Elfogadás

Kismillió helyzet van, amikor azt mondjuk egymásnak: "Jajj, ne agyalj már, fogadd el, és kész!" Megy ez könnyen, ha olyasmiről van szó, ami kézzelfogható. Elveszem, enyém lett, elfogadtam, és ennyi. Megy ez könnyen (nekem legalábbis) akkor is, ha emberek elfogadásáról van szó. Sosem voltam antiszemita, vagy ilyesmi. Nekem teljesen mindegy, ki milyen vallású, teljesen mindegy a bőrszíne, teljesen mindegy az is, hogy milyen szexuális beállítottsága van. Ember, aki ugyanúgy ide született, mint én. Ugyanerre a Földre. Valószínűleg hasonló (ha nem is ugyanilyen) problémákkal is szembesül nap, mint nap, mint én. Tehát ugyanilyen ember, mint én. És kész, magamban sem szoktam ezt tovább ragozni. Ismerek olyanokat, akik az életüket teszik fel egy bizonyos embercsoport gyűlöletére. Ismerek olyanokat is, akik egy életen át fognak titkolózni amiatt, mert "mások", mint a többség.
Az emberekkel kapcsolatos elfogadás problémájával először akkor szembesültem, mikor a legnagyobb gyerekemről kiderült, hogy bizony, olyan genetikailag öröklött bőrbetegsége van, amit csak akkor fog kinőni, ha mázlista. És meg kell tanulni vele együtt élni. Nem is tudom már pontosan az egésznek a folyamatát, ahogy ezt megéltem. Hosszú folyamat volt, sok-sok bőrgyógyászati váróban eltöltött órával, és sok-sok olyan perccel, amikor a gyerekem ordított a kirepedt kezei fájdalma miatt, én pedig tehetetlenségemben bőgtem vele. Sokadik olyan próbálkozásom után, mikor minden követ megmozgattam azért, hogy elkerülhessük a rettegett szteroidokat, és elkerülhessük azokat a helyzeteket, amikor nemet kell mondani valamire, mert muszáj, azt mondta nekem a gyerekek kezelőorvosa: "Anyuka, higgye el, ennél a betegségnél nincs más, mint elfogadni, és megtanulni élni vele." Elfogadni a gyereket, elfogadtatni másokkal, és úgy élni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a napi többszöri kenekedés, a kesztyűben alvás, és minden ami ezzel jár. Sok-sok könnyes nap van mögöttem emiatt. Amikor úgy jött haza az óvodából zokogva, hogy nem akarták megfogni a kezét, mert csúnya.. amikor nem mert levetkőzni mások előtt, mert csúnya a lába a pöttyöktől. Megvigasztaltam, segítettem neki elfogadni önmagát, és közben észrevétlenül én is elfogadtam mindent, ami ezzel jár. Berendezkedtünk egy olyan életre, ahol ez nem betegség már, hanem része az életünknek. Aztán ugyanezt megéltük a szemüveg kapcsán is, aztán a középső "diszlexia-gyanúja" miatt, és a BMT besorolás kapcsán is. De ezt is elfogadtuk. A naggyal tapostuk az utat a két kicsinek, aki már beleszületett ebbe az "elfogadott" életbe. És ma már tényleg olyan természetes, hogy "kenekedünk", olyan természetes, hogy megkérdezzük "keresztapánkat" (bőrgyógyász), hogy mehetünk e strandra, vagy sem.. Olyan természetes lett, hogy télen kireped a kezük, lábuk, és rétegekben jön le a körmük. Elfogadtuk, és a környezetük is elfogadta.
Tehát emberekkel kapcsolatban sosem volt gond az elfogadás.
Nem úgy, mint helyzetekkel. Az sokkal keményebb dió. Mert ott mindig van HA, és DE, sőt, talán a legrosszabb, amikor az van, hogy DE HA. Ezeket sokkal nehezebb elfogadni. Főleg úgy elfogadni, hogy az társuljon megnyugvással (ami nem egyenlő a belenyugvással), és ne hibáztasson senkit. Persze, megy a dolog, csak sokkal lassabban. Mert amíg az emberekre rá lehet mosolyogni, úgy a helyzetekkel ez bizony nehezebb dolog. Főleg azokkal, amikkel kapcsolatban maradnak apró pici kis tüskék. Ilyen sok volt mostanában. Húzkodom kifelé a tüskéket a munkám elvesztése miatt még mindig, a másik munka meg sem szerzése miatt, olyan beszélgetések miatt, amik nem feltétlenül úgy alakultak, ahogy én akartam, és kimillió olyan helyzet miatt, amikben így, vagy úgy, de döntésre kényszerültem. Lehet, hogy nem is a helyzeteket kell elfogadnom, mert azoknak már mindegy. Lehet, hogy magamat kell teljesen elfogadnom annak, aki vagyok, így, ahogy vagyok. Mert minden nem lehetek, és nem is szeretnék lenni. Tökéletes sem. A hibáim hozzám tartoznak. Ez is egy ilyen. Hogy csigatempóban működök e téren. De dolgozom a problémán szorgalmasan. :-) Tudom, hogy sikerül.
És szépen, lassan elfogadom és megértem magam így, ahogy vagyok. És akkor tök jó lesz élni. :-) (most csak úgy szimplán jó)