Aggódom. Mert telnek a napok itthon, viszonylagos nyugalomban, amit csak néha zavar meg egy-egy emeletes ágyról leesés a másik fejére, meg egy-egy órás sorban állás a bankokban, és a párom nincs jobban. Pedig becsülettel issza a calcimusc injekciót, még akkor is, ha nagyon nehezére esik, szedi az antibiotikumot, pihen amennyit csak tud, és mégis.. Fáj a gyomra (mondjuk ez gondolom azért a gyógyszereknek "köszönhető"), fáj a homloka, ugyanúgy el van dugulva az orra, és úgy általánosan rettenetesen fáradt, és nem jó semmi. Mondhatnám rossz ránézni is. De most már azt is hiába mondom, hogy menjen orvoshoz. Mert volt. És igaza lenne, ha azt mondaná, hogy minek.. Igaz az is, hogy tipikusan pasi, és a kamillával gőzölés, vagy akár a lámpázás, mint olyan, szóba sem jöhet, meg semmiféle alternatív dolog, mert az "kuruzslás". De mindenképpen aggodalomra ad okot az állapota, mert ennyire "elesett" még sosem volt. Illetve egyszer, mikor orrvérzés miatt kórházba került. Gondolkodom, keresem az agyam még funkcionáló eldugott részeiben az összes emlékfoszlányt, vagy bármit, ami segíthetne, vagy előrébb vinne, de semmi. Gyógyszert nem akarnék többet már beletömni, így is rengeteget beszedett már az elmúlt időszakban. Idegesít a tehetetlenség, az aggodalom, és az meg főleg, hogy olyan gyakran emlegeti mostanában a halált.. :-( Igyekszem úgy felfogni, hogy pasi, és a pasik mindenbe bele akarnak halni, úgyhogy akár meg sem kéne hallanom, de azért idegesít nagyon. De nem én lennék, ha nem úgy gondolnám, hogy úgyis kitalálok valamit, amitől hamar jobban lesz most már. :-)
Megvolt tegnap a szülői. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy nem is választhattam volna a gyerekemnek jobb pedagógusokat, mert a két tanító néni ismét hatalmas együttérzésről, szeretetről tett tanúbizonyságot. A "balhéban" érintett szülőket már előző nap összehívták egy sokszemközti megbeszélésre. Annak eredményeként a fenyegetős szülők ki lettek tiltva az iskolából. De nem is ez a lényeg. A lényeg az volt, hogy ez az idén már a sokadik ilyen eset, mikor a szülők csináltak a bolhából elefántot gyerekek közötti konfliktusok miatt. És nem értik a tanító nénik az okát, hogy mi vezetett ide egy olyan osztályban, ahol csupa kiváló képességű gyerek van, akik olyan szerencsés helyzetben vannak még pluszban, hogy igazi, szerető, összetartó családból származnak. És figyelhettem, hogy a szülők 95 %-a nem értette, hogy el kellene tekinteni ettől az utolsó (jéghegy csúcsa) esettől, és globálisan megérteni a probléma gyökerét. Mindenki vagdalkozott rájuk (a leginkább "bűnös" szülőpáros nem volt ott), mondtak kígyót-békát, odáig is eljutottunk, hogy mi lesz, ha egyszer fegyverrel jön? :-D Nesze neked, híradó... Nehezen bírtam, mert megint kilógtam. Elnézve a két tanítónéni elgyötört tekintetét, és azt az akarást, amivel mindenáron szeretnék visszabillenteni a helyzetet az eredeti normálisba, muszáj volt megszólalnom (pedig megígértem, hogy kimaradok). Egyrészt, el kellett mondanom, hogy én igenis olyannak ismerem ezeket a gyerekeket, akik figyelnek egymásra, és tisztelik egymást, mert átéltük a fogkiesés kapcsán, hogy ugyan a gyerekem rettenetesen szorongott úgy menni iskolába, de senki sem csúfolta, és senki sem nevette ki, sokkal inkább aggódtak érte, és vele együtt várták, mikor lesz újra foga. Igaz, ehhez kellett az, hogy nem szégyelltem vasárnap este telefonálni a tanítónénik segítséget kérve. És kaptunk. Persze ezek után a tanító nénik rögtön megjegyezték, hogy igen, ez az a fajta kommunikáció, amitől működőképes lesz a dolog. És miután még mindig nem értették teljesen, ki kellett mondanom, hogy tessék már felfogni, a tanító nénik ki nem mondott üzenetét, hogy lehet egymást nem szeretni, lehet összetűzésbe kerülni, bárhol, bármikor, mert nem arról szól, hogy mindannyiunknak szeretni kell egymást, DE irtó fontos lenne annyira intelligensnek lenni, hogy NEM a gyerekünkkel beszéljük meg, hogy xy milyen hülye, mert csak szembeállítjuk őket egymással, aminek semmi értelme a világon. Tanító néni hálásan mosolygott rám, és megköszönte, hogy kimondtam. :-) De azért az indulatok jottányit sem csökkentek ám. És nem is hiszem, hogy megértették. Mondjuk ez nem annyira az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a saját fiamat továbbra is úgy neveljem, hogy megmaradjon ennek a jólelkű, szeretetteljes embernek, aki most. Aki ugyan morog néha, de hamar leszerelem..
És tényleg hülyeség mindenáron beleavatkozni mindenbe, mert ugyan nehéz ennyi dudásnak egy csárdában, mert valóban 25 nagyon jó eszű gyerek jár egy osztályba, mégis előbb-utóbb kialakul közöttük egy hierarchia. És a visszahúzódónak meg kell tanulnia megvédeni magát a harsányabb, erőszakosabb osztálytársától, vagy akár évfolyamtársától, és nem kell minden helyzetben rohanni a tanító nénihez sem. Van olyan helyzet, amikor igen. És van olyan is, amikor kell tudnia róla a szülőnek is. DE tudnia kell rangsorolni a sérelmeit. Mert ugye egy szimpla kis szüneti verekedés nem egyenértékű azzal, ha valaki mondjuk ellop tőle valamit. Az elsőhöz nem sok közöm van (mert tételezzük fel, csak a ruhája lesz koszos tőle), a másodikhoz már igencsak sok.
És azért eszembe jutott, hogy milyen sokan érnek rá ilyen hülyeségekkel tölteni az idejüket... :-) És ahogy az egyik anyuka mondta, én is úgy gondolom: "Szívből kívánom, hogy sose legyen nagyobb gondotok az életben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése