..hogy megtanultam nemet mondani. Azt nem mondanám, hogy micsoda jó és felemelő érzés volt, mert egyáltalán nem volt az. Megelőzte egy áttöprengett este és éjszaka, egy jó kis fejfájás, és kedvetlenség, és még mindenféle, mi szem-szájnak ingere.
Tegnap este kezdődött, tökéletesen hétköznapi és ártalmatlan Dorka-látogatásként. Ami abból állt, hogy még "átszaladtam" megnézni, mielőtt két kisebb csemetémet begyűjtöttem volna esti fürdés céljából. Aztán úgy jártam, ahogy még nem... A szülei azzal leptek meg, nem épp kellemes meglepetésként, hogy megkérdezték, lennék e a keresztanyja. Én egyszemélyben. Őszintén szólva, az a tipikus köpni-nyelni nem tudtam érzés következett. Mert persze, hízelgő, ha valaki arra gondol, pont én lennék a megfelelő arra, hogy segédkezzek a gyermekük "nevelésében", és én lennék az, akire jó szívvel rá mernék bízni, ha velük történne valami. Ez tényleg jó érzés. Csakhogy... én nem vagyok szingli. Van párom, aki nem is csak a párom, hanem történetesen Isten is tanúja volt a házasságkötésünknek, épp abban a templomban, ahol a szülők szándéka szerint nekem egyedül kéne megkeresztelnem ezt a kislányt. A keresztszülőség számomra azt jelenti, hogy egy pár, aki valóban mint (kereszt)anya és (kereszt)apa áll a gyermek mellett egész életében. Valószínűleg begyöpösödött és konzervatív álláspont, de nem tudok, vagy nem akarok ezen változtatni. Így érzem helyesnek. Van egy férjem, akivel olyanok vagyunk (minden apró-cseprő v. épp nagyobb bajunk ellenére is), mint a balkéz és a jobbkéz. Nem mehet oda csak az egyik kezem.... vagy épp csak a másik. Hogy is vállalhatnám valakiért a felelősséget nélküle?
Mégis elrágódtam ezen egy egész estét. Nem másért, csak azért, mert az én két kisebb fiamnak épp a fent nevezett szülők a keresztszülei, és valóban egészen evidens, hogy viszonozzuk ezt. Na de itt ugye többes számról van szó, míg ők csak egyes számban számítanak rám, mert a jobbkezemmel lassan két éve már, hogy nincs kapcsolatuk.
Végül a sok-sok töprengés után eljutottam oda, hogy nem tagadhatom meg a saját elveimet, vagy ha úgy tetszik, saját magamat ezügyben, mert utána nem tudnék tükörbe nézni. Olyan lenne, mintha a férjem háta mögött csinálnám. És szembeköpném magam, ha azok után, hogy a sógorom azért nem lett egyik gyerekünk keresztapja sem, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy keresztszülőknek olyat válasszunk, akik valóban egy (stabil) párt alkotnak, és neki nem volt ilyenje... azok után most hogy állnék oda megkeresztelni egy gyereket csak én?
Aztán délelőtt megmondtam, hogy ugyan kicsit beleszakad a szívem, de nem vállalhatom. És elmondtam neki, hogy attól még nem számíthat rám kevésbé majd bármikor az életében, hogy a "hivatalos" keresztlevélben nem az én nevem lesz ott, mint keresztanya.
Azt mondta, tudták. Ami igaz, tudnia kellett, ha ismer.. márpedig ismer, mióta megszületett. Tudja, hogy bármilyen helyzetben a férjem mellett állok. Bármi történik, én és ő alkotunk egy egészet, nem bonthatja ketté. Nem értem mondjuk, hogy akkor miért hozott ilyen helyzetbe?
Nem volt könnyű nemet mondani, és nem esett jól megtenni. És lehangolt, és nehezen számolok majd el a lelkiismeretemmel, de ebben a helyzetben nincs jó, csak megfelelő döntés. Meghoztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése