcájával, amitől a kislány egy gyönyörűséges kastélyban találta magát, ahol temérdek játék volt, és azzal játszhatott, amivel csak akart. Reggel, mosolyogva ébredt, és nyomban elmesélte az anyukájának, hogy álmában találkozott egy manóval, aki nem lehetett más, mint álommanó.
Másnap megint a doktornéninél találta magát. Aki most játszani akart vele. Elővett egy csomó bábot, hogy bábozzanak. De a kislány képtelen volt rá, hogy ezzel a nénivel bármilyen mesét is eljátszon. A néni mérges lett, és végül felírt neki valami gyógyszert, és azt mondta az anyukájának, hogy ezt mindenképpen be kell neki adnia, különben sosem fog meggyógyulni.
A kislány sírt, mert rossz volt, hogy a néni is mérges lett rá, az anyukája meg szomorú. És már aznap délután megint fájt a hasa is. Így aztán két gyógyszert is kapott. Attól, amit a néni adott, szörnyen álmos lett.
Feküdt az ágyában, félig aludt is már, amikor megint megjelent nála Angela.
-Mi történt veled?- kérdezte azokkal a gyönyörűen csillogó szemeivel
-Megint beteg vagyok. A hasam is fáj, meg egy néni azt mondta, a fejem is beteg, mert elmeséltem neki, hogy találkoztam veled is, és álommanóval is.
-Tudod, nem mindenki lát minket. -mondta Angela.- Akarod, hogy meggyógyítsam a pocakodat megint?
A kislány huncut mosollyal bólintott, és behunyt szemmel várta a kis tündérlány érintését, amitől olyan jóleső meleg járta át. Mire kinyitotta a szemét, már ott sem volt. De a hasa nem fájt, és boldog mosollyal az arcán aludt el.
Álmában csodavilágban járt. Mindenhol tündérlányok játszottak nevetgélve, tündérmamák mosolyogtak rájuk. Kis manócskák pici csillogó házikókban sütötték a palacsintát. Komoly, nagyszakállú varázslók őrizték a boszorkányokat, nehogy elinduljanak a seprűiken. A kislány jól érezte magát köztük, a tündérlányok játszottak vele, a tündérmamák megsimogatták, ölelgették. A kis manók pedig fenségesen finom csokis palacsintával etették. Ugyanazzal a boldog mosollyal ébredt, ahogy elaludt, és boldog csacsogással mesélte szüleinek reggelizés közben, hogy micsoda helyeken járt éjszaka.
Az apuka és az anyuka összenézett, és a fejét csóválta. Nem értették, miért beszél ilyeneket gyermekük. Reggeli után a szülők róla beszéltek. Hallotta a szobájában, ahogy azt mondják: "Meg kell állítanunk ezt benne. Sosem fog boldogulni, ha folyton csak álmodozik.Tanulnia kéne" A kislány elszomorodott, és nem is értette a szüleit, igaz, eszébe jutott, hogy Angela azt mondta, nem mindenki látja őket. "Lehet, hogy ők sem?"-tűnődött
Aznap este várta, hogy megjelenjen a tündérlány. És egyszercsak tényleg ott ült a párnáján.
-Adok neked egy ajándékot- mondta Angela- De nagyon okosnak kell lenned ahhoz, hogy meg is tarthasd.
-Én nagyon okos vagyok.- mondta kissé megbántva a kislány
-Meg kell ígérned, hogy amíg nálad van, mindig minden leckédet megcsinálod.
-Megígérem.
-És nem szabad, hogy fájjon a hasad.
-De ezt hogy ígérjem meg? A hasam csak úgy fáj...
-Dehogy.....-mosolygott Angela.- Nyugodtan ígérd csak meg.
-Hát jó, megígérem.
Angela egy kis táskát nyújtott el. Olyan királynőset, amit össze lehet húzni egy zsinórral a tetején, és csillog-villog. A kislány belenézett, de nem látott semmit. Kicsit csalódottan nézett a tündérlányra, aztán rögtön elszégyellte magát, hisz bizonyára a táska az ajándék. Angela elnevette magát.
-Nem látod, mi van benne, igaz?
-Nem. -mondta szomorúan a kislány- Mert nincs is benne semmi.
-Dehogynincs. A tündérmamák saját kezűleg tették bele Neked. Benne van a legragyogóbb napsütés, hogy mindig mosolyogj. Benne van egy gyönyörű szivárvány-szelet, hogy mindig láthasd a szépet. Benne van egy tavaszi virágos mező, hogy mindig meg tudj nyugodni, ha bánatos vagy. És van benne simogatás a fájdalmakra egyenesen a varázslók pálcájából. És még valami.. álommanó varázspora. A rossz álmok elűzésére. És van benne az összes tündér hajából egy-egy szál.. hogy emlékeztessen arra, hogy mi létezünk, és Te is egy vagy közülünk.
-Én? -csodálkozott a kislány
-Bizony. Ha jól tudod használni a táskát, boldog leszel, és képes leszel arra, hogy így, mint én is, másokat meggyógyíts, felvidítsd.
-Hogy kell jól használni?
-Mindig legyen nálad. Ha bánatos vagy, vagy fáj valami, csak nyisd ki, nézz bele. Sose vegyél ki semmit, és sose hidd, hogy elfogyott belőle. És mire felnőtt leszel, Te is tudni fogod, hogyan tedd boldogabbá az embereket itt a Földön. Mert tudnod kell, hogy különleges kislány vagy. Csak nem szabad mondanod, mert az emberek nem értik. De Te meg fogod nekik tanítani, ha sokat tanulsz.
Meg kell ígérned, hogy vigyázol a táskára, és mindig hinni fogsz abban, amiben most.
-Megígérem. -mosolygott vidáman a kislány, és tényleg különlegesnek érezte magát kezében a csodatáskával
Ettől a naptól kezdve senki sem ismert rá. Igaz, mindig nála volt egy, az idők során kicsit viseltessé kopott csillogó táska, titokzatos mosollyal néha kinyitotta, de szorgalmasan tanult, sosem volt beteg, és bearanyozta mindenki életét, aki csak ismerte.
És mire a kislányból felnőtt lett, sok-sok ember gondolt rá hálás mosollyal a mosolyért, amit kapott tőle, a boldog pillanatokért, amivel megajándékozta, egy-egy megnyugtató ölelésért.
Ő pedig továbbra is álmodozva várta a pillanatot, amikor végre valósággá válik az álom. Néha megsimogatta gondolatban a tündérek haját, néha belefeledkezett a táskában lévő napsütésbe, néha bizony el kellett merülnie a szivárványban.
Egyszer volt, hol nem volt, született egy tündér... türelemmel, megértéssel, mosolygással, és kitartással, és azzal a végtelen hittel, amire csak a gyermeklelkű tündérlányok képesek.

Vagy talán más is? :-)

2009. febr. 26.

Semmiség

Sokadik félig átaludt éjszaka után, mikor reggel teljes nyakmerevséggel ébredek, eljutottam valahova. Mielőtt elaludtam, készítettem egy szép kis csomagot. Kis helyes lett, pici dobozkában, szép, csillogós piros papírba csomagolva, masnival a tetején. És szépen elraktam. Bele a szívem emlékezős szegletébe, ahol már olyan sok minden van. :-) Nem tudom, mit oldottam meg vele, vagy mit sem, mindenesetre megtettem.
Reggel azt leszámítva, hogy kellett öt perc, mire képes voltam megmozdulni az ágyból, és két kézzel kellett kitámogatnom a nyakam, hogy ne ordítsak a fájdalomtól, amit minden mozdulat okozott, egész jól keltem. Nem akartam rögtön visszaaludni, nem nyögtem fel, mikor tudatosult bennem, hogy mi mindent kell ma csinálni. Felkeltem, csináltam. Lelket vertem a gyerekeimbe, mert menni kell a "munkahelyükre", útnak indítottam mindenkit. Az első kávém közben hallhattam a "Nyitnikék, nyitnikék" madárdalt, és ez reményt adott. Talán mégiscsak lesz tavasz?
Viszont nem tudom azért még házimunka közben sem elhallgattatni a hangot a fejemben, ami csak mondja, csak mondja.. meg kérdez, meg kétked. Brrrrr..
És muszáj gondolkodnom is miatta.
De majd nemsokára rend lesz. Vagy nem.. ez így nem jó. Rendet teszek.

2009. febr. 25.

Mert szép

Zűrzavar odabentről

Ha csak úgy, egy hétköznapi beszélgetés keretében váratlanul azt mondanám valakinek, hogy "Képzeld, olyan szinten nem érzem jól magam a bőrömben, hogy legszívesebben világgá mennék"- szerintem minimum bámulna rám, mint borjú az újkapura. Mert nálunk minden a legnagyobb rendben van. Egészséges, szép gyerekeink vannak, lakás, lakásban minden, mi szem-szájnak ingere, férjem dolgozik, van autónk, megélünk azért minden hónapban hellyel-közzel abból, ami van. Tehát mi lehet a baj? Ugye? Ezzel a felszínes megítéléssel szemlél mindenki mindent. Persze, hülyeség is lenne, ha mindenkit annyira közel engednénk magunkhoz, hogy a felszín alá lásson, de néha dühítő azért. Mert ha kicsit megkocogtatjuk a tojás héját, az bizony rögtön megreped, és nem kell neki sok, hogy már ne is legyen tojás, hanem csak egy kupac héj. Azzal meg ugye nem sokra megyünk.
Egészen kicsi kislány korom óta arra vágytam, hogy majd nekem lesz kisbabám, és nekem semmi más dolgom nem lesz, mint vele lenni, öltöztetni, dédelgetni, játszani vele. Kicsi lányként persze, hogy fogalmam sem volt arról, hogy sok minden mással is jár egy kisbaba, aki nem is marad kisbaba sokáig. Szerencsésnek mondhatom magam, mert 15 évesen már mellettem volt az az ember, aki a mai napig is. Igaz, párszor már elgondolkodtam rajta, hogy nem is annyira a szerencsének köszönhető ez, mint annak, hogy bizony, a szó szoros értelmében "lecsaptam" rá. Mondjuk ez lényegtelen. Végigcsináltunk az elmúlt 16 évben sok mindent együtt is, és külön-külön is. Túlestünk betegségeken, kijártuk az iskoláinkat. Sose beszéltünk arról, hogy milyen lesz a jövőnk. Gondolom, hogy ő is elképzelt magának valamit, ahogy én is. Én bevallom, az érettségi évében valami egészen másról "álmodoztam", mint ami most van. Azt gondoltam, ha főiskolára nem is jutok be, de elvégzek egy mérlegképes tanfolyamot, aztán elhelyezkedem valami jó munkahelyen, megteremtem magamnak azt a biztos hátteret, ami ahhoz kell, hogy amikor már gyerekeim lesznek (abban mindig biztos voltam, hogy minimum három) akkor otthon fogok könyvelni különböző cégeknek, és mindenféle irodai munkát fogok nekik lebonyolítani (bizonyám, már akkor a távmunkában gondolkodtam, pedig még internet sem igen volt). A mérlegképes tanfolyam elvégződött, de sosem vizsgáztam le. A jó munkahely meglett. Aztán sodródtam. Megszülettek a gyerekek, szép sorban, most is, ha egymás mellé vannak állítva, mint az orgonasípok. És már nem volt meg bennem az a tűz, ami régen. Magam iránt. Nem volt egy kicsit sem fontos, hogy tegyek magamért, vagy ha úgy tetszik azért az álomért, amit régen álmodtam. Mostanra meg úgy elrohant mellettem a világ, hogy ez már nem lehetséges. Egyrészt, lemaradtam, mint a borravaló. Sokat kéne tanulnom, hogy felvegyem a ritmust. Másrészt, változtam egy csomót. Mégsem eleget.
A párom és én ez alatt a 16 év alatt teljesen összecsiszolódtunk. Együtt nőttünk fel, szinte biztos, hogy együtt is öregszünk meg. De még mindig nem beszélünk arról, hogy ki mit is szeretne a jövőben. Vagy hogy hogy képzelte. Egyrészt, mert bármennyire is olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, mégsem. Ő abszolút racionalista, mindig, minden helyzetben két lábbal áll a Földön, míg én álmodozó vagyok, és sokkal inkább vezet a szívem, mint az eszem.
Azt mondták nekem, hogy most már lassan itt az ideje a hazatérésnek. Ami igaz. Csak épp magam sem tudom, mit is szeretnék, ha hazatérek. Nem valami könnyű mindent összehangolni, és egybegyúrni, hogy aztán újraszülessen az a Dius, akit Ti is ismertek, mindannyian. Csak én nem. Mert vagyok én sírós-mosolygós, nagyon jókedvű, tombolós, táncolós, énekelős, de nagyon magamba zuhanós, zokogós, szomorú szemű, nagyon barát, és nagyon egyedül.
Magamnak kell megteremtenem újra magamat. De nem egyedül. Ezt is tudom. Azt is tudom, hogy kommunikálnom kell. El kell mondanom, miket gondolok, miket érzek. El kell mondanom, hogy mennyire vágyom az ölelésekre, egy-egy olyan pillantásra, amikor nem kell szó. Hülyeség 16 év után lángoló szerelmet várni. Főleg ebben a hajszás világban. Tudom, hogy hülyeség. És nem is muszáj lángolni. Csak ha legalább parázs lenne...
Képtelenség ezeket az érzéseket normálisan megfogalmazni. Képtelen vagyok jól elmondani, hogy tulajdonképpen még csalódtam is magamban, mert azt gondoltam, sokkal erősebb vagyok. Azokon az álmokon már rég túl kellett volna lépni. Mert lett helyettük másik. Még mindig van. Álmodozom egy kislányról (mindig a babák), álmodozom egy könyvről, amit megírok, de álmodozom még mindig egy házról, ahol elférünk kényelmesen, álmodozom egy olyan életről, ami tele van nevetéssel, szeretettel, ölelésekkel, puszikkal, meglepetésekkel. De mindig felébredek, és itt találom magam... :-D

2009. febr. 24.

Betegség?


Hát valami ilyesmit érzek én is, mint Garfield. Kivéve a teásbögrét a kezemből (najó, ilyen csíkos pizsim sincs, nem is beszélve a hálósipkáról), mert a teát azt köztudottan nem csípem. Csak Áginál a mézeset. :-D Most azt hiszem, jót is tenne a híres mézes teája, hátha egy pillanat alatt elmúlna ez a rettenetes torokfájás, amitől még a nyakam is fáj már. (még a végén mumpszos leszek?) És fájnak a lábaim, meg a derekam, és hőemelkedésem is van, meg fázom, meg úgy egyáltalán....
Mikor lesz már tavasz???

Mi lennék?

Tegnap este olvasgattam rengeteg rendszeresen olvasott blogjaimat, és az egyikben érdekes "játékra" bukkantam. Történetesen az volt a kérdés, hogy mi lennél, ha...
Szóval akkor lássuk, mi is lennék, ha...
...hónap lennék: május (napsütéses, madárcsicsergős)
...a hét napja lennék: szombat
...a nap egy időpontja lennék:kora este
...bolygó lennék: Nap
...tengeri állat lennék: delfin
...berendezési tárgy lennék: hintaszék
...bűn lennék: ? koffeinfüggés ér ide?
...történelmi személy lennék: Sissi
...folyadék lennék: forró fekete kávé
...drágakő lennék: igazgyöngy
...fa lennék: fűz
...madár lennék: fülemüle (csalogány)
...szerszám lennék: vízmérték v. csavarhúzó
...virág lennék: margaréta
...időjárás lennék: napsütés
...mesebeli lény lennék:
...hangszer lennék: pánsíp
...állat lennék: macska
...szín lennék: piros
...érzelem lennék: nyugalom
...zöldség lennék: brokkoli
...hang lennék: suttogás
...elem lennék: levegő
...dal lennék: Ha volna két életem
...film lennék: Philadelphia
...könyv lennék: Háború és béke
...étel lennék: baconbe tekert füstölt sajtos csirkemell krumplipürével
...fűszer lennék: só
...hely lennék: virágos rét
...íz lennék: édes
...illat lennék: virágillat
...hit lennék: a szeretetbe vetett végtelen hit
...testrész lennék: kéz
...arckifejezés lennék: mosoly
...tanóra lennék: nyelvtan
...rajzfilm lennék: Magyar népmesék
...mértani alakzat lennék: kör
...szám lennék: 22
...ruhadarab lennék: kardigán
...ékszer lennék: gyűrű
...kiegészítő lennék: napszemüveg
...szeretet megnyilvánulása lennék: ölelés
...rovar lennék: hangya
...gyümölcs lennék: körte
...épület lennék: ház
...smink lennék: rúzs

Hát... ennyi. Nem mondom, hogy helyenként nem kellett elgondolkodnom, mert kellett. Ha erre téved egy lélekbúvár, azért nyugodtan írja meg a véleményét. És olyan kíváncsi lennék arra, hogy Ti mik lennétek... de mivel nem mindenkinek van blogja, akár emailben is elküldhetitek, ha van kedvetek megcsinálni. :-)

2009. febr. 23.

Trileptal, te borzalom


Na, ő az. Muszáj írnom róla. Ezt szedem immáron december óta. A másik (az elődje) is így nézett ki, mondhatni az volt a kistesója. De végülis mindegy. Haragszom rá. Utálom. Mert képviseli mindazt, amitől végtelenül undorodom. A betegséget, az orvosokat, a gyengeséget, a kiszolgáltatottságot.
Kipróbáltam, hogy nem szedem. (nem kell érte lecseszni, már megtették) Persze, hogy nem voltam jól (és bocs, Eszter, hogy nem vallottam be akkor). Vagyis ez a nem voltam jól ez nem jó kifejezés. Szarul voltam, na. Irtózatosan. Képtelen voltam uralkodni rajta, de ő sem bírt velem. Na, és ebből aztán lett egy olyan káosz, hogy majd belepusztultam. Megijedtem, és azóta szedem megint. (egyébként nem maradt ki csak pár nap) De így sem jó. Mert beveszem, eltelik egy fél óra (gondolom ez alatt az idő alatt szívódik fel), és jön a buborék, a szédülés, és olyan valószínűtlen lesz minden. A fehér szín ilyenkor rettenetesen bántó, és nem is szabad sokáig néznem, mert abból tutira baj lesz egyszer. Már-már mániákusan gúvadt szemekkel tudok bámulni, ha belefeledkezem bármibe, ami fehér. De komolyan... elég gáz lehetek olyankor. Na, mindegy. Szóval utálatom tárgya a képen. Meg gyengeségem szimbóluma is. Mert akárki akármit mond is, ezt nem tudom másképp megélni (még), minthogy ez itten a gyenge pontomon. Pont az agyamban.

"Az epilepszia ismétlődő rohamokkal ill. görcsökkel jellemezhető betegség. Az epilepsziás rohamok az agy ingerképzési folyamatában beálló átmeneti zavar következtében alakulnak ki.
Egészséges működés esetén az agysejtek irányítják a test mozgását azáltal, hogy az idegpályákon keresztül az izmokhoz szabályos módon juttatják el a megfelelő "parancsokat". Epilepszia esetén az idegsejtek szabálytalanul működve túl sok "parancsot" juttatnak el az izmokhoz, ennek eredményeképp összehangolatlan izomaktivitás - epilepsziás roham - alakul ki. A Trileptal rendezi az agyi idegsejtek túlingereltségi állapotát azáltal, hogy elnyomja a rohamokat, illetve csökkenti azok gyakoriságát.
A Trileptal az epilepszia ún. parciális rohamfajtáinak kezelésére szolgál. A parciális rohamok az agy bizonyos régióit érintik csak, de kiterjedhetnek az egész agyra ún. tónusos-klónusos rohamokat okozva.
A parciális rohamoknak 2 fajtáját (szimplex és komplex) különböztetjük meg. Az egyszerű (szimplex) rohamban a beteg tudatánál marad, míg a komplex roham tudatvesztéssel jár együtt." (www.egeszsegkalauz.hu)
Szóval én haragszom rá. Akkor is utáltam, mikor először jött. Most meg főleg. Utáltam, hogy erről kellett beszélnem a gyerekeimmel, utáltam, hogy el kellett mondanom, mit kell tenniük, ha ők vannak csak velem, amikor.. Utálom, hogy azért erősnek kell mutatnom magam, pedig ezügyben marhára nem vagyok az. Utálom, hogy kiszámíthatatlan, és nem jön akkor, mikor nekem jól esne, de jön akkor, mikor legkevésbé számítok rá. Utálom, hogy a rohadt gyógyszer miatt rendszeresen kell(ene) ennem, napi 8 órát kell(ene) aludnom, nem ihatok alkoholt (mert amúgy tökrészeg lennék minden nap :-D). És azt sem tudom, milyen gyógyszer az, ami "kilövi" majd. Elvileg az antibiotikumokkal nem csípik egymást. Meg különbenis.. és egyáltalán.
Miért pont én? Különben meg tudnám mutatni, hogy hol van a bibi. Komolyan.. tökhülyén hangzik, de egy-egy nem teljes roham esetén simán rá tudnék mutatni, hogy na, ott keressétek, vegyétek ki, vagy tegyetek be valamit, ami hiányzik, vagy akármi, csak szabaduljak.. De ilyen nincs.
És amikor tegnap Patrik feltette a kérdést, csak úgy minden átmenet nélkül, hogy: "Tényleg anya, ez az epilepszia veled született betegség? Mert akkor akár Te is továbbadhattad nekünk, nem?" Ártatlan, érdeklődő, gyermeki aggódást és kíváncsiságot kifejező kérdés volt. Viszont fájt. Mert nem, nem tudom, velem született e, vagy csak úgy az idők folyamán alakult, mondjuk elraktározva egy helyre a fájdalmakat, csalódásokat, sötét gondolatokat. És nem, nem tudom, hogy tovább adtam e. De az isten mentse meg őket tőle!

Esik a hó

... és ugyan bőven nem az első hó, de azért "az egész világ csupa porcukor". És egyáltalán nem öröm ez a szíveknek, vagy mégis? Biztos van azért, aki örül neki. Én örülni éppen nem, mert ránézve a naptárra, ez már ilyenkor mehetne a fenébe. Február vége van. Ilyenkor már leginkább a tavasz érkezhetne de szélsebesen ám. Emlékszem, mikor Eriket vártam, ilyenkor február végén egy szál kardigánban mentem a fogorvoshoz, mert tökjó idő volt.
Tegnap este olvastam pár bölcs gondolatot, ami azért jó mélyen elraktározódott. Gyakorlatilag mondhatnám azt is, hogy csontig hatolt minden szó. :-) És ugyan még mindig nem tudnék mást válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok?, minthogy Én én vagyok... , és még mindig nem tudnék igazán válaszolni arra sem, hogy mit szeretnék?. Mert mit is? Ha a felszínt nézzük, megvan mindenem. Sőt, talán kicsit több is. Csodálatos ajándékként három gyerekem is születhetett, és ez sokkal több bármi másnál. Tárgyak is itt vannak, minden, amire szükségem lehet. Van családom, vannak barátaim, kisebb gikszerektől eltekintve, egészséges is vagyok. Tehát akkor mivel nem vagyok elégedett? Vagyis inkább mi az oka, hogy elégedetlen vagyok? Nincs válasz. Csend van odabent, néma csend. Vagy hazudok még magamnak is, vagy tényleg akkora zűrzavar van mindenhol bennem, hogy azért nincsen válasz.
Tudom, hogy nem lehet a sötét felhőket egyetlen kis szellővel elkergetni. Tudom, hogy sok napsütés kell ahhoz, hogy hetek, hónapok (megkockáztatnám az éveket is) óta tartó esőzést felszárítson. De azért ez lehetséges. Kemény, kitartó munkával ismét lehetek az, aki vagyok. Sem nem skizo, sokféle Dius, sem nem önmarcangoló, hanem az, aki örül az életének, aki meg tudja teremteni maga körül azt a világot, amiben élni szeretne. Mert hiszen eddig úgy gondoltam, és úgy is tettem mindig, hogy "Egy mosoly semmibe sem kerül, de nagyot visz véghez." És mosolyogtam, mindig, mindenkire. És mindig megtettem mindenkiért mindent, hogy mosolyogni tudjon. És most tudom, itt álltok páran, és mosolyogtok, hogy mosolyogni tudjak. Fogok. :-)
És ezt is igyekszem jól a fejembe vésni: "Érdemes aszerint élni amiben hiszel, mert különben előbb-utóbb abban fogsz hinni ahogy élsz!" (Kovács Ákos)
Mindenesetre itt és most meg kell, hogy köszönjem mindannyiótoknak a telefonhívásokat, a beszélgetéseket, a meghallgatásokat, az együtt sírásokat, a "kiosztásokat" is, a virtuális pofonokat, a virtuális öleléseket, a rámgondolásokat, és mindent.. Mert tudom, hogy időben térítettek észhez. Még időben vagyok.

Ja, és azt tegnap nem is említettem, hogy a könyvespolc is leszakadt a gyerekszobában. :-D :-D
De most már megvolt a három... a telefonszámla, a szemüveglencse, és a könyvespolc. Úgyhogy vége van a rossz szériának. És következik a "Süt a nap, nehogy szomorú légy.." Majd aktualizáljuk valami havasra... csak most ilyen nem jutott eszembe. :-)

2009. febr. 22.

És akkor most...

Most kell változtatnom. Sürgősen.

Depresszió teszt

Eredmény: 28 pont

Önnél komolyan felmerül a súlyos depresszió gyanúja, ezért javasoljuk, hogy a diagnózis pontosítása és az esetleges kezelés szükségességének eldöntése miatt forduljon szakemberhez.

A Beck-féle depresszió-önértékelő skála szűrésre, illetve tájékozódásra megfelelő, de a depresszió diagnózisának felállítására nem alkalmas.
(forrás:hazipatika.com)

Szakemberre nincs szükség. Már nyitva van a szemem (résnyire). Már tudom, merre kell indulnom. Tudom, mert nálam bölcsebb és tapasztaltabb barátaim elmondták. Nem, nem azt, hogy mit tegyek. Csak hogy miben vagyok rettenetesen eltévelyedve. Szóval, a skizoság nem igaz. Rosszul kezelem csak. Oké. Összerakom magam. Mint egy puzzle-t. Remélhetőleg jó játék lesz. Jó sok darabja van, úgyhogy egy darabig nem fogok unatkozni. Biztos lesz olyan is, hogy majd félreteszem, mert épp nem találom a megfelelő darabot a megfelelő helyre.

Tettem ígéreket is. Sokat. Majdnem mindenkinek. Így aztán kénytelen leszek tenni, hogy olyan legyek, mint az old spice. (bizonyíték, ugyebár)

Bár épp tökjól elvagyok az önsajnálatban, és éneklem, hogy:

Fáj a fejem,a szívem túl nagy
És nem tudom, nem tudom hol vagy
Forog a világ, elfolyik minden
Nekem senkim, de senkim sincsen.

De majd jön valami más zene, mondjuk, hogy "Nyáááár van,...." Vagy valami hasonló. Gyúrok rá, vagy mi. :-D
De hogy az ígéreteim bizonyítékok is legyenek, ez nem lesz elég. A telefonomat csak hívásfogadásra fogom használni, meg ilyenek.. :-) És akkor majd jön a széééép, új világ.

A hó, mi és egy picike műanyag

Az úgy kezdődött, még péntek délután, hogy eltűnt egy- azaz egy darab- szemüveglencse. Ami önmagában nem jelentene problémát, ha nem egy épp használatban levő szemüvegből tűnt volna el. De persze a szerencse nem mellettünk állt, így aztán a többi valószínűleg könnyű egyenletként kiszámítható. Hát igen. És még ez sem okozott volna akkora problémát, ha a szemüvegtulajdonos, történetesen Erik nevű gyönyörű középső gyermekem mondjuk legalább tisztában lett volna vele, hogy hol és mikor hagyta el. Legalább megközelítőleg. De nem. Első körben rögtön rákente a bátyjára, mert ugye csak ő lehetett, aki kidobta hógolyóval. Aztán a következő verzió, hogy még mikor behozta, megvolt. Aztán már mindenbe belezavarodott. És ebből következett egyenes arányban, hogy nekiláttunk a hóban szemüveglencsét keresgélni. A kevés fantáziával megáldottak is el tudják képzelni gondolom, amint a család apraja-nagyja gúvadó szemekkel próbál egy átlátszó műanyagdarabot felfedezni többszáz nm-nyi hóban. Mit mondjak? A tű a szénakazalban szerintem esélyesebb. Első nap sikeresen belénk fagyott még a .... is, de semmire nem mentünk. Illetve de. Ők megkapták még a fagyoskodás ellenére, vagy még a tetejébe a "méltó?" büntetésüket is. Nincs tévézés, nincs számítógépezés, nincs mamához/nagynénihez/dédihez mászkálás. Putty. Még azért a lakásban is tűvé tettem mindent, de nem került elő. Pedig bizony, még a kukában is megnéztem, meg a konyhaszekrényben is, sőőőőt, nem átallottam a wc környékét sem átnézni. Az meg ugye természetes, hogy az ágy alatt, a szőnyeg alatt, meg mindenhol.. De nincs. Így aztán másnap kezdtük előlről. Őrjítő, hányingerig fokozódó fejfájás ellenére is. De ismét csak azt az eredményt prezentáltuk, hogy újfent szétfagytunk, újfent kabátot kellett mosni, meg egy adag szennyes keletkezett. A büntetés pedig folytatódik. Mondjuk, becsületükre legyen mondva, szó nélkül betartják. Patrik azért időnként odamorog az öccsének (megjegyzem:jogosan), hogy nem kellett volna rámkenni, akkor is segítettem volna keresni. :-D És még ma is kerestük, igaz, már sokkal kevesebb reménnyel és lelkesedéssel, lévén ma már a hó helyett (amit tegnap, gondolom a szomszédok nem kis derültségére, még át is gereblyéztem) csak gusztustalan, nyálkás, ragadós, cuppanós sár volt. Azért ma is megfagytunk, ma is csináltunk egy rakás szennyest. És az a pici, átlátszó, kétdioptriányi műanyagdarab jókat röhög valahol. Mert persze, hogy nincs meg.
Egyetlen jó dolog van a büntetésükben (bár, bevallom, ma este már fellebbeztem az érdekükben enyhítésért). Felfedezték, hogy a könyvek jóbarátok. És olvasnak. És rácsodálkoznak, hogy jééé, ez is megvan nekünk. És néééézd, anya, kiolvastam a könyvet egyetlen este alatt. :-)
Talán életre szóló barátságot kötöttek a könyvekkel, mint én annak idején. Mert a könyvek elmulasztják a magányt, a rosszkedvet, és elvarázsolnak egy másik világba. Akkor, amikor csak akarjuk. :-)

Február 21.


Érkezett egy kicsi lányka a családunkba tegnap. Az anyukájának és az apukájának az első kislánya, a nagyszülei első lányunokája, a dédszülei első lány dédunokája. :-)
"Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!"
Isten hozott köztünk, Tamara Kíra! :-)


2009. febr. 20.

Merre jár a tündér?

Jó volna, ha lenne kéznél egy tündér varázspálcával, és mondjuk elvarázsolna egy alvósbabává akármeddig. Vagy lehetnék Csipkerózsika. Vagy mindegy mi, de jó lenne sokat, és sokáig aludni, aztán felébredni úgy, hogy minden, amit meg Kell oldanom, meg van oldva, minden rendben van, süt a nap, csicseregnek a madarak, mindenki mosolyog. Meg ilyenek.
Ki vagyok éhezve egy kis felhőtlen boldogságra.
Jó, senki ne hördüljön fel, tudom, hogy magamnak kell megteremtenem magamnak.
De addig hadd aludjak... :-)

2009. febr. 19.

Már megint összevissza

Vannak az ember életében (hát még az enyémben) napok, hetek, amikor tökjól elvagyok a saját gondolataimmal. És a szó jó értelmében akkor is skizo vagyok, mert tisztában vagyok vele, hogy többféle személyiségből lesz egy egész Dius. És képes vagyok rá, hogy lássam külön-külön is a sokféle személyemet. Lehet, hogy tök hülyeség, és tök értelmetlen, de akkor is így van. Engem nem zavar, megszoktam már. Megfelelő helyeken meg gondosan titkolom, nehogy kényszerzubbony legyen a vége. Igaz, már a "Lipótot" is bezárták. Na, mindegy. Szóval, a saját gondolataim. Kérdések, válaszok, hosszabb-rövidebb monológok. És ilyenkor a végére azért szép lassan megint rend lesz odabent. És idekint is. Mert ilyenkor párhuzamosan takarítok. Kisikálom a rejtett sarkokat, szegény kicsi pókok ilyenkor áldozatul esnek a mániákus takarításnak..
De annyiszor megtettem már, hogy tudom, most sem hiábavaló. A végére majd minden ragyog. Ha nem is a régi fényében, mert azért ugye mindig van egy kis "kopás", de látható az eredmény.
És ma jutott eszembe, miközben felmostam gondos alapossággal minden létező porcicát eltüntetve és megsemmisítve, hogy tulajdonképpen bőven hálás lehetek a sorsnak. Mert voltam én már heteket belekényszerítve egy fotelba, mert olyan izületi gyulladásom volt, hogy mozdulni sem nagyon bírtam.. Voltam már a pokol legmélyebb bugyraiban, mikor először tudtam meg, hogy epilepsziás vagyok. Voltam akkor is benne a jó mély gödörben, mikor a középső fiamról két nap alatt derítették csak ki, hogy milyen mértékű az oxigénhiány, amit elszenvedett születés közben. És ezek csak kiragadott emlékek, ennél bizonyára sokkal több van, ha jó mélyre ások, és még a szőnyeg alatt is nekiállok söpörni. Mégis, mindig talpraállok, mindig kihúzom magam, és mindig tudok mosolyogni. Amikor már rendet teszek.
Egyszer nem fog zavarni, ha beszélnem kell a betegségemről. Egyszer ki fogom tudni mondani, hogy "Dius vagyok, 31 éves, 3 gyerek anyukája, epilepsziás, és boldog." (remélhetőleg azt majd nem kell hozzátennem, hogy x napja tiszta :-D)
A fejem egyébként ma is zsibbad. Szerintem ha tarkón vágnának úgy istenigazából, azonnal meghalnék. Vagy a fene tudja. Azt azért ki kell érdemelni. Valamelyik nap erről beszélgettünk Erikával. Hogy miért is sírunk, ha valaki meghal. És olyan egyszerre mondtuk, hogy azért, mert magunkat sajnáljuk. És az, hogy "látom" ezeket az embereket, az kicsit ijesztő, de már el tudom fogadni. És majd megtanulom érteni is, mit szeretnének tőlem. De ez is olyan téma, amiről nem beszélek, mert mindenkit elriaszt. Pedig nincs mitől félnünk.
A nyertes novellában azt írta az a lány, hogy a kiválasztottak betegsége az epilepszia. Ez egy jó felfogás, azóta sulykolom magamba egyfolytában. Merthogy sok híres ember volt.. és akkor még úgy gondolták, hogy ez különleges dolog. Napóleon és Ady is pl. Most is különleges egyébként, csak másképp. Most ezt úgy hívják, nyomi. :-D És nem csodálják, hanem kirekesztik. Nem csak ezt a fajta betegséget. Bármilyet. A kemoterápiás kezeléstől kopasz és sápadt ember mellé nem ülnek le az orvosi rendelőben. Mintha ragályos lenne.. Akinek amputált végtagja van, azt bámulják. És millió dolog még.
Feladom.. képtelen vagyok normálisan leírni a fejemből a zűrzavart. Majd... hátha lesz értelmes egybefüggő gondolatom is.
Addig pedig:


2009. febr. 18.

Érdekes...

Érdekes, és kicsit félelmetes élményben volt részem kora délután. Már a boltba menet úgy gondoltam, hogy valami nem teljesen oké, és még hálás is voltam a metszően hideg szélnek, mert tudtam, jót tesz most. Átmenetileg át is billentett. Hazaértem, nekiálltam szuperfeleségi teendőként kaját gyártani. Aztán le kellett ülnöm. És akkor kezdődött. Olyan fura volt. A gyomromból kezdődött, aztán zsibbadt a szám, a fejem, és nem tudtam megmozdulni sem, és a fehér tűzhely pörgött-forgott, mint a búgócsiga. Nem tudom, meddig tartott. Nem tudom, mennyire volt erős. Szerintem nem volt az igazi, mert azóta is érzem. Nem az a jó kis "megkönnyebbülés" roham után, hanem még mindig zsibbad a tarkómtól egészen a fejem tetejéig, rá tudnék mutatni a pontra, ahol esetleg keresni kéne a gyártási hibámat. Jobb lett volna egy olyan megszokott se kép se hang rosszulléttel letudni, akkor most jobban érezném magam. Bár.. fogalmam sincs volt e se kép se hang. Van pár perc, amire nem tudok visszaemlékezni. Fizikai sérülésem nincs, vigyáztak rám az angyalok. Mert egyedül a konyhában akármi is lehetett volna..
Úgyhogy ma igyekszem hamar pihenősre venni, és a holnapi délelőtt nagy részét is erre szánom, ha még így is ébredek. Aztán majdleszvalami....

Elég!

Fura dolog az élet. Mert ugye aki éli, az nem tekint rá úgy, mint egy ajándékra, sőt van, amikor sokkal inkább teher, mint áldás. De amint jön valami, ami kicsit is veszélybe sodorja, azonnal kapaszkodik mindenki belé, mert az egyetlen, amit ismerünk, az ez az élet. Mindegy az, hogy ki miben hisz. Túlvilágban, reinkarnációban, vagy akármiben. Mindenki hiszi (vagy reméli), hogy van még ezután is valami. Én hiszem, hogy van, és tudom, hogy ott egy szebb, békésebb, és nyugodt világ vár majd. Majd, amikor már kiérdemlem, hogy odamehessek.
És ott nem lesznek sem vádak, sem kérdések, sem kétségek, sem kétkedések, sem számonkérések, sem felelősségrevonások. És nem kell válaszolni arra, amit ki sem mondtak. Nem kell elmondani, hogy amit akartam, az minden. És semmi egyben. Pillanatok, percek, érzések, gondolatok. Mosolyok, könnyek. Napsütés is, és felhő is. Olyan ajándékok, amiket nem kell kérni, csak adják, és nem kell megköszönni sem, mert nincs mit.
Ebben az életemben ezt soha, senki nem fogja érteni. Mert itt csak beszélünk. Állítólag mindannyian egy nyelven, mégis kételkedem benne. Ha ugyanazt a nyelvet beszéljük, akkor nem lehet, hogy annyiszor értsék félre annyian, amit mondok. Vagy nem tudok kommunikálni?
Azt mondják, beszédes a szemem. És az arcom. És azt is mondták már, hogy kevesen tudnak ennyire szeretni. Lehet, hogy mind igaz. Boldogabb ember nem vagyok tőle.
Mert nem érti senki, amit mondok. A hiba valószínűsítem, hogy az én készülékemben van, mert ha mindenki hülye, akkor nem biztos, hogy a mindenki a hülye. Úgyhogy levonom a megfelelő tanulságot, és a készülékemet szervizbe adom. Valami kommunikációs szakértőhöz, aki belémprogramozza azt a nyelvet, amit Ti beszéltek, ami majd megtanít spórolni is és beosztani, ami megtanít főzni, és takarítani, és tökéletesen működni az életem minden területén. És akkor én leszek a szuperanyu, szuperfeleség, szuperháztartásialkalmazott, szuperbarát, és minden. Csak nem lesz lelkem. De ezek szerint arra nincs is szükség.
Csak a tökéletesség kell, mindig, mindenáron.
És nem, nincs ez címezve külön senkinek. Csak úgy bele a vakvilágba. Minden keserűséggel, fájdalommal, és dühvel. És most fáj igazán, hogy az, aki a legjobban el tudná ezt nekem magyarázni, aki a leginkább tudna most útmutatást adni, az már nincs. És nem jön vissza hozzám elmondani, amit nem mondott még el. Vagy mondja, csak már nem is hallom?
Mindegy.. mert nem érdekel úgysem senkit. Legyek az, akit látni akarnak.. feleljek meg minden elvárásnak, éljek velük, és ne értük.
Még jó, hogy vagyok annyira skizo, hogy ha mindig egyet kinyírnak is belőlem, még sokan maradunk. Belefér...

2009. febr. 17.

álom

Reggel, amikor már éppenséggel fel kellett volna kelni, de valahogy olyan jó volt ott a takaró alatt, hogy hiába sípolt az óra, hiába ébresztgetett a párom, hiába telefonált anyám, mindennek ellenére visszaaludtam még, és álmodtam.
Mindenre nem emlékszem belőle, de van egy kép, ami azóta is itt van előttem. Egy kis formás, szőke kislány kisbaba. És az a barátnőm, akinek a legkevésbé valószínű, hogy gyereke lesz. Ő szülte. És emlékszem a hangjára, ahogy azt mondta: " Dius, ma éjjel megszületett a lányom, aki a Te lányod lesz." És itt csörgött a telefon, és ki kellett ugrani az ágyból, mert elaludtunk, és kapkodni kellett.
Azóta sem nagyon tudok szabadulni az egésztől. Vajon mit jelent? Emlékeim között az van, hogy babával álmodni rosszat (talán halált?) jelent. Azért remélem nem. Lehet mondjuk, hogy csak összezagyváltam a fejemben a tegnap esti beszélgetésekből egy ilyet.
Azért az a picike kislány (Lora,Lola,vagy valami ilyesmi névvel) nagyon-nagyon édes volt. :-)

Más: ma reggelre esett egy csomó hó (kb. 10-12 cm). Most is esik még. Ami szép, főleg reggel olyan békés volt tőle minden, és csendes is. De azért február közepén ez már nem éppen örömteli esemény. És amúgy sem tesz jót a lelkemnek sem. Nem mintha mondjuk jégszívvé tudnék változni ettől, vagy ilyesmi, de sokkal jobb lenne, ha a nap sütne hétágra, miközben hallnám, hogy Nyitnikééék. :-)

2009. febr. 16.

Kicsit tán hülyeség

Érlelődik bennem hetek óta valami. Nem tudom, hogy sikerül e jól megfogalmazni, mondjuk nem is biztos, hogy van olyan, hogy jó megfogalmazás. Jártamban-keltemben figyelem az embereket. Mindig. Ez valami hülye mánia nálam, hogy próbálom kitalálni adott emberről, hogy mit gondolhat. Mert hiszen, a "szem a lélek tükre". Ez biztosan igaz, legalábbis a sajátomra mindenképpen. Az én szemem, mint afféle kaméleon, mutatja, épp mit érzek. Aki ismer, tudja. Aki nem, az elől tökéletesen el lehet leplezni egy mosollyal. Mert a szám akkor is tud mosolyogni, ha a szemem sír, belül pedig szétmarcangol a fájdalom. Lehet, hogy ez alakoskodás, vagy akár kétszínűség, én nem így gondolom. Szóval, figyelem az embereket. Megnézem az öreg nénit, a fiatal lányt, a babakocsit toló anyukát, de ugyanúgy a sokmínuszban is kabát nélkül rohangáló fiúkat, vagy a fiatalembereket, és bizony.. az öreg bácsikat is a kucsmájukban. Mindenkiben van valami közös mostanában. Senki nem néz a másik szemébe. Senki nem mosolyog, és senki nem kommunikál senkivel, csak teszi a dolgát, mint egy robot. Tudom, mindenkinek van mindenféle gondja-baja. Nehéz most ebben a világban boldogulni. A fiatal emo-s lánynak biztosan nehéz megtalálni a helyét, az öreg néni gondolom elszörnyülködik, hogy még mi mindent kell neki átélnie, a babakocsit toló anyuka kialvatlanul számolgat, hogy vajon ha befizeti a csekket, jut e még pelenkára. A kabát nélkül rohangáló fiú biztosan haragszik a világra, amiért neki még mindig gyalogolnia kell, a fiatalembereket örökké fáradt szemekkel űzik-hajtják a sikert és a pénzt, mert azt hiszik, a kettővel együtt már megteremtették a boldogságot. Az öreg bácsik pedig bölcs tekintettel konstatálják, hogy bizony, nagyot változott a világ. A maga kis mikrovilágában mindenkinek igaza van, amikor belemerül a saját problémájába egy kicsit, és rágódik az anyagiakon, a hogyan továbbon, és mindenfélén. Persze, hiszen emberekből vagyunk. Belénk van kódolva az a fajta önzés, hogy magunkénak akarjunk mindent. Anyagi biztonságot, mert hisszük, hogy pénzen minden megvehető. Ekörül forog minden. És ez a baj. Azon gondolkodtam, miközben már sokadik alkalommal figyeltem meg a mosolytalan rohanó embereket, hogy mi történne akkor, ha egy reggel arra ébrednénk, hogy aznap nincs pénz. Elmész a boltba, elhozod, ami kell neked aznapra, és elég lesz, ha szívből jövő mosollyal fizetsz. Vajon hányan laknának jól aznap? Szerintem nem sokan.
Igaz, persze, nekem is vannak gondjaim, és én is szépen bele tudok süllyedni a problémáim mocsarába ideig-óráig. DE! Mindig, minden körülmények között találok valamit, ami jó, vagy szép, és örülni lehet neki, hogy a mocsár helyett újra az életem ösvényén járjak. Jó nekem.. -mondták már olyan sokan. Jó bizony. Mert megdolgoztam érte. Sokat, és keményen. Különben már nem itt lennék. El kellett viselnem sok mindent, át kellett élnem sok mindent ahhoz, hogy most az lehessek, aki vagyok. Egyszer majd lehet, hogy még megszáll az ihlet, és meg is írom a saját életem történetét, hogy majd akik olvassák, értsenek, vagy tanuljanak.
Nagyon szeretném, ha mindenki tudna másképp gondolkodni. Szeretném, ha tudnának az emberek mosolyogni, szeretni, örülni és boldognak lenni. Most kevesen tudnak. Sokkal többeknek megy a gyűlölködés, a harag, és a már-már őrületig fokozódó gyűlöletkeltés.
Pedig olyan kevés is elég lehet... Örülni annak, hogy aznap reggel is felébredhetett, boldognak lenni attól, hogy egészséges. És szeretni magunkat, a családunkat, a barátainkat.
Kicsit filozofikus, melankolikus és utopisztikus az egész, tudom. De bármilyen hihetetlen is, én sok ilyen embert ismerek. Akik minden bajuk dacára látják a világban a szépet, a jót. Persze, van köztük olyan is, aki néha azért ugyanúgy, mint én is, belesüllyed a mocsárba, kicsit tüskés is lesz közben, de még ő is képes látni a napfényt.
Na persze, lehet, hogy tényleg csak ennyi a titok:
"Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra... Nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viszonyulnak majd hozzád, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.'

(Anthony de Mello)

Mert magamról biztosan tudom, hogy szeretni nagyon tudok. Sokféleképp. Mert ugye mindenkinek van egy kis helye a szívemben, és mindenkit másképp szeretek vele. Mégis egyformán.

De azt nem akarom elhinni, hogy ilyen sokan vannak, akik ezt elfelejtették...

2009. febr. 15.

vasárnapi mindenféle

10-kor feküdtem, 10-kor keltem. Jó lenne ezt az elvet követni, de kivitelezhetetlen. Néha azért működik. Persze, ébredés után rögtön totál ébernek kell lenni, mert akkor már egyik lábam itt, másik lábam ott alapon még rohanás a boltba (11-kor zár), egyszerre kell mosogatni, főzni, mosni, és mindenfélét.. De azért még a telefonálás is megy közben. Najó, telefonálás közben bármit lehet csinálni. :P
A tegnapi csupa inger nap után kifejezetten jólesett a mai lazább "robotolás" a semmi különössel, csak csupa olyan tevékenységgel, amihez agy nem kell. Megfőztem, az ebéd igen érdekes volt. Még jó, hogy nincs nálunk kandikamera, tuti főműsoridőben adnák valamelyik csatornán. Az, hogy nálunk nincs csendben evés, az egy dolog. De hogy... egyszerre sírjanak-nevessenek valami iszonyat hangerővel, az azért durva. És mégis, legtöbbször normális állapot. Mert teszem azt Erik fiam nekiáll telitüdőből bőgni azon, hogy Patrik nézi, és nem tud innivalót önteni magának. Ezen persze minimum ketten kezdenek harsányan röhögni, mire Erik krokodilkönnyekkel az arcán kezd ugyanígy röhögni. És ez ragályos ám... És az ebéd végére tarthatunk ott is, hogy valaki ránéz a másikra, és röhögés lesz a vége. Vagy elég csak a kisujját mutatni. És mikor a sok röhögés miatt már senki nem tud enni, akkor a legkisebb királyfi, aki eddig benne volt a buliban nyakig, elkezdi az asztalt körbeenni. :-D Hihetetlen...
Délután még a mosógép mosott, a mosogatógép mosogatott, én pakolásztam, zenét hallgattam.
Sütit is sütöttem. :-)
Egyetlen dolgot bánok csak a mai napban. Megbántottam valakit, pedig nem akartam. Hallottam a telefonban a hangján, hogy rögtön megváltozott. Teljesen másképp akartam, de ez van. Remélhetőleg nem haragszik nagyon. Félelmetes mindenesetre, hogy egy-egy szót mennyire másképp lehet érteni akkor, ha van hozzá mimika, meg akkor, ha nincs. Hát, még ha mindez esetleg írásban zajlik.. és még hang sincs hozzá. De ez más téma már.
És most még elküldök egy önéletrajzot (mert majdnem elfelejtettem), és lefekszem.
Mert holnap hétfő... :-(

Február 14.

Nem, eszembe se jutna a Valentin-napról írni. Nem ezért ez a cím. Az idén ez a február 14 egészen másról szólt nekem. Csupa-csupa jó dologról. De haladjunk sorjában.
Szombat reggel hét órakor önként és dalolva elhagyni a jó meleg ágyikót, az egyáltalán nem jellemző rám. Az meg ugye végképp nem, hogy amolyan duracellnyuszisan rögtön nekifogjak szendvicset csomagolni, hátizsákot pakolni, üdítőt készíteni, és aztán persze nyolc után már kicsit kétségbeesve pislogva az órára, hogy jajj, még alszanak, le ne késsük a vonatot. De nem késtük le. És 9-kor már ültünk a vonaton, útban a találkozó felé, amire olyan sokan készültünk olyan régóta már. Kicsi királyfim egy pillanatra sem hagyta, hogy akármi miatt is izguljak, mert persze, hogy hozta a formáját, már a harmadik megállónál a néni ölében ült, és lehengerlően magyarázott neki mindenfélét, és közölte, hogy: "Én már láttalak téged régen is, mikor még kicsi voltam." Néni persze elolvadt. (én meg égtem... :-D) Beértünk a Déli pályaudvarra, leellenőriztük, mikor jön hazafelé vonat, majd átmetróztunk a Nyugati pályaudvarhoz Eszterék elé. Nagyfiam szegény folyton attól tartott, el fogom veszíteni, mivel csak két kezem van, amivel a két kisebb fiam kezét fogtam. (de persze nem veszett el) Megérkeztek Eszterék is végre, ugyanazokkal a mosolyokkal, mint nyáron, és indultunk is a nagy találkozó helyszíne felé. Konkrétan és talán kicsit stílusosan is a Csodák Palotájába. Már mindenki ott volt. Sok-sok anyuka és sok-sok gyerek, akik mind idegenek voltak ugyan, mert most találkoztunk először, mégis mindenki olyan ismerős, hiszen már negyedik éve osztunk meg egymással minden gondolatunkat, örömünket, bánatunkat, fényképeinket egy fórumon. Én jegyvásárlás után nem sokkal el kellett hogy menjek egy kicsit. Eszter vállalta a fiúk pesztrálását addig, ami nagyon-nagyon jólesett.
Elindultam a Marczibányi téri Művelődési Központ felé, igazából azt sem tudtam, hol van, csak mentem.. és érdekes, hogy rögtön oda mentem, ahova kellett. Beléptem, kaptam egy kérdőívet, amit ki kellett töltenem, majd az első sorba kellett ülnöm. Fura volt, ahogy körülnéztem. Ez már lehet, hogy valami paranoia, de a többieken olyan látványos volt a betegség. Szerintem én azért ennél "normálisabb" vagyok (még?). Kezdődött az eredményhirdetés. Kedves ember beszél, valami professzor. Mellette egy fiatal lány, később kiderül róla, az Alexandra könyvkiadó egyik lektora, a zsűri tagja volt ő is. Elmondja, mekkora öröm volt olvasni a beküldött novellákat, mekkora öröm volt látni, hogy kivétel nélkül mindenki gyógyulásra törekszik, és normális életet élni (ja, hát van más választás?). És aztán.. az első helyezett, F.Nóra. Az anyukája veszi át az oklevelét, meg az ajándékait, mert ő Skóciában van (ott tanul). A zsűri elmondja, azért ő, mert nagyon tetszett nekik, hogy humorral fogja fel az egészet (ja, kérem... fiatalság..) És aztán, mire épp elgondolkodnék azokon, amiket az anyukája mondott, már hirtelen hallom, hogy a nevemet mondják. Felállok, körülnéznék, rájövök, hogy nincs kire néznem. Kicsit, egyetlen pillanatra a büszkeség és az öröm mellett fájt is. Csupa idegen arc tapsol, és mosolyog. Senki nem jött el, aki velem együtt lehetne büszke, és aki tudná, hogy abban a pillanatban azért vissza kellett nyelnem a könnyeimet is. Kaptam oklevelet, könyvet, és pénzjutalmat. Visszaültem a helyemre, és folyamatosan jó mélyeket lélegeztem, nehogy elsírjam magam. Az örömtől, hogy megcsináltam, és másoknak is tetszett, a bánattól, hogy ezt is egyedül kellett, hogy átéljem, meg egyáltalán..
Felolvasták a nyertes művet. Tényleg jó volt. Teljesen másképp éli ő meg az egészet, mint én. Tényleg ennyit számít az élethelyzet, és az életkor? Bohókás egyetemistaként lehet, hogy én is "epszi"-nek tudnám hívni? Nem hiszem.. Kicsit irigylem érte, bár tudom, rajtam múlik csak, hogy kezelem ezt az egészet. Na, mindegy.. Szóval, alig vártam, hogy leléphessek, és szaladhassak megosztani mindenkivel az örömömet. Először persze az épületből kilépve telefonon Vele, aztán szinte futva a gyerekeimhez, és a barátnőimhez, Velük is. Szívből örültek mindannyian, olyan aranyosak voltak. Gyerekek jól voltak, jók voltak. És persze, hogy a legnagyobb hiányolt a legjobban. (szokás szerint) A lányokkal nagyon jó volt, bár sokat nem tudtunk beszélgetni, hol erre, hol arra kellett menni, vagy fényképezni, vagy csak úgy.. De mindenképpen jó volt. Eszterékkel még utána visszamentünk a műv. központba, mert alá kellett írnom egy átvételi elismervényt a pénzről, aztán a McDonald'sban megetettük a gyerekeket, meg magunkat. Túl hamar lett vége a napnak, pedig annyi mindent tudtunk volna megbeszélni. Mindkettőnkben maradt hiányérzet emiatt, de majd egyszer valami csajos napon bepótoljuk. :-) Az biztos, hogy még akkor is nagyon feltöltött, ha baromira el is fáradtam.
Itthon új szőnyeg várt. És béke. :-) És elismerés. :-)
Csoda, hogy estére lemerült még a duracell is? Már tízkor ágyban voltam, félhullán.
De egy biztos, ennek a napnak az emléke sokáig fog éltetni még. :-)

2009. febr. 13.

Levelet kaptam

De nem life. Sőt... Nem az enyém. Nem kellek, és további sikereket kívánnak az álláskereséshez. Ja, jó, köszi. Jól kibőgtem magam, és már nem is a padlón vagyok, hanem a szőnyeg alatt. Dühös is vagyok, nagyon. Amiért nem engem választottak, pedig tudom, hogy jó voltam, és jó is lennék. Hallottam ma reggel olyat, hogy az is szempont volt, hogy ne nézzen ki túl jól az illető, merthogy sok a fiatal tűzoltó, és nem kéne nekik egész nap ott lebzselni az iroda körül. Hát, ha ez így van, az elég nagy marhaság. És nem vigasztal, hogy esetleg azért nem én, mert jól néztem ki. Jelen pillanatban rohadtul nem vigasztal az sem, hogy biztos lesz majd jobb.. és majd a következő. Jelen pillanatban tele van a .....-öm. (még az is kinőtt)
Meg amúgy is. Semmi sem az igazi, akármit akarok, semmi sem megy. Teljesen össze vagyok zavarodva, minden, amiről olyan nagyon meg voltam győződve egy pillanat alatt foszlik szét semmivé, mintha sosem lett volna. És nem tudom, melyik a valóság, és melyik az álomvilágom. Vagy hol van a kettő határa... Van egyáltalán?
Kár, hogy nem tudom átaludni ezt az időszakot. Jobb lenne. Legalábbis könnyebb. Vagy inkább egyszerűbb.
Kicsit meghaltam. Kicsit belehaltam az életembe. Nem tudom elmondani a gondolataimat, mert nem találok szavakat. Mindig ott és akkor nem, amikor a legjobban kéne. De hiába tudom előre, hogy mit akarok mondani Neki, amikor megtehetném, akkor megnémulok. Egy pillanat alatt ott állok üres fejjel, mint egy ... nem is tudom mi. Nem tudom elmondani, ami bánt, ami fáj, amitől tüske van, mert nem találom hozzá a szavakat. Majd hátha egyszer..
Addig azért örülök annak, hogy a huszonnegyedik órában eszembe jutott a kaja is, bár éhes most sem vagyok.
A hó meg szakad, és fújja a szél is... Ha tönkreteszi a holnapot, akkor mérges leszek. Nagyon.

2009. febr. 11.

Mindenféle

Ó, ha tudnátok mivel koronázták meg a mai napomat.... Hihetetlen, de itt szuszogott egy kis szőke, még mindig babás kis királyfi az ölemben. Idefészkelte magát, miközben a youtube-on zenét hallgattunk, egyszercsak elaludt. És olyan, de olyan jó érzés volt, hogy jól ki is élveztem. Igaz, hogy így, álmában jó nehéz már, de mégis.. egy kicsit megint baba volt, és olyan nyugodt volt az arca, mint amilyen egyébként ritkán. :-) És annyira jót tett a lelkemnek ez a nyugalom, hogy akár reggelig is ültem volna itt. De azért letettem, biztos kényelmesebb fekve aludni. :-)

Egyébként meg ma volt jó is, rossz is. Mondhatnám sütött a nap is, fújt a szél is, és bizony néha még be is borult. Szó szerint is, meg egyébként is.
A délelőttöt a szőke királyfival (nem, a lova nem volt velünk) orvosnál töltöttük. Tüszős mandulagyulladása van. Időben elkaptam, talán nem lesz belőle ennél feltűnőbb baja. Kapott gyógyszert (ami finoooom :P :-D ), ha mégis rosszabbul lenne, akkor vissza kell mennünk majd.
Elhoztam a laborleletemet is. Hihetetlen még mindig, de annyira jó, mint még soha. Ezek szerint csúcsformában vagyok. :-D (majd csak észreveszem) De komolyan.. se vashiány, se magas májfunkció, se semmi. Szerintem be fogom keretezni. :-)
Lassan-lassan talán elnyerem azt a bocsánatot is, amire azért most már nagyon várok. De talán törik a jég, még ha igenis van még fagy, azért a nap oda is képes sütni.
Levelet még mindig nem kaptam. De a hitem töretlen. Csak a türelmem véges most már. És ha egyszer előjön belőlem a harcias kiskakas (bocsánat tyúk :P), akkor reszkessenek a tűzoltók.. mert egyszercsak megjelenek majd, hogy na, akkor jöttem dolgozni. :-D

Amúgy meg ezt dúdolom mostanában.

Majd jön helyette más úgyis. De most ez van. :-)

2009. febr. 10.

A lila tehén

Konkrétan ő most a jóbarátom. A Milka csokin lévő... Komoly pofával bámul rám a csokipapírról, hála az égnek, meg sem szólal. Mondjuk biztos ő sem érti, hogy hogy vetemedtem most erre, mikor épp tegnap fejtettem ki Eszternek, hogy na, csoki az mostanában nem kell, esetleg Balaton szelet. Erre ma késő délután a boltban rám bámult ez a tehén, és gondoltam, hát akkor gyere velem.. És most csokit eszem. Ilyenkor... Ha ezt a gyerekeim meglátnák... mikor nekik nem adok. :-D De most minden mindegy. Kell a csokiban lévő boldogsághormon, vagy mi. Rámfér.
Mert még mindig nem kaptam levelet, és még mindig türelmesnek kell lennem.
Mert még ma is a hó esett, ahelyett hogy tavaszodna.
Mert ma sem mosolygott vissza senki.
Mert a gyerekem kétségbeejtően furcsa volt ma az oviban. Valami megint nem kerek nála. Nem beteg (még?), de mégis..
Mert még mindig nem döntöttem el, akarok e menni oda, ahova meghívtak.
Meg mert csak.
Rég voltam már úgyis a mocsár környékén, vagy akár a káosz-domb tetején. Így nézve, itt volt az ideje... De most rohamléptekkel közelítek az egyikbe. A jobb szemem újrakezdi amit már nagyon rég nem. Azt hittem, elmúlt. Ezek szerint nem. Vagy ez megint valaminek az előszele.. mindegy..
Majd elmúlik. A mocsár hangulat is. Vagy ha nem, hát elszegődöm Shrekhez. A tehenemmel. :-D

Jobb lesz aludni. Hátha holnap még a nap is süt majd. :-)

2009. febr. 9.

Hétfő

Megint egy hétfő. Ez most nem a vidám hétfő, hanem az a tipikus, amit még Garfield is utál. Meg én is. Mindent. Magamat. Mert elcsesztem, de nagyon. És igen, nagyon is igaza van annak, aki haragszik. Nincs mentségem, csak annyi, hogy jóhiszemű voltam. Igaz, azt hiszem, ez nagyon kevés, lévén attól még fizetni kell. Sokat. Túl sokat.
És igen, igaza van, amikor azt mondja, hogy nem ezért dolgozik. Mert én nem. Még mindig nem. És lassan-lassan megint eltűnik az összes pozitív gondolatom, jön helyette minden, amivel ostorozhatom magam, amitől jó sötéten lehet látni mindent. Nem sokat aludtam. Egyrészt, mert odakint ítéletidő tombolt, amitől ötpercenként volt áramszünet, másrészt.... Nehéz elviselni, hogy haragszanak rám. Főleg így, hogy még magamat sem tudom felmenteni. És nem tudom egy mosollyal elintézni, úgy pláne nem, hogy mosolyogni sem tudok. Ritka, és kivételes alkalom, de most nem megy. Szomorú vagyok, amiért csalódást okoztam. És nem tudom, hogy fogom helyrehozni. Vagy lehet e egyáltalán?
Az életem, amiben olyan rendületlenül hittem, és amiért olyan nagy lendülettel dolgoztam eddig apró kis elemeire hullik.
Mert nem könnyű szembesülni azzal, hogy mindig van, aki nálam fegyelmezettebb, erősebb, okosabb, és aki sokkal könnyebben boldogul az életben. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy szép lassan megint a társadalom peremén találom magam.
Azt még mindig elhiszem, hogy enyém az állás. Várom a levelet egyre jobban. Mint valami Megváltót. Akarom, nagyon akarom. Mert nemcsak egy munka lesz. Visszatérés az életbe. Mert ez most itt sok minden.... de nem az igazi. Túlságosan ráérek gondolkodni, ráérek odafigyelni arra, hogy már megint szédülök a gyógyszertől, már megint fájnak a csontjaim, már megint jönnek a ragyáim, már megint nem ér egy kalap sz...t sem az egész napom.
Határozottan hétfő van. És határozottan visszatért a hideg-rideg kemény tél. Ahogy kell, hóval, hófúvással, hideggel. Kint is, bent is...
De a remény azért itt van arra, hogy nemsokára sütni fog a nap. Hétágra.

2009. febr. 8.

Majd egyszer...


Egyszer majd talán leszek ilyen erős. És kívánom mindenkinek, hogy legyen ilyen..

2009. febr. 6.

Nem kaptam levelet, life

Hát, nincs Opus sláger. De van helyette más:


Ilyen volt a hangulatom egész nap. És de jó is lett volna egy ilyen cifrát jó hangosan... Mondjuk nem tudom, kinek. Vagy hogy egyáltalán minek. Senki nem tehet róla. Én sem. Csak a sors, ha muszáj okot keresni. De azért nem adtam ám fel. Csak csalódtam kicsit, mert annyira bíztam a mai napban (mint a tegnapiban, meg a tegnapelőttiben). De sebaj.. Épp az előbb küldtem el az önéletrajzomat emailben valahova, amiért tavaly ilyenkor a fél életemet odaadtam volna. Most ennyire azért nem, de mégis.. jó lenne ez is. Olyan, ha ló nincs, akkor jó a szamár is alapon. Mondjuk a nemlétező tököm tele van azzal, hogy most már minden gondolatom az a bizonyos levél. Pedig erősen próbálkozom azzal, hogy mást csináljon az agyam.

Voltam ma gyógyszert iratni. Előtte körülnéztem a piacon, de annyira nem izgatott fel semmi, hogy leginkább csak körbesétáltam, és már ott sem voltam. Pedig egyébként normális esetben egy-egy félórát eltöltöttem volna a két melltartóárus előtt, egy másik félórát álmaim szoknyája után sóhajtozva (mondjuk azt azért észrevettem, hogy van megint), aztán még a könyvek között is biztos elidőztem volna, hogy a többi apróságról ne is beszéljek. De most csak huss! és már ott sem voltam. Kifejezetten rosszul érintett, hogy a gyógyszertáros nő, aki nagyon régóta ismer, olyan érdekesen végigmért, mikor az epilepszia gyógyszeremet adta. Épp csak meg nem kérdezte, hogy úristen, Te epilepsziás vagy? Az arcára volt írva úgy egyébként a kérdés. Gondolkodtam ma azon is, hogy lehet, hogy be kéne szereznem valami karkötőt, vagy akármit, amin szerepel, hogy mi bajom van. Mert volt egy-két homályos pillanatom, amikor azt hittem, hogy nem úszom meg rosszullét nélkül. Akkor bizony kicsit elöntött az aggodalom, hogy nem is mindenki tudja, hogy ki vagyok, azt meg főleg, hogy mi bajom. De normális agytevékenység mellett ilyeneken sosem gondolkodnék.
Megyek, és begyakorlom ezt a végtelenhosszú káromkodást, hátha jól jön még. A végét már tudom. :-D

2009. febr. 5.

Várakozó álláspont

Erre helyezkedtem. Egyre szűkülő gyomorral. Most már csak akkorka, mint egy gombostű feje. És most már mindenfélével el kell foglalnom magam, hogy ne rohangáljak folyton a postaláda környékére, és ne ellenőrizzem, hogy vajon megjött e már a levél. Amikor meg eljön az az időpont, hogy tudom, annyi az idő, mikor a postás erre szokott járni nagy átlagban, na, akkor aztán remeg kezem-lábam az izgalomtól, aztán a csalódottságtól, és kezdődik minden elölről. Mert lehet, hogy nem is a postás hozza, hanem az önkormányzati motoros futár. Vagy akárki.
Mindenesetre egy értelmes gondolat nem hagyta el napok óta az agyamat, mert folyton csak azon jár az eszem, hogy mikor már?
Holnap péntek. Holnap jönnie kell a levélnek. Mert akarom azt az állást. Nagyon. Ott akarok dolgozni. Mindenképp. Nekem való ez a munka. Úgyhogy imádkozom, woodoozom, meg mittudomén miket még, hogy sikerüljön. És remélhetőleg még sokan velem.
És hátha a következő post úgy kezdődik majd, hogy levelet kaptam, life. :-)

2009. febr. 4.

Rosszkedv

Optimistán vágtam neki a hétnek, mert ugye hétfő reggel jókedvem volt. Ma már nem. Kicsit sem. És nem segített ezen az sem, hogy még aludtam is egyet nagyon komoly önzéssel délelőtt. Mondjuk megvárt a mosógép is, meg a konyha is, meg minden más. Sőt, ki sem találta helyettem senki, hogy mit is együnk. Kicsit nehezen is találtam magamra az alvás után, még a mosógép bepakolásához csak-csak rendelkeztem elegendő agykapacitással, de bizony a "mit együnk?" című problematikus kérdés megválaszolásával elég nehezen boldogultam. Végül azért ettünk. Kétfélét is. Öt után. De sebaj.. éhen nem maradt addig sem senki, én is gyorssegélyként ettem túrórudit mielőtt elmentem az oviba a gyerekekért. :-D
Aztán meg itt maradt a konyhám romokban. Mindenhol valami, ami frusztrál és idegesít, és robbanni tudnék, meg sikítani, és semmi kedvem sem volt az egészhez. De azért persze, megcsináltam, és most újra konyhakinézete van. (holnapig)
A hangulatom meg a béka hátsója alatt. Mert nem elég, hogy semmi hasznosat nem tudok csinálni, nem elég, hogy csak várok, csak várok arra a r...t levélre, amiben végre értesítenek arról, hogy mehetek dolgozni, még az eső is esik napok óta megint. Vagyis ma csak szmötyi, ez a se nem eső, se nem köd, se nem semmi, csak szmötyi. Utálom. Minden ronda szürke, lehangoló, elkeserítő, és mindenki elmehet a francba. :-D Ha hozzám szól, akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért.
Amúgy jól vagyok, most azértis ittam egy pohár sangriát, ha mástól nem, majd ettől még jobban leszek. :-)
És a holnap hoz egy szebb mát. :-)

2009. febr. 2.

Maci


Remélem ma nem megy vissza a barlangjába. :-)

Mindenféle (ahogy jött)

Ha hétfő reggel jókedvem van, akkor az remélhetőleg azt jelenti, hogy ez a hét egy jó hét lesz. Mondjuk teljesül egy csomó kívánságom, vagy legalább csak egy.. Ha az teljesül, akkor már minden a legnagyobb rendben lesz. Reménykedem nagyon. Azt mondjuk nem tudom, mi fog történni, ha nem... de a nem szót igyekszem kitörölni a szótáramból. Mert ugye olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, így aztán olyan nincs, hogy amit nagyon akarok, azt ne érjem el. Így, vagy úgy, de el fogom érni. :-) Fene azt a nagy magabiztosságomat mostanában. :-D
Egyébként jó ez az állapot. Ismerem magam, mondhatni még jóban is vagyunk. Optimista vagyok, és tényleg keresem (többnyire meg is találom) mindennek a jó oldalát, vagy ha úgy tetszik, azt a felét, ahol süt a nap. Igyekszem ezt átadni mindenkinek, több-kevesebb sikerrel. De nem adom fel! Egyszer megtanítom mindenkinek, aki még nem tudja, hogy minden helyzetben lehet mosolyogni, mert mindig van valami, még a leglehetetlenebb helyzetekben is, aminek lehet örülni. És ha lehet, hát akkor örüljünk. :-)
Mondjuk könnyen vagyok, van nekem egy olyan imádnivaló kicsike kis királyfim, aki egy-egy mozdulatával, mondatával, nézésével, vagy bármivel olyan euforikus boldogságot tud okozni, ami már-már talán szégyellnivaló is. Mint tegnap este. Ahogy táncolt. :-D Imádtam érte. Ahogy a négyévesek gondtalanságával és vajmi kevés kis szégyenérzetével riszált, grimaszolt, fantasztikus volt. És egy csapásra megváltoztatta maga körül a világot. Az pedig, ahogy olyan igazi ritmusérzékkel minden zenére sikerül neki valami kis koreográfiát kreálni, külön bámulnivaló. Igaz, ha visszagondolok, babakorában sokat táncoltunk. Sokszor aludt el úgy a kezemben, hogy előtte "táncoltunk" egyet. Már akkor is imádta. Most meg... fantasztikus kis ember lett belőle.
Persze, nemcsak ő. A középső fiam, aki mindig a legjobban ragaszkodó lesz, azokkal a hatalmas és gyönyörű gesztenyeszínű szemeivel, és a hosszú szempilláival egy pillanat alatt le tud venni a lábamról, még akkor is, ha épp hatalmasra tátott szájjal ordít valamiért. Mert azt nagyon tud... még mindig így érvényesül a legjobban. Minél hangosabban, mert akkor tutira mindenki ráfigyel. De az az igyekezet, ahogy próbál a saját korlátain átlépve mindent megtenni, amit a többiek tudnak, az bámulatos. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle, és vehetnénk példát arról az álhatatosságról, amit ő tanusít.
És aztán a legnagyobb... az első, aki annak idején rabul ejtett már azzal az érdekes "mekegéssel", amit sírás gyanánt a szülőszobán produkált. És az a 10 éve fennálló tökéletes lelki összhang. Amivel mindig tudja, hogy ha baj van. Mindig tudja egy pillantásból, hogy most akkor mi is van. És ott van a kék szemeiben minden... Végtelenül jó ember, a szó legszorosabb értelmében. Soha, senkiről nem feltételez rosszat, soha, senkiben nem keresi a hibát. (najó, azért a testvéreit szó nélkül elveri ám... :-D) Határtalan tudással, és bölcsességgel rendelkezik, de nem kérkedik vele, ugyanazzal a szerény mosollyal nyugtáz mindig mindent, ami sikerült, amiért megdícsérték/megdícsértük.
Néha esténként, mikor már alszanak, és végre csend van, béke és nyugalom, nézem őket, és reménykedem, hogy azokat a tulajdonságaimat sikerül átadni nekik, amik a legjobbak. Reménykedem, hogy sikerül olyan útmutatást adnom nekik, amivel könnyen veszik majd az akadályokat, vagy legalább tudják, hogy mindig van hova fordulni. Persze, nincs bennem semmi olyan, amit túlmisztifikálnék, tudom, hogy még hihetetlenül sok energiát kell mozgósítanom addig, amíg majd egyszer útnak indulnak. Látom magam előtt, ahogy majd lerágom a körmömet, mert Erik és Roland bulizik egész éjjel, miközben Patrik már valami teljesen komoly dolgot művel a számítógéppel (amit valószínűleg nem is fogok érteni). Látom, ahogy majd összevesznek a kocsikulcson, meg a nőkön, meg ahogy szanaszét hagyják a negyvenakárhányas cipőket, és az xxl méretű pólókat, mert nem érnek rá elpakolni. És látom, ahogy folyamatosan gyártom a kaját, mert mindig mindent azonnal eltüntetnek, mintha sosem lett volna. De látom, ahogy majd ezek a nagy lakli negyvenakárhányas lábú fejtőllábiggyomrú kamasz fiaim, akiknek talán ha hónaljukig fogok érni, két rohanás között majd megölelnek. És ha még akkor is fogják tudni mondani, hogy "Nagyon szeretlek, anya", akkor majd megnyugszom. Mert akkor jól csináltam. Mindegy, mennyi baklövést fogunk elkövetni közben... mindennek oka van, semmi sem történik véletlenül. A hibáink pedig azért vannak, hogy tanuljunk belőle. :-)