2009. márc. 20.

Már megint

Úgy látszik, az sem jó, ha jól érzem magam. Nem, nem nekem, hanem valami magasabb erőknek, vagy irányítónak, vagy mittudomén kinek.
Tegnap már végre megint olyan jól voltam, nem kellett egy francos mosogatás után lefeküdnöm, hanem csinálhattam a dolgom, ahogy elterveztem.
Sütit sütöttem, örömmel, hogy meglepjek valakit névnapja alkalmából. Hiba volt. Többet nem fog előfordulni. Nem kellett volna megköszönnie, eszembe sem jutott várni ilyesmit. De azt sem kellett volna, amit cserébe kaptam érte. Azonnal leszívta az összes energiámat vele (én voltam a hülye, hogy hagytam). Pedig a fél délutánom ráment. No, mindegy.
Hazajöttünk, este 7-kor. Még akkor pakoltam be a mosogatógépbe a szokásos kései ebédünk, vagy korai vacsoránk után itt maradó edényeket, és ezek után álltam neki a második felvonás sütisütésnek. Megjegyzem, ezzel kellett volna kezdenem, sokkal jobban jártam volna. Persze, fáradtan már minden nehezebb, ez sem teljesen úgy sikerült, ahogy terveztem, de azért a nagyfiam nagy örömmel vitte ma a suliba.
Már miközben a kis tésztadarabokat tömködtem a kosárka-formába, éreztem, hogy valami nem kerek. Többször kihagyott egy-egy pillanatra az agyam, de gondoltam, csak elfáradtam. Aztán mikor már odáig is eljutottam, hogy benne a puding, benne a banán, és már csak a zselé hiányzik, meg aztán a mosogatás, akkor már nagy gáz volt. A gyerekeim pörögtek, mint a búgócsiga, én meg a fürdőben kuporogtam a kád előtt ülve, hogy nehogy észrevegyék... hogy irtózatosan sz@rul vagyok. Forgott a világ, zsibbadt a szám, remegett a kezem. Fogtam a telefonomat, egy darabig, aztán le kellett tennem, mert nem bírtam fogni. És miközben mindezt átéltem, átvillant az agyamon, hogy nem lehet most rosszul lenni, mert nincs segítség. A párom dolgozik, nem is saját kocsival ment, nincs mivel hazajönnie. Anyám éjszakás, szintén nem tud mit csinálni. Mindenki alszik, és különben is, messze van. Maradnak a gyerekek... na, ők nem. Iszonyatos perceket éltem át, mert miközben azért az agyam pörgött ezerrel, vagy tán tízezerrel is, a testem teljesen cserben hagyott. Ültem, és vártam. Hála az égnek, nem hiába.. lecsengett. Elmúlt, úgy-ahogy, bár még most sem teljesen, mikor ezt írom. És be kell valljam, hogy csalódtam kicsit magamban. Azt hittem, jobban tudom ezt kezelni, vagy legalábbis jól helyrepakoltam ezeket a helyzeteket, mert ugye már millió változatát kidolgoztam a problémamegoldásnak az első nagyroham után. És mégsem. Merthogy határozottan féltem ezúttal. Nem a rosszulléttől magától, mert az is igaz, hogy megváltás lett volna egy olyan "igazi", de az ezzel járó összes dologtól meg igen. Úgyhogy erre még gyúrnom kell...
Más: tegnap felfedeztem, hogy fent vannak a www.epilepszia.hu oldalon azok a pályaművek, amik "dobogós" helyet értek el. Ennek kapcsán említette Eszter, hogy a Nők Lapja újságban van interjú a nyertessel. Nem szoktam újságot venni, de ezt most megvettem. És be kell valljam, icipicit nem esett jól a lelkemnek, hogy meg van említve az első helyezett, a harmadik helyezett (bár róla nem mondták el, hogy ő lett a harmadik), a második meg a fasorban sem. Nem mintha lett volna olyan ambícióm, hogy szerepeljek az újságban, csak.. na..
Egyébként mindent leszámítva azért jól vagyok, a szóösszetételnek abban az értelmében, ami nem vonatkozik a mindenféle testi tünetekre. A lelkem alapjáraton jól van. A családomat lecserélném azért, ha tudnám. Mármint azt a családot, ahonnan jöttem. Egyre nehezebb tolerálni őket. Külön-külön is, de együtt aztán... Próbálom függetleníteni magam tőlük, de amikor bevonnak a hülyeségeikbe, akkor nehéz. De majd csak elfoglalja magát mindegyik valamivel..
Én meg kipihenem az agypörgést, aztán minden jó lesz megint, egy darabig. Mindenesetre az antibiotikumokat kihagyom az életemből azt hiszem. Meg a hidegfrontot, meg azokat a "bizonyos napokat", meg a fáradtságot. Vagy csak így együtt ezeket..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése