2009. jan. 31.

Drukk

Drukkoltam ma. Nagyon. Izgultam vele, mert tudom, vagyis sejtem, hogy már tegnap este se nagyon tudott hova lenni izgalmában. És ugyan még nem tudom tőle, hogy milyen volt, de remélem, hogy holnap, ha felhívom, és megkérdezem, hogy: Naaaaaaa? Akkor nagyon vidám, nagyon lelkes beszámolót fogok tőle hallani.
És nagyon-nagyon remélem, hogy akármilyen is volt az a fellépés, nagyon-nagyon büszke magára, amiért végül megcsinálta. :-)

2009. jan. 30.

Elszólás

Csak ma reggel döbbentem rá, hogy tegnap este kimondtam valamit, amit már 15 éve nem. És nem is tudom, hogy hogy bírták ki azok, akik előtt elhangzott, hogy nem tettek rá megjegyzést, de még csak meg sem lepődtek.
Történt, hogy beszélgettünk a sógoromról, akinek névnapja volt, és kapott valami pulóvert, vagy mit, amit már másnap felvett, abban ment dolgozni. Megjegyezték, hogy olyan, mint a gyerekek, rögtön hordania kellett. Erre én: "Hogy ti mindenkit megszóltok. Annak idején apuval meg az volt a bajotok, hogy semmit nem bontott ki.."
Azt mondtam: apu. Pedig furcsa, még így leírva is. Nem szoktam a szót használni. Sokáig, nagyon sokáig a keresztnevén hívtam, ha beszélnem kellett róla. Aztán azt mondtam, hosszú évek múlva, amikor már nem haragudtam, csak közömbössé vált, hogy az apám. De ez olyan személytelen.
Míg ez az apu... na, nem, nem akarok neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Biztosan nem történik meg az, hogy szemtől szembe valaha is még így hívjam. (bár, soha nem mondom, hogy soha) Mégis úgy értékelem most magamban, hogy talán sikerült végre elfogadnom és megbocsátanom neki.
A kislány-Dius, aki valaha volt mindig szeretni fogja, mert annak idején ő volt a fontosabb nekem, és neki is én voltam. Egyformák voltunk. Egyformán szerettük a könyveket, egyformán nem értettük a család földhözragadt gondolkodását, egyformán logikusan gondolkodtunk. Aztán elvesztettem. Nem miattunk. (azt hiszem) Más miatt. Mert ő lett a nagyon fontos. És gondolom fájt, hogy nekem az az ő nemhogy nem fontos, de még tüske is. És, amikor fáj, akkor bántunk, hogy fájjon másnak is. Hát bántott. És fájt. És lett idegosztály, és lett (volna) nyugtató, meg pszichológushoz járkálás. Aztán pedig a bátor(?) lépés, és a pont a kapcsolatunk végére. Részemről. És ő bólintott. Vagy inkább nem tett semmit azért, hogy ne így legyen. Persze az élet nem állt meg. Leérettségiztem (ott, olyan iskolában, ahova ő szánt), férjhez mentem, születtek gyerekeim, és őt kizártam belőle. Az én döntésem volt. Ma sem bánom. Vagy de igen.. egy kicsit. A kislány-énem bánja. A felnőtt, önálló, öntudatos és magabiztos énem tudja, hogy így volt jobb. Elfogadni nem könnyű. Sosem értettem, hogy tehette, hogy hagyta... voltak olyan gondolataim is, hogy sosem szeretett mégsem, mert hagyta. Most, miután már van három gyerekem, bizony az is eszembe jutott, hogy azért hagyta, mert szeretett.
Találkoztunk már. Beszéltünk is. Kb., mint a szomszédnénivel. Időjárásról, gyerekekről, általánosságokról. Gyakorlatilag azt gondoltam, nem jelent semmit már. Mégis.. a kiújult epilepszia kapcsán is szóba jött megint. Merthogy neki is voltak ilyen rosszullétei, csak sosem volt orvosnál. Úgyhogy akár örökölhettem is tőle.
Mindez persze már rég nem fontos. A múlt. Amit meg kellett élnem. Így, ahogy történt.
Mostani "eszemmel" másképp döntenék. Higgadtabban, megfontoltabban, és megbeszélném. Akkor kamasz voltam, indulatos, lázadó.
Egyet kívánok csak neki. Jusson el ő is ide, hogy meg tudjon bocsátani, és el tudja fogadni.

2009. jan. 29.

:-D

Hogyan döntsük el, hogy ki legyen a házastársunk?
- Olyan embert kell keresni, aki ugyanazokat a dolgokat szereti, mint mi.
Például, ha te szereted a sportot, akkor a lánynak ezt szeretni kell, és
hoznia kell mindig chipset. (Peti, 10 éves)

Hány évesen kell megházasodni?
- 23 a legjobb kor, mert addigra már örök idők óta ismered a másikat
(Kamilla, 10 éves)

Honnan tudja egy idegen, hogy valakik házasok?
- Szerintem csak kitalálni lehet, pl., ha mindketten ugyanazzal a gyerekkel
ordítoznak. (Dénes, 8 éves).

Szerinted mi a közös a szüleidben?
- Egyikük sem akar több gyereket. (Lilla, 8 éves)

Mit csinálnak az emberek a randevún?
- A randi azért van, hogy jól érezzük magunkat, és hogy megismerjük
egymást. Még a fiúk is tudnak mondani valamit, ha elég sokáig hallgatsz.
(Yvette, 8 éves)
- Az első randin csak hazugságokat mondanak, ettől érdekesebbnek tűnnek és
másodszor is találkozni akarnak. (Márta, 10 éves)

Mit csinálnál az első randin, ha rosszul sülne el?
- Hazaszaladnék, és halottnak tettetném magam. Másnap felhívnám az összes
újságot, hogy minden halotti rovatban szerepeljek. (Károly, 9 éves)

Mikor szabad megcsókolni valakit?
- Ha gazdag. (Pál, 7 éves)
- A törvény szerint 18 éves korodig várni kell, ezzel nem packáznék.
(Misi,7 éves)

Házasnak vagy egyedülállónak jobb lenni?
- A lányoknak jobb egyedülállónak lenni, de a fiúknak nem. A fiúknak kell
valaki, aki takarít utánuk. (Anita, 9 éves)

Hogyan működhet egy házasság?
- Mondd a feleségednek, hogy jól néz ki, akkor is, ha ronda, mint egy busz.
(Ricsi, 10 éves)

2009. jan. 28.

Mindenkinek

Az Élet himnusza
Írta: Kalkuttai Szent Teréz anya

Az Élet egyetlen esély, vedd komolyan,
Az Élet szépség, csodáld meg,
az Élet boldogság, ízleld meg,
Az Élet álom, tedd valósággá,
Az Élet kihívás, fogadd el,
Az Élet kötelesség, teljesítsd,
Az Élet játék, játszd,
Az Élet érték, vigyázz rá,
Az Élet vagyon, használd fel,
Az Élet szeretet, add át magad,
Az Élet titok, fejtsd meg,
Az Élet ígéret, teljesítsd,
Az Élet szomorúság, győzd le,
Az Élet dal, énekeld,
Az Élet küzdelem, harcold meg,
Az Élet kaland, vállald,
Az Élet jutalom, érdemeld ki,
Az Élet élet, éljed!

Újabb állásinterjú

Lassan teljesen profi leszek az interjúk terén. És majd én fogok ülni az asztal másik felén, és én fogom megizzasztani a gyanútlan álláskereső emberkéket. (dehogyis, sosem tennék ilyet)
Szóval megvolt. Szörnyű volt bemenni is egyébként. Azt hittem, túl vagyok már ezen az egész histórián, és mekkorát tévedtem. Várnom kellett, mert még bent volt az előző "áldozat", de már akkor láttam, hogy számomra a lehető legrosszabb tárgyalóba kell majd mennem. Az egyes... ahol kirúgtak. Bár.. lehet, hogy a sors rendezte így, hogy szabaduljak a hellyel kapcsolatos rossz érzéseimtől, nem tudom.
A két nő szimpatikus volt, mosolygós. Elmondtam, hogy már dolgoztam ott, nem nagyon akadtak fenn rajta. Megkérdezték, miért mentem el. Megmondtam, hogy nem én akartam elmenni, úgy küldtek, mert beteg lettem próbaidő alatt. Úgy tűnt, sokkal emerebbként gondolkodnak, mert még meg is jegyezték, hogy hát pedig lehet akkor is beteg az ember, ezt nem lehet kiszámítani. A munka nem lenne rossz. Mindenkinek van 10 üzlete, és a 10 üzlet közel 600 emberének az ügyes-bajos dolgait kell intézni. Belépés, betegállomány, szabadság, szülés, kilépés stb. Nem mondom, hogy nem nekem való, mert de. Viszont.. ami miatt szerintem máris felejtős a dolog (és innentől már csak kellemesen csalódhatok), a volt főnökasszonyomtól véleményt kell kérniük, anélkül nem vehetnek fel. Háááát.. nem olyannak ismertem meg, aki ne mondana rólam rosszat. Hétfőn fognak hívni. Majd kiderül. :-)
Mindenesetre nem feldobódva jöttem el. Egyáltalán nem. Egyrészt fájt, hogy egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikkel akkor régen az irodák folyosóján szoktam, másrészt meg tényleg lehangolt, hogy most ez aztán nem rajtam múlik.
De sebaj... tűzoltó leszek, és kész. :-) Vagy katona. :-)) :-D

2009. jan. 27.

Nagy kedvenc

Csekélyke angol-tudásommal (de ezt még pótolni fogom ám) is tudom, miről is szól. És annyira így gondolom én is, igaz, voltak/vannak/lesznek még jó kis vitáim emiatt. De miért is ne férhetnének meg egymással a fehér és fekete (vagy akár mindenféle etnikum, mindegy az, hogy bőrszín, vallás, vagy egyéb okokból különböztetjük meg őket) emberek pont úgy, mint a zongora billentyűi? Olyan harmóniában?


2009. jan. 26.

Csak

Szerintem ezt a chatbox-ot is kivágom a fenébe... De most már előbb keresek egy normálisat és működőt. Illetve találtam már, csak nem tudom, hogyan kell megcsinálni. De rá fogok jönni anélkül, hogy valaki megmondaná, vagy megcsinálná helyettem. Mert én akarok okos lenni. :P


ImageChef.com - Custom comment codes for MySpace, Hi5, Friendster and more

Túléltem

Hát.. túléltem. Azt hiszem, szimpatikus voltam. Mit hiszem.. legyek már magabiztos. Tudom, hogy szimpatikus voltam, még akkor is, ha első pillanatban kicsit megdöbbentem, hogy Te jó ég, itt ennyi pasi van? :-D Egyébként nem tudom, miért döbbentem úgy meg, de tényleg eddig eszembe sem jutott, hogy majd esetleg egyszem nőként kell ott lennem egy nagy rakás tűzoltó között. De legyen így.. és majd akkor megbírkózom a feladattal. :-)
Szóval. Megérkeztem, rögtön szembetaláltam magam az egyenruhás emberekkel. Útbaigazítottak, aztán megint útbaigazítottak az emeleten is, hogy melyik irodába menjek. Leültem. Jött a parancsnok, meg még két fiatalabb tűzoltó. Mosolyogtak, mosolyogtam. (abban profi vagyok, egyébként is) Megkérdezték, mivel foglalkoztam eddig, elmondtam. Megkérdezték, mekkorák a gyerekek, de kicsit sem zavarta őket sem a tény, hogy hárman vannak, sem az, hogy ovisok is vannak még, meg iskolás is. Lehet, hogy emiatt kifejezetten jó is a pasi mivoltjuk. Aztán jöttek a "feladatok".
Legelőször a kézírásomra voltak kíváncsiak, merthogy ugye szép géppel szerkesztett önéletrajzot küldtem. Le kellett másolnom egy 1987-es keltezésű tűzvédelmi rendeletből pár sort. Megtettem.
Aztán hármójuk kézírását kellett elolvasnom. Gond nélkül ment. És úgy éreztem, kifejezetten jó pont volt, hogy ki tudtam olvasni az 1GB-ot is, meg a bluetooth-t is, sőt a GPS sem okozott gondot.
És a legvégén még a szövegszerkesztőbe diktáltak egy mondatok az újságból. Persze nem túl egyszerűt. "A Fehér Ház előtti episzkopális templomnál éljenző tömeg... " Vagy valami ilyesmi. Mindegy, leírtam, nem kellett rám várni sem, ment gyorsan.. (mert olyan ügyes vagyok)
Aztán mivel mindenkinek nagyon szimpatikus voltam (legalábbis ezt sugároztam magamból, tehát így kellett lennie), még a végén megkérdezték, hogy tudnék e mondani három rossz tulajdonságot magamról. Hááát... kellett gondolkodnom, de aztán kivágtam magam. Mondtam, hogy lelkis vagyok, és rágódom sokat dolgokon, meg hogy sokat beszélek, aztán felajánlottam, hogy esetleg hívjuk fel a férjemet, kérdezzük meg ezügyben. Visszakérdeztek, folyamatban van e már a válókereset, miután mondtam, hogy nem, nincs, mondták, hogy akkor olyan nagy baj nem lehet velem. Úgyhogy elpoénkodtuk. És aztán már vége is volt, elköszöntünk.
Annak ellenére is optimista vagyok még, hogy nagyon sok önéletrajz volt ott náluk, és mondták is, hogy rengetegen jelentkeztek, pedig ők attól féltek, hogy senki sem fogja beadni.
30-a után lesz döntés, és majd írásban értesítenek.
Még reménykedem.
A slusszpoén délután kettőkor érkezett. Csörög a telefonom. Hívtak a spar-ból. "XY vagyok, még december közepén beadta a jelentkezését vevőszolgálati munkatárs pozícióra, amit ugyan belső átszervezéssel megoldottak, de él még az álláskeresés?" Mondtam, hogy hát persze, közben nehezen tartottam vissza az önelégült nevetést. " A HR osztályra keresünk kollégát. Érdekelné?" Megint mondtam, hogy hát hogyne érdekelne. "Akkor szerdán 10:15-kor egy állásinterjúra be tudna jönni?" Hogyne tudnék, ott leszek.
És meglátjuk, mi lesz belőle. Istenemre mondom, nagyon-nagyon legyezgetné a hiúságomat, ha felvennének. :-) Visszaadná az önbizalmamat. (ami amúgysem olyan kicsi mostanság)
De nem iszunk előre a medve bőrére.. majd szépen kivárom, mi lesz.
Titkon a tűzoltóságost jobban szeretném. De állás nélkül nem válogatunk. Ami lesz, annak fogok örülni.

Izgulok

Nem is kicsit.
Pedig tegnap este már megnyugtattam magam, hogy az tök jó ómen, hogy eddig még ahol az állásinterjúig sikerült eljutnom, oda fel is vettek. Megbeszéltem magammal, hogy okos vagyok, meg szép vagyok, meg ellenállhatatlan, és olyan pozitív kisugárzásom is, hogy nem fognak tudni nekem ellenállni. :-D
De azért most be vagyok ám tojva, de rendesen. Átnéztem az önéletrajzomat, nem mintha nem tudnám, mi van benne.. Mégegyszer átolvasom a pályázat szövegét is. Azt hiszem, felkészültem minden kérdésre. De mégis.. a kezem jéghideg, a gyomrom helyén egy gombostű van csak (még jó, hogy reggelizni még tudtam). Jó lenne már ott lenni. Akkor már majd megnyugszom. Az első kézfogás után.

Felkerült egy újabb (piros :P) chatbox, de ez meg nem tud ékezeteket. Úgyhogy olyan Fekete Pákósan tessék csak írni bele, és akkor majd mukodni fog. :-D Vagy majd rászólok, hogy "Mukodj!"

Megírom majd, hogy mi volt. (ha nem kapok addig infarktust)

2009. jan. 25.

Csak gyorsan

Eltelt a hétvége. Semmi különös nem történt. Mondhatnám, hála az égnek. Nálunk a különlegességek nem szoktak jót jelenteni. A ma délelőtti jókedvem és pörgésem estére iszonyatos nyűgösködésbe csapott át. Nem vagyok túl jól, még most sem. Fáj a derekam, néha rálépni alig bírok a bal lábamra (pedig holnapra össze kell kapnom magam), és szörnyű hányingerem is van.
Úgyhogy most szépen meglátogatom az ágyikómat, mert holnap reggel kelni kell, kezdődik megint egy dolgos hét. Meg különben is holnap szépnek, okosnak, és elbűvölőnek kell lennem, ha munkahelyet akarok. (márpedig akarom)

Drukkol mindenki rendesen remélem..

Ezt a hülye új chatbox-ot meg holnap kicserélem. Mert szép piros ugyan, csak épp nem működik.

2009. jan. 24.

Félévi

Két napja megérkezett a félévi bizonyítvány. Amire megint büszkék lehetünk. Mi is, meg a nagyfiunk is. Soha rosszabbat.
Magatartás: (példás) Társaival barátságos, együttműködő. Közösségében aktív, kezdeményező. Felnőttekhez udvarias, közvetlen.
Szorgalom: (példás) Munkáját önállóan végzi. Probléma esetén segítséget kér. A közösségi munkát ötletekkel segíti. Tanulmányi feladatainak teljesítése hiánytalan. Tanítási órákon figyel, jelentkezik, a többiekkel együtt halad.
Magyar nyelv és irodalom
Beszéd: Szókincse gazdag. Szóbeli kifejezőkészsége választékos. Összefüggő beszédre önállóan képes.
Olvasás: Felkészülés után 5-6 mondatos szöveget hangosan hibátlanul, jól hallhatóan, érhetően, kifejezően olvassa. Az olvasott szöveg tartalmát pontosan tudja felidézni. Az olvasott szöveghez kapcsolódó feladatokat írásban egyedül oldja meg. Verseket, szövegeket könnyedén, pontosan tanulja meg.
Írás: Füzetvezetése rendezetlen. Írástempója kapkodó.
Nyelvtan, fogalmazás: A nyelvtani, helyesírási szabályokat kevés hibával alkalmazza. Írásos szövegalkotása önálló, a szabályokat jól alkalmazó.
Matematika: Számfogalma a tanult számkörben kialakult. A négy alapműveletet önállóan tudja elvégezni. Az összetett szám-és szöveges feladatokat eszköz nélkül, hibátlanul, önállóan oldja meg. A síkidomok, teestek felismerése, előállítása, tulajdonságaik megállapítása biztos. Fejszámolásban gyors, pontos.
Környezetismeret: Az élő és élettelen környezettel kapcsolatos tájékozottsága környezettudatos. Megfigyelései pontosak. Az összefüggések felismerésében magabiztos.
Ének zene: Ritmikai készsége, tempótartása megfelelő. Zenei hallása jó. Közös éneklésben, dalos játékokban vonakodva vesz részt.
Rajz és vizuális kultúra: A vizuális kultúra körébe tartozó alkotótevékenységek iránt érdeklődése mérsékelt. Munkáját ötletszerűség jellemzi. Ábrázolási készsége, színhasználata bizonytalan. Fantáziája, kifejezésmódja egyéni.
Technika és életvitel: Technikai érdeklődése, anyag- és eszközismereti tájékozottsága jó. Az eszközökkel és az anyagokkal néha bizonytalanul bánik. Munkái időnként pontatlanok.
Testnevelés: Az órákon, foglalkozásokon aktív. Erőnléte, állóképessége kiváló. A szabályokat önként, pontosan tartja be. Mozgása összerendezett.

Megjegyzések: A félévi követelményeket kiválóan teljesítette. (jeles)

Olvasás tantárgyból dicséretes teljesítményt nyújtott.

A készségtárgyakkal nincs mit tenni. Az íráson jó lenne még javítani, nem másért, csak azért, mert majd később lerontja a magyar jegyét a külalak. De majd ha nem lesz ilyen párnás a keze (még mindig az), akkor talán.. Vagy ki tudja? De én azért összességében nagyon-nagyon büszke vagyok rá. :-)

2009. jan. 23.

Megszületett


Isten Hozott ezen a világon, Bence baba!

"Azért mert szerettek jöttem a világra,
Lettem új fény, csillag, szülők boldogsága.
Szeressetek mindig igaz szeretettel,
A kincsetek vagyok, pici kincs, de ember!"

Kívánok mindenkinek sok boldogságot, Bence babának egészséget, sok szeretet, az újdonsült szülőknek sokkal több mosolyt, mint könnyet, az újdonsült nagyszülőknek pedig mindazt a felhőtlen örömet, ami szülőként még nem adatik meg. :-)

Húúúúha

És aztaaaaa.... most hívtak telefonon. Állásinterjú. Hétfőn, 12:30-kor a tűzoltóságon. Wow. Lehet, hogy mégsem teljesen reménytelen?
Majd mindenki szépen ikszbe teszi az ujjait, és drukkol. Ugye? :-)

Bolond világ

Egy párszor megállapítottam már, hogy valószínűleg rosszkor érkeztem ebbe a világba. Vagy későn, vagy korán, nem tudom. Annak ellenére a megállapítás, hogy hiszek abban, hogy mi választjuk, hogy hova és mikor születünk. Hiszem, hogy mindenki születésének és életének célja van. DE! (már megint egy :-D) Mit keresek én ebben az elanyagiasodott, elállatiasodott figyelmetlen világban? Én, aki rendületlenül szeretnék hinni abban, hogy a világon két fontos dolog van. Az egészségünk, és a szeretetünk. És ugyan erről nem szoktam beszélni, de ez itt ugye a nem mondom el senkinek... világ, így itt beszélek róla. Arról, hogy mennyire tud fájni, amikor azt látom, hogy kicsi közösségeken belül is (ami lehet akár család, akár baráti társaság, de egy internetes közösség is, tökmindegy) inkább a figyelmetlenség, az önzés, és a rohanás veszi át a főszerepet, mint az, hogy figyeljünk egymásra, egymás gondolataira, ne sejtsünk minden mögött támadást, rosszindulatot. Nem kell mindennek rózsaszínnek lennie, egyáltalán nem. De olyan sokan felejtik el, hogy mennyit tud jelenteni egy sms, vagy egy telefon, vagy egy képeslap, amiről csak úgy eszébe jutott az a valaki. Csak rohan mindenki, nincs ideje szeretni, nincs ideje figyelni, nincs ideje beszélgetni, nincs ideje megkérdezni, hogy hogy vagy. Aztán persze eljut odáig, hogy nem kérdezik tőle sem, akkor az meg fáj. És fájdalmában támad. És irigyli a szeretetet ami esetleg mások között működik, pusztán azért, mert nem sajnálnak rá időt szakítani. Mindig azt gondoltam (én naív), hogy rajtam kívül is mindenki ismeri ezt:
"A szeretet nem kér,
Nem követel,
Csak súgja, hogy vigyázz rá
Hirtelen érik be
Egy törékeny virággá"
És nem. Olyan sokan nem ismerik, vagy épp elfelejtették. Pedig nem kerül semmibe, hogy megjegyezzük a másiknak mikor történik valami fontos az életében, nem kerül semmibe, hogy figyeljünk rá, ha beszél velünk. Nem kerül szinte semmibe, hogy felhívjuk, csak úgy, és megkérdezzük, "Rég beszéltünk, hogy vagy?" Vagy küldjünk egy mosolyt, csak úgy. Vagy túllépve (v. inkább visszalépve) azon, hogy nem mindenki van elérhetetlen távolságban. Hova lett az emberekből az az érzés, ami arra késztet, hogy megölelj valakit, akinek szüksége van rá, hova lett a "csak úgy.." puszik, virágok, csokik, meglepetések világa? Tudom, mindenki hajt. Pénzt, időt, aztán megint pénzt, amin megint befizetünk valamit, vagy megveszünk. Csak aztán nem lesz időnk szeretni. És gyakorlatilag lehet, hogy ez a kulcsa annak, ami miatt nekem nem megy simán ez az álláskeresés. Nem tudok karrierista, pénzhajhász (bár jó lenne, ha lenne) életet élni, mert sokkal fontosabb számomra, hogy lehessek az a gyerekeim, a férjem, és a barátaim életében, aki néha meglep, mert csak.. aki felhív, mert épp eszébe jutott a másik, aki hazavár mosolyogva. Persze, könnyen teszem ezt, ha van, aki biztosítsa a hátteret. Mert sajnos azt tudom, hogy pusztán a szeretetből nem lehet megélni. És ezért ilyen ez a világ, amilyen. Mert a többség szerintem úgy gondolkodik, hogy ha nem lehet belőle megélni, akkor nem is kell. És elfelejtik. És a gyerekek abban nőnek fel, hogy nem mosolyognak rájuk, nem ölelik őket, és nem mondják nekik, hogy dejó, hogy ide születtél, vagy hogy mennyire szeretik őket. És fogalmuk sem lesz róla, hogy hogyan is kell szeretni. Ez elszomorít. Olyan jó lenne, ha egyszer csak egy napra mindenki tudna felhőtlenül mosolyogni, boldognak lenni, és örülni. Akár lehetne egyszer a Híradóban is az a téma (ahelyett, hogy melyik képviselő mit és kivel és hogyan és mikor), hogy akkor kedves nézőink, most tessék megölelni azt, akivel együtt nézzük, vagy most tessék felhívni, aki hiányzik. Vajon nehéz lenne?
Nem kell megválaszolni a kérdést. Aki(k)re vonatkozna a saját mikrokörnyezetemben, ők úgysem olvassák(már csak azért sem, mert nemigen használnak netet:-D). De majd egyszer megkérdezem tőlük, és akkor megírom, mit reagáltak. :-)
Addig pedig:



Lélekérintős

Ha az előző vers szép volt, akkor ez viszont minimum gyönyörű. Vagy legalábbis olyan borzongós. Persze, biztosan nem mindenkinek. De majd eldöntitek. Nekem tetszik. Sajnos nem tudom, kitől származik, a neten találtam.

"Vers rólad

Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,
és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.
Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és
értette.
És minden perced szépségéért előre lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,
csigolyáid alakját és erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő,
keresztet.
Amilyet senki másnak nem adott.
Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred.
Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett
a kereszteddel együtt."

2009. jan. 22.

Levél

Ugye a fejlécben is az van, hogy "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek." Nos, ez a mostani post nem teljesen így igaz, de Annak, akinek szánom, nem mondhatom el, így elmondom mindenki másnak, és akkor talán végre tényleg nem fog fájni egy icipicit sem, és jöhet az új bekezdés, nagybetű. :-)
Szóval.. hülyeség, de bizony, eljátszottam többször is a gondolattal, hogy felhívom a volt főnökasszonyomat, hogy talán mégis beszéljük meg.., vagy írok neki emailt ugyanebből a célból. Nem tudom, mit várnék tőle. Talán, hogy gondolja meg magát? Vagy csak gondolkodjon kicsit? Nem tudom. Az biztos, hogy kevésbé nyomná a lelkemet. Úgyhogy most megszabadulok tőle.
"Szia, Éva!
Köszönöm, ha a temérdek email között rákattintottál az enyémre, és elolvasod. Gondolom, megfordult a fejedben, hogy rögtön a delete gombra kattintasz, mert ugyan mit is akarhatok én, aztán mégis győzött a kíváncsiság.
Lehet, hogy nem kéne megírnom ezt a levelet, mert így az a kevés maradék önbecsülésem is épp porba hullik, de vannak dolgok, amik azóta a november végi nap óta rettenetesen nyomasztanak Veled kapcsolatban. Tudod, aznap reggel úgy mentem dolgozni, hogy a gyomrom icipici kis csomóban volt, mert tudtam, meg kell Veled beszélnem, hogy jutok el a következő kedden Szfvárra az epilepszia rendelésre. Nem akartam, vagyis inkább nem mertem se szabira, se betegnapra, se semmi ilyesmire apellálni már, abban reménykedtem, hogy megoldhatjuk úgy, hogy fél napot dolgozom, a másik felét pedig vagy letúlórázom még azon a héten, vagy akár levonod a már meglévő túlórákból. Ehhez képest derült égből villámcsapásként találkoztunk az ajtóban, mikor én hozzád indultam, Te meg engem kerestél. Mikor a hídra hívtál, már tudtam, baj van. Aztán kértél egy tárgyalót, gyakorlatilag semmibe véve engem, mert hozzám sem szóltál. Csak leültünk, elém toltad a papírt, és közölted, hogy nem, ne is mondjak semmit, mert Te már eldöntötted, hogy így nem akarsz Velem dolgozni, mert azt ígértem, hogy megoldom, ha a gyerekek betegek, ehhez képest a múlt héten is otthon voltam, meg most is. Annyit bírtam kinyögni visszanyelve a pánikszerűen előtörő könnyeimet, hogy "Éva, én voltam beteg." De ez már azt hiszem, semmit nem számított. Alá kellett írnom, és a visszavezető úton is részem lehetett abban a hatalmas megaláztatásban, hogy nézhettem a hátadat, ahogy mész előttem a magad fontosságának teljes tudatában, és még arra sem méltatsz, hogy egyáltalán rámnézz. Fájt, hogy nem hallgattál meg. Szerettem volna, ha megbeszélhetjük. Arra készültem, hogy elmondom, hogy a betegségem 10 éve jelentkezett először, de hála az égnek 7 éve a színét sem láttam. Most újra előjött, és azért maradtam otthon egy napot, mert nem volt már gyógyszerem (honnan lett volna), el kellett mennem a háziorvosomhoz. De akartam volna, hogy tudd, ettől nem vagyok kevésbé terhelhető, nem vagyok más, mint akármelyikőtök, csak átmenetileg lett volna szükségem egy kevéske kis megértésre. Azért, hogy meg tudjam szokni a gyógyszeremet, a gondolatát annak, hogy megint fénem kell kicsit, és felkészítsem magam, és mindenki mást a környezetemben, hogy ha ez van, akkor mi a teendő. Nem akartam betegállományba menni, sőt, a lehető legnormálisabb életformát próbálom fenntartani azóta is. (pedig ha tudnád, milyen pokolian nehéz néha) Meg kell tennem, mert a gyerekeim tanúi voltak annak a rosszullétnek. És rettegtek, félnek a mai napig is. Nem kértem volna más elbírálást, mint a többiek, nem kértem volna kevesebb munkát, rövidebb munkaidőt, semmi ilyesmit. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha emberként kezeltek. Nem is tudom, kit sajnálok jobban. Magamat, vagy Benneteket. Tudom, hogy jó boltelszámoltató lettem volna, lettem volna olyan jó, mint bárki más, mert érdekelt, és tetszett, és hamar ráállt az agyam is. Nem tudom, mi alapján döntötted el, hogy nem lehet rám számítani.. az alapján, hogy próbaidő alatt ugyan, de elkaptam egy vírusos nyavalyát, amitől egyik percben térdeltem a wc előtt, a másikban meg ültem a wc-n? Amitől napokig az ágyból alig bírtam felkelni, és enni sem tudtam? Vagy az alapján, ahogy ha kellett 12 órában bontottam vég nélkül és szó nélkül bárki postáját? Vagy az alapján hogy bent voltam fél nyolc helyett már 7:10-kor? Nem volt könnyű 10 év után munkába állni, beilleszkedni, és megfelelni. Nem volt könnyű a gyerekeimet itthon hagyni, és úgy tenni, mintha nem fájna. Mert fájt, piszokul. Az első héten minden nap fél egykor el kellett vonulnom sírni, mert tudtam, akkor mennék az oviba a gyerekemért. De nem hátráltam meg.
Nem mondom, hogy én vagyok a jófej, Te meg a gonosz boszorkány. Csak nem értem, miért nem hallgattál végig? Miért nem adtál egy esélyt legalább? Miért nem kérdezted meg, hogy mi a baj, mi történt? Miért nem kerestünk megoldást? Miért kellett rögtön elküldeni?
Köszönöm, ha végigolvastad. Nem várok választ, szerintem úgysincs. Nem várom, hogy bocsánatot kérj, már nincs rá szükségem. Amit szeretnék tőled kérni csak annyi, a jövőben azért jusson eszedbe, hogy ilyen emberek, mint én, még sokan vannak a világban munkakeresőként. És sokat jelentene nekik, ha nem rúgnál beléjük szó nélkül, hanem megkérdeznéd: Miben tudok segíteni?
További jó munkát, és sikereket kívánok neked."

2009. jan. 21.

Hiányosságok és még..

Most, hogy rákattintottam, hogy "Új bejegyzés", tulajdonképpen nem is tudom, mit akarok írni. :-D
Csak úgy leültem, beléptem, és már kattintottam is. Pedig tervbe vettem azt is, hogy majd valamelyik nap visszaolvasom, miket zagyváltam itt össze eddig, és lehet, hogy el is fogok szörnyedni. :-)
Bár... az is én voltam/vagyok. A sok skizo énem itt ölt testet, mert mikor milyen hangulatom van, olyan lesz az iromány. Hú, ezt a szót hogy utálom. Annak idején a matektanárom mindig úgy hozta a dolgozatokat, hogy "Kijavítottam csodálatos irományaikat." Ettől rögtön a hideg szaladgált végig az ember hátán, és már látta a hatalmas egyest, vagy jó esetben a kettest, amit sikerült összehozni. Pedig annyira nem is voltunk hülyék. Nem lehettünk, ha már matek tagozatos osztály voltunk, heti hét, nemritkán nyolc matekórával is. (ide egy ilyen elborzadós fejet képzeljetek), Akkor persze utáltam. Azóta már tudom, milyen jól is jártam vele. Még most is emlékszem, miket tanultunk, gyakorlatilag középiskolában is abból "éltem", amit az általános iskolában tanultam. És igen, remélem, hogy a gyerekeim is ilyen osztályban tanulhatnak majd. Vagy sikerül őket elvinni hatosztályos gimibe (bár a giminek sosem voltam híve, de lassan jelentőségét veszti a szakközépiskola, ha már úgysem ér semmit az érettségi), de ez ellen egyelőre mindenki csak ágál.. mert olyan kicsi gyereket mit akarsz még utaztatni minden nap. De majd meglátjuk. Még van két évünk. Azt nem mondom, hogy hol van az még... mert az elmúlt tíz, sőt húsz is csak úgy elröppent a fejem fölött. Najó, nem fölötte, mert repültem vele, de vannak dolgok, amikre nagyon nehéz visszaemlékezni is. És van egy csomó olyan, ami eszembe jut, és képes vagyok percekig is vigyorogni rajta, hogy dejó volt!
Csak az a hülye tükör ne volna... nem is venném észre, hogy eltelt ennyi idő. Mert belül még mindig nem érzem magam 20-nál csak épphogy többnek (tudom, ez számít), de látszani látszik az a 30(+1) is (tudom, ne foglalkozzak már vele). Úgyhogy kerülöm a tükröt bőszen. Ami nálunk elég nehéz, de azért próbálkozom.
A minap szembesültem vele, hogy újabb dolgot kell felvenni a hiányosságaim listájára. Mégpedig, a nincs jogsim is egy hiányosság most már. Felvilágosítottak, hogy a munkahelyem szinte biztosan nem lesz a munkahelyem, mert mindenképpen KELL a jogosítvány. Azért, hogy a postára elmenjek (ugyanabban az utcában van), meg ha be kell menni a központba Szfvárra. Meg tudnám oldani jogsi nélkül is. Simán, gond nélkül. De úgy látszik, a megoldások nem kellenek. Papír kell, mindenáron, mindenről. Lehetek akármilyen talpraesett, vagy akármilyen logikus gondolkodású, érthetek bármihez, ha nincs papírom arról, amiről KELL, akkor húzzam le magam a w.c.-n.

Folyt.

2009. jan. 20.

Szép

Túrmezei Erzsébet
A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

2009. jan. 19.

Aggódós

Aggódom.. nem csak a saját gyerekemért. Érte is.. mert látom, hogy nincs jól, ösztönösen érzem, hogy valami nem oké.. de nem tudom még, hogy mi. De bújik (sokat), sír (sokat), hatalmas könnycseppekkel, amitől a szívem szakad meg.., alszik (ezt is sokat), ami jó, mert az alvás jót tesz, pihen a szervezete. De a világ legnagyobb hülyesége, hogy már az is aggaszt, hogy olyan jó kisfiú most. Szó nélkül jön orrot szívni, megcsinál bármit.. és még így, betegen is egy igazi gavallér. Ült délután az ölemben, olyan igazi kucorodósan, mikor a lábai is össze vannak húzva, beszéltünk róla, hogy menni kell a doktor bácsihoz, de csak megnézi a torkát, meg meghallgatja a hátát. Mondja, hogy: "Tudom. Nem félek. Bátor vagyok, tudod."
Mondom erre: "Tudom. Te vagy a legbátrabb, a legokosabb, és a legszebb királyfi."
Erre ő: "Nem, anya. Én vagyok a legokosabb, de Te vagy a legszebb."
Mondom, hogy egy gavallér... :-)

Egyébként az orvoshoz nem jutottunk be. Annyian voltak, hogy inkább visszamegyünk holnap..

És aggódom azért a kismamáért, aki hamarosan anyuka lesz, és aki az én pótmamám (:P) lánya. Mert nem elég, hogy már több, mint egy héttel túlhordta azt a makacs kis fiúcskát, nem elég, hogy ugyan nagyon nagyra becsülik a súlyát is, a buksiját is..Most már több, mint egy napja vajúdik. Jó, ha a tegnapi húszperces fájásokat leszámítjuk, akkor csak ma. De már este van.. és nemrég beszéltem a leendő nagyival, és még mindig ugyanott tartanak, ahol délután kettőkor. Gyakorlatilag sehol.. Ötperces fájásokkal, kétujjnyira tágulva. Ami kevéske.. De még mindig ép a burok (miért nem repesztik meg?), még mindig nem kapott semmit, ami segíthetne.. Nagyon-nagyon drukkolok neki, hogy most már gyorsuljon fel minden, és legyen az a baba nagyon-nagyon ügyes. És olyan szívesen segítenék... de nem tudok. :-( Csak gondolni tudok rájuk. És persze, hogy most megint az összes szülésem itt kavarog bennem, de ez most nem lényeg. A lényeg, hogy szívből kívánom, hogy még ma átélhessék azt az igazi eufórikus boldogságot, amikor először meglátják a babát, akit annyira vártak, és akit annyiszor elképzeltek. :-)

Zagyva megint

Jelentem: azt hiszem, tényleg változtam. Végre. Hogy honnan veszem? Elmesélem...
Ugye egyszer írtam már, hogy az óra, mint olyan, és én örök ellenségek vagyunk. Ez mondjuk túl sokat nem változott, bár lehet, hogy az óra mostanában szeret engem, továbbra sem informálódtam róla. Én továbbra sem nagyon vagyok odáig érte. Viszont.. eddig mindig belebolondultam, ha valami nem úgy történt, ahogy én elterveztem. Mert bizony, szépen megkomponáltam minden napra mindent, hogy mikor mit kell csinálni, mikor hova kell menni, mit kell elintézni, és ezt véresen komolyan is vettem. Amikor valamiért borult a mutatvány, akkor jött a kiborulás, vagy az éjszakai műszak, hogy bepótoljam, mert az nem lehet, hogy meg KELL csinálnom, és nem csinálom. Hát most másképp van. Egyrészt nem tervezek. Kivárom, hogy ébredek reggel, mennyi idő után jutok az első kávémhoz (ettől függ egyébként minden), süt e nap, vagy sem. Hétköznapokon miután a gyerekek eljutottak a rendeltetési helyükre, szép kényelmesen megreggelizem a gép előtt, aztán még olvasgatok, aztán eldöntöm, hogy akarok e valamit csinálni, és mi is lenne az.. De ha menet közben elmegy a kedvem, semmi gond, ott marad. Megvár. Hétvégenként pedig még ennyire sem kell igyekeznem. Alszom, amíg jólesik, mondjuk a kávé itt sem egy elhanyagolható körülmény.. Aztán nekiállok főzni, amikor úgy döntök, már nem zavar, ha pontban délben nincs még asztalon a kaja, sőt, már az sem, ha még ebéd után fél órával (vagy még több-bel) is úgy van az asztal, ahogy felkeltünk. Szóval, pedáns Diusból lehet, hogy egy trehány disznó lettem... De nem baj.
Ami nem változott: vannak apró kis stiklijeim, amiket mindig ugyanúgy kell csinálnom. Bár szerintem ez mindenkinél van. Ez pl. reggel mikor már sikerül felkelnem nagy nehezen, első dolgom villámgyorsan felöltözni (a ruháknak is van sorrendje :P), egyrészt, mert most nagyon fázom reggel, másrészt meg tényleg így szoktam meg. Aztán (tekintsünk el a hétköznapok gyerekébresztő procedúráitól) kávémat kitöltöm, be a mikroba, addig míg melegszik már veszem is a kabátomat, keresem a cigimet. 30 mp múlva pedig az ajtó előtt (akármilyen mínuszok vannak is) elszívom az első cigimet az első kávémmal. Rögtön ezután macskaetetés, aztán átmegyek a nagyanyámhoz az újságért. Bejövök, kabát le, szemüvegmosás, és igen, ilyenkor jön a mosakodás, fésülködés. Rendszerint ilyenkor már valaki kiabál, hogy kakaóóóóó, úgyhogy nekilátok a kakaókat megmelegíteni. És innentől már nincs benne rendszer, egészen estig. Este lefekvés előtt ajtó leellenőrizve, hogy zárva van e. Mosogatógép elindít, villany lekapcsol, szobába be.. Gyerekszobába tévé kikapcsolt, Erik lámpája lekapcsol, gyerekek betakarva. Mi szobánkban Rolit betakarom, fel a galériára, tévé be, vissza le, lámpa lekapcsol, vissza a galériára, párnákat felrázni, és már lehet is lefeküdni. Ha valami kimarad, nem tudok elaludni. Mondjuk ez már valami mánia... vagy csak berögzült szokás, nem tudom. Ilyen az is, hogy fizikailag rosszul érzem magam, ha mosogatás után a mosogatóban hagyom az edényeket, és nem pakolom el rögtön. Attól kupi van. :-D
Najó... még a végén kiderül, hogy nem is változtam... :-D

2009. jan. 18.

Hétvége

Eltelt. Aggódósan, orrszívósan, hányásig köhögősen, de azért elég tevékenyen. Mondhatnám, végre. Mert nem voltam túlságosan zombi, és képes voltam több dolgot is megcsinálni, amit elterveztem (az meg már mellékes, hogy még mennyi mindent kellene). És jólesett megnézni két filmet is csak úgy. Rég nem volt már türelmem valamit is végignézni. Most igen. :-) És jó kis filmek voltak. Olyan nekemvalók. Végre nem tengeralattjárós-akciós, de nem is nyálas, és a végére kisírt szemes, hanem csak olyan kis könnyed, nem kell gondolkodni közben, mert annyira nincs mondanivalója.
A mai nap azért leginkább tanulással telt. A nap egyik részében apával matek, aztán velem verstanulás, ami kissé kudarcba fulladt. De azóta már drága tanítónéni barátnőm megerősített benne, hogy amit gondoltam, helyénvaló. Nem a gyerekemnek való volt a vers, azért nem ment.
Most meg még pörgés... amit nem kéne nagyon csodálnom, egyrészt, még szól a Tankcsapda, másrészt kollektívan tízkor keltek délelőtt, és ugye ma sem fáradtak el a kint focizásban, biciklizésben (pedig de jó lenne már).
Holnap meg az iskolásnak bizony hétfő lesz. Az ovisok közül a kiscsoportos biztos marad itthon, a nagycsoportost még meglátom. Mert annyira nem beteg, mint amennyire bele fog betegedni az irigységbe, ha neki mennie kell. :-D
Majd ez a reggeli ébredéstől függ még.

2009. jan. 15.

Csak, hogy tudjátok

4 év

"Ez a nap más, mint a többi. Másként kelt fel reggel a nap, másként járt a hold...."
Mert az én legkisebb kicsi fiam ma 4 éve, hogy megszületett. Történt azóta olyan sok minden, hogy talán, ha holnap reggelig itt ülnék, akkor sem tudnék mindent leírni (persze, nem is mindenre emlékszem). Mégis, bármi történt is, olyan tisztán emlékszem még mindig arra a napra, aminek befejezéseként (vagy inkább megkoronázásaként) megszületett Ő. De ennyire ne szaladjunk előre.. csak szép sorjában.
Hasonló hideg volt akkor is, mint ma, azzal a különbséggel, hogy szép, tiszta hideg volt. Egész nap főztem, mostam, felmostam, udvart söpörtem. Már délutántól néha meg-megálltam a derekamat fogva, de mindig megállapítottam, hogy majd amikor már végre mindennel végzek, akkor leülök, és nem fog fájni. Mikor már nemigen volt több dolog, és vacsorát is kapott mindenki, akkor azért gyanússá vált a dolog, mert már nemcsak a derekam fájt, hanem a hasam is, és ha figyeltem az órát, akkor bizony sikerült felfedezni benne tizenöt, majd tízperces rendszereket is. De annyira nem fájt, mint az egy szülésnél elvárható lenne, így még mindig megállapítottam, hogy biztosan csak túl sok volt a házimunka egy napra. Azért még vacsora után elmosogattam. Aztán következett egy órás tanakodás, hogy akkor menjek, ne menjek? Egyrészt totálisan hülyének éreztem magam, hogy a harmadik szülésemnél vagyok ilyen bizonytalan, másrészt meg... a többiek úgy indultak, hogy rögtön folyott a magzatvíz. Ő meg nem. Végül azért mégiscsak rászántam magam. Nagy nehezen beleegyeztem, hogy oké, hívjanak mentőt (nem volt könnyű dolguk, ha jól emlékszem, hatan is győzködtek ezügyben). Meglepően hamar itt voltak, túl hamar is. Igaz, össze volt pakolva minden.. A két nagyobbtól nehéz volt elköszönnöm, tudva azt, hogy most pár napig nem leszek itthon. Fogalmam sem volt, hogy a középső fiam, hogy fogja viselni. Párommal megegyeztünk, hogy megvárja, amíg a fiúk elalszanak, és aztán jön utánam, úgyis ráérünk.... A mentő rázott, a sziréna idegesített rettenetesen, még váltottunk pár sms-t a férjemmel (volt, amit évekig őrzött utána a telefonjában :-) ), aztán már bent is voltunk. Azt tudtam, hogy a fogadott orvosom nem lesz ott, megmondta csütörtökön, hogy hétvégén külföldön lesz. Kicsit izgultam is emiatt, aztán mikor megláttam a szülőszobában a két szülésznőt, minden izgalmam elmúlt. Két kedves, mosolygós arc fogadott, két ismerős arc. Egyikőjük a nagyfiamnál volt ott, másikójuk a középsőnél. Mondhatni tökéletes koreográfia volt. Az ügyeletes orvos is szimpatikus volt (később megtudtam, egyidősek vagyunk). Mosolygott, megvizsgált, burkot repesztett. Aztán a hosszú várakozás biztos tudatában közölték, hogy akkor sétálgassak, vagy amit akarok, mert azért még arrébb van, hogy ebből baba legyen. Nem szült rajtam kívül más aznap este (nem is értem, hogy nem jutott eszükbe, mikor olyan tökéletes este volt), így aztán csinálhattam amit akartam, senkit nem zavartam. Hát nem is... talán kétszer mentünk végig a folyosón anyukámmal (közben lestük a kamerát, ami a folyosót mutatta, ideért e már a férjem meg a húgomék, de nem...), amikor közöltem, hogy, na, akkor állj, mert jön a gyerek.. Anyukám persze ment rögtön szólni a szülésznőnek, aki hogyne mosolygott volna meg.. mert az nem lehet... Na, feküdjön fel, megnézzük!- mondta olyan hangsúllyal, hogy tuti hülyének nézett, aztán a következő pillanatban már kiabált, hogy -Doktor úúúúúr!. Megkérdezték, szeretnék e gátvédelmet, megbeszéltük, hogy igen, de nem mindenáron. Legkisebb problémája is lesz a babának a kibújás pillanatában, inkább vágjanak.. Maga a szülés tökéletes volt. Fájt, nem mondom, hogy nem, de minden fájást úgy sikerült megélnem, hogy közelebb visz a pillanathoz, amikor végre meglátom, megfoghatom.. Kicsit nehéz volt a gátvédelem miatt pár fájást "elpihegni", és nem nyomni, de sikerült. És egyszercsak határozottan éreztem, hogy mindjárt megláthatom.. és kibukkant először az a kis formás buksi, és hamar utána már meg is érkezett Roland Milán mind az 53 cm-jével és 3,45 kg-jával. És nem sírt.. körülnézett. És bármennyire tudtam is, hogy nem kell sírnia, kicsit megijesztett, de persze, hogy a következő pillanatban már rá is zendített, megnyugtatva ezzel. És már adták is a kezembe az ollót, hogy akkor anyuka, elvágja a köldökzsinórt? (és igen, anyuka elvágta) Sírással üdvözölte a telefonban az apukáját, aki emiatt majdnem összetörte a kocsit a Hősök terén. :-) Nem várta meg, hogy odaérjen. Illetve, inkább azt gondolom, rákészült a találkozásra, akkor már "jólfésülten", felöltözve várta Őt. Dokibácsi megvizsgált, mindent rendben talált. Én pedig.. hihetetlen módon még képes lettem volna hegyeket elmozdítani, még a szülőszobán lezuhanyoztam, és farkaséhes voltam..
A kórházban sem kellett szerencsére sokáig lennünk, két nap múlva már otthon voltunk. És kezdődött ez a csodálatos-fantasztikus-fárasztó-aggódós négy év ötösben.

Boldog születésnapot Neked, kicsi királyfim.

2009. jan. 14.

Na ez az :-)


Valami ilyesmi a mostani hangulatom. Nem vagyok teljesen... csak félig. :-) De majd alakulok ám megint, mint púpos gyerek.. Vagy majd szintén Csipa (imádom) elénekli még nekem, hogy "Sárika egy kicsit butácska.., Sárika egy kicsit nehéz lány, Sárikának hiába beszélek" :-D

Egyébként nincs ám semmi baj. Csak rohanok magam után (már megint). Olyan jól elterveztem egy csomó mindent, amiből aztán olyannyira nem lett semmi, hogy most azért elgondolkodtam, hogy be kéne vállalnom egy éjszakát, amikor nem alszom. (de úgysem teszem ám meg).

De... (és itt dobpergés, és tádáááámmm) felkerült az állásOM hirdetése a http://bicske.hu-ra is, meg a http://kozigallas.gov.hu-ra is. Mondjuk arról nem volt szó, hogy kell jogsi is. De mindegy, majd ettől eltekintenek, mert én már eldöntöttem, hogy ez lesz az én állásom. :-)

És holnap... az én ici pici királyfim már 4 éves lesz. :-) Egyik szemem sír, a másik nevet. Egyik kezem ölel, a másik tortát süt (rögtön kettőt ám, nem aprózzuk el :-D)

Szóval ilyenek. A mélyenszántó gondolataim meg odabent ragadtak már egy pár napja. De majd... ha meg nem.. akkor megtartom magamnak. :P

2009. jan. 12.

:-)

Lassan-lassan eljutok ide. :-)

Nincs baj

De tényleg nincs. Csak annyi a rohanás, hogy ide jutok el utoljára. Pedig annyira nem így akartam, mégis... De talán egy-két nap, és megint visszatérek a ráérős hétköznapokhoz, és akkor lesz időm leírni sok mindent, ami kavarog, kevereg, amit már megfogalmaztam, és esetleg azt is, ami még nincs is megfogalmazva, csak majd akkor jön.. :-)

Addig pedig, Valami, ami tegnap jutott eszembe sok év után újra, és mivel google a barátom, így meg is találtam. És most megosztom Veletek. Meg nem utolsósorban magammal azért, hogy itt "kéznél" legyen mindig.

Ja, és májfunkció persze nem jó. Ítélet holnap. Vagy majd szentül megfogadom, hogy kevesebbet fogok inni. :-D


Egy gyermek kívánságai:

Kedves anyukám és apukám!

1.Add nekem az idődet!
2.Higgy nekem,bízz bennem!Irányításoddal jó utat fogok választani.Ha magam mellett tudlak,nem történik velem semmi rossz.
3.Szeress és hagyd,hogy szeresselek!Szeress akkor is,ha például tudom,nem tetszik neked a viselkedésem.
4.Bocsáss meg nekem!Fejezd ki megértésedet,ha tévedek.Add értésemre,hogy mindig van lehetőség,hogy újra kezdjek bármit.Engedd meg,hogy tetteimért én vállaljam a felelősséget.Javíts ki és mond el,ha tévedtem,de ezt ne mások előtt tedd.Kérlek ne hasonlíts engem soha másokhoz.
5.Ne vegyél nekem olyan dolgokat,amelyekre valamikor te hiába vágytál.Ne érezz bűntudatot,ha nem tudsz megadni mindent,amire fáj a fogam(néha csak azért kérek valamit,hogy kiderüljön számodra hol a határ?)
6.Kérdezz meg úgy igazából,hogy mi történt az óvodában,iskolában,és figyelj arra,amit ilyenkor mondok.Beszélgess velem arról,hogy mit gondolok.Érdeklődj,hogy hogyan oldom meg feladatomat.Vitasd meg velem terveimet.Bátoríts a választásaimban és dícsérj bátran,ha megérdemlem.Ha megtévedtem,terelj a jó útra.
7.Büntess meg,ha rosszat teszek.(Meg kell tanulnom különbséget tenni jó és rossz között.)A büntetés után viszont bocsáss meg!Ismerd el,ha jót cselekszem.Sose parancsolj nekem,inkább kérj tőlem,mert a kérés az összetartozásunkat erősíti.
8.Bánj velem úgy,mint a legjobb barátoddal.Figyelj rám,ha szeretnék megbeszélni valamit veled.Még gyerek vagyok ugyan,de nekem is vannak gondjaim,szorongásaim.Kérlek vedd észre és vedd figyelembe a bánataimat és a fájdalmaimat.
9.Erősíts meg abban,hogy szeretni fogsz,bármi történjen is.Hogy a részed vagyok,valami különös érzelem,a szeretet teremtett.
10.Taníts meg engem is a szeretet képességére.Adj hitet és nevelj belém bizalmat az emberek iránt.Hogy társat találjak majd,hogy a nagyvilágban és a házamban otthon érezzem magam."

2009. jan. 9.

Ilyen is van

Érdekes napjaim vannak. Olyan semmiről sem szólnak. Ami csak kicsit baj, mert ettől még zajlik körülöttem az élet, csak én veszek részt benne kevésbé aktívan. Leeresztettem november végén, mint egy lufi, azóta meg csak mindig épp annyi levegő van bennem, hogy még a felszínen maradjak. Hülye gondolatok tömkelege jellemez folyamatosan. És nem, nem vagyok jól. Tegnap (és már ma reggel is) olyan remegés jött rám, mint még soha. Utánaolvastam, akár lehetett egy kisroham is, ami csak az egyik agyféltekét, és azon belül is a mozgatásért felelős központot érintette. Pedig ettem, aludtam, úgyhogy semmi olyan nem idézhette elő. Hacsak nem a hideg. Mert az van. Folyamatosan fázom... kint röpködnek a mínuszok, én idebent két-három pulóverben vacogok.
Najó, ha gondolati szinten lehet befolyásolni bármit is, akkor lehet, hogy én vagyok a hunyó, mert az agyam azért túl jól is működik (íme a bizonyíték, hogy az epilepszia NEM jár szellemi hanyatlással), hihetetlen mértékű agyalás folyik odabent a hogyan továbbról, és a múltam lezárásáról.
És akkor még a különböző kártyák (bár ebben is én vagyok a hülye, minek hiszek bennük).
A mai is. A nagy kérdés: Mit hoz nekem 2009? Húztam: 2009-ben életed minden területén az igazság fog győzni. Több témában is kiderül számodra az igazság. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amire rájössz, mert az illúzióvesztés olykor fájdalmas. De tudd, hogy a tisztánlátásnak épp itt van az ideje. Jól belehúztam. Ismét. De most ezen nem gondolkodom. Most ezt besöpröm a szőnyeg alá (pedig hajjajj, mi minden van ott), mert jelen pillanatban még épp parázok, hogy milyen lesz a leletem. Álmodtam egy szörnyű rossz értékes papírról, amikor a laborasszisztens is olyan együttérző képpel adta oda, hogy attól rosszul voltam. De ezt fogjuk arra, hogy kb. ilyen feje volt, mikor a tumormarkeres leletet közölte. Biztos ezt kevertem bele. Merthogy azóta nem... De majd meglátjuk, nemsokára. Persze, a fejem az már fáj tőle.
Iszom is egy kávét, hátha jobb lesz. Meg megmosom a hajam. Aztán felkeltem a páromat, aki menni akar valahova. Vásárolni, vagy csak mászkálni, na, ez majd kiderül. Csak a kezeim ne lennének ilyen szörnyen bénák... semmi erő bennük, néha izomláza van, néha remeg, néha csak úgy megmerevednek kicsit az ujjaim. Mi jöhet még? (napsütés, tavaszillat, és boldogság? :D)

2009. jan. 7.

Egy újabb zagyvaság

Tegnap megjártam az orvost. Mindegyiket, akikkel mostanában kénytelen vagyok már-már heti rendszerességgel randizni. Az ideggyógyászat előtt várakozva folyton olyan frusztráltnak érzem magam. Már ettől, hogy ott állok, és várom, hogy behívjanak. Ami egyébként egy hülyeség, mert oda aztán közel sem a súlyos esetek járnak, hanem a stroke-ot, agyérgörcsöt kapottak, az epilepsziások, a fejfájósok, meg ilyenek.. De azért mégis. Na,mindegy. Szóval, vártam a kis frusztrált hangulatommal, hogy majd mindjárt jön a kicsit ápoltnak kinéző asszisztens, és mondja a nevem, majd jól érthetően közli, hogy melyik székre üljek (mert nem mindegy ám), hogy aztán majd a következő asszisztens megkérdezze, hogy hogy hívnak, és már be is mehetek a szintén abszolút hülyének kinéző orvoshoz. Mióta először láttam, azon gondolkodom egyébként, hogy kire is hasonlít, de nem jövök rá. Mindenesetre csúnya a végtelenségig. :-D És a kézfogása is ..... az a fajta, amit mindenki hív valahogy... de nem éppen férfias, na. :-D. No, szóval, bementem, megnézte a szememmel tudom e követni a kezében lévő tollat, nem e látok belőle kettőt (hármat láttam, de az nemért, úgyhogy nem mondtam meg :-P), ellenőrizte a reflexeimet (természetesen a jobb oldalamon erősebb, de ezt már ugye megszoktuk), aztán megnézte a kiütéseimet (ami egyébként ciki volt kicsit, mert volt bent valami fiatal orvostanhallgató, és hát na... ) És jött a feketeleves. Mert gyógyszer marad, mert ez jó (kinek?) De akkor vérvétel, mert ez a gyógyszer valamit csinálhat a vérképzőközpontommal (tényleg jó kis szer), és ha ez így van, akkor még egyet kell emellé szednem. Na, bráááávóóóó! Ez minden vágyam. Mindenesetre még délután el kellett mennem a háziorvosomtól egy laborbeutalót kérnem (ott is ücsörögtem egy órácskát, mire bejutottam). És ma reggel abszolút felemelő módon éhgyomorra megküzdhettem a szörnyen álmos gyerekeimmel, akik fáztak, nyűgösek voltak, és nem akartak felkelni, aztán várhattam majdnem másfél órát, mire az új programjukkal minden vérvételre váró kedves beteget berögzítettek, és levették a véremet további felhasználásra. Amiről majd eredmény pénteken. Nos, mire végeztem, majdnem éhenhaltam. És ugyan gyorssegélyként megettem egy csokit, aztán itthon villámgyorsan kávé, és szendvics, meg persze bevettem azt a szuperszert is, de úgy szédülök, hogy látok sokat is, nem csak kettőt.. Pedig ma sem igazán érek rá ara, hogy egész nap heverésszek. Vár a karácsonyfa, meg az összes többi dísz. Mert tegnap odaértek a királyok a kis Jézushoz Betlehembe, így éppen ideje elrakni mindent. Milyen üres lesz majd most minden. :-(
Úgy egyébként meg zizeg az agyam rendesen, mindenfélén. Álmodom minden éjjel, folyamatosan kisbabákkal küszködök (pedig állítólag ez nem jelent jót), az összes kismama megszült már álmomban, akiről mostanában tudtam meg, hogy babája lesz, álmodtam már, hogy telefonon értesítettek, hogy megszületett a baba, és olyan tisztán emlékszem még most is, hogy milyen dátum volt a telefonom kijelzőjén, hogy ha tényleg akkor... akkor lehet, hogy a máglyán végzem. És érdekes, hogy minden baba fiú. És minden baba olyan keservesen sírt, amíg a kezembe nem vettem. És ott meg elhallgatott, és olyan, de olyan jó volt, ahogy nézett rám, és babaillata volt, és...... Pedig nem kéne ilyesmiről álmodoznom most. Egész mást kell most csinálnom, nem babázni. Vagy a Jóég tudja.. Olyan érdekes, hogy annyi minden letisztult, és pont annyi minden meg még jobban összezavarodott. Valahogy érzem, hogy még nem a jó úton járok, de azt is, hogy valami blokkolja, hogy rélépjek a jó útra. De nem siettetem a dolgot. Bízom abban, hogy van időm....

2009. jan. 6.

kávé, orvos, és még..


Jó reggelt! Kávé nélkül ilyet nem is kívánok. Bár lehet, hogy csak én vagyok koffeinfüggő.. Mindenesetre pont ugyanilyen csészéből iszom meg a napi három-négy, olykor bizony előfordul, hogy öt kávémat is. Akkor már igaz, hogy csak épphogy van egy kis vér a koffeinemben. :-D Mondjuk múltkor olvastam valahol, hogy a kávénál is az a helyzet, hogy csak azokat tartja ébren, vagy éberebben, akik el is hiszik ezt a hatását. Azok, akik csak azért isszák, mert szeretik az ízét, azok ugyanúgy alszanak, mint nélküle. Ezt nem tudom. És nem is feltétlenül hiszem el, már csak azért sem, mert a koffein bizony felpörget. Vagy van, aki immunis rá?
Már előre utálom, hogy ma már megint orvoshoz kell mennem. És már előre el is határoztam, hogy csak most szabaduljak tőlük, minimum egy évig megint egynek sem megyek a közelébe sem. (gondolom, hogy ki fogok tolni velük) Gyűlölöm. Eleve az a buta kiszolgáltatott helyzet, amiben az ember egy orvosi rendelőben van. Majd bemehet, ha behívják... aztán majd megszólalhat, ha az orvos épp már oda tud figyelni. És lehetőleg két-három percben adja elő minden óhajsóhajpanaszbánatát, mert több idő nincs. Sokan várnak. És ha valamit elfelejt az ember lánya, akkor így járt. Majd legközelebb. Vagy addigra már mindegy is. És különben is dilemmázom. Mert ugye nagyszájúként azt mondtam, nem leszek kísérleti nyúl, ha ezt a trileptal-t is abba kell hagynom, akkor kész, nem vagyok hajlandó kísérleti nyúlként mást szedni. Igenám.. de megint ott a DE! (merthogy ezek a DE-k sokkal jobban az ellenségeim, mint az óra) DE ha nem szedem, nagyobb a kockázat.. DE ha nem szedem, megint megijeszthetem a gyerekeket (ezt mindenképp el szeretném kerülni) DE ha nem szedem, hogy megyek el dolgozni. DE ha nem szedem, minek is jártam oda majd' két hónapot. DE ha nem szedem, vállalnom kell minden felelősségét annak, hogy bármikor, bárhol... Szóval, lehet, hogy a nagyszájúság felett az észérvek győznek, és mégis alá kell vetnem majd magam a kísérleti nyúlságnak. DE szerencsére ezek még csak teóriák. És előfordulhat, hogy nem kell váltani, mert ez belefér. Meglátjuk. :-)
A másik dilemmám a majdani állásinterjúm. Megmondjam? Az állásinterjún? Vagy ne? Ha nem, akkor...? Mindenképpen mindenhol van orvosi vizsgálat. Szóljak ott? Vagy ne szóljak? Ha megmondom, nem fogok kelleni, mert félnek ettől a betegségtől, mert mindenki a habzó szájú rángatozó embert látja. Ha nem mondom meg, akkor hazudnom kell. Mindenkinek. Egyik sem jó. Jó volna adni egy kicsit a leendő főnökömnek az empátiámból (mert az nagyképűség nélkül is hatalmas), hogy értse, ettől még én is ember vagyok, és nem is kell megbélyegezni sem. De remélhetőleg valaki ilyet fog utamba sodorni az élet. Majd szuggerálom. Hátha...
És mos elmegyek a kávéfőző irányába, mert még nem elég magas a koffeinszintem. :-D

2009. jan. 5.

Mi vár rám? :D

IKREK (május 21. – június 21.):

2009-ben az Ikrek szülötteknek folyamatosan lehet okuk az idegeskedésre, ha hagyják magukat. Életük legfontosabb területein várhatók változások: otthon, család, munka, hivatás. Ezek olyan pillérei az életüknek, amelyek erősen meghatározzák a napi hangulatukat, sőt az egészségi állapotukat is. Emiatt rendkívül fontos, hogy egész évben azokat az erényeiket használják, amelyek az Ikrek erősségei: könnyedség, vidámság és mozgékonyság. Ezek nélkül gondterhelten és bosszúsan telhet el a 2009-es év. Fordítsák figyelmüket az eredményekre, ahelyett, hogy az újonnan felbukkanó problémákon túl sokat „agyalnának”! Fontos lenne, hogy hitüket megerősítsék. Vegyék számba, hogy miben hisznek: szorgalmas munka, őszinteség, szabadság, eszmék, sokszínűség, előítélet-mentesség stb.!

Az év egy kellemes utazással indulhat. Ha jön a lehetőség, akkor ne sokat töprengjenek, hanem csomagoljanak, és menjenek! Minden értékké válik, amit tapasztalati úton szereznek. Ha nincs módjuk utazni, akkor keressenek olyan társaságot, csoportot, amelynek tagjaival lehet együtt tanulni, eszmét cserélni! A szellemi frissesség megőrzése létkérdés az Ikrek számára. Ha nem elégítik ki intellektuális igényeiket, akkor fizikailag is egyre rosszabb állapotba kerülhetnek.

Tavasszal a munkával és/vagy az otthonnal kapcsolatos gondok elviselhetetlen belső feszültségeket gerjeszthetnek. Használják a barátaikat! Kérjenek tanácsot, vagy vitassák meg az ügyeket! Az is lehet, hogy elég egy jó nagy beszélgetés. Az Ikrek számára felér egy terápiával, ha kibeszélhetik magukat. Amennyiben szánnak időt ilyen baráti találkákra, sokkal jobban lesznek fizikailag és érzelmileg egyaránt.

Nyáron azt láthatják, hogy „mindenki” szerelmes és boldog. Irigykedve hallgathatják mások beszámolóit. Ha van párjuk, akkor az a feladatuk, hogy becsüljék meg azt az embert, akit melléjük sodort az élet. Ha nincsen, akkor maradjanak hűek az elveikhez. Ne tegyék lejjebb azt a bizonyos lécet! Higgyenek benne, hogy minden zsáknak megvan a foltja! Utazzanak minél többet! Az élmények sokat javíthatnak a hangulatukon és a közérzetükön.

Ősszel gyerekekkel kapcsolatosan vár rájuk valami kellemes élmény. A fiatalabbak társaságában ismét gyermeknek érezhetik magukat, ez segíthet elterelni a gondolataikat a felnőttproblémákról. Az Ikrek szülöttek tudják a legjobban, hogy „öngól” önmagunkat túlságosan komolyan venni…

Év végén csak akkor utazzanak, ha ez nem okoz aránytalanul nagy anyagi terhet. Egyébiránt párkapcsolati téren izgalmas események várhatók, de jól teszik, ha könnyedén fogadják a bókokat, az udvarlást! Ne vegyék túl komolyan a közeledést! Idővel ki fog derülni, hogy lehet-e alapozni arra az emberre, aki ekkor lép be az életükbe.

2009 akkor lesz sikeres és eredményes év az Ikrek szülöttek számára, ha semmit nem „tüdőznek le”, vagyis ha megőrzik lazaságukat és légiességüket.


Hát akkor, kedves barátaim, mivel tavaly úgysem nyavalyogtam Nektek eleget, így tessék gatyát felkötni, mert akkor majd az idén folytatnám. :D Mert még a horoszkópomban is benne van. :-) Mondjuk nagyon nem akarok ám tavasszal munkával kapcsolatos belső feszültséget. Abból elég volt. Úgyhogy remélhetőleg ezt majd lehet törölni belőle. :-)

2009. jan. 4.

helyzetjelentés

Hát.. igaz, hogy az elmúlt két hétben párszor feltettem a költői kérdést, miszerint? "Mikor lesz már végre ovi/suli?" De azért most kicsit elszomorodtam. És nemcsak azért, mert kelni kell reggel, és húdenagyonnemfogjólesni ez után a két hét szabadság után, hanem azért is, mert megint olyan keveset fogom látni a gyerekeket, annyi minden fog velük történni úgy, hogy én nem is tudok róla, nem látom, és lehet, hogy mire hazaér, már elmesélni is elfelejti. Meg persze már látom, hogy indul a verkli, amikor mindig rohanunk valahova, és mindjárt itt a félév, és szülői értekezlet-hegyek, aztán farsang, és csak kapkodjuk majd a fejünket.
Szóval ez a mai este kicsit olyan szomorkodós. Miközben vasaltam a tesicuccokat, a reggeli ruhákat, meg az ágyneműt az oviba, már akkor sem volt jó... most meg.. Na, mindegy. Biztos, hogy csak pillanatnyi elmezavar ám.. és holnap fogom tudni értékelni a csendet is. :-)

2009. jan. 2.

álláskeresés

Nos, hát jobb dolgom nem lévén így péntek este, nekiálltam a neten böngészni az álláshirdetéseket. Azon hamar túlestem, hogy a környék összes létező hipermarketjének, barkácsáruházának, és sportáruházának, na meg persze a lakberendezési izéket sem hagytam ki, szóval ezek weboldalait elég gyorsan végigböngésztem e téren. A távmunkaajánlatos oldal persze megint tök üres. A közigazgatási portálon sok minden van, csak épp semmi nem az igazi.
De az előbb ráakadtam a nekem valóra:
  • Számítógépes számlázó nyilvántartó program kezelése
  • Szállítólevelek és számlák kiállítása, iktatása, postázása
  • Banki program vezetése
  • Házipénztár vezetése
  • Követelések és tartozások vezetése
  • Havi és heti pénzügyi riportok elkészítése, adminisztráció vezetése
  • Különböző pénzügyi statisztikák elkészítése
  • Könyvelés előkészítése
  • Tárgyi eszközök vezetése
  • Partnerekkel való kapcsolattartás
  • Egyéb irodai feladatok ellátása
Ez eddig maga a tökély. Én ezt szeretem csinálni. Abszolút közel állna hozzám, de aztán jön a feketeleves az elvárások tekintetében:
  • Középfokú pénzügyi végzettség
  • Kommunikációs szintű angol vagy német nyelvtudás
  • Számítógépes ismeret (Word, Excel)
  • 2 éves pénzügyi területen szerzett tapasztalat
  • Önálló munkavégzés, jó kommunikációs készség
Na, hát a feketével kiemelt rész a bibi. Mert ez nincs. És ugye rekordidő alatt ilyesmire nem is lehet szert tenni. Mert azon már azért kezdem is túltenni magam, hogy nem helyben fogok dolgozni, hanem be kell járnom. Tulajdonképpen arra tökéletes volt az az egy hónap, amíg itt helyben dolgoztam, hogy arra rádöbbenjek, hogy nélkülem is "forog a Föld", és bizony, mindenki eljutott a rendeltetési helyére, csak a szükséges előkészületeket kellett megtennem. És tessék, itt és most bevallom, sokkal jobban éreztem magam akkor, mégha mégoly sokat nyüglődtem is, nyavalyogtam is, és aggódtam is. Mégis jobb volt, reggelente csinosan felöltözni, és aztán délutánig egy felnőtt világban felnőttek között dolgozni. Amitől egycsapásra lehetett magam újra felnőttnek érezni, nem pedig egy háztartási robotnak. Szóval, hiányzik, na. És elég volt egy hónap ahhoz, hogy megtapasztaljam, újabb egy hónap, hogy helyretegyem, és akkor most lehet, hogy készen állok? (feltéve, hogy nálam ez létezhet)
Keresgélek mindenesetre szorgalmasan. Mert biztosan megfogalmazták már valahol azt, amivel engem keresnek. :-)

2009. jan. 1.

Január 1.

Nem is tudom, miért is szokás ettől a naptól olyan sokat várni. Jó, persze, azt sem nagyon értem, miért is olyan nagy durranás a szilveszter, de ez is biztos csak attól van, hogy egyrészt szűklátókörű vagyok, másrészt meg az utóbbi tíz évben mindig itthon a tévé előtt szilvesztereztünk, abban meg ugye semmi izgalmas nincs. :-)
Az év első napja pedig.. hát nem tudom. Persze, különleges a maga módján, mert abban az évben az első. Különleges, mert olyan sok babona társul hozzá, és húdemennyi fogadalom is általában. Persze, én is lencselevest főztem, hogy sok pénzünk legyen (ez még sosem jött be), meg malacot sütöttem, hogy szerencsések legyünk (ez olyan so-so), nem ettünk csirkét, nehogy elkaparja a szerencsénket, de azt hiszem, nagyjából ennyi is volt a babona. Na meg azon elgondolkodtam, hogy vajon mennyi is igaz abból, hogy olyan lesz minden nap 2009-ben, mint a mai? Mert akkor nem túl sok jóra számítok az idén. Akkor a párom is, én is egész évben betegek leszünk, emellett én az év minimum felét a konyhában fogom tölteni, a gyerekek pedig egész évben veszekedni, verekedni és hisztériázni fognak. :D Jó kis év lesz, már alig várom. :D
Na, és akkor fogadalom.
Egy dolgot tuti, hogy megfogadtam még tegnap, és ezt be is fogom tudni tartani (remélem), miszerint meg fogok inni egy doboz redbullt. :-D Mert még sosem... (ezt sem)
Aztán a másik, amit megfogadtam, vagy inkább elhatároztam, hogy az idén megtalálom, és megszerzem álmaim munkáját. (mindegy mi lesz az)
Amit nem fogadok meg, az az, hogy le fogok szokni a cigiről. Mert nem hiszem, hogy megteszem. Illetve, nem akarom megtenni, de esetlegesen külső kényszerítő körülmények hatására még előfordulhat.
Az biztos, hogy az idén is minimum ugyanannyit szeretnék beszélgetni a barátaimmal, minimum ugyanannyit szeretnék mosolyogni, de sokkal kevesebbet sírni. De ezek olyan kis apróságok, amik egyrészt úgyis jönnek maguktól, másrészt meg nem is csak rajtam múlik. De majd igyekszem kevesebbet keseregni, és nem elfelejteni, hogy a pohár félig tele van, nempedig félig üres. :-)
Addig pedig mindenkinek: