A múlt héten lusta dög voltam (vagy inkább csak időhiányban szenvedtem), és sok mindenről nem írtam. Nem írtam arról sem, hogy voltunk a tanácsadóban kiskirályfival 4 éves státuszon (de ez majd egy külön post). Arról sem írtam, hogy az iskolában nyílt nap volt két délelőtt, és péntek délután pedig az osztályban Ki? Mit? Tud?. Nem, nem vetélkedő, csak úgy tényleg megmutatták egymásnak, hogy ki mit tud, vagy épp mit csinál az iskolán kívül.
A nyílt nap, most már így harmadikban dögunalomnak ígérkezett. Mert ugye még elsőben izgi, amikor el sem tudja képzelni az ember itthon, hogy az a gyerek, aki itthon izgága, és folyton figyelni kell rá, és be sem áll a szája, képes a suliban megülni csendben 45 percig. És persze, hogy tud. De harmadikban, gondoltam, mi a fenének... De a gyerekem elszontyolodott rendesen, mikor azt mondtam, hogy én ezt kihagynám... hát mentem mégis. Jó, nem mintha olyan húdefontos dolgom lett volna, vagy bármi, ami halaszthatatlan, csak bepróbálkoztam, hátha megúszhatom. Végülis ugye a gyerek nyert, vagyis inkább a lelkiismeretem, ami azt mondta, jajj, ne legyél már ilyen, szegény gyerekednek milyen rossz lesz, ha nem mész. Szóval, megnéztem két magyarórát, egy irodalomórát és egy nyelvtanórát egyik nap, egy matekot pedig másnap (azért a rajzot már kihagytam mindenféle lelkiismeret és gyermeki elszontyolodás ellenére is) Érdekes úgy ülni ott, hogy előjönnek a régen "belénksulykolt" szabályok, amikről azt gondolnám, hogy már el is tűnt.. mert ugye mikor használjuk a hétköznapokban, hogy "Az ige cselekvést, történést, létezést kifejező szó."Egyáltalán eszünkbe sem jut beszéd közben, hogy szófajok is léteznek a világon. Szóval, érdekes.. A magyarórák kifejezetten élvezetesek voltak, ehhez persze nagyban hozzájárult a tanító néni, aki egy pillanata sem "hagyta békén" az osztályt, folyamatosan kért valamit, amit tetszett nekik, vagy épp folyamatosan olvastatott. És végig mosolygott, és mindenki kapott szót. Ez nagyon tetszett.
A matekóra valahogy döcögősebb volt. Eleve nagyon izgult a tanító néni (nem is értem), ez persze átragadt a gyerekekre. Aztán nem értette a többség a feladatot, és úgy bekeverték néha egymást, hogy mindenféle hülyeség sült ki belőle. És itt látszott, hogy kik azok, akiket sokkal jobban kedvel a tanítónéni a többségnél. Ez volt számomra az igazi baj.. mert egyébként minden mindegy. Borús idő volt, ráfoghatjuk, hogy emiatt nem tudtak úgy figyelni, de az, hogy x, és y, és z folyton dícsérve volt, míg a többiek meg még csak lehetőséget sem kaptak, az azért gáz... Még akkor is, ha az én gyerekem x, y és z között volt.
A ki mit tud is elég unalmasnak ígérkezett, nem is sok kedvem volt hozzá, már csak azért sem, mert a házassági évfordulónk délutánján volt, mikoris félbehagytam a tortát, és mennem kellett. De aztán várakozáson felül jó volt. Sok mindenkiről tudtunk még tényleg egy csomó újat, láthattunk egy olyan hangszert, amiről még soha nem is hallottunk. És bevallom, kicsit hülyén éreztem magam, hogy az én nagyfiam jelen pillanatban nemigen motivált semmire. Illetve de, a számítógépet bűvölni, meg olvasni.. de ezt nemigen lehet bemutatni. Azért csinált valamit, még három "hasonszőrű" gyerekkel egy rövid mesét adtak elő. Ahol nagyon ügyes volt, megállapítottam, hogy egész nyugodtan lehet majd belőle a jövő Daróczi Dávidja, mert nagyon szép hangja van, és nagyon szépen, kifejezően is beszél. Kicsit voltam csak elégedetlen, már csak ezért, mert hogy ott szembesültem vele, hogy most tényleg semmi "hobbija" nincs. Vagy van.. csak mindkettő olyan kis "antiszociális" hobbi. Najó, hát majd biztos kinövi. Mindenesetre elbűvölő volt a gitáros kislány, az éneklős kislányok (gyönyörű hanggal), a bűvész kisfiú (mesterien csinálta), és még sorolhatnám... Szóval, az unalmas helyett szórakoztató két órám volt, és a torta is elkészült estére. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése