2009. márc. 19.

Összevissza gondolkodom..

Úgy jár az, aki ebédidőben alszik egyet, mint az ovisok, hogy éjjel aztán kukorékol, vagy ha azt azért nem is, mert ha úgy lenne is, kotkodácsolni tudnék csak, szóval úgy lehet járni, hogy bámulom a tévét, meg jár az agyam mindenfélén.
Elgondolkodtam, hogy hogy is van az, hogy mindig ismétli magát a sorsom. Lehet, hogy másnak is, csak ugye én azt nem tudhatom. Mert voltam én már ilyen élethelyzetben, mint amin most is már majdnem túlvagyok. Kapartam már össze magam ilyen-olyan események után. Nem mondom, hogy azért, mert ez számomra élvezetes lenne (bár vannak e téren mazochista hajlamaim), sokkal inkább azért, mert velem aztán mindig kellett, hogy történjen valami. Legalábbis mióta igazán vissza tudok emlékezni. Igaz, gyerekként is, ha más nem is, hát minden napra jutott egy lyukas térdű nadrág, mert olyan botlábam volt, hogy szörnyű.
De mióta kinőttem a lyukas nadrágok korszakából, azóta meg a lelkemet foltozgatom mindig. Vagy azért, mert épp válnak a szüleim, és nehéz mit kezdeni a helyzettel, vagy épp azért, mert sorozatos betegségek kapcsán ki kellett hagynom az annyira vágyott nyolcadikos táncot, vagy azért, mert újabb sorozatos betegségek miatt kellett halasztanom egy évet a középiskolában, aztán azért, mert jött az epilepszia, meg ilyenek. Szerelmi bánatom ritkán volt. Nem azért, mert nem voltak az életemben a férjem előtt fiúk, mert akadtak szép számmal, igaz, csak kettő közülük az igazán említésre méltó, de valahogy mikor már ellaposodott, akkor olyan könnyű volt belátni, hogy ez nem az igazi, és hagyjuk a fenébe. Egyébként, elnézve őket, a mostani életüket, nem is baj, hogy nem közülük valamelyikőjük lett a férjem. Bár lehet, hogy mellettem nem ilyenek lennének most.
Ebből a hosszú és bonyolult gondolatsorból oda próbálok kilyukadni, hogy miközben én folyamatosan takarítok odabent, vagy épp csak egy helyre pakolok végre, közben olyan sokaknak tudok (állítólag) segíteni. Mert ki tudom mondani azokat a gondolataikat, amiket ők nem, mert motiválja őket az életszeretetem, vagy épp csak szeretik, ahogy mosolygok? Nem tudom. De tulajdonképpen mindegy is. Mert ha így van, akkor az nekem jó. Több is, mint jó. Mert ha őket motiválom, azzal motiválni tudom saját magamat. Merthogy adni jó. Jobb, mint kapni. Nemcsak tárgyakat. És amiből nekem olyan sok van, és folyamatosan újra is termelődik, azt meg olyan szívesen osztom meg másokkal. Elsősorban mosolyok, aztán gondolatok, és nem utolsósorban a szeretetem.
És eszembe jutott még, annak kapcsán, hogy a héten megtudtam egy rokonomról, hogy válófélben van, hogy milyen sokan követik el azt a hibát, amit én is majdnem (ha nem rágják folyamatosan a fülemet érte többen is), hogy csak hurcolják magukban a sérelmeiket, és nem beszélik meg. Ugyan fogalmam sincs, köztük mi történt, merthogy ugye látszólag nagyon is rendben volt minden. Felépült a házuk, mindkettejüknek van munkája, kocsija, és aztán egyszer csak putty, és válnak. Szomorú dolog. Lehet, hogy elfelejtették a nagy építkezésben, hogy a saját életünket is folyamatosan építgetni kell, néha át kell alakítani, néha fel kell újítani, mert különben akár úgy is járhatunk, hogy a ránk borulnak a falak. Akkor meg már megette a fene..

Ez megint egy igazán zagyva gondolatroham volt. De azért meghagyom, mert ha már jött, hát ez van.. :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése