2009. dec. 10.

"Okos emberek"

Mindig azt gondolom, hogy nem nagyon érhetnek már meglepetések sem a családommal kapcsolatban, sem másokkal. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy dehogynem, mindig van új a nap alatt.
Tegnap már reggel kezdődött. Nemkicsit álmos kicsi királyfimmal mentünk az oviba, kézenfogva. Már a folyosón taglalták, hogy végre megszületett az egyik ovis anyuka babája. Ez jó hír, mindenki mosolygott. Odaértünk, megkérdeztem, hogy "Megvan Edinánál a baba?" "Igen, megszületett. Kisfiú, 3,80 kg" Mosolyogva mondtam, hogy adják át a gratulációmat, meg mindenféle jókívánságot. Aztán hamar lehervadt a mosoly az arcomról, mikor az egyik "agyoniskolázott" anyuka negédes hangsúllyal, kissé szánakozva megszólalt: "Nektek is milyen jó lett volna egy kislány Roli helyett". Mindezt úgy, hogy fogtam a gyerek kezét. Úgy elfutott a méreg, hogy legszívesebben felképeltem volna. (nem a gyereket) De ehelyett csak azt válaszoltam: "Őt nem cserélnénk el semmi pénzért sem, de szívesen látnánk még a családban egy kislányt a fiúk mellé" Nem is értem, hogy képzelheti azt bárki is, hogy valaha megfordult a fejünkben, hogy jajj, miért fiú? Tudtuk róla hamar, már a 19.héten, hogy az, és nem mondom, hogy egy századmásodpercnyi időre nem nyögtem fel, hogy te jó ég, mi lesz velem ennyi pasival... de pont ugyanúgy vártuk, és örültünk neki, mintha ő lenne az első. Tökéletesen jó helyre érkezett, mert nagyon sokkal lennénk kevesebbek nélküle. Azért munkálkodott bennem ez egész nap. Persze, megérteni nem vagyok képes. Mint ahogy akkor sem tudtam, mikor még csak vártuk, hogy megszülessen, és megkérdezték, hogy mi lesz... és ahogy megtudták, hogy fiú, olyan idióta szánakozó fejeket vágtak, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy nem lesz keze, vagy lába.
Aztán ugye jöttek a megjegyzések akkor, mikor megszületett a húgom kislánya, hogy "akkor most megvan az anyukád boldogsága", meg "jajj, akkor Te nem is fogod szeretni ezt a kislányt?", és "Hú, azért szóba állsz még a húgoddal?" Nem értem, az ilyen megjegyzésekkel miért kell sokkolni az embert. Tartaná magában. Tény, hogy akkor nem volt könnyű. Tény, hogy bőgtem fél este. De nem vagyok egy unintelligens barom, hogy ne tudnám elfogadni, és ne tudtam volna örülni neki, és ne tudnám szeretni.
De az igazi pofon este ért.. amikor hazaért anyukám. Még minden este beköszön mikor hazaér a munkából. Tegnap este is jött.. kibőgött szemekkel. De annyira, hogy megszólalni nem bírt. Én meg már láttam mindenféle rémeket, hogy kirúgták, vagy meghalt valaki, vagy összetörték a kocsit, esetleg már megint ellopták a biciklijét. Már majdnem kiabáltam vele, hogy hagyja már abba a sírást, hogy meg tudjon szólalni, mire nagy nehezen kibökte, hogy azért sír, mert a húgommal beszélt délután, és hogy ki van készülve szegény, mert a kislányt orvoshoz kell vinni, és pont aznapra kaptak időpontot, mikor az anyósát is be kell vinni a kórházba. Pfffffffff. Teljesen letaglózott. És nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy most ez komoly?
És aztán rohadtul bántott, alig bírtam elaludni is miatta, hogy a fene enné meg, én is végigcsináltam már kismillió kacifántos helyzetet, most ezt miért kell így felturbózni, és elsiratni szegényt? Mitől lenne szegény? Gyereket vállalt, és bizony, egy gyerek nem csak azzal jár, hogy szépen felöltöztetjük, és fotózgatjuk, hanem ilyenekkel is. És ez még a jobbik eset, mikor időpontra lehet menni, nem pedig mindent eldobva rohanni a baleseti sebészetre este kilenckor. Vajon akkor mi lesz, ha ilyen történik? Hívunk siratóasszonyokat is? Najó, hát nyilván érződik az írásomból is a gúny, és az indulat. De annyira mocsok dolognak tartom ezt, hogy itt aggódunk érte kollektívan, mert eszméletlen módon sovány (tkp. csontváz), és valóban nincs semmi önkontrollja, az idegrendszere szerintem lassan felmondja a szolgálatot, DE erről nem mi tehetünk. Csak és kizárólag Ő a felelős mindenért, ami történt vele. Amit tehettünk, azt megtettük. Felhívtuk rá a figyelmét. Az pedig, hogy nem látja be, hogy Ő egy beteg ember, az nem is tudom.. De nem gyerek már. És nem értem anyámat sem... miért nem megy oda, és mondja neki, hogy namostaztán elég volt, egyél normálisan, mert ennek nem lesz jó vége. De azt nem, mert neki nem lehet beolvasni, mert különben olyan hisztit rendez, hogy összeszalad az utca. Na és?
És most azt sem értem, hogy vajon mit várnak tőlem? Hogy majd én minden alkalommal, mikor ilyen van, átvállalom tőle, mert nekem már rutinom van? Vagy mit? Adnék neki tapasztalatot, vagy észt, ha lehetne.. de nem lehet. Akinek meg nincs annyi esze, hogy a szeme előtt zajló más kárából tanuljon, az tényleg tanulja meg a magáén.
És tényleg nem az a baj, hogy az én problémáim fölött nem áll itt anyám kibőgött szemekkel (isten őrizz, csak idegesítene vele). Egészen más... :(

4 megjegyzés:

  1. és pontosan mit is kéne csinálnod? Csaknem neked kéne orvoshoz vinni a kislányt?:-O
    Lehet, hogy anyukád is kicsit túlreagálta a dolgot:-((
    Sajnálom......

    VálaszTörlés
  2. Nem, gyakorlatilag azzal is elégedett lenne mindenki, ha én, mint nagycsaládos, és sokat tapasztalt anyuka előállnék a "spanyolviasszal", amitől egy csapásra megoldódna minden.
    Amúgy tudnék spanyolviaszt nekik, de nem mindenki képes tanulni.(meg persze hinni sem) Aki meg tanítható, azzal nem foglalkozom (legalábbis ilyen szempontból). :)

    VálaszTörlés
  3. Együttérzek.... majdnem hasoncipőbe járok.... csak náluk az Öcsém és az ő fiacskája.... áááá... inkább nem kezdek bele.. csak felhúznám magam....

    VálaszTörlés
  4. Olvastam nálad is pár napja, Kata. :(
    Nem vigasz szerintem egyikünknek sem, hogy nem csak nálunk van ilyen... De legalább tudjuk, mi az, amit soha nem szabad szülőként elkövetnünk. :)

    VálaszTörlés