Lili csalódott volt, mégis a nagy elhatározástól máris szárnyakat kapott. Egyenesen a szobájába ment, leült, és elkezdte kidolgozni a tervét, hogy biztosan meg tudja valósítani, amit szeretne. Rágcsálta a ceruzáját, miközben gondolkodott, és folyamatosan írt egy-egy szót a papírra, amit elővett a fiókjából. Gondolatban körbejárta Játékváros minden rejtett zugát, és gondosan feljegyezte, hova is kell mennie majd, és mit kell onnan beszereznie. Amikor ezzel végzett, még egyszer átolvasta, hogy biztosan nem felejtett e ki semmit. És dehogynem... majdnem elfeledkezett glitter-utcáról, pedig az ilyenkor nagyon fontos. Még annak is, aki egyébként tökéletesen tud varázsolni bármilyen színű és bármennyi csillámot. Azért felírta, biztos, ami biztos.
Ezután sorra vette a lakókat. Hogy tudja, kitől mit kell megtanulnia. Van rá huszonnégy kerek napja, hogy megalkossa a tökéletes remekművet. Fel kell keresnie majd a varróműhelyt, fel kell keresnie azokat, akik a babahajakat fonják. Azokat, akik a babaruhákat szabják ki, és ó, még mennyi mindenkit. A legfontosabb marad a végére. A mosolygyár. Ahol az a három öreg tündérnéni a mosolyokat varázsolja a babák arcára. Legszívesebben ott kezdett volna, és akár ott is maradt volna örökre. Tavaly járt ott egyszer anyukájával, és azóta is visszavágyott. Olyan szívmelengető hely csak az van, erről meg volt győződve.
Lili izgatott volt. Nagyon izgatott. Miután mindent leírt, egy másik papírt vett elő, és sok-sok színes rajzceruzát, hogy lerajzolja a babát, amit ő fog készíteni. Sok-sok rajzot készített, sok papír halmozódott a kukában, mire végre azt mondta, na, ez az. A papírról egy gyönyörűséges baba nézett vissza rá.
Igen ám, de vajon kié lesz majd?-tűnődött el Lili. Hogy fogja vajon rávenni Mikulást, hogy mindenképp vigye el valakinek, mikor nem választották ki a játékgyáros manók közé. Pedig biztos volt benne, hogy van valaki, aki épp erre a babára vágyakozik. De úgy gondolta, ráér még ezzel foglalkozni, olyan sok ideje van addig.
Lili elmosolyodott, azzal a szívmelengető mosollyal, ami csak Játékvárosban fordul elő. A papírokat gondosan a fiókba rejtette, majd kiment, hogy megkeresse a szüleit, és a testvéreit, akik még mindig a nagy karácsonyfa alatt beszélgettek izgatottan. Anyukája máris elképzelte a tündéres mesekönyv tündéreit, és alig várta, hogy ceruzát kapjon a kezébe. Apukája azt számolgatta, mennyi vonat-megrendelése van. Rosie az anyagokat választotta ki a királynő babák ruhájához. Temérdek mennyiségű szebbnél szebb színű anyag-halomban ült, és válogatott. Lilit egy pillanatra elfogta az irigység, és legszívesebben széttépte volna egyesével az összeset. Csak akkor eszmélt fel, amikor a város összes manója megütközve ránézett. Elfelejtette, hogy az ilyen érzéseket mindenki érzékeli a városban, mert itt nem szokás irigykedni, egymást bántani. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, és kényszerítette magát, hogy gondoljon az ő babájára. Ettől megnyugodott, és a többi manó is folytatta a készülődést.
-Gyere, Lilikém!- lépett mellé anyukája- Itt az ideje, hogy megvacsorázz.
Lili szót fogadott, és megfogta anyukája forró kezét. A kis manólány tudta, azért ilyen forró, mert máris érzi a varázslatot, amit a földi gyerekek csak akkor érezhetnek, ha a mesekönyvet lapozgatják, amit az ő anyukája rajzol nekik.
Egész este sütkérezett szülei és testvérei varázskezeiből sugárzó szeretetben, mosolyogva feküdt le az ágyába, és várta, hogy az álommanók jöjjenek betakargatni. Nem hitte el, hogy Ajándékország az egyetlen ország a világon, ahol valóban igazi álommanók takarják be, és adnak jóéjt-puszit, de azért nagyon szerette őket.
Az utolsó gondolata a baba volt. És mosollyal aludt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése