Mindig megfogadom, hogy nem, nem vállalok be semmit, oldja meg mindenki, ahogy akarja. Aztán sose tartom be. Ami egy baromság részemről, mert mindennel kapcsolatban én szoktam szívni, idegeskedni, meg egyáltalán.
Most is. Kellett nekem ez a ballagás körüli szervezkedés? Kb. mint púp a hátamra. De ha én nem veszem a nyakamba, akkor senki. Mondjuk mi lett volna akkor? Semmi. Álltunk volna ott, mint Bálám szamara, és mindenki a másikra mutogatott volna, hogy miért is nem köszönünk el tisztességesen az óvónéniktől, akik azért (most az mindegy hogy s mint) 4 évig nevelgették, terelgették a gyerekeinket, és a többséggel többet voltak hétköznaponként, mint a szüleik.
De ez csak egy a sok közül. Mert púp a hátamon a szülői szervezet elnöksége, de az is olyan, hogy ha én nem vállalom, akkor senki. Meg különben is, valahogy rámragadt, mint csacsira a füle. Az évi több alkalommal tartott értekezletek gyakorlatilag időpocsékolások csak, mert tépem a számat általában másfél órában is, és olyankor bólogatás van, és egyetértés, aztán ha én nem csinálom, akkor nem is lesz megcsinálva. Megbeszéltük már áprilisban, hogy elkezdjük gyűjteni a papír 200 Ft-osokat, mert ugye kivonják a forgalomból. Vártam.. hogy majd most csoda történik, és valaki elindítja a saját csoportján belül. És nem.. majd Dius fogja, megfogalmazza a szöveget, amivel csoportonként koldulunk (nem lehet a közös folyosón ezt, mert egyszercsak elindul magától valahova a doboz), szétosztja, aztán majd a végén számol, bevált, elszámol.
Aztán itt van az alapítvány kuratóriumi tagsága. Nem akartam bevállalni, végül addig kérleltek, hogy mégiscsak beadtam a derakamat.
És ezek csak a "köz" javára tett dolgok. Hol van a többi, amit családon belül kell intéznem, megcsinálnom, leszerveznem. Mondjuk az utolsó pillanatban (szó szerint) adóbevallást csinálni, és akkor még ki is kérik maguknak, hogy nem vagyok hajlandó csalni. (Hát nem is) Még két mondat, és simán összetéptem volna, hogy akkor lehet vinni máshova. Meg telefonálgatni mindenhova, mert "Te ráérsz elintézni". Vagy csokit adagolni nagy vödörből kis vödörbe, kis vödörből nagy tálcára, nagy tálcáról kis dobozba, kis dobozból még kisebb-be.. Mert az olyan természetes, hogy majd én.. mert én olyan rendes vagyok, meg olyan talpraesett, meg én olyan "te mindent el tudsz intézni" vagyok, sőőőőt, olyan is vagyok aki mindennek utána tud nézni (naja, google az én barátom is).
És mindez nem lenne kicsit sem baj. Mert tényleg szívesen megteszem jó szóért, vagy anélkül is, mert jelen pillanatban belefér az időmbe is.
A baj akkkor kezdődik, amikor hátráltatva vagyok, és számonkérve, hogy miért így, és miért nem úgy. És miért nem szóltam, hogy ez vagy az.. Nem értem, miért nekem kell könyörögnöm azért, hogy amit mindenki befizetett, azt ő is, vagy miért nekem kell számon tartanom, hogy ki fia borja tanulta meg a verset, vagy sem. És nem, nem véletlenül adtam meg a telefonszámomat. És diktáltam verset telefonon, mert eltűnt rejtélyes körülmények között a nyomtatott papír.
Meg akkor, amikor hiába kérem senki nem vállalja el helyettem azt a pár szót, amit holnap mondani kéne a gyerekek búcsúzása előtt. Pedig tudom, hogy én el fogom sírni magam, és rettenetesen ciki lesz.
Olyan nagy kérés lenne ez attól, aki négy éven keresztül ugrott minden pillanatban, amikor valamit intézni kellett? Úgy látszik. Mert mégiscsak rám marad ez is... (mint a csacsi füle)
Na, sebaj.. valahogy majd csak túlleszek ezen is. (feltéve, hogy addig nem kapok agyvérzést, mert még mindig nincsenek kész a megrendelt szalagok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése