2009. júl. 30.

Strand-design

Egészen elképesztő, micsoda sokféle design van egy ilyen viszonylag kis helyen. A legkisebbek tökéletesen egyen úszópelusban feszítenek, itt még mindegy, hogy kisfiú v. kislány viseli e, legalábbis még nem láttam rózsaszín úszópelust. Igaz, azért itt is vannak olyan "elvetemült" szülők, akik az icipici kislányra is fodros bugyijú és nyakbakötős "melltartójú" bikinit húznak az úszópelus tetejére. A nagyobbacskáknál a kislányoknál már egészen komolyan előfordulnak a trendi bikinik, természetesen barbie-s kivitelben, a kisfiúknak pedig verdás úszógatya dukál (akárcsak a mienknek). Az úszógumik és a karúszók is általában valamelyik éppen menő mesefigura képével vannak díszítve, láttam már thomasos-t, ahol a mozdony rendesen 3d-s figuraként figyel a karúszón, de azért még elvétve előfordul egy-egy oroszlánkirályos is. A labdák, és egyéb kellékek is hello kitty-sek, thomasosak, meg ilyenek. És micsoda úszógumik vannak. Már nemcsak az a bébi beleülős, ami akkor volt újdonság, mikor a gyerekeim születtek, hanem mindenféle járművek, amit lehet húzni, van rózsaszín napernyős kisautó kishölgyeknek, hatalmas nagyságú mindenféle állat, meg helikopter. Azt hiszem, bármi kapható, csak győzze valaki pénzzel.
Azok a gyerekek, akik már nem szorulnak úszógumira, ott az úszószemüveg, békaláb és hasonló kütyük azok, amik kiemelik a gyereket a többi közül. A lehetőségek tárháza itt is végtelen. Persze, ebben a korosztályban is a lányoknál a "kis felnőtt" fürdőruha-bikini a trendi, még itt-ott hannah montana-s, vagy hello kitty-s motívummal, de itt már nem ez a lényeg. A fiúcskákon általában az a fajta úszónadrág van, ami száras, de rájuk feszül.
A kamaszlányok és kamaszfiúk között már óriási különbség van. Míg az előbbiek mindent megmutatnak az általában megkötős bikinijükben, a fiúk meg mindent takarnak a térdig érő szörfnadrágjukban. Elképesztő, hogy ezek a kamaszlányok mennyire nem szégyellősek, legfőképp azok, akiknek azért nem kéne annyira büszkének lenniük az alakjukra. De háj ide, vagy háj oda, bizony kitesznek mindent, ami van.
A felnőtt lányok, akik viszont még gyerek nélkül vannak, az igazi becserkészős aprócska kis bikinikben feszítenek, persze a többség simán meg is teheti ezt. De ők azért szemérmesebbek ám, mert általában eltakarják magukat sokat sejtetően átlátszó strandkendővel. És milyen érdekes, az ilyen korosztályú pasikra a legjellemzőbb az a régi típusú fürdőgatya (nekem bugyi).
Azok a nők, akik gyerekekkel vannak, általában rendelkeznek némi súlyfelesleggel. Ki többel, ki kevesebbel. És ez is valahogy általános, hogy minél több van belőle, annál többet is mutat meg. És látszólag nem zavarja. A kicsit löttyedt hasú, és összement cicijű anyukák pedig roppant szemérmesen vagy le sem vetkőznek, vagy ha igen, akkor ők azok, akik tankinit hordanak. Ezek az apukák pedig szintén a szörfnadrág típusú gatyát kedvelik, és előszeretettel felejtik ott a tekintetüket a gyerek nélküli felnőtt lányok bikinifelsőjén, sőt, akár a kamaszlányok bikinialsóján is.
A nagymama és nagypapa korú strandolók afféle időutazáson vehetnek részt ilyenkor, mert ugyan papi már nem fecskét hord, de azt a bugyi típusú fürdőgatyát, mamik pedig csak és kizárólag egyrészes fürdőruhát, általában egyszínűt.
Hihetetlen színes világ, én mondom. :-) Leendő szociológusoknak tutira egy jó terep lehet. :D

Nem vagyunk egyformák

Még ez is a strandoláshoz kapcsolódó téma. Mindig tudtam, hogy ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. És nincs is, nem is volt ezzel semmi probléma. Csak egy ilyen viszonylag "zárt" világban, mint egy strandon, ez azért szembetűnőbb lehet, mint egyébként.
Már abban is kismillió féle család van, ahogy érkeznek. Vannak, akik csak fejenként egy törölközővel, egy doboz naptejjel, és egy üveg üdítővel érkeznek. Aztán egész nap egyfolytában mászkálnak hol egy hot-dogért, hol egy vattacukorért, hol egy főtt kukoricáért, aztán lángosért. Tehát gyakorlatilag folyton esznek valamit.
Aztán vannak, akik hoznak sátrat, plédet, kisbabának játszószőnyeget, nyugágyat, kisszéket, nagyszéket, és teljesen akkurátusan felmérik azt is, honnan és merre halad a nap, mielőtt letáboroznak. Innen szoktak előkerülni aztán a teljesen felszerelt kis bébihajócskák, meg komplett vizijátszótér, aztán evésidőben egy-két csirke frissen rántva, mellette uborka, meg ami kell. És nem vicc, ők azok, akik a vízből kijőve a hordozható dvd lejátszón filmet néznek evés közben. Hja, kérem, élni tudni kell.
A két végletet ragadtam ki, ezen belül még van rengeteg variáció.
A költekezésben is kb. ugyanez a helyzet. Vannak a kispénzűek, akik nem adnak semmi szín alatt sem 400 Ft-ot egy hot dogért, hanem elvannak egész nap szendvicsen, és vannak, akik nem sajnálnak egy családi ebédért 6-7000 (nem elírás) Ft-ot is otthagyni valamelyik büfében.
Aztán a viselkedés... van, akik tökéletesen mintacsaládok, és papa, mama gyerekek mindenben tökéletes egyetértésben egy hang nélkül hajtogatják a törölközőket, és minden vízen kívül töltött idejükben olvasnak (mindenki).
Vannak, akik pont itt állnak neki gyereket nevelni, lehetőleg azonnal és jó hangosan, hogy mindenki őket nézze egy fél perc után.
Persze azért akadnak olyan normálisak is, mint mi :P szép számmal. Ahol van nyűglődés is, meg csend is. :)
Vicces helyzet mondjuk kihallgatni egy-egy családot úgy, hogy tök nem lennék kíváncsi rájuk. És kevésbé vicces, mikor a szomszéd sátorból hatalmas böfögésre a gyerekeimből kitör a hangos röhögés. :D
Mondom én, hogy leendő szociológusoknak a legjobb terep lenne. :)

2009. júl. 29.

Strand

Az idén (is) csak annyi a nyaralásunk, hogy a párom által összespórolt kevéske pénzt (de ezt is csak azért, mert nemes egyszerűséggel letagadta, hogy van még a számlán, különben elköltöttem volna :D :D ) strandolásra költjük. Nem, nem élményfürdőben, csak egy mezei, medencés strandon múlatjuk az időt. A család férfitagjai többnyire a víz alatt, vagy ha felette, akkor is leginkább kopoltyút növesztve, én meg öntök inni, adok törölközőt, melengetem a lila szájú kiskirályfit, aztán adok enni, és utána újra öntök inni..... és így tovább. Természetesen a medencékbe nem csak hímneműek mehetnek, és én nem ezért ragadok odakint. Teszem ezt teljesen önszántamból. Mert a víz hideg. Én meg fagyos vagyok. A 26 fokos víz az nekem a "köszszépen, kihagyom" kategória. Tegnap még a talpam is berzenkedett ellene. Ma már azért térdig belegázoltam. (holnap meg nem megyünk :D) De nagy élmény látni a fiúkat ahogy olyan természetességgel "úsznak" (itt ugye ki-ki a maga korának megfelelően, tehát még van nyeletlen fejsze is... pedig ugye én nem is játszom e téren :D), ahogy rezzenéstelen arccal mennek a (jég)hideg vízbe. És ahogy élvezik, hogy már le tudnak merülni, hogy mernek ugrani, Roli, hogy leér a lába úszógumi nélkül is (de ha megfullad, akkor ki kell húznom hamar). Az apjuk is ilyenkor visszavedlik gyerekké, aki fáradhatatlanul labdázik velük, dobálja őket, tűri, hogy a hátán utazzanak, vagy épp a nyakában. Emiatt megéri egész napokat ücsörögni, hogy estére már mindenem el legyen gémberedve. Ezért nem morgok, mikor egyik nap délután hazaérünk, kipakolok, elmosok, lemosok, kimosok, teregetek, visszafagyasztom a jégakkukat, majd újra bepakolok, elcsomagolok, szendvicset gyártok... vagy épp reggel hatkor kelek, hogy rántott cukkinit csináljak.
Az pedig, hogy egy-egy ilyen egész napos ücsörgés során mi mindent lehet megtapasztalni, látni, és hallani, vagy mi mindenről lehet gondolkodni, további bejegyzések témái lesznek. :)

2009. júl. 28.

Boom-de yada

Már mióta először hallottam, a fülemben van. A dallama is, a szövege is, meg a mondanivalója is.


És az én sorom valami ilyesmi lenne... I like a writing and a family. :D :D És persze boom-de yada, boom-de yada... :)

2009. júl. 27.

Egy évtizedes gyermek

Ma 10 éves lett a nagyfiam. 10 éve vagyok anya, 10 éve tanít elfogadásra, feltétel és önzetlen szeretetre, és 10 éve lettünk család.
Mint ahogy januárban és áprilisban, így ma is nosztalgiáztam kicsit.
Korán kezdődött a nap, már 8-kor indultunk a kórházba ctg-re, és vizsgálatra a választott orvosomhoz. Nem bántam a korán kelést, mert aludni már úgyis csak épphogy tudtam az irdatlan méretűre dagadt lábaim miatt, meg a hihetetlen meleg miatt. Ctg rendben volt, legalábbis azt mondták azokra a kusza vonalakra, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell. Dokibácsi is megvizsgált, ami kicsit fájt, pedig nem szokott (mára már sejtem, miért is), hümmögött kicsit, aztán mondta, hogy hát ebből már bármi lehet, de ha addig nem, hát csütörtök reggel, azaz két nap múlva vár megint. Kicsit csalódottan indultam haza, akkor már minden nap szülni akartam, mert már rég készen volt minden, kiságy, babakocsi, amit alig vártam, hogy kipróbálhassak. Anyukámék vittek be aznap, mert a párom délutános volt, félő volt, hogy nem érünk haza, mire neki indulnia kell. Ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk, és vegyünk ásványvizet, mert nekem az fog kelleni a szülőszobán. Anyukám kiröhögött, hogy szerintem.. mert úgysem fognak engedni inni. Azért én győztem, és vettünk, mielőtt hazaértünk. Otthon megebédeltem, aztán miután nemigen volt semmi dolgom, lefeküdtem kicsit aludni. Anyukám és nagyanyám még szólt, hogy elmennek fodrászhoz. Én pedig aludtam egy jót, olyan fél három körül arra ébredtem, hogy olyan furcsán görcsöl a hasam. Lejöttem a galériáról, és elmentem pisilni. Abban a pillanatban, ahogy felálltam a wc-ről, elöntött a magzatvíz. Első pillanatban ijedten visszaültem. Következő pillanatban már hívtam is a páromat, hogy jajj, mi történt, jöjjön haza. :)Anyukámért szaladt a húgom, aki elég viccesen vizes hajjal trappolt haza. Én meg álltam ott nem kicsit szapora pulzussal, csorgó magzatvízzel, elég bambán. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi van. Azt tudtam, le akarok zuhanyozni, addig nem megyek sehova. A család állt körülöttem, és kérdezgették, fáj? Mondtam, nem. Tényleg nem fájt semmi, még aktívan éreztem a babamozgásokat is, csak már sokkal lejjebb, mint előtte. Párom is befutott, rekordidő alatt...nem is tudom, melyikünk volt tanácstalanabb, bizonytalanabb, félősebb, és boldogabb. Féltett nagyon, aggódott nagyon, és olyan kis gyáva nyuszi is volt. Hiába akartam, nem voltak hajlandók kocsival bevinni, ellentmondást nem tűrően hívták a mentőt. A mentő jó gyorsan ideért, jóformán időm sem volt felfogni. Tán 10 km-t tettünk meg, amikor éktelen vihar tört ki, dörgött, villámlott, ömlött az eső. Utáltam a mentőt, mert rázott, és mert szirénázott, pedig nem is igen fájt semmim. A kórházban a szülőszobán kedvesen fogadtak, csináltak ctg-t, majd jött az orvosom a rendelőből, hogy megvizsgáljon. Elmondta, hogy ez így eltarthat reggelig is, mert fájásaim nem nagyon vannak, de ha úgy gondolom, bekötnek egy infúziót, és akkor még ma megszülethet. Úgy gondoltam. Egyrészt, mert nagyon szerettem volna már látni, másrészt mert fogalmam sem volt, mi is az az infúzió (bár talán ma sem döntenék másképp), amit adni akar. A saját hálóingembe átöltözve vonultam be a szülőszobába, Saci pedig bekötötte nekem azt a bizonyos infúziót. Egy érdekes kinézetű gép adagolta. Anyukám jött be velem, párom nem vállalta. Ez először nagyon rosszul esett, mostanra úgy gondolom, tényleg nem lett volna neki való. Eleinte még viccelődtünk, de az infúzió percek alatt olyan fájásokat produkált, hogy azt hittem, szétszakadok. Sehogysem volt kényelmes az ágyon fekve, pedig megtettek mindent. Felemelték, leengedték, középen emelték... de nagyon fájt. Bevallom, az életemben nem káromkodtam annyit, mint akkor. :D Jólesett inni, rengeteg vizet megittam, mert persze, hogy végül nekem lett igazam, és ihattam. Fél hatkor kötötték be az infúziót, és nagyon hamar eljutottunk odáig, amikor egy újabb fájdalmas vizsgálat után közölte velem az orvosom, hogy akkor nyomhatok. Eleinte abszolút nem tudtam, hogy is kéne. Nehezen jöttem rá a helyes technikára, az abszolút kezdők teljes naivitásával rendelkeztem csak. Amikor azt mondta a szülésznő, Zsuzsa, hogy már látom a hajacskáját, az hatalmas lendületet adott. Akkor már csak pillanatok választottak el tőle, hogy végre láthassam. És aztán egy utolsó nagy fájással megérkezett ő 3,20 kg-val és 55 cm-rel. És bömbölt torkaszakadtából. És gyönyörűséges volt. Én meg nagyon fáradt. Arra még nagyon szívesen emlékszem vissza, mikor kivitték őt megmutatni a népes szurkolótábornak odakint, és az apukája hozta őt vissza, aki annyira boldog és annyira büszke volt, amilyet még sosem láttam tőle. Az ezután következő macera annyira nem volt a szívem csücske, nem esett jól, hogy folyton matattak még a hasam körül, meg varrtak, hiába mondta a dokim, hogy a fájdalomcsillapító már ott van apukánál. :)
A hihetetlen erejű fájdalmak ellenére is már akkor úgy éreztem, hogy nagyon jó volt szülni. És olyan jó volt látni őt, ahogy kicsit mekegésre emlékeztető sírás-félével nézte az apukáját.
Azóta a mekegés megszűnt már, a 3,20 kg is bőven megtízszereződött, az 55 cm is bőven megkétszereződött. Ami nem múlt, az az érzés... mert még mindig jó látni őt, azzal a csupaszív mosolyával, azzal az őszinte tekintetével, és azzal a hihetetlen mértékű szemtelenkedéssel is, ami már elért minket.
Boldog 10. születésnapot, kisfiam!

2009. júl. 25.

Ha szombat...

...akkor sokáig alszunk. És ennek mifelénk nem olyan hatása van, hogy egész nap jól érezzük magunkat. Dehogy... eleve fejfájással ébredek (mégiscsak igaz lehet a túlalszom magam teóriám), aztán még terhelem magam azzal, hogy a szokásosnál sokkal gyorsabban kell átállnom anyuka-üzemmódra. Mit ne mondjak, nem túl egyszerű. Mert egyébként a hétköznapokban, egy tök átlagos napon, amikor felébredek, felöltözöm, megiszom az első kávémat, és elszívom hozzá az első cigimet, utána még egy jó félórát tengek-lengek, nézek ki a fejemből, mondhatni felébredek. Letelik a félóra, és megiszom a következő kávémat is, és úgy kb. onnantól kezdve lehet velem érdemben kezdeni valamit. Már érdemes hozzám szólni, már arrébb teszem a kiürült kakaós poharat... Nos, mindez egy tök átlagos szombaton nem így van. Mert akkor azonnal pörögni kéne, de nem megy. No, persze, az egész nem lenne, ha fognám magam, és az első ébredésnél fel is kelnék... tehát simán mondhatom, hogy abszolút magamnak keresem a bajt. És a mai még egy jó esetnek is volt mondható, mert már tegnap délután tudtam, mit fogok főzni, és nem még az enyhén(?) retardált agyammal kellett gondolkodni ezen is. Persze, ez mit sem változtatott azon a nehézségen, hogy ébredés után fél órával már hagymát pucoltam.. nem kicsit émelygő gyomorral. De még gondolatban büszke is voltam magamra, hogy na, még a végén mindennek ellenére is időben kerül ebéd a család férfitagjai elé. Nem is tudnám megmondani, mitől robbant végül a bomba. Vagy hogy időzített volt e, és ketyegett már, vagy csak olyan rögtönrobbanós volt? Mindenesetre robbant, és jó nagyot szólt. Először csak jött a dühös monológ, aztán a hangos dühös monológ, amiért nem váltott ki belőlem semmi reakciót (hogy ez miért idegesít mindig mindenkit?), csapódott ajtó is, aztán még a kocsi kerekei is csikorogtak. Nem húzott fel, csak elszomorodtam. Tudtam, a mai nap már el van szúrva, de rendesen. Így aztán, miután megebédeltettem a gyerekeket, nekiláttam a gyerekszobát rendbetenni. Cirka 5 óra alatt. De alapos volt, sokkal alaposabb, mint máskor, így aztán most van katonás rend minden polcon, és fiókban, és szekrény tetején. Minden dvd a saját tokjában van (nem, nem raktam abc sorrendbe), és még a tévéjüket sem felejtettem el letörölni. Menet közben ugyan egyszer-kétszer magamban mégis átkozódtam egy sort, meg vettem be egy advilt is, mert úgy döntöttem, mégsem bírom ki anélkül, de végülis jólesett.
Aztán majd holnap jön egy új nap. Ami nem szombat lesz, tehát csak jobb lehet. :-)

2009. júl. 23.

A helikopterek

Újabban egyre élesebben látom az emberek közötti különbségeket. Nem, nem külsőségekben, arra már nagyon régen nem adok. De valahogy teljesen tisztán látom egyes embereken, hogy milyen "típus". És annak ellenére, hogy továbbra is az a "mindent, és mindenkit szeretős bátor lélek vagyok" azért ez néha igen fura érzéseket vált ki belőlem. Nem tudok utálkozni, az valahogy nem én vagyok. El tudom fogadni továbbra is, ha valaki másképp gondolkodik, mint én. Azt viszont egyre nehezebben tolerálom, ha valaki, aki felelősséggel tartozik egy harmadik személyért, nem tesz meg érte mindent, amit tehetne, és ha valaki úgy bírál mást, hogy egyrészt nem ismeri őt, másrészt nem tartja tiszteletben azt a másikat. A kettő akár üthetné is egymást, és lehetne a "bort iszik, vizet prédikál" tipikus esete. De szerintem mégsem az. Mert az, hogy szerintem nem tesz meg mindent azért, akiért felelősséggel tartozik, abszolút lehetne az a kategória, hogy bírálom őt. De egyrészt, a konkrét esetben ismerem is akit bírálnék, másrészt pedig (még) csak óvatosan adagolom a véleményemet. És gyakorlatilag egész komoly önvizsgálatot kellett tartanom azügyben, hogy amit látok, és ahogy véleményt alkottam, mennyire az "irigység" szülte dolog, vagy mennyire reális. Jobb lenne, ha az előző lenne, de amellett, hogy igen, őszintén szólva valóban van bennem egy minimális irigység, amellett képes vagyok tárgyilagosan nézni őket. És amit látok, nem tetszik. Azt gondoltam, hogy ahogy telnek a hetek, és ahogy kicsit gyakorlottabb lesz, úgy lesz egyre kevesebb probléma. De nem így van. Mondhatnám, az első napok káosza hatványozódva köszön vissza, és eljutottunk odáig is, hogy bizony, képesek vagyunk ketten kétfelől rohanni, és menteni ami menthető. Tudathasadásos az egész egyébként. Mert ha idegen lenne, simán lelkifurdalás nélkül jelenteném. De nem az. Így nem teszem. Viszont így meg amiatt van kicsit hülye érzésem, hogy hagyom ezt.. Mert az igaz, hogy amennyit tudunk ellensúlyozunk abból a szeretetlenségből, ami van, de tudom, édeskevés. Azt meg ugye mégsem lehet mondani, hogy vonulj el két hónapra, hogy rendet tegyenek odabent, és majd visszakapod akkor. Ehhez nincs jogom. Sem nekem, sem másnak. Illetve van, akinek igen, de ő csak néha látja, és különben sem tud objektív véleményt alkotni.
A másik dolog nem érint így, mármint nem okoz különösebb lelki válságot az életemben, de nem akarom elhinni, hogy még mindig vannak olyanok, akik "helikopterek", és rajtuk kívül mindenki hülye. Főleg úgy, hogy alig tud valamit az illetőről, a körülményeiről. És aztán, mikor a sok hülye mind egy véleményen van, akkor a helikopter besértődik, és mentségeket keres magának, megpróbálja áthárítani a hülyékre a felelősséget. Szörnyű. Az emberi viselkedés legalja. Úgymint önsajnálat, és önfontosság. Szépen frankón bele lehet süppedni, el lehet hitetni magunkkal, hogy tényleg olyan szerencsétlenek vagyunk, akit senki sem ért meg, aki pedig csak jót akar. És mindez mindenféle formában továbbragozva, míg aztán el is hiszi tényleg. Na, és az olyanoktól mentsen meg a sors. Mert az én végtelen türelmem is fogyóban van.
És ha én egyszer kinyitom a számat.... ;-)

A majdnem lecserélt blogsablon

Lúzernek születni kell. Az tuti. Nekem sikerült mondjuk. :D A kedvenc programozó olvasóm meg fog mosolyogni, tudom... Történt, hogy végre több hónapos keresés eredményeként lementettem magamnak végre három darab blogsablont, ami tetszik, és ingyenes, és háromhasábos, és.. és ... és. Igen ám, de hárman voltak, és mivel egyszerre csak egy az, amelyik bekerülhet ide háttérként, hát ottmaradtak szépen az asztalon, ahova lementettem, hogy majd még azon elgondolkodom, melyik is a leg leg leg közülük. Addig-addig gondolkodtam, és kutakodtam a befutó html kódjában igyekezve megtalálni a színkódokat benne, amíg aztán a hétvégén egy számomra ugyan tökéletesen érdektelen, ámde roppant maximalista párom tragédiaként megélt problémájára kitalált egy igen elmés, ámde roppant egyszerű megoldást. Rendszervisszaállított. Na, ő, mint olyan, akinek nem két egyforma kromoszómája van azonnal cselekedett is. És a gép okosan-ügyesen végrehajtotta a feladatot, visszaállítva mindent egy március közepei állapotra. Mire én beérkeztem a szobába, és megkérdeztem, hogy ugyan a könyvjelzőim? (ez olyan kis nőies kérdés szerintem) És ugyan azok a tömörített fájlok, amik az asztalon vannak hol vannak... már csak egy ilyen behúzott nyakú bocsi volt a válasz. Mert persze, neki az eszébe sem jutott, hogy az még kellhet, mert én úgyis mindig mindent odaszemetelek(?) az asztalra, és ő meg nem győzi utána kidobálni a lomtárba. (Ahhhha, most már legalább tudom, hogy tűnik el rejtélyesen minden) A könyvjelzőkért mondjuk tényleg bocsánatot kért, mert múltkor megállapodtunk, hogy én rendszerezem őket (nem kevés fáradtságomba került ám), ő pedig akkor elmenti, hogy ne kelljen keresgélnem később. Aztán valahogy valamennyit visszaszerzett, mert valami kitudjamikori állapot el volt mentve. De azok a szép kis blogsablonok. :( Amit bevallom nem is tudom már pontosan honnan is szedtem le. És persze, hogy olyan könyvjelző volt, ami nem volt mappában, így aztán úszott...
De mi ebből a tanulság? Hogy kinőhessem a lúzerséget.... legközelebb, lementem az asztalra, és azzal a lendülettel már pakolom is át a saját mappámba (vagyis a szemétdombomba), mert az nem azon a meghajtón van, amin a rendszer. És akkor lehet akárhányszáz is a ping érték a sebességmérő oldalon (amit, mint utóbb kiderült nemes egyszerűséggel egy új vírusirtó csinált) és lehet akárhány rendszer visszaállítás is, az ott marad, ahova én teszem.
Addig már csak meg kell keresnem. :)

2009. júl. 22.

Játszótér

Ha olvas valaki olyan is, aki nem egészen tudja, mit takar most nálam ez a cím, lehet, hogy csalódni fog. Mert eszem ágában nincs sem bírálni a magyar városokban fellelhető játszótereket, vagy épp az egekig dícsőíteni bármelyiket.
Tegnap történt, hogy a játszótér csak egy eszköz volt valamihez. Történetesen egy nagyon jó eszköz mondjuk. Mondhatom, hogy, mivel már második alkalomról van szó, szokásunkhoz híven az én legeslegjobb (és mostanra egyetlenné is kinőtte magát) barátnőmmel találkoztunk egy nagyjából félúton lévő város játszóterén. Azért ott, mert velünk volt mindazösszes gyerekünk, éppen annyi, ahány törpe... és ők annyira jól elfoglalják ott magukat, és egymást, hogy nekünk más dolgunk nem volt, mint beszélgetni. És beszéltünk is megállás nélkül, mindenféléről. Olyanról is, amiről már beszéltünk, olyanról is, amiről még nem. És aki látott bennünket, vajon elhitte volna, hogy a találkozót megelőző napon is vagy háromnegyed órát beszéltünk telefonon? Kávéztunk, ettünk, kölcsönösen megleptük egymást, aminek azt hiszem mindketten ugyanúgy örültünk. Annak is, hogy meglephettük a másikat, meg annak is, hogy meglepett minket a másik. A gyerekeink is úgy játszottak és beszélgettek egymással, mintha tegnap köszöntek volna el egymástól a Csodák Palotája-beli topiktalálka után. És ez jó.
Kevesen hinnék és hiszik el, hogy létezik barátság úgy, hogy egy évben maximum kétszer találkozunk személyesen. Pedig létezik. Ahonnan indult, mostanára oda jutott, hogy már kicsit sem furcsa látni, miközben beszél. Kicsit sem furcsa egymással szemben ülve beszélgetni. Meg tudnám szokni akár a mindennapjaimban is, hogy átszaladok hozzá, vagy épp Ő szalad át hozzám, akár fetrengve röhögnénk együtt, akár sírnánk együtt.
Nem tudom jól szavakban visszaadni azt, amit gondolok. Mert ugyan szép a magyar nyelv, mégis annyi mindent nem tud kifejezni. Mert hogy is lehet azt elmondani, ami olyan természetes, de mégis olyan hálás érte az ember? És ami olyan szinten feltöltött energiával, mégha dögfáradtnak érzem is magam? Hogy lehet azt szavakban elmondani, hogy hihetetlen érzés, hogy van valaki, aki előtt akkor sem kell majd megjátszanom magam, ha (isten őrizz!) csak egy év múlva fogunk újra találkozni?
Azért remélem még sok-sok ilyen játszótéri nap lesz az életünkben, mert jó volt. Nagyon jó volt. :-)

2009. júl. 19.

HP

Csak úgy általánosságban meg baromira nem történik semmi, és ettől hogyimondjamcsak? kissé frusztrált és türelmetlen és mindenféle vagyok. Nem azt várnám, hogy minden napra jusson valami izgalom, egyáltalán. Csak ez a monotonság, ez az agyamra megy. És igaz az is, hogy mindez nem csak a külsőségekben nyilvánul meg, mármint hogy mindig minden nap egyforma, hanem itt belül is pont ilyen motiválatlan, és monoton vagyok. Nem nagyon hoz lázba mostanság semmi. Olyan furcsán belenyugvó lettem abba is, hogy iszonyatos sebességgel telnek a napok, hogy rajtam kívül mindenki csinál valami értelmeset. Néha ijesztő is ez az üresség bennem. Nem tudom mi az, amit szeretnék csinálni. Mert olyan tökjó lenne dolgozni járni megint, mert tudom, azzal a tavalyi tapasztalattal a tarsolyomban már másképp lenne, de olyan tökjó lenne újra babát várni is, mert a világ legjobb érzése. De olyan tökjó lenne, ha reggel leülhetnék ide a gép elé, és ontanám magamból a betűket, amikből szavak lennének, aztán mondatok, és végül lenne egy könyvem, amivel aztán olyan tökjó lenne nyomtatásban is találkozni.
De jó lenne, ha végre rájönnék Erik fiam mit pótol az evéssel. Vajon mi az, ami hiányzik az életéből, amiért minduntalan ennie kell, és ettől olyan ütemben hízik, hogy rossz nézni?
Najó, hát egyáltalán nem gondoltam azt, hogy valami frankó kis kéjutazás lesz ez a nyár, de megmondom őszintén, nem egészen erre számítottam. Valami jobbra.
De azért ez nem panasz ám. :) Csak egy fáradt kis sirám.

Szombat

Nem indult jól. Úgy keltem, hogy nagyon fájt a fejem. Nem csak hogy fájt, hanem hasogatott, zsibbadt, az a fajta, ami igazán megviseli az embert. Nem tudom, utólag visszagondolva, valószínűleg nagy hülyeség volt éjjel nem lejönni bevenni egy gyógyszert, mikor először éreztem.. de abban reménykedtem, kialszom. Szóval, felkeltem, mert legkisebb királyfi rögtön és azonnal kakaót szeretett volna inni. És ehhez bizony a tejen, és a kakaón kívül anya is szükségeltetik, már csak azért is, mert a mikro nem csak magasan van, de még ráadásul fentről lefelé nyílik az ajtaja is. Alig vártam, hogy lecsengjen az az egy perc, és már indultam is vissza a kanapéra, mert igen cudarul fájt. Mozdulatlanul feküdtem, mert az be szokott jönni, és enyhül legalább. Most nem. Többször jött hullámokban olyan fájdalom, és olyan hányinger, hogy azt hittem, most kapok minimum egy agyvérzést, és kész, ennyi volt. Egy félóra telt el így, mikor erőt vettem magamon, hogy vegyek be végre gyógyszert, meg igyak egy kávét, hátha a kettő együtt csodát tesz. Nem tett. Olyannyira nem, hogy fél tizenegykor már igen sz@rul néztem ki, párom kérés nélkül ment bevásárolni a gyerekekkel, de előtte még kaptam egy bevizezett törölközőt a fejemre. Félelmetes volt, hogy többször tört rám AZ az érzés, amikor már a következő pillanat a görcsölés pillanata. Bevallom, minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, hogy jajj, ne... És nem történt meg. Nem gondolom azt, hogy vissza tudom tartani, mert tudom, hogy nem. Összeszedtem magam annyira, hogy legalább a csirke bekerüljön a sütőbe, nem annyira az ebédkészítés felemelő érzései miatt, sokkal inkább azért, mert a gyerekek túlontúl aggódva néztek rám... Azt akartam, hogy azt lássák, jól vagyok. Mit bántam én, hogy mekkora színészet kell ehhez, vagy hányszor forog közben a világ. De az ebéd is lezajlott gond nélkül, azt gondolom, egyik gyerekem sem sejtette, micsoda erőfeszítésembe került megcsinálni is, meg egyáltalán egy falatot is a számba venni. Ekkor vettem be a második gyógyszert, holott még egyáltalán nem telt le a négy óra az előző után, de nem bírtam tovább. Iszonyatos érzés volt, fájt, hasogatott, lüktetett, zsibbasztott, és egész komoly félelmet keltett bennem. Voltak pillanatok, mikor tényleg azt gondoltam, ezt nem fogom túlélni. Tudtam, hogy front van, és tudom azt is, hogy frontérzékeny vagyok, de ennyire még sosem... És aztán megérkezett ennek a bizonyos frontnak a szele.. tombolt, rombolt, lehűtötte a levegőt, és még rosszabbul lettem. Amikor a legvégső AZ-érzés (nem tudom leírni amit átélek, ezért használom rá ezt) jött, nagyon megijedtem. Mert nagyon olyan volt, ahonnan nincs visszaút. Talán azt volt a szerencsénk, hogy feküdtem. És aztán közvetlenül ezután megérkezett az eső, szakadt, mintha dézsából öntötték volna, vagy még annál is jobban, és meghozta az enyhülést. Szépen, fokozatosan lettem jobban. Legalábbis a fejem.
De annyira kikészített az egész fájdalom, mint már nagyon rég nem. A tükröt is kerültem inkább, mert az arcomon is látványos volt a megviseltség. Izomlázam van, ami gondolom az epilepszia nem megvalósult rohamának köszönhető (merthogy semmi olyat nem tettem, amitől egyébként lehetne).
A legrosszabb az egészben, hogy döntenem kellett. És a döntés eredménye, hogy újra szedem a gyógyszert. Mert a pánik, amit átéltem, nem vicc. Rájöttem, hogy félek én azért ettől az egésztől, legalábbis a kiszámíthatatlanságától. És hiába szeretnék gyógyszer nélkül élni, ha nem megy. Ment, és minden tökjó volt hetekig. De ezen a héten alig aludtam már valamit, sőt, visszagondolva, mindig nehezebben aludtam el mióta nem szedem. Saját magamat is győzködnöm kell(ett), hogy jobb lesz így, és ez nem kudarc, mert tőlem független. Mindegy, még remélhetőleg van esélyem a gyógyszer nélküli életre.

Jajj, úgy élvezem én a strandot...

Az idén már többször is élveztük. Illetve leginkább a család férfitagjai, kicsik, nagyok egyaránt. Én nem túl nagy lelkesedéssel szoktam indulni. Na, jó hát nyilván ebben benne van, hogy mi költséghatékonyan járunk strandolni, ami azt jelenti, hogy minimum két hűtőtáska jön velünk. Meg még ezen felül van egy nagytáska, amibe beleférnek a plédek, a törölközők, és a napvédő sátrak. És akkor még gyerekenként számolhatunk egy hátizsákra, amibe beleférnek a nélkülözhetetlen játékok, amik aztán rendszerint elő sem kerülnek, a poharak, a váltáscuccok, meg ilyesmi. Tehát mire mindezt összekészítem, nem annyira van kedvem elindulni. :D Meg aztán, ahogy öregszem, úgy esik egyre kevésbé jól a medence vize. Merthogy hideg. És ha hideg, akkor kb. öt perc elteltével már görcsöl a vesém, arról nem is szólva, hogy utána minimum egy napig félóránként járok pisilni. De ki nem hagynám, mert az is egy élmény, hogy látom a fiúkat, ahogy örülnek. Rolit, aki addig ki nem jönne onnan, míg el nem lilult a szája, és nem csattognak a fogai, ahogy vacog. Eriket, aki leginkább a víz alatt van, és az úszószemüveg olyan nyomot hagy az arcán, hogy akkor is ott van, mikor már levette. Patrikot, aki élvezi, hogy már tud úszni. És a páromat, aki ilyenkor le tud vetkőzni minden szigort, minden viselkedési normát, és pont olyan felhőtlenül élvezi az egészet, mint akármelyik gyerekünk. És ezért aztán azt sem bánom, ha én a nap végére rommá untam magam a semmittevésben, és minden porcikám sajog a pléden kuporgástól, és úgy elfáradok, mintha úgy egyébként végigtakarítottam volna a házat.
Azért, mikor pénteken voltunk, volt az a meleg, hogy még nekem is jólesett bemenni a 27 fokos vízbe kicsit lehűteni magam. :D Még sok ilyen kánikulás hét, és egész rá fogok szokni. :)

2009. júl. 14.

Félelmek

Nincs túl sok. Van egy, ami nem tudom, honnan ered, azt tudom csak, hogy akkortájt kezdődött, jobban mondva konkrétan akkor, mikor a legnagyobb fiam megszületett. Attól egyetlen percig sem féltem, hogy nem lesz egészséges, eszembe sem jutott olyan, hogy esetleg hiányozni fog valamije, vagy több lesz valamiből, semmi ilyesmi. De azóta is folyton attól félek, hogy mi lesz, ha elviszi valaki? Nagyon hülye félelem, tudom.. de mégis. Persze, nem könnyített a helyzeten az sem, hogy egyszer egy magát nagyon poénosnak gondoló rokonunk eltolta a babakocsit a bolt elől, benne az alvó gyerekemmel egy házzal odébb. Nem kívánom az érzést senkinek, és nem kívánom senkinek azt sem, hogy az ő helyében legyen. Ritkán beszélek csúnyán és tiszteletlenül, de ott és akkor nem néztem én semmit, csak iszonyatosan meg voltam ijedve. Így esett, hogy a babakocsi onnantól kezdve sehol nem maradt őrizetlenül egy pillanatra sem. Ha aludt kint, valaki biztos, hogy ott ült, ha én nem, hát valamelyik dédi. Emiatt a félelem miatt engedtem ki nehezen a "kezeim" közül, nagyon sokáig nem bírtam volna elviselni, ha úgy viszik el bárhova is, hogy én nem vagyok ott. (az, hogy mindez mit eredményezett, most mellékes). Nem hiszem, hogy ő ebből valaha is valamit észrevett volna. Azt gondoltam, én kis naiv, hogy majd ha már ketten lesznek, nem lesz ilyen. Dehogynem. Duplán. Pont ugyanúgy rettegtem, hogy valaki elviszi egyiket, vagy másikat, vagy épp mindkettőt, mint rég. Ezért nem alszunk kitárt ablaknál sem. Mert hiába három gyerek, és harcedzettség, meg mifene, ez nem múlt el. Elengedem őket biciklizni is, de míg haza nem érnek, addig attól rettegek, hogy jajjistenem, nehogy valaki elrabolja őket. Ami hülyeség, mert azért ez nem egy olyan, hogy minden nap történik ilyen. Mégis ez a legnagyobb félelmem.
Aztán a sötétség is nagy ellenségem úgy gyerekkorom óta. Van, mikor kevésbé, van, mikor jobban. Mióta ezt a fordított életet éljük, azóta nem vagyunk jóban (én és a sötétség). Tök egyedül egy sötét lakásban nem jó lenni. Félelmetes hallani kintről a kutyák-macskák neszezését, és találgatni, hogy még ez is csak egy macska volt e, vagy nem...? És úgy aludni, hogy tudni, én vagyok az egyetlen felnőtt a lakásban, minden kiskorú rám hagyatkozik.
És még van egy...ha nincs velem minden családtagom (csak szigorúan a férjemre és a gyerekekre gondolva), és meghallok egy szirénát, azonnal ösztönösen rettegni kezdek attól, hogy "Úristen, mindjárt csörög a telefonom, mert valamelyikükért megy." Őrület, micsoda hülye tud lenni az ember.
Mindezek mellett abszolút eltörpülnek azok a hétköznapi marhaságok, mint feláll a szőr a hátamon a csúszómászóktól és rágcsálóktól a lakásban, az egértől annyira félek, hogy sikítani tudnék, hogy ki sem merek menni sötétedés után, ha denevéreket látok, mert tutibiztos, hogy az én hajamba ragadnának bele. :D Nem szólva a repülésről, meg a hajókázásról, meg az iszapos vízbe való belelépésről, a liftekről, a páternoszterről, és a negyedik emelet utáni magasságokról. Brrrrrr...
Sosem állítottam, hogy normális vagyok. :) :D

Csengess be hozzám, jóbarát...

Megtette. Vagy egy hete is már, illetve több egy nappal, de végül is nem számít, hogy mikor. Nem álmos hajnalon tette, bár a hétfő reggeli negyed kilences telefon nálam még annak számít, de akkor kivételesen ébren voltam. :) Tudtam, hogy jönnek errefelé nyaralni, és úgy intézik, hogy útba essünk, hogy találkozhassunk. Az évi rendes két találkozó közül az egyiket megejtettük. :) Na nem éppen olyan kis unalmas módon sikerült, sem nem hétköznapian.
Ugye hétfő reggel telefonált, hogy elindultak, és olyan három-négy óra múlva érkeznek. Mondtam, oké. Az ötödik órában gondoltam, hogy na, basszus, az hétszentség, hogy bementek Pestre, és el is tévedtek. A gondolatom után tíz perccel csörgött a telefonom. Nem, nem tévedtek el. Rosszabb. Beleszaladtak hátulról egy kisteherautóba, és ugyan megy az autó, meg látszólag nincs nagy baja, de azért mégsem szeretnék a gyerekeket így... és elmennénk e értük. Hát persze. A nem éppen gyerekülésbe való gyerekeket átvettük, aztán szép lassan a kissé leharcolt autóval a hátunk mögött eljöttünk, először a helyi Suzukisokhoz, majd miután átvették az autót, hozzánk. Nem épp olyan találkozás volt, ahol lett volna idő beszélgetni, vagy bármire. Egyrészt nem is voltak olyan lelkiállapotban, hogy nagyon baráti csevejre lett volna energiájuk, másrészt még kérdéses volt ugye a lejutás a nyaralóhelyükre. Nem sokáig volt kérdéses, olyan természetes volt, hogy majd a párom leviszi őket. Úgyhogy volt egy mozgalmas félóránk együtt, amikor épp csak megbizonyosodhatottunk afelől, hogy igen, tényleg mindenki jól van, gyerekek jó nagyot nőttek, és azért kajánul megjegyezhettem, hogy bizony, barátom, Te sokkal jobban öregszel, mint én.. nézz csak a lányodra.. kész felnőtt már. :) Megismerhettem a barátnőjét, akiről már hallottam sokat, bevallom, nem is volt csak úgy hallomás alapján túl szimpi. Az első benyomás más volt, mégis fura őket elképzelnem egy párként.
Pénteken volt a találkozó másik fele, csak visszafelé játszottuk. Párom elment értük, és elhozta őket az autóért, majd még itt nálunk egy kávé, egy kis élménybeszámoló az elmúlt napokról, és nemsokára már csak az autó hátsó lámpáit láttuk. Szerintem úgy egy évre köszöntünk el (legalábbis a személyes találkozástól).
És fura, meg vicces, meg nem is tudom milyen érzés úgy találkozni valakivel hosszú idő után, hogy nem kellett külön elmesélni, hogy mi történt abban az eltelt fél évben, amíg nem láttuk egymást, mert tudja.
Azóta már beszéltünk telefonon, vasárnap este felhívott, hogy újfent megköszönje azt a baráti gesztust, ami tényleg olyan természetes volt, hogy nem vár érte az ember köszönetet, és hogy elmondja, ugyan nem változott rajtam semmi, mégis egész más ember nézett szembe vele, mint decemberben.
Azért pedig neki is köszönettel tartozom én is (úgysem tudom elégszer egyikőjüknek sem), hogy ez tényleg így van.

2009. júl. 13.

Hullámvölgy

Nem vagyok valami nagy formában. Sehogy sem. Mondjuk egyik következik a másikból. Mert így, hogy a lelkemben megint kisebbfajta zűrzavar van, így nemcsoda, hogy nem is érzem jól magam, mert nincs étvágyam, hányingerem van, meg minden finomság.
Nincs konkrét oka, mégis folyton sajnálom magam, folyton ostorozom magam. Sajnálom magam, mert ugyan most már hónapok óta elő-előhozakodok a témával, miszerint szülnék, párom a maga rendíthetetlen racionalizmusával mindig nemet mond. Mondván, nincs hova, nincs miből, és különben is örülnünk kell, ha a meglévő hármat fel tudjuk nevelni. Ami igaz, ha ilyen racionálisan gondolkodom. Csak hogy lehet megmagyarázni az epekedő lelkemnek? Egyelőre nem megy. Naná, hogy nem könnyíti meg a helyzetet, hogy mostanában megint mindenki babát vár, vagy épp már megszült. De persze majd biztos ez is elmúlik egyszer. Belenyugszom, vagy mi.
Ostorozom magam megint ezzel a "semmiresemvagyokjó" érzésekkel, gondolatokkal. Mert az elmúlt hónapban ugyan már megfogalmaztam magamnak, hogy mi az oka az állástalanságomnak, és akkor azt gondoltam, sikerült is elfogadnom, hogy azért nincs, mert jobban kellek itthonra. De azért rendre megnézem azokat az álláshirdetéseket, amik a cimke alapján nekem valók, és rendre szembesülök vele, hogy kevés vagyok, mint a sünben a dauer. De nem vagyok jó itthonra sem, mert dühít, hogy nem úgy boldogulunk, ahogy kéne, dühít, hogy képtelen vagyok normális napirendet kialakítani (persze, máskor meg magasról teszek a napirendre). Dühít, hogy nem tudunk spórolni, mert minden olyan sokba kerül. Persze, ilyenkor mikor ilyesmin gondolkodom, akkor rögtön még magamat is jól leszúrom, hogy ja, kérem szépen, a cigit nem kéne megvenni, már beljebb lennénk egy kisebb összeggel (najó, nem olyan kicsi, ha a havit számolom).
Gondolkodom, hogy lesz szeptembertől, amikor majd megint olyan céltalan lesz az itthonlétem, mert minden gyerekemnek van helye, ahol eltölt a nappal nagy részét. Én meg itthon főzök-mosok-pakolok-takarítok.. Ami- valljuk be- társadalmilag egy nagy nulla. Nincs semmi, amihez úgy értenék, hogy azt mondhatnám, na, ezt fogom csinálni, aztán vagy bejön, vagy nem, de legalább megpróbálom. Az írással kapcsolatban is elbizonytalanodtam. Mert eddig mindig azt gondoltam, kell hozzá bizonyos "ihlet", aztán a múltkor hallottam Lőrincz L. Lászlótól, hogy nem-nem, erre hivatkozni nagyképűség. Minden nap írni kell, és aztán majd valami lesz belőle. Mélyen belegondolva, igaza van.
Gondolkodtam a tanuláson, de nem tudom, mit. Vagy miből. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy van bennem hozzá elég kitartás.
És igen, abban is igaza van a páromnak, hogy a negyedik gyermekünk is csak időlegesen oldaná meg a vágyakozásomat, mert én az a típus vagyok, aki akár sosem hagyná abba. És jogos.. biztos, hogy mire ő is lenne négy-öt éves, kezdődne elölről a "miért nincs kisbabám?".
Annyira mondjuk azért nem gáz a helyzet, mint amilyen volt a télen, de most épp nem is jó. De az állapot csak átmeneti.

2009. júl. 9.

Kicsit zizi

Ma már csütörtök van. Sőt, mindjárt péntek lesz. És az előbb volt pedig csak hétfő... és arról nem is szólva, hogy itt van piszkozatként elmentve egy múlt hét végi bejegyzés, ami még csak félkész. És nem csinálok semmit napok óta, csak úgy vagyok, és olyan gyorsasággal telik az idő, hogy néha meg is ijedek tőle. Nem mintha nem lenne tökmindegy, milyen nap van. Csak az a nagy különbség, egyedül alszom e, vagy sem. De a kettenalvásban is csak a péntek a biztos.
Szóval, úgy nem tudom mi van... írnék egy csomó mindenről. De leginkább nem írok semmiről. Kicsit lepukkantam, lemerültem, vagy csak túlpörögtem, vagy fogalmam sincs.
Azért, ha valaki hallana az ismerősének ismerősétől, aki hallott valakiről, aki feltalálta a gondolatokat a számítógépre közvetítő usb-s kütyüről (vagy akár wifi-s is lehet), mindenképpen szóljon nekem. Akár tesztelésre is vállalkozom. Mert olyan jó volna. Az agyam termékeny, legalábbis az a fele, ahol a kusza gondolataim laknak. Mondjuk a kezemmel sincs semmi gond (majd mindjárt be is bizonyítom), csak az nem megy, hogy egyszerre legyek sok helyen, és egyszerre csináljak sok mindent. Lehet, hogy mégiscsak kiderül rólam, hogy nem is vagyok skizo, csak azt hittem? :D
Na, és akkor itt a bizonyíték arra, hogy a kezem jól működik. És arra is, hogy jól, ámde nem tökéletesen. :) A tökéletes azt hiszem a 70 szó percenként.


66 words

Speedtest


Hátborzongató

Nagyon hülye téma következik, de miután most épp ez foglalkoztat, így leírom. Aztán aki olvassa, és sok(k) neki, nyugodtan hagyja ki.
Szóval ma reggelre az egyik kertszomszédunk meghalt. Na nem csak úgy simán beteg volt szegény, és emiatt.. hanem felakasztotta magát. Ami önmagában számomra elfogadhatatlan dolog. Mármint az öngyilkosság. De nem is annyira ez, amiről írni akarok. Sokkal inkább az ilyen halálesetek előfordulásának gyakorisága a környékünkön úgy egy négyzetkilométeren belül. Ez a behatárolt terület így ugye elég mikrokörnyezet. És tényleg hátborzongató, hogy mindenhol volt legalább egy ilyen. Minimum 10 ilyen történt, de lehet, hogy több, mert bevallom, nem álltam neki utánaszámolni pontosan. De mégiscsak sokkoló kicsit, mert olyan, mintha lenne itt valami a levegőben, ami erre késztet embereket. Mondjuk csak és kizárólag férfiakat. És csak és kizárólag középkorú, illetve idősödő férfiakat. Nem tudom, lehet, hogy máshol is van ilyen, de számomra ez elég ijesztő. Azon túl, hogy mint fentebb írtam, számomra elfogadhatatlan, hogy valaki így vessen véget az életének. El sem tudom képzelni, hogy épeszű (bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egytől egyik alkoholt nagyon szerető emberek voltak) ember egyik pillanatról a másikra úgy határozzon, hogy köszöni szépen, ennyi elég volt.
Na, mindegy, lényege az egésznek csak az, hogy számomra tényleg hátborzongató, hogy ez egy ilyen környék. Nem is hallottam még ilyenről, ahol ilyen halmozottan fordulnak elő ilyenek. Nem mintha az megnyugtató lenne, sőt, nagyon remélem, hogy tökéletesen egyedi hely ez. Magyarázat nincs rá. Ami nyilvánvaló. Csak olyan fura, és olyan hülye érzéseket váltott ki belőlem, hogy muszáj volt írnom róla.

2009. júl. 4.

Megint fog

Már értekeztem a fogainkról itt jó hosszan. Nyilván azóta nem történt csoda, és Fogtündér nem látogatott meg egyikünket sem az éj leple alatt egy-egy tökéletes fogsort csempészve a szánkba. Szokott nálunk vendégeskedni fent említett Tündér, de csak úgy átmenetileg, amikor épp elvisz magával egy kipottyant tejfogat, és cserébe egy kis pénzt hagy a párna alatt. Nem lenne rossz, ha ezentúl fogsorokkal fizetne, úgyhogy ha valaki esetleg jóban van vele, igazán szerezhetne egy kis protekciót nála. :)
De amitől téma lett megint a fog... tegnap estefelé, konkrétan este 7 után gyermekeim tökéletes egyetértésben, de kicsit nagyon felszabadultan játszottak az udvaron. Bújócska-fogócskát, ahogy ők hívják. (amit még ők azzal is bonyolítanak, hogy paccs-paccsolják egymást, ha meglátják hova bújt a másik, vagy ha sikerül odaérni a hunyó előtt) Végülis mondjuk tök mindegy, hogy mit játszottak.
Nem kellett ahhoz semmi különös, hogy egyszercsak egyikőjük (Erik) fellökje a másikat (Patrik). Aki olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal meglazult a műfoga. Hihetetlen.... hogy örökké a száját üti meg. Hol csak felreped, hol kiesik a foga, hol meglazul, szörnyű. Jött be kétségbeesetten, hogy mozog a foga. Első gondolatom az volt, hogy na, most tutira kinyírom őket... :D A második pillanatban ránéztem az órára, és már nyúltam is a telefonomért, hogy felhívjam a fogászatot. Mehetünk, de érjünk oda nyolcig. Negyed nyolc volt, több, mint negyven kilométerre van tőlünk a fogászat. Felkaptam a pénztárcámat, a gyerekem fogkeféjét és fogkrémet, közben párom már felbőszült bikaként indította az autót. Néma csendben, és rekordidő alatt tettük meg az utat. Az egyébként irtó hangos hátsó üléssor is hallgatott. De odaértünk nyolcra. Gyerekem fogat mosott, és kissé félve leült a váróban, ahova egy pár pillanattal később kilépett az asszisztensnő, vidáman köszönve: " Szia, Patrik!" Még voltak előttünk ketten, én közben leküzdöttem az érzést, hogy jajjmindjártelájulok, erősen koncentráltam másfelé, hogy ne tegyem (már csak az hiányzott volna). Sorra kerültünk, gyerek be a székbe, már-már rutinosan nyitotta a száját. Doktornéni kiszedte, leszedte róla a ragasztót, a két szomszéd fogáról is, lecsiszolgatta, aztán visszaragasztotta. Közben megint értekeztünk a fogmosásról, amivel még mindig nem elégedett, és nem hiszi, hogy a gyerek ínyvérzésig sikálja, akkor is ilyen. Plakkfestő tablettát kell vennünk, és addig sikálni, amíg az elszínezi a fogát. Ki fogjuk próbálni, hátha... Szóval, fog visszakerült, fizettünk, és jöhettünk. A hazaút sem telt valami vidám hangulatban, de jóval lassabban jöttünk azért.
Mindkettőnknek megfordult a fejünkben, hogy namostaztán olyat kapnak, hogy megemlegetik... aztán persze nem lett belőle semmi. Ismét tudatosítottuk bennük, hogy tudniuk kell, hol a határ, nem kell eszement módon játszani, mert mindig károkozás a vége. És addig jó nekünk, míg pénzért helyre lehet hozni.
Na, persze nincsenek illúzióim, hogy sokáig tart majd náluk ennek a beszélgetésnek a hatása. Gyorsan felejtenek...

2009. júl. 3.

Gyógyszermentes hét

Gondoltam egy nagyot, és abbahagytam a gyógyszeremet, mert tök jól vagyok, most épp mindig ki tudom aludni is magam, viszonylag rendszeresen eszem. Meggyőztem magam, hogy majd akkor lesz rá újra szükségem, ha valami csoda folytán találok munkahelyet, és újra dolgozni fogok. Mert akkor nem mernék nélküle, nyilván.
Saját magamnak is hihetetlen volt, hogy mennyivel jobb nélküle. Energikus lettem, nem küzdöttem semmiféle szédülés-érzéssel. Megcsinálhattam bármit, bármikor, akkor ettem, amikor nekem tetszett.
Aztán most eltelt egy hét. Biztosan most ürült ki belőlem a hatóanyag, mert ma délelőtt már nagyon nem jó. Remeg kezem-lábam, pedig ittam kávét, aztán ettem. A fejem is olyan érdekes állapotban van, nem fáj, hanem zsibbad. Meg fáradt a nyakam. Úgyhogy most itt gondolkodom, hogy vajon, ha nem veszem be még így sem, az mennyire lesz rossz döntés? Nem szeretnék "padlót fogni", sőt, nem szeretnék még egy kisrohamot sem.
Ugyanakkor még pluszban dilemmázok, hogy bevegyem, vagy ne vegyem, mert augusztus 11-re kaptam csak időpontot az epilepszia-rendelésre, addig pedig be kell osztanom a gyógyszeremet, mert lejárt a javaslatom, nem írhat a háziorvosom másikat. Szóval, úgy jártam, hogy most el kell döntenem, hogy melyik ujjamat is harapjam meg?
(de szerintem nem merek kockáztatni, és inkább beveszem)

2009. júl. 2.

Jó gyerek, rossz gyerek

Vagy jó anya, rossz anya? Van e ilyen egyáltalán? Mert ugye arról már párszor irkáltam itt, hogy ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Ebben is. Van, ahol észre sem veszik, ha a gyerek rajzol a falra, vagy épp még a dátumot is melléírják, van, ahol ezért minimum fejvesztés jár. Azt gondolom, a kettő között még kismillió variáció van, és mindegyik helyes lehet. Az adott családra, az adott gyerekre, a szülők vérmérsékletére tekintettel. Úgy, ahogy van, ahol fél nyolckor ágyban van a helye a gyereknek, van, ahol az sem számít, ha csak este tízkor,tizenegykor kerül erre sor. Nyilván ez is attól függ, ki milyen típus. Típustól, beállítottságtól, meggyőződéstől (elvek?) függően másképp táplálkozunk, másképp tekintünk a tehetséges gyerekünkre, a kevésbé tehetséges, esetleg fejlesztésre szoruló gyerekünkre. És pontosan ugyanígy, típustól, beállítottságtól, meggyőződéstől vezérelve szoktunk nyilatkozni elismerően, becsmérlően vagy épp irigyen más családok más szokásáról.
Pontosan tudom, mennyire nehéz úgy figyelni másokat, hogy közben ne ítélkezzünk, mert mi nem így csinálnánk. Nagyjából el tudom képzelni, mit gondolnának rólam azok, akik minden körülmények között higgadtak és türelmesek tudnak lenni, amikor magamból kikelve ordítozom a gyerekeim valamelyikével, vagy akár mindegyikkel. És tudom, kb. főbenjáró bűnnek tekintik azok, akiknek olyan elvei(?) vannak, hogy soha, semmilyen körülmények között nem "verik" meg a gyereküket, amikor én hirtelen felindulásból bizony odasózok, amikor már nem látok más megoldást.
Mindannyian sokat (talán túl sokat) olvashatunk, hallhatunk arról, hogyan kell(!) gyereket nevelni. Ideális esetben ugye igény szerint szoptatunk minimum egyéves korig, aztán igény szerint következik a hozzátáplálás lehetőség szerint édességek, és "bolti vackok" nélkül, kizárólag biozöldségekkel, és biogyümölcsökkel. Aztán nem nézünk tévét, nem töltünk el céltalanul egy napot sem, száműzzük a gyerekünk közeléből a számítógépet, a mobiltelefont, és minden ilyesmit. Na, ez a a csapból folyó idealizmus (kicsit kisarkítva). Aztán e között és a valóság között megint csak rengeteg variáns van. Mert természetesen van, akinek ez teljesen megvalósítható, mert pontosan ilyen beállítottságú. Van, akinek részben működik, mert amíg még a gyermek befolyásolható némileg, addig ugye minden működőképes. De azért az kicsit ciki, ha én szeretem az édességet, a gyereknek meg nem adok. Tehát itt akkor máris meg kéne hasonulni, mert vagy én sem, vagy ő is. Tényleg kismillió variáns van. Mint ahogy ugye élünk ebben az országban vagy tízmillióan (nem tudok pontos számot).
És attól, hogy a szomszéd Juliska megszállottan egészséges életmódot él, és a gyerekét is ennek szellemében neveli, még semmivel sem jobb anya nálam, vagy a másik utcában lakó Mariskánál.
És hogy mi ennek az egésznek az apropója? Egy bírálat, ami úgy hangzott el (nem tőlem, és nem is nekem), hogy részinformáció birtokában volt csak az illető, felületesen ismerte csak azt, akit bírált, mégis azonnal kifejtette, hogy mit miért csinált rosszul.
Na, ettől a falra tudok mászni. Mert nincs ilyen, hogy jó, vagy rossz. Szerintem.

Írás

Múltkorában megjött az ihletem, és elkezdtem végre írni azt a több éve halogatottat. Nem mondom rá, hogy novella, nem mondom rá, hogy könyv, mert mindegyik nagyképűen hangzana. Azt gondolom, jól sikerült átadnom a hangulatot, amit szeretnék, folyamatosan jöttek a szavak, amikből lettek gondolatok, mondatok. Aztán beszéltem valakivel. Nem erről, hanem úgy általánosságban az írásról. Beszéltünk róla, a sikertelen munkakeresésem kapcsán jött elő a téma. Én mondtam azt, hogy úgy érzem, át kéne értékelnem a munka és a pénzkeresés fogalmát, mert többek szerint is lenne tehetségem az íráshoz, még a mesékhez is. És a mese, mint olyan, lehetne egy kiinduló forrás. És aztán attól, amit ő mondott, elszállt minden ihletem. Még most sem az igazi. Mert hogy szerinte nem kéne azzal foglalkoznom, hogy kinek tetszik amit írok, és kinek nem, mert ne másoknak írjak, hanem magamnak. És nem értette, hogy úgy semmi értelme az egésznek, ha magamnak csinálom. Mert a célom pontosan az lenne, hogy másoknak, akár gyereknek, akár felnőttnek szerezhessek pár jó percet, amikor kikapcsolódhat. Tudom, hogy nem egyformán gondolkodom vele, ő az én minden ezoterikus vonzódásomat is megéli sokszorosan, mondhatom, hogy teljesen és tökéletesen elhivatott e téren. Ezzel nincs bajom, ő ilyen, elfogadtam, és értem, hogy neki szüksége van arra, hogy ebben higgyen. Én is hiszek egy csomó olyanban, amiben ő, mégis másképp. Akkor nem gondoltam, hogy ez a beszélgetés ennyire mély nyomot hagyott bennem. Aztán miközben többször próbáltam azóta folytatni az elkezdett írást, és kb. százféle verziót töröltem már, akkor jöttem rá, hogy a fene enné meg, hát ez így nem jó. Most azzal töltöm az időmet, hogy feloldjam magamban a blokkot, és tudjak újra úgy írni, ahogy akkor. Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy ez nem olyan, hogy minden nap egyformán sikerülhet, mert függ a pillanatnyi hangulatomtól, a környezetem hangulatától, és kismillió egyébtől. De azt szeretném elérni, hogy tényleg úgy írjak, hogy másoknak jó pillanatokat szerezzek vele. (jó, az sem lenne egy elhanyagolható szempont, ha egyszer még meg is élhetnék belőle) Azt gondolom, az, hogy felismertem a problémát, már egy lépés a megoldása felé. Mert úgyis megcsinálom. :)

2009. júl. 1.

Blogcandy


Ilgya kezdeményezésére jelentkeztem egy játékra. Először csak megnéztem, miután Náluk olvastam róla. Épp elkezdtem kommentelni, hogy milyen szuper ötlet egy ilyen, és milyen kár, hogy az én nagy fiaim már kinőttek ezekből a klassz játékokból, mikor eszembe jutott, hogy hohó, hát van nálunk egy pici baba. Dorka biztos örülne neki, hát beneveztem. Nyerni meg még úgysem nyertem sose semmit, így nyugodtan kísérthetem a szerencsémet.
És ha valaki kedvet kap hozzá, még vasárnap estig megteheti.

Környezetvédelem

Na, ez a másik téma, amin mostanság rágódunk a topikban. Ki mennyire környezetvédő. Hát bevallom, én nemigen. Nem mintha nem aggasztana engem is globális felmelegedés, vagy akármi, de lusta vagyok kicsit ahhoz, hogy környezettudatos legyek mindenben. A műanyag palackokat külön gyűjtjük, és levisszük a szelektív gyűjtőbe. A papírt elvisszük a papírgyűjtésre. És kb. itt ki is merül a dolog. Najó, még a használt elemet is összegyűjtjük, és a megfelelő helyre szoktuk kidobni.
De ahhoz már lusta vagyok, hogy én az összes tisztítószeremet, mosóporomat, meg még ki tudja mi mindent lecseréljek. Mert én elhiszem, hogy tökéletesen tisztít az ecet, meg fertőtlenít, meg vízkőtelenít is, de ha egyszer nem bírom a szagát.. A törölközőket szoktam azzal öblíteni, meg a kávéfőzőt vízkőteleníteni. De nem környezettudatosságból, hanem mert bevált. Nem vagyok hajlandó a súrolószerem helyett szódabikarbónával bohóckodni. Meg tudom, hogy kismillió dolog van még, amit lecserélhetnék, vagy másképp csinálhatnék. Azért, ha belegondolok, mert napközben volt rá időm, miután itt hagytam félben a bejegyzést, azért mégiscsak kicsit tudatos is vagyok. Mert nem szemetelünk. Soha, semmit nem dobunk el, ha nincs szemetes a közelben, akárhol legyünk is, hazahozzuk a kidobnivalót. Nem öntünk a lefolyóba semmi olajat, gyógyszermaradékot. Használunk egy jó nagy rakás gyógyszertári krémet, és nemigen van itthon másféle. Igaz, ez nem annyira önszántunkból, de azért lehet jópont is.
Azt azért napközben is fenntartottam, hogy lusta dög vagyok, mert a mosóport és a domestost nem cserélném el. Vagy legalább a domestost. Azt nem tudom elképzelni, hogy a wc-t mással tisztítsam. (mondjuk már csak arra és a kád sikálására használom)Már csak azért sem, mert ennyi pasi mellett kb. nyilvános wc szag lenne minden nap, ha a fent említett szert ki kéne iktatnom.
A fiúk követik a jópéldát, nem szemetelnek, préselik a palackokat nagy lelkesedéssel, a kupakot is gyűjtik mindig (mert az iskolában mindig épp valaki javára gyűjtenek). Az oviban szokott lenni előadás a környezetvédelemről, ők kívülről tudják a szelektív sziget kukáinak a színét is, melyikbe mi kerül. Azt hiszem, ők sokkal tudatosabbak lesznek, mint én.
De ha belegondolok, hogy én is mennyivel tudatosabb vagyok e téren a szüleimnél, akkor ez így is van rendjén. :)

Elvek

Állítólag mindenkinek vannak elvei. Bírom azokat, akik olyan hihetetlen meggyőződéssel mondják még gyerekvállalás előtt, hogy náluk majd ez meg ez nem lesz, mert neki, kéremszépen elvei vannak.
Hát, gondolkodom rajta, hogy nekem vannak e. Vagy egyáltalán voltak e. Ilyen biztosan nem volt, amihez tűzön-vizen keresztül ragaszkodtam volna. Legalábbis olyanok nem, hogy majd nálunk nem lesz tévé, vagy kóla, vagy mittudoménmi. Olyanok vannak, hogy ragaszkodom az őszinteséghez, és tényleg sokkal jobban haragszom akkor, ha kitalálnak a gyerekeim valami mesét, ahelyett, hogy rögtön bevallanák, mit műveltek, mert mindig lebuknak.
És hogy mi ennek az egésznek az apropója? Tegnap történt, hogy majdhogycsak számonkérték rajtam, hogy nem fordítottam hátat annak, aki csúnyán beszólt nekem. (sem a beszóló, sem a számonkérő nem a párom volt) Mindezt kissé emelt hangon. Őszintén szólva először majdnem tátva maradt a szám a meglepetéstől. Egyrészt, mert nem értem, milyen jogon kér ő számon rajtam bármit is, másrészt, nemigen tarthat önvizsgálatot, ha nem tudja, hogy pontosan annyira már ő, vagyis ők is megbántottak. Aztán mikor a meglepetés elmúlt egy másodperc alatt, már csak a felhúzott szemöldököm maradt. És akkor, miután ő befejezte (baromi udvarias vagyok, mert végighallgattam), én tök higgadtan elmondtam, hogy ugyan nem sok köze van hozzá, hogy én bárkivel is miért és hogyan tartom a kapcsolatot, de azért visszakérdeznék.. Elgondolkodott e már rajta valaha is, hogy ha mindenkinek hátat fordítanék, aki nemhogy mellettem nem állt, de tett nekem keresztbe, akkor vajon ő most itt állna e? Elgondolkodott e rajta, hogy mikor fordult az elő, hogy én beleszóltam volna az ő életébe, vagy döntéseibe? Elgondolkodott e azon, hogy semmiféle rokoni kapcsolat nem jogosít fel senkit sem arra, hogy ilyen hangon beszéljen másokkal? És legfőképpen.. feltűnt e rajtam a változás? Hogy nem? Nem csodálom. Mert felületesen érintkezni könnyű. Ha kell valami, Dius megtalálható, elérhető, mert Dius csupa szív, és biztosan segít, és Dius utánanéz. Amikor Dius bajban van, akkor távolmaradunk. Nem kéne az ő segítsége, de nem tűröm el, hogy számonkérjen, és bíráljon.
Igen komoly háromperces csendet teremtettem, mikor befejeztem. Nem csak ők, a párom is nagyon csendben maradt, bár ő a nemlétező bajsza alatt azért mosolygott.
És végül hogy a cím adta témánál maradjak, azzal zárta le ő, hogy úgy gondolta, mindenkinek kellenek legyenek elvei.
Ezen meg már csak mosolyogtam. Azt hiszem, van még mit tanulnia. :)

Köztisztviselők napja

Nem egyszerűen csak július 1. napja ez. Ilyenkor van a köztisztviselők napja. Ez nem egy régi dolog, pár éve van csak tudtommal. Nincs is ezzel semmi baj. Hiszen van nőnap, anyák napja, gyereknap, apák napja is újabban, meg Valentin nap, pedagógus nap.
Ami fura nekem ebben, hogy ők ilyenkor nem dolgoznak. És nem értem, mire fel? Mitől különbek ők bárkinél? Mert a pedagógusokat is megünneplik, ha szerencséjük van, akkor a szülők jórésze még úgy gondolkodik, hogy hálás lehet, amiért vannak. De azon kívül az egy tanórán kívül, míg a gyerekek elmondják a nekik szánt verset (verseket), és átadják az ajándékot, azért a többit letanítják.
Ugyanakkor nincs orvosok napja, nincs villanyszerelők napja, nincs programozók napja, nincs pékek napja. Szóval, tényleg nem nagyon értem, mivel is érdemelték ők ki ezt a megkülönböztető figyelmet. Mert rendben van, hogy a "köz" javát szolgálják, de az a pék, aki süti a kenyeret éjnek évadján, hogy majd reggel a köztisztviselő is tudjon belőle vásárolni a boltban, ő nem érdemelné meg? Vagy az a programozó, aki szintén éjszakákat tölt egy székben, hogy működjenek a pénztárgépek, honlapok, meg még ki tudja mik, ők nem érdemelnének egy napot? Nem beszélve a villanyszerelőkről, a vízvezetékszerelőkről, az áruösszeállítókról, a raktári munkásokról, és még sorolhatnám.
Lehet, hogy nem túl szép dolog ez tőlem, de akkor is azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában kicsit nagyképű dolog. És nem, nem az irigység szól belőlem. Még csak nem is harag, mert nem akartam ma ügyintézni semmit, csak tényleg nem értem.
Igaz, lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, és ha olvasna valaki, aki érintett a témában, attól ezúton is elnézést kérek. :)