Megtette. Vagy egy hete is már, illetve több egy nappal, de végül is nem számít, hogy mikor. Nem álmos hajnalon tette, bár a hétfő reggeli negyed kilences telefon nálam még annak számít, de akkor kivételesen ébren voltam. :) Tudtam, hogy jönnek errefelé nyaralni, és úgy intézik, hogy útba essünk, hogy találkozhassunk. Az évi rendes két találkozó közül az egyiket megejtettük. :) Na nem éppen olyan kis unalmas módon sikerült, sem nem hétköznapian.
Ugye hétfő reggel telefonált, hogy elindultak, és olyan három-négy óra múlva érkeznek. Mondtam, oké. Az ötödik órában gondoltam, hogy na, basszus, az hétszentség, hogy bementek Pestre, és el is tévedtek. A gondolatom után tíz perccel csörgött a telefonom. Nem, nem tévedtek el. Rosszabb. Beleszaladtak hátulról egy kisteherautóba, és ugyan megy az autó, meg látszólag nincs nagy baja, de azért mégsem szeretnék a gyerekeket így... és elmennénk e értük. Hát persze. A nem éppen gyerekülésbe való gyerekeket átvettük, aztán szép lassan a kissé leharcolt autóval a hátunk mögött eljöttünk, először a helyi Suzukisokhoz, majd miután átvették az autót, hozzánk. Nem épp olyan találkozás volt, ahol lett volna idő beszélgetni, vagy bármire. Egyrészt nem is voltak olyan lelkiállapotban, hogy nagyon baráti csevejre lett volna energiájuk, másrészt még kérdéses volt ugye a lejutás a nyaralóhelyükre. Nem sokáig volt kérdéses, olyan természetes volt, hogy majd a párom leviszi őket. Úgyhogy volt egy mozgalmas félóránk együtt, amikor épp csak megbizonyosodhatottunk afelől, hogy igen, tényleg mindenki jól van, gyerekek jó nagyot nőttek, és azért kajánul megjegyezhettem, hogy bizony, barátom, Te sokkal jobban öregszel, mint én.. nézz csak a lányodra.. kész felnőtt már. :) Megismerhettem a barátnőjét, akiről már hallottam sokat, bevallom, nem is volt csak úgy hallomás alapján túl szimpi. Az első benyomás más volt, mégis fura őket elképzelnem egy párként.
Pénteken volt a találkozó másik fele, csak visszafelé játszottuk. Párom elment értük, és elhozta őket az autóért, majd még itt nálunk egy kávé, egy kis élménybeszámoló az elmúlt napokról, és nemsokára már csak az autó hátsó lámpáit láttuk. Szerintem úgy egy évre köszöntünk el (legalábbis a személyes találkozástól).
És fura, meg vicces, meg nem is tudom milyen érzés úgy találkozni valakivel hosszú idő után, hogy nem kellett külön elmesélni, hogy mi történt abban az eltelt fél évben, amíg nem láttuk egymást, mert tudja.
Azóta már beszéltünk telefonon, vasárnap este felhívott, hogy újfent megköszönje azt a baráti gesztust, ami tényleg olyan természetes volt, hogy nem vár érte az ember köszönetet, és hogy elmondja, ugyan nem változott rajtam semmi, mégis egész más ember nézett szembe vele, mint decemberben.
Azért pedig neki is köszönettel tartozom én is (úgysem tudom elégszer egyikőjüknek sem), hogy ez tényleg így van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése