2009. nov. 12.

Kicsit odavagyok...

Megint olyan időszak ez az életemben, amikor kissé begubóztam. Foghatjuk arra, hogy olyan volt az időjárás is, mert esett napokig, meg minden szürke volt, meg egyáltalán.. Mondhatom azt is, hogy ez a november ez sosem az én hónapom. Meg ráfoghatnám a nyuszira is... de ha őszinte vagyok, akkor tudom, mitől van.
Kicsit magamba zuhantam ismét, mert ugye megint nem dolgozom már jó pár hete. Persze, ez önmagában nem újdonság, mármint maga a tény, de most olyan nehezen élem meg megint ezt a fajta mellőzöttséget, vagy haszontalanságot. Tudom, hogy miért nem megyünk. Tisztában vagyok az okokkal, meg a történésekkel a háttérben. Csak nem vigasztal.
Magamba zuhantam kicsit azért is, mert szembesültem azzal, hogy milyen jó is volt az a pár nap, amikor nem kellett egész nap háztartási alkalmazottnak lennem. Persze, hiányoztak a gyerekek, meg gondoltam rájuk sokat, de közel sem úgy, mint tavaly ilyenkor. Oké, megértem arra, hogy el tudjak tőlük válni. Megértem arra, hogy biztonságban tudjam őket nélkülem is. Mégis kicsit megdöbbentett, és átfutott az agyamon még az a gondolatfoszlány is, hogy "akkor én nem is vagyok jó anya".
Az, hogy a gyerekekkel azóta folyton történik valami, az megint csak olyan, ami nem tesz jót a lelkemnek. Mert mélyen belül érzem én, hogy a kettő összefügg, mégsem akarok nagyon kutakodni, mert jó ebben a boldog bizonytalanságban lenni (még). Néha sikítani tudnék, hogy mindig helyt kell állnom, mindig kell tudnom valami jót mondani nekik, még akkor is, ha simán csak oda tudnám vágni, hogy azért, mert hülye voltál, fiam. De persze nem teszem, meg mindig megtaláltam eddig a nekik való mondatokat, ami épp akkor, és ott megállta a helyét.
Megint idegesít a családomtól való különbözőségem. Nem vagyok rá büszke, hogy onnan származom, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé. A testvéremmel kapcsolatban eljutottam oda, hogy már sajnálni sem tudom, és már nem érzek késztetést, hogy segítsek. Mert nincs értelme. Figyelem, egyfajta egykedvűséggel, tisztes távolból, ahogy tönkreteszi magát. És ugyan lehet, hogy utólag bánni fogom, vagy bántani fog, de nem szólok már.
Idegesít, hogy annyira bizonytalan vagyok néha. Idegesít, hogy nap, mint nap szembesülök újfent a korlátaimmal, ami tudom, összefügg ezzel a hülye hangulattal is, és addig úgysem tudok semmit tenni, amíg nem kerekedek felül rajta.
Bánt, és idegesít, és nem jó az sem, hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzelmeimet. Nem gátol benne senki, elmondhatnám, ha tudnám. De ez is csak egy gyenge kísérlet, mert messze nem tudja tükrözni azt a fajta zavarodottságot ami most a lelkem mélyén van.
De túl fogok esni ezen is. Mert erős vagyok, és megcsinálom. Sokadszor is.

2 megjegyzés:

  1. Ha a gyereknek odavágod, hogy mert hülye voltál fiam, hidd el semmi baja nem lesz. Sőt rájön arra, hogy nem rajta kívül történnek a dolgok, hanem ő is tehet ill. kell tennie érte. Te sem nyelhetsz le mindig mindent, meg teljesen megvédeni sem lehet őket mindentől (sőt nem is kell). Nyilván van amikor vigasztalni, védeni kell, de ha hülyeséget csinál, arra is rá kell ébreszteni.

    VálaszTörlés
  2. Ja, hát nem is a gyerek szempontjából nem vágtam még oda sosem. Bár érik egy ilyen nevelő célzatú "kiosztás" a két nagyobbnak nagyon.

    VálaszTörlés